Petőfi Népe, 1991. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-02 / 101. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1991. május 2. „NINCS TÁMOGATÁS, DE PIAC SINCS” Mit eszünk a télen ? A napokban összetalálkoztam egy régi ismerősömmel, aki egy szakszövetkezet főmezőgazdászaként fiatal kora ellenére jócskán megőszült. Az idősebb jogán tréfálkozva hívtam fel erre — mármint az őszülés tényére — a figyelmét, de erre csak legyintett, s eny- nyit mondott: „Nem érdemes mérgelődni, emésztenie magát az embernek, mert bármihez kezd, ráfizet.” Először érthetetlennek tűnt elkeseredése, de utána... — Figyelj — kezdte —, tavaly 119 hektáron rozsot termeltünk, azon az alig hét aranykoronás homokon. A közepes termés 14 mázsát adott hektáronként. Ősszel már nem is vetettünk, mert ezen a majdnem 120 hektáron 1,6 millió forint volt a veszteség, az aszály, az állami támogatás megvonása miatt. A rozs mázsáját — nem a gabonaiparnak — jól, 500 forintért adtuk el. A vetés elmaradásának más oka is van. A vetőmag, a műtrágya hektáronként belekerül 9 ezer forintba. A gépi munka 11 ezer forint, s ha minden jól összejön, az időjárás is kedvező lesz, terem vagy 16 mázsa hektáronként, amelyet legjobb esetben is 8 ezer forintért tudunk eladni. A ráfizetés 8 ezer forint. Érdemes rozsot termelni? Próbálkozni kellene más növénykultúrával, olyannal, ami a homokon jobban terem — kockáztattam meg, de ő csak rámnézett és ismét számolni kezdett. — Tavaly 861 mázsa szőlő termett 41 hektáron, azaz hektáronként 21 mázsa. Mit gondolsz, mekkora volt a ráfizetés? Majdnem 2 millió forint. A szőlő mázsájáért akkor is, s ebben az évben is ezer forintot fizetnek, de a ráfordítás jóval több ennél. Ha csak a tavalyi költségeket számítom — munkadíj, gépköltség, nyersanyag és nem sorolom tovább — meghaladták a 48 ezer forintot, szemben a 21 ezer forintos bevétellel. Jó, a mi példánk nem a legjobb. Az Alföldén a legjobb szőlő 140-150 mázsát terem, azon van nyereség, ha megveszik, de nullára csak 60-70 mázsás terméssel lehet kifutni... Talán nem ezzel kellene foglalkozni —jegyeztem meg—, de közbevágott. Ók azért kínlódnak a szőlővel, mert nem tudják visszafizetni a rekonstrukcióért kapott állami támogatást. Tudtam, jókora szilvásuk van, ami talán megéri a munkát, a ráfordítást. — A múlt évben a Stanleyből 140 mázsa termett hektáronként, amelynek kilóját 8 forintért vették meg. A bevétel 112 ezer forint volt a 63 ezer 500 forintos ráfordítással szemben. A gyümölcsre nem alapozhatunk, mert túlságosan is nagy a rizikó. Az idén nyilván nem terem annyi, mint tavaly, mert virágzáskor jött a hideg, a felvásárlási nyersár sem változik, ha egyáltalán megveszik. Az idén 100 mázsa szilvát kellene legalább hektáronként termelni, hogy nullára kijöjjünk, mert mindennek felment az ára. Kecskeméten és környékén igen jó minőségű és bőséges mennyiséget adó paradicsomot termelnek, amelynek biztos piaca van. Ez bizonyára járható út. — Aligha. Mint a kertészeti növények, a paradicsom is nagyon munkaigényes. Intenzív körülmények között, ami feltételezi az öntözést, hektáronként akár 400 mázsát is terem. Ha jól tudom, a felvásárlási ár most 4,40 forint kilónként. Számoljunk? A bevétel — ilyen termés esetén — 176 ezer forint, de amit rákölt az ember — szerves és műtrágya, vetőmag vagy palánta, élőmunka-ráfordítás, gyomirtás, szállítás — legalább 150-160 ezer forint. S ha kevesebb lesz a termés, beüt egy esős idő? Nyomban ráfizetéssel kell számolni. Eddig is volt ráfordítás, termelési kockázat, kedvezőtlen időjárás, eső és aszály, miért érte meg megtermelni a rozsot, a szőlőt, a szilvát, a paradicsomot? — Nagyon egyszerű. Az állam támogatta a mezőgazdasági termelést, volt piac, kereslet a termékek iránt. Most mi a helyzet? Nincs támogatás, de piac sincs, s emiatt a felvásárlási árak nagyon alacsonyak, ugyanakkor a mezőgazdasági termelvényekből előállított áruk ára magas. Lesznek az idén termények — köztük a kalászosok —, amelyek feltehetően eladhatatlanok lesznek, mert nincs piac, nem kellenek majd senkinek. Ezért nem éri meg, hogy az ember kockáztasson. . . Lehet, hogy ismerősömnek igaza van, de bennem ott motoszkált a kérdés: mit eszünk jövőre, a télen, ha ilyen helyzetbe került a mezőgazdaság, az élelmiszeripar? Gémes Gábor PÉLDÁUL KATYMAR A 2670 lakosú Katymáron a tsz és az ipari szövetkezet foglalkoztat nagyobb számban munkavállalókat. Mindenhol máshol — közintézményekben, boltokban stb. — csupán néhá- nyan dolgoznak. Helyben tehát eddig is kevés volt a munkalehetőség, sokan csak a környező településeken tudnak elhelyezkedni. Az utóbbi időben azonban a helyi szövetkezetek is rákényszerültek termelésük átszervezésére, ami több-kevesebb létszámleépítéssel járt. A téeszben mintegy harminc dolgozót nyugdíjaztak. Közülük legtöbben még nem érték el a nyugdíjkorhatárt, nekik korkedvezményes alapon fizet a szövetkezet nyugdíjat. Kiszámolták, hogy így sem jár rosszabbul a közös gazdaság. Akiket ugyanis nem tudtak folyamatosan foglalkoztatni, vagy feltétlenül szükséges munkával ellátni, azoknak a munkabére mögött kevés vagy egyáltalán nem volt termelési értékkel mérhető fedezet. Munkabérük viszont az elvonások miatt sokba kerül a szövetkezetnek. Kárpótlás vagy utolsó esély? tovább. A polgármester szerint az is egyfajta megoldás lehetne, ha Bezdán és Szabadka felé zöld utat kapnának a vállalkozók. Jugoszláviában nem kevés a tőkés érdekeltségű üzem, szépen virágzik a nyugati iparcikkek kereskedelme is — élelmiszerből viszont hiány van. Nem kell hozzá különösebb fantázia, hogyan lehetne ebből kölcsönösen profitálni. Ám erről szó sincs, így maradnak a zárt határok, falun innen, falun túl. Legelőször a vidékieket Az ipari szövetkezetben átszervezés eredményeként sikerült munkát adni azoknak, akik a felszámolt részlegekben dolgoztak korábban. így csak négy dolgozónak kellett felmondani, ők most munkanélküli-segélyt kapnak. Sem nekik, sem a többieknek, sem a még ezután munka nélkül maradóknak nem sok esélyük van arra, hogy belátható időn belül el tudjanak helyezkedni. A környező településeken is növekszik a munka- nélküliség, az ingázók rúdja hazafelé áll: általános tapasztalat, hogy a munkáltatók elsők között „építik le” a vidékieket. Katymáriakról beszélek, de napjainkban bármelyik faluban hasonló a helyzet. Az ország belsejében levőké legfeljebb annyival könnyebb, hogy mind a négy égtáj felé vezetnek útjaik; ilyen helyekre még csak telepítettek üzemet korábban, az ilyen helyekről eljárni is többfele lehetett. Katymáron és a többi határ menti településen azonban nem alakulhatott ki ipar. Négy ven valahány évig ugyanis valamiféle rögeszmétől indíttatva tiltották ezt. A politikusok által meghúzott határsávban nem lehetett gyárát, üzemet létesíteni. így maradtak a katymáriak is munkahely és infrastruktúra nélkül, más települések lehetőségeire utáltán. Sokba került ez nekik eddig is, most azonban már ettől is elesnek. Egyáltalán, mit tehetnek ilyen helyzetben? Késik az ígéret teljesítése Pál László polgármesterben mintha zsilipeket nyitott volna meg kérdésem. Harag, keserűség, csalódottság volt a hangjában, amikor arról beszélt: a nagy politikai, társadalmi változások forgatagában, még a választások előtt elhangzott egy szép ígéret. Arról szólt, hogy a kormány majd különböző kedvezményekkel gondoskodik róla, hogy a tőkebefektetők szívesen telepítsék a határ menti településekre üzemüket. Az ígéretből semmi sem lett, a régi politika hibája miatt sokszorosan hátrányos helyzetbe került határ menti települések teljesen magukra maradtak. Rajtuk most még a piac- gazdaság sem segítene, ha mégoly lendülettel is törne előre. Az infrastruktúra hiánya elriasztja innen a vállalkozókat. Katymár és az országhatár között mindössze két kilométer a távolság. Innen nem vezetnek utak Nincs más lehetőség Egyáltalán, miben reménykedhetnek a katymáriak? Legtöbbjüknek valaha a termőföld volt a megélhetés alapja. Elvették tőlük. Most mégsem foglalták vissza, kenyérgondok miatt szorongatott helyzetükben sem. A többségnek egy-két holdja volt valamikor. Ekkora terület ma nem tart el annyi embert, amennyi a megmunkálásához kell. A hajdan módosabb gazdák, a volt kulákok pedig a poklok poklát járták meg annak idején. Ók aztán végképp nem vállalkoznak illegális cselekedetre. A törvény pedig késett, késik, miközben a katymáriak és a más falvakban élők a létfenntartásuk lehetőségeit veszítik el egyre gyorsuló tempóban. A kárpótlási törvény végre megszületett. De csak ennyivel közelebb az idő, amikor a volt tulajdonosok, vagy örököseik végre visszakaphatják a földet. Vajon tényleg kárpótolja őket? Most, amikor a termeléshez eszközük, befektetni való pénzük, a termés értékesítésére lehetőségük sincs? Az egészben az a legborzasztóbb, hogy mindennek ellenére ebből kell eltartani magukat. Nincs más lehetőségük. Almási Márta A Mozart-év hangversenyei Talán az ismert gazdasági gondoknak, talán egy végre megvalósulni látszó kulturáltabb ünneplés-magatartásnak tulajdonítható, hogy Mozart halálának bicentenáriuma évében végre nem keli attól tartanunk, hogy a megemlékezés egész éve alatt „a vízcsapból is” Mozart-zene zúdul majd ránk. Igaz, a bécsi klasszicizmus óriásának életművében kevés a magyar vonatkozás, s amint vezető hangversenyrendező intézményünk igazgatóhelyettese 'tavaly elmondta,.mi:csupán A magunk,szerényebb eszközeivel ünnepelhetjük Mozartot. Elsősorban néhány nagy előadóművészünk nemzetközileg is hitelesnek tartott Mozart-interpretációjá- val — egy kissé a ritkábban hallott művekre koncentrálva. Nagyjából ismerve már a magyarországi koncerthelyszínek idei programjait, elmondható, hogy a. Mozart-zene kedvelői zavaró túlkínálat nélkül találhatják meg szinte minden műfajban e különleges életmű keresztmetszetét. Mindenekelőtt a Nemzeti Filharmónia kínál efféle áttekintést. Az előadók között kiemelkedő szerepe van a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak, melynek immár közel három évtizedes múltja alatt repertoárjában mindig is fontos hely jutott. Mozart müveinek. Három februári Mozart-estjük után az év második felében az ő közreműködésükkel szólalnak majd meg a fővárosban, egyebek közt, azok a versenyművek, melyeknek előadói világhírű magyar szólisták lesznek: Schiff András, • Helmuth Rilling, a Requiem karmestere. Franki Péter, Pauk György. A neves kamaraegyüttessel s a hozzájuk csatlakozó szólistákkal és kórussal hallhatjuk majd Mozart hattyúdalát, a Requi- emet is szeptemberben, amelynek karmestere a nagyhírű stuttgarti kutató és dirigens, Helmuth Rilling lesz. Ő vezényli egyébként a ritkán hallható Ido- meneo című opera hangversenyszerü előadását is novemberben. A zeneszerző vonósnégyeseiből a Bartók Vonósnégyes Mozart-soroza- tán hangzik el jó néhány, ugyancsak Franki Péter közreműködésével, októberben a Zeneakadémián. Van okunk hinni, hogy ezeknek és a fel nem sorolt koncerteknek egy része hallható lesz több vidéki hangverseny- teremben is, mindamellett, hogy az önálló zenei rendezvényekkel büszkélkedhető városok maguk is rendeznek egy- egy kiemelkedő megemlékező koncertet. Ezek között az egyik legrangosabb esemény bizonyosan a Requiem előadása lesz, éppen a zeneköltő halála napján, december 5-én Pécsett, a Pécsi Szimfonikus Zenekar s a Nevelők Háza Kórusa előadásában, Ella István vezényletével. Ugyanitt októberben és decemberben még két Mozart-estre kerül sor, melyeken egyebek közt a két utolsó nagy szimfónia, a népszerű g- moll és C-dúr, Jupiter-szimfónia szerepel a műsoron. Mozart-esteket rendeznek Székesfehérvárott is, ahol novemberben a székesegyházban az Alba Regia Szimfonikus zenekar játszik, s a nagy c-moll misét szólaltatja meg. A Requiem a pécsi művészek előadásában megszólal majd Szekszárdon, s várhatóan több nagyvárosban is. Mozart zenéjének szenteli nyári koncertprogramjainak egy részét az idén a vácrátóti botanikus kert is, ahol az Állami Hangversenyzenekar és a Fai- loni Kamarazenekar ad koncerteket. A Liszt Ferenc Kamarazenekar játszik várhatóan a debreceni Mozart-estéken is, s a tervek szerint még jó néhány koncertteremben szerte az országban. Nem kizárt, hogy hallható lesz a fővároson kívül a Pesti Vigadó tavaszi Mozart-koncertsorozatának egyikmásik hangversenye is, melyeken a Concentus Hungaricus Kamarazene- kart hallhatjuk Jandó Jenő és Várjon Dénes zongoraművészek közreműködésével. A részben még csak most alakulóformálódó koncerttervek azt mutatják: a hangversenyrendező intézmények mértékkel, de a hazánkban is élő, létező'Mozart-hagyományok szellemében gondoltak a rövid életű, de az európai zeneművészetben meghatározó erejű alkotó emlékének felfrissítésére a Mozart-év keretében. Sz. Gy. KÉPERNYŐ Elegendő a népszerűség? Pénteken délután újságírók és Bányai Gábor intendáns beszélgetésén maga az első csatorna főnöke célzott a tévé ártalmaira. Előfordulhat — persze nem nálunk —, hogy a rossz műsorba valósággal belebetegszik a tehetetlen néző. Vérnyomását a magasba löki lenézettségének, lesajnálásának tudata. Kénytelen elviselni a (néha csak szerinte) badarságokat, műsorvezetői nyegleségeket, modorosságokat. Szombaton, korábbi fogadalmam ellenére automatikusan fölkattintottam a Napraforgót. Amikor megláttam műsorvezetőként a pályamódosított táncdalénekesnőt, elhatároztam, hogy jegyzem nyelvi pongyolaságait. Régóta tudom, hogy szókincse gyarapítására tizedannyi időt sem fordít, mint jó megjelenésére. Abban a tévhitben van, hogy csupán a csinos külső elegendő százezrek figyelmének lekötésére, egy magazin főszerepének vállalására. Amikor néhány perc alatt tízszer kerülte meg dolog kifejezéssel a szóban forgó tárgy, jelenség, cselekedet nevét, eszembe jutott az egyes csatorna gazdájának intelme. Azzal a szándékkal hívtam föl a műsor irányítóit, hogy megkérdem véleményüket a látottakról-hallottakról. Szerencsém volt, vasárnap lévén alig újabb öt „dolognyi” idő alatt sikerült kapcsolatot teremtenem a Szabadság téri intézmény központjával. Újabb öt dolognyi idő kellett, amíg rábeszéltem, hogy kapcsolja a Napraforgót. Moldova Ágnes szerkesztő csodálkozott. Miért őt zavarom ilyen apróságokkal — véltem ki hangsúlyaiból —, mi köze neki a műsorvezetőhöz?! Szívesen megadja a telefonszámát, keressem őt. Rosszul számítottam, amikor azt reméltem, hogy elnézést kér a kollégája (?) felkészületlenségéért, nemtörődömségéért és nagyobb odafigyelést ígér. Nehezen értette további bosszúságaimat. Miért baj az, ha szinte csak a Kurírt emlegetik műsoraikban, csak ennek csinálnak reklámot. „Megígérték, hogy ha mi bemutatjuk őket, akkor ők is írnak rólunk. Itt van az a bizonyos eb elásva. Hasonló mechanizmus enged naponta könyökönjönki embereket a képernyőre, bíznak meg egyben-másban tehetséges embereket nem nekik való föladattal. (A most futtatott Hernádi Judit és Kern András szemmel láthatóan kényelmetlenül érzi magát például a televízió Első szerelem című sajnálatos tévedésében. Várom, mikor tűnnek föl a sportosztályon, meg időjárás-jelentőként. Miért ne? A népszerűség mindent pótol? Az ismereteket, a felelősségtudatot, a holnap jobban csinálom mint tegnap becsvágyat? Igazuk van, ha így is újra meg újra hívják őket, minek strapálják magukat. * * * Egri János vasárnapi műsorában ismét a pedagógusok jutottak az eszembe. Mit érezhetett az a magyartanár, akinek nyilván jó bizonyítványú volt növendéke sohase hallott Juhász Gyula Anna- verseiről, Ady Lédájáról, Vajda János Ginához írt költeményeiről? Ismereteim szerint mindegyik múzsáról, a velük kapcsolatos költeményekről már az általános iskolában hallhatnak. Néhány hete egy vidéki magyar szakos tanár mintha sohase hallott volna a fölemlegetett híres Petőfi-versek- ről.. . Voltak örömeink is. A csütörtök esti Potyautasok például. Miért kellett eldugni ezt a megrázó erejű színészi alakításokban gazdag filmet? Többen ébren tartották volna magukat vasárnap éjszaka, ha tudják, hogy a Napzárta ezúttal egy kitűnő Gromiko-portréfilmmel ajándékozza meg a nézőket. Újat szinte semmit sem mondott, az „ahogyan” volt döbbenetes. Ugyanúgy szajkózta a brosúrát, mint öt, húsz, negyven éve. Halála előtt néhány hónappal ugyanolyan szenvtelen következetességgel szolgálta az orosz nagyhatalmi érdekeket, mint pályája delelőjén. Most értettük meg, hogy milyen reménytelen helyzetben voltunk évtizedekig. Egy ilyen élményes felismerés megéri az előfizetési díjat. Heltai Nándor
