Petőfi Népe, 1991. május (46. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-11 / 109. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1990. május II.

A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM LEGSZEBB GRAFIKÁI

Leonardótól

Chagallig

A Szépművészeti Múzeum gyűjteményét belülről ismerő egyik műtörténész, sporthasonlattal élve, úgy minősítette a kollekciót, hogy az Európában ha nem is arany-, de mindenképpen ezüstérmes. Különösen az a százezer darabos grafikai gyűjtemény, amelyet még az Esterházy-gyűjtemény alapozott meg, s amelyet olyan mecénások magángyűjteménye gyarapított, mint a Delhaes-, vagy a Majovszky-hagyaték.

Hat évvel ezelőtt Amerikában New Yorkban. Chicagóban és Los Angelesben — mutatták be a Szépművészeti Múzeum grafikai tárának legszebb rajzait. Most e válogatás Leonardótól Chagallig címmel itthon is látható a nyár közepéig, július 14-éig.

A rajzgyüjtemény legfontosabb, legjellemzőbb és legszebb lapjait bemutató tárlatot itthon legutóbb 22 évvel ezelőtt, egy budapesti nemzetközi művészettörténeti kongresszus alkalmából nyitottak. (Azt megelőzően pedig 1956-ban.)

A kilencvenkét művész 106 alkotása időben a 16. századtól a 20. századig terjed. És olyan neveket vonultat fel a 16-17. századból, mint a német Dürer. Cranach, Altdorfer, az itáliai Leonardo, Raffaello, Correggio, Veronese, a németalföldi Jan Brueghel, a. holland Rembrandt, a francia Poussin, Claude Lor- rain. Ilyen csúcsteljesítmények nincsenek a 18. századi anyagban, noha abban is van Tiepolo-, Maulbertsch- és Watteau-rajz. Ám a 19. századi kollekció ismét a legnagyobbak — Delacroix, Daumier, Manet. Renoir, Rodin, Cézanne, Toulouse-Lautrec, Picasso, Chagall — rajzait sorakoztatja.

E remekmívű rajzok között vannak önálló alkotások és tanulmányok, freskók, festmények vázlatai is. Nemcsak művészi kvalitása miatt, hanem Leonardo életművének egyik be nem fejezett és elpusztult alkotására utalandó is felbecsülhetetlen értékűek azok a fejtanulmányok, amelyek az anghiari csatát ábrázoló freskóhoz készültek. Rembrandt Holland parasztháza pedig azért különlegesség, mert abból a korszakból való (1636 körül), amikor a művész még alig fordult

0 Augustin I lirsclivogcl: Mulás/ut.

• Rembrandt: Asszon) sir» gyerekkel és kutyával.

a tájábrázolás felé. Watteau tanulmánylapján két festményének egy-egy alakja szerepel, csodálatos művészi elrendezésben pedig a véletlenszerűen került egymás mellé a két nőalak. Raffaello Marsot ábrázoló rajza az egyetlen szoborterv a művész életművében. Delacroix kisméretű vízfestménye, a Villámlástól megrettent ló a budapesti rajzgyűjtemény legkiemelkedőbb müveinek egyike.

A főművek mellé a műtörténet számára különösen értékes jó néhány ritkaság, specialitás is társul. És kiállítottak olyan műveket is, amelyeket az újabb kutatások emeltek ki az ismeretlenség vagy más mester munkássága köréből.

K. M.

Ünnepi percek Kovács Apollóniával

Sötét szeme, mély, prózában is muzsikáló hangja megragadja, aki a közelébe kerül. Aki pedig énekelni hallja, az nehezen szabadul a varázsától; tűz lobog a dalaiban. Nem véletlenül a község neve, ahol Kovács Apollónia született: Vulkán. A párhuzam csak játék a szavakkal. a tehetség izzása az, amire oda kell figyelni, mikor megismerkedünk a népdalok ihletett tolmácsával.

Az erdélyi Nyárádremetén, népes családban nevelkedett. Édesapja ács volt, a két szülő saját erejéből teremtett otthont. Élete első szakaszában román iskolában tanult, de a szívét nem cserélhette ki: magyarul énekelt. Nővére Kolozsváron élt már, s mikor a hét osztályt elvégezte, utána utazott.

— Az első dal, amire gyermekkorából emlékszik?

Rózsabokor a domboldalon. Ültem nagyapám ölében, a pap id- dogált, s énekelgetett hozzá.

Valami ahhoz hasonló sors jutott neki, mint a népmesék legkisebb királyfijának. Útra kerekedett, tanult és küzdött. Pénztáros egy cipőüzletben, amit megkeres, abból telik az énekórák tandíjára. Két hete foglalkoztak még vele, s a tanárnője máris megsejtette, hogy olyan kincs birtokában van, amit érdemes csiszolni.

Az emlékek nem mindig időrendi sorrendben bukkannak elő. Kolozsváron Marcella nagynénje segíti. Ő juttatja el az Atheneum munkásiskolába. A Kolozsvári Magyar Színház Dali Társulatának vidéki szereplője lesz. Nagyenyeden debü0 Kovács Apollónia pályája kezdetén.

tákjósnőa Maricagrófnőben. Mindent játszott, amivel megbízták. Öt szerep egy héten! A Nagyváradi Állami Színház leszerződteti, összesen 14 évig marad a tagja. Lemezfelvétel Kolozsvárott. A rádióban szólószámok. Szép időszak, de nem könnyű, és főleg nem gondtalan. Egy új ruha megvásárlása is problémát jelentett ekkortájt. Grabócz Miklós, a Magyar Rádió népzenei rovatvezetője egy erdélyi körút során felfigyel a hangjára. A budapestiek így kezdik megismerni az énekét. A hang tulajdonosának már nem olyan egyszerű elutazni a magyar fővárosba. Az útlevél-ügyintézésben még Bárdos László is segít. „Elindultam a hangom után!”

Budapesten aztán a rádió- és lemezfelvételek szaporodnak. Cigánydalokkal arat először átütő sikert. Maga is gyűjtöget, dalokat őriz.

A Zeneakadémia délelőtti vetélkedőjére magántanárnője, Kránitz Gézáné nevezi be. A karzat megállás nélkül tapsol, Kovács Apollóniát követeli. Közönségdíjas lesz.

A közönség ma is hű hozzá. Megkeresik műsorajánlatokkal. Vidéki szereplések: Apc, Cibakháza: „Jaj de jó. hogy jött! Menynyire vártuk!” Debrecen, Nyíregyháza: cigánybálok.

Közben Grabócz Miklós a férje lesz, gyermekeit úgy szereti, mintha tőle származnának. A családfő, sajnos, már nincs az élők sorában, de Gábor fia ma is hű segítőtársa a művésznőnek: fordításokkal gazdagítja repertoárját.

Februárban Bábolnán, Jászka- rajenőn, Gödön lépett fel. Eddig 14 lemezt készítettek vele, négy ebből önálló, a többi vegyes. Első CD-lemeze most készül. Gyémántlemezének sikere sokat jelent számára. Jugoszláviában is járt már az idén, Bácskatopolyán, magyarlakta vidéken.

Tervekben nem szűkölködik. Egyre kevesebb azonban a művelődési házak lehetősége, s az üzemi szakszervezetek kulturális kerete is ingatag. Pedig nyugdíjas-búcsúztatókon, nőnapi rendezvényeken a legtöbb könnyet ő csalja az asszonyok szemébe. A hangja varázslat: a hétköznapok világából a népmesékbe repít. .

Erdélyi csillagok

Újabb arcok Erdély szellemi múltjából

Erdélyi csillagok címmel jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában 1935-ben egy tanulmánykötet, amely „Erdély szellemi múltjából” mutatott be arcokat. A cím szép karriert futott be: 1942- ben egy hasonló című és jellegű kötet látott napvilágot, aztán 1989- ben, Budapesten, egy Czine Mihály által szerkesztett, az erdélyi magyar szépirodalomból válogató kötet jelent meg ugyanezen a címen, végül pedig 1990-ben, jellegében és alcímében is az első két kötetre utaló tanulmány-antológiát adott ki Kántor Lajos szerkesztésében a Héttorony Kiadó. A cím és az Erdélyi Szépmíves Céh köteteinek megjelenési formáját kölcsönvevő formátum megválasztása mögött alighanem a piacra tekintő szándék húzódhatott meg: a szerkesztő Kántor Lajos számára ez megváltoztathatatlan adottság lehetett, erre utal rövid bevezető tanulmányának zárójelbe tett mondata: „Ötletszerű és sajnálatos — noha nyilván »piacos« — bármilyen alkalmi kisajátítása a hajdani helikoni jubileumra készült kötet címének, mert félrevezeti az olvasót”.

Nem tudom, e „piacos kiadói fogás” milyen eredménnyel járt, vagyis a divatjelenségeket is kihasználó cím és forma hány vásárlót szerzett a kötetnek a műveletlensé- gi tendenciáival valósággal büszkélkedő Magyarországon (Erdélybe hivatalosan aligha került be a kötet), ahogyan azt sem tudom eldönteni, hogy egy kötet megjelentetése alkalmából a vásárlóra kacsintó szándéknak avagy a munka valóságos értékének kell-e fölénybe kerülnie (különösen azért nem, mert a valódi kulturális értékek megfelelő tálalását átalakuló világunkban még nem találták meg), így csak arról szólhatok, hogy a kötet helyt áll magáért, s megfelel a példaadó könyv által felkeltett érdeklődésnek is. S ez nem kevés, hiszen az előző kötetekben az erdélyi magyar művelődés és irodalom legjelesebb alakjairól közöltek tanulmányokat, a Kolozsvári-testvérekről, Misztótfalusi Kis Miklósról, Apor Péterről, Mikes Kelemenről, a Bolyaiakról, Körösi Csorna Sándorról, Kemény Zsigmondról, s így tovább. S mivel a mostani kötet „újabb arcok" bemutatására vállalkozik, annyit jelent ez, hogy az erdélyi magyar művelődés utolsó évtizedei is megteremtették az elődökhöz mérhető nagy alkotókat, tudósokat — s azokat is, akik méltó módon tudják bemutatni a kiválasztottakat. Nagy szó ez, hiszen az elmúlt évtizedek megpróbáltatásaihoz hasonlókkal történelme során talán még nem is kellett szembenéznie Erdély magyarságának. Véres eseményekben gazdag ez a történelem, a lenni vagy nem lenni dilemmáját azonban csak ezek az évtizedek vetették fel. Erre utal Kántor Lajos is, amikor így ír: „Nem csupán ideológiák és nem csupán nemzedékek tűnnek le a színtérről, akikre (ha nem következik be a hetvenes évek közepétől, különösen a nyolcvanas években a tömeges kivándorlás), még sokáig számítani lehetett volna. S ezzel a lehangoló, elgondolkodtató folyamattal párhuzamosan intézmények szűnnek meg vagy pusztulnak le rettenetesen, amit egy-két évtizeddel ezelőtt még elképzelni sem tudtunk (s természetesen nem is akartunk)”.

Ezek a sorok még 1989 nyarán íródtak, tehát 1989 decemberének történéseit megelőzően, a számvetés azonban manapság sem hangozhatna másképp. Igaz, a feltételek, a körülmények megváltoztak, eredményeket azonban nehéz felmutatni, hiszen szinte minden kicsike, előrehaladó lépés óriási erőfeszítéseket igényel. .. Mindezek ellenére a közelmúlt és a ma erdélyi magyar művelődése őrzi a tradicionális erdélyi kultúrával való kapcsolatát, s keresi a megújulás lehetőségét is. Legalábbis ezt mutatja a kötet tizenegy tanulmánya, melyek az elmúlt évtizedek erdélyi magyar kultúrájának legjelentősebb alakjait, köztük Bánffy Miklóst,,Kelemen Lajost, Kós Károlyt, Áprily Lajost, Balázs Ferencet, Szabó T. Attilát, Szabédi Lászlót, Dsida Jenőt és Szilágyi Domokost mutatják be. Ki lehet-e közülük valakit is emelni, s önmagában megtenni a huszadik század erdélyi magyarságának reprezentánsává? Aligha, hiszen a mostani századnak éppen az az egyik sajátossága, hogy nagy számban „teremtette meg” azokat a reprezentánsokat, akiknek éppen az egymásmellettisége mutatja, mekkora erők nehezültek erre a kultúrára. Nem tekinthető véletlennek az sem, hogy itt és ekkor, a kultúra különböző ágai közül még mindig az irodalom töltötte be a vezető szerepet — legalábbis a kötet tanúsága szerint (s alighanem a valóságban is, de érdemes lett volna pár képzőművészről is tanulmányt, esszét íratni).

A költők, írók között találunk „par excellence” alkotó személyiséget, mint például Áprily Lajost, Dsida Jenőt, és a látókört az egyetemesség felé tágító Szilágyi Domokost; de találunk olyan alkotókat is, akik a kisebbségi lét mindenesének szerepét is vállalták — mint Balázs Ferenc, Kós Károly, Szabédi László. Egyikük hangvétele nem tagadja a másikét — életútjuk és életművük valódi értékeit talán ez jelzi a leginkább. A literáto- rok mellett a kultúra legjellegzetesebb képviselői az ún. kisebbségi tudományok, a történelem- és a nyelvtudomány képviselői. Ebben az összeállításban — teljes joggal

— Kelemen Lajos, Szabó T. Attila és a mára talán már kissé elfelejtett Jakabffy Elemér képviseli őket. Ja- kabffy Élemér a Lúgoson megjelentetett Magyar Kisebbség szerkesztője volt; Kelemen Lajos és Szabó T. Attila pedig Erdély titkainak legjobb ismerői címet érdemelnék ki. Pályájuk kötődött egymáséhoz

— Szabó T. Attila pályájának kibontakozásában nagy szerepe volt Kelemen Lajos hatásának —, de ők is más-más módon ismerték és ismertették meg Erdélyt. Törekvéseik azonban mindenképpen Szabó T. Attila monumentális Szótörténeti Tárában összegződtek.

A kötetet szerkesztő Kántor Lajos nem erre — vagy nem csak erre

— az alkalomra írt tanulmányokból állította össze a gyűjtemény anyagát. Magam is többször fordultam már a munkához kedvet csináló olvasmányért Jakó Zsigmond és Benkő Samu írásaihoz. Az egyik Kelemen Lajos, a másik Szabó T. Attila életét, munkásságát, mindennapjait mutatja be. Ihletett, szerzőikhez és a bemutatott tudósokhoz méltó írás mindkettő. A kötetet olvasva végig fogva tartott az írások magas színvonala—még akkor is, ha nagyobbik részükkel már korábban is találkoztam. Bravúros

— az irodalomtörténészeknek fügét mutató — nagy esszé a Bánffy Miklóst bemutató Bajor Andoré; pontos fogalomhasználatával kiemelkedik Cs. Gyimesi Éva Áprily- tanulmánya; Balogh Edgár és Kós Károly írását a kortárs-túlélő számvetésigénye íratta; Cseke Péter és Beke György mintegy a maguk közíróelődjét keresik Balázs Fe- rencben és Jakabffy Elemérben; Markó Béla a saját, fájdalmasan korszerű kérdéseit szentesíti Dsida Jenő költészetével, Visky András Janovics Jenő színidirektort mutatja be; Kántor Lajos Szabédi László szabadság-kísérleteiről ír; László- ffy Aladár barátként, pályatársként, egyenrangút teremtő költőként szól Szilágyi Domokosról. Gazdag tartalmú, összefoglaló kötet — talán megszületnek majd az idő haladásával esedékessé váló ki- egészitései is ...

Fűzi László

DEÁK MÓR:

A tolvaj

Világított a hó, nem húzták be a függönyt.

— Fölkapcsoljam a lámpát? — nyújtózkodott a kicsi.

— Mondta valaki? — förmedt rá Kiss János.

A félhomály kijött a sarokból, leült a konyha közepén, nézte őket. Néha még barátságos volt, családias, de már egyre ritkábban.

— Kérek még — mondta a kicsi. Tányérján egyetlen morzsa sem maradt.

— Nincs több — Kiss Jánosné magához ölelte, fejét mellei közé rejtette, bárcsak még mindig szoptathatnám, elbújtatta, el az éhség, el az apja haragja elől, el a minden esti két zsíros kenyér elől, ami minden este kevés.

— Neked semmi sem elég ? — Kiss János felemelkedett, aztán leült, zavarodottan, szégyenkezve, mint akit rajtakaptak. Mint aki rajtakapta magát. — Gyere ide hozzám is — mondta.

— Nem — a kicsi kikémlelt Kiss Jánosné karjai közül. — Nem.

— Majd én odamegyek — ajánlkozott a nagy- lány.

Kiss János végighúzta kezét az arcán. Bőre serce- gett.

— Szúrsz — mondta a lánya, nevettek mindketten.

Kiss Jánosné nézte őket, a kicsi fészkelődön, s hirtelen nagyokat kellett nyelnie, kettő nagyot és mélyet, így nyeli az ember a keserűségét, ne tudja senki, ne lássa senki.

Kiss János tudta, Kiss János látta, de inkább elfordult, ha már segíteni nem lehetett.

— Mi volt az iskolában ? — kérdezte a nagylányt.

A gyerek szeme elsötétedett, fel kellett kapcsolni

a villanyt.

— Megint csúfoltak a ruhám miatt — mondta. Hangja elcsuklott.

Kiss János összeszorította a száját. Kiss Jánosné látta, de inkább elfordult, ha már segíteni nem tudott.

— Ki? — kérdezte Kiss János. Keze beletúrt a gyerek hajába, összeborzolta, simogatta. Mint a szél, gondolta Kiss Jánosné, olyan finomak ezek a

nagy, vastag ujjak, mint a szél, amit úgy szerettem lánykoromban.

— A Tatai Dóri meg a Takács Pityu — a gyerek már pityergett. — Mikor veszünk nekem új ruhát?

— Bemenjek szólni?— ringatta Kiss János térdén a lányát. — Akarod?

— Nem, azt nem — ijedt meg a gyerek. — Azt nem szabad, Apu.

Nézték egymást, két egyforma szempár, az egyik valamin még innen, a másik valamin már túl.

— Na, gyerünk lefeküdni — szólt rájuk Kiss Jánosné.

— Ma nem fürdünk ? — kérdezte a kicsi.

— Tegnap fürödtünk — magyarázta a nagylány.

— Holnap fogunk megint.

— Kell a villany? — szólt vissza Kiss Jánosné a konyhaajtóból.

— Nem, kapcsold le nyugodtan — felelte Kiss János.

Világított a hó, hideg volt, reggelre még hidegebb lesz, ha kialszik a tűz, Kiss János összerázkódott, brrr, mintha a félhomály mordult volna föl, szerette volna ököllel verni az asztalt, vagy a fejét, vagy valamit, bármit, föl kellett állnia, lépnie kellett,beleütközött a feleségébe, istenem, istenem, istenem, ahogy ölelgette, nem lehetett tudni, védi-e vagy védelmet kér tőle.

— Nézd csak — súgta az asszony fülébe, a sötétben kitapogatta a táskáját, kivett belőle valamit, s az asszony kezébe tette.

— Tudod, mi ez? — kapcsolta föl a villanyt.

Kiss Jánosné nézte a szerszámot, BOSCH —

hirdették rajta a betűk, új volt, vadonatúj:

— Nem — válaszolta.

— Ez egy sarokcsiszoló — mondta Kiss János.

— Vagy flex, ha úgy jobban tetszik. Az üzletben tizenkétezer forint. En odaadom nyolcért.

Kiss Jánosné ránézett, nem szólt, óvatosan letette az asztalra a szerszámot, aztán hátat fordított neki. Várnia kellett kicsit, utána összeszedte a tányérokat, s a hideg vízben lelötykölte őket.

Az asztal felöl előbb szipogás, aztán nyüszítés hallatszott, mintha a félhomályba belerúgtak volna. Kiss Jánosné nem fordult meg, mosogatott tovább. Csak akkor hagyta abba, amikor felismerte azt a hangot, amit életében egyszer hallott. Kiss János édesapjának a temetésén.

Akkor aztán átölelte, és magához szorította Kiss János fejét, mint előbb a kicsiét, és így maradtak, sokáig, nagyon sokáig, istenem, istenem, istenem.