Petőfi Népe, 1991. április (46. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-06 / 80. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1991. április 6. • Margaret Seifert (Német­ország). Szabadtéri kerámiák Kecskeméten A kecskeméti nagyközönség a nemzetközi kerámiastúdió legelső kiállításai óta gyakorla­tilag annyiszor találkozhatott a legkitűnőbb hazai és külföldi kerámiamüvészek munkáival, ahányszor csak akart. És mert a tárgyak társaságában mind­máig valóban csak a legna­gyobbak nevét olvashatja, a minőség már nem is feltűnő. A már sokszor említett, leendő állandó múzeum megnyitásá­nak időpontja még most sem tudható, de az már biztos, hogy az idegenforgalmi idényre — a megyeszékhely ismert múzeu­mainak anyagai mellett — egy. a nyár végéig látogatható, ál­landó kerámiakiállítás is várja az érdeklődőket. A belváros centrumában: a városháza udvarába a kecske­méti tavaszi napok alkalmából telepített, de a nyár végéig élő szabadtéri tárlat turistacsalo- gatónak is kitűnő, látványos­ságként sem utolsó. Ismét jelen vannak a szakma nagy nevei és a kitűnő minőség. Szerepelnek az anyagban a hazai kerámia­művészetet külföldön is képvi­selő alkotók, többek között Schrammel Imre, Geszler Mar­git, akik tekintélyes ideje okít­ják a művészeti ág újoncait is az Iparművészeti Főiskolán. Havasi Ildikó „kútja" és Szalai László kerti méretűvé arányí­tott „edénye” a funkcionális vonulat sajátos képviselői. Geszler Margit kék mázas, plasztikus sormintával díszí­tett, elemekből emelt „oszlopa" rokonságban áll Orbán Katalin hasonló formájú, a kék és a barna árnyalataira égetett • Yasuo Hayashi (Japán). plasztikájával. Az összeállítás marokkói képviselője: Musta- pha Bimish ugyanennek a for­mának a variánsával számunk­ra meghökkentően új és izgal­mas információkat közöl nem­zeti kultúrájáról. A csekély szá­mú figurális munka közé tar­toznak Margeret Seifert erőtel­jes hatású, égetéstől repedezett felületű, térdelő helyzetű női torzói. Az anyag és a hő köl­csönhatásainak rejtélyeiről más történetet mesélnek Pa­gony Rita vörösben játszó, fek­tetett kerámiahasábjai. A ro­konságok és különbözőségek felfedezésére jó lehetőséget kí­nálnak a litván Peteris Martin- són és az izlandi Jona Guodvar- dottir egymáshoz közel elhelye­zett plasztikái. Hosszan lehetne elemezni, a kiállítás egészét és az egyes tárgyakat milyen új színekkel, hatásokkal gazdagít­ja a természet: a föld, a moha. a bokrok zöldje, a frissen esett eső. A környezettel legfantasz- tikusabban együtt élő plaszti­kák kétségkívül a japán Hideo Matsumoto munkái. 'K. ,J. • Muslapha Mimisch (Marokkó). 9 l’á/inándi \utal. (fotó: Waller Peter) I Ütő Endre színháza Kém szükséges minden operát eljátszani A demokráciát most tanuló, ízlelgető társadalmunkban ma még nem túl gyakori jelenség, hogy egy intézmény élére éppen azt az egyetlen belső embert ne­vezzék ki igazgatónak, akit erre munkatársai a legalkalmasabb­nak találnak. Ez történt a közel­múltban a Magyar Állami Ope­raházban: az igazgatói posztra pályázók közül a színház társu­lata egyértelműen Ütő Endrét választotta, s a minisztérium — tiszteletben tartva a tagság dön­tését — kinevezte a művészt az Operaház igazgatójává. A dal­színház művészei, dolgozói ter­mészetesen nem véletlenül álltak Ü tő Endre mellé. Ő volt az, aki a korábbi években szakszervezeti vezetőként a legeredményeseb­ben, olykor szinte erőszakosan tudta képviselni a tagok érdekeit a belső vezetéssel szemben. Ez pedig nemegyszer idegeket pró­bára tevő vitákba, kilátástalan­nak látszó csatározásokba so­dorta az ötvenhárom esztendős énekest. —Ön gyakran hangoztatta :az Operaházat a mindenkori ma­gyar államnak kell eltartania! Is­merve gazdasági gondjainkat, gondolom, felkészült arra, hogy ezután az eddigieknél is kemé­nyebb harcokat kell majd vívnia. — Nagyon jól látja ezt. Va­lóban felkészültem a legnehe­zebb viaskodásokra. Hiszen — mint tapasztaltam — akad­nak, akiknek az sem természe­tes, hogy az Operaháznak és szerves részének, az Erkel Szín­háznak kizárólagos állami tu­lajdonban kell maradnia. Még erről is hallottam nem ponto­san körülírt, ködös mondato­kat egyes felelős vezetőktől a minisztériumban. Az Operaház esetében bármilyen privatizá­ció teljesen elképzelhetetlen. Mi egyébként szívesen lemon­danánk mindenféle állami szubvencióról, szívesen yál- nánk önkormányzattá* há tíz­szeresére emelhetnénk a jegy­árakat. (Ezzel a jelenlegi hely­zetben egy csekély béralapnö­velés mellett még mindig csak szerény nyereséget érnénk el.) Amíg azonban az állam nem tudja az állampolgárok zsebé­be tenni azt a pénzt, ami kultu­rális igényeikhez szükséges, ad­dig ezt oda kell adnia az iroda­lomnak, a képzőművészetnek, a színházi és zenei életnek. Ez alapvető feltétele egy európai államnak, s ez nem szorul bizo­nyításra. — Sok bírálat érte az elmúlt években az Operaház repertoár­ját. Főként régi adósságokat em­legetnek ... — Először egyenesbe kell jön­nünk a művészi és gazdasági szervezettség tekintetében. A csökkentett premierszámban pedig operakülönlegességekre végképp nem gondolhatunk. Egyébként sincs semmiféle zene­esztétikai alapon álló elképzelé­sem. Számomra egy kedves kínai író, Liu Tang — akinek sok könyvét őrzöm a polcaimon azt írja valahol: nincs olyan könyv a világon, amelyet feltétle­nül el kell olvasni. Nos, szerintem ez áll az operára is. Nem szüksé­gesminden operát eljátszani. Tu­dom, vannak például száza­dunkban született nagyszerű operák, melyek bemutatása mindeddig szóba sem jöhetett nálunk, Schönberg, Penderecki müvei, de egyelőre fontosabb­nak tartom a magyar operák színrevitelét. Szerintem egyéb­ként is kevésbé lényeges, hogy mit adunk elő, inkábba minőség­re, a feltételek megteremtésére kell nagy figyelmet fordítanunk. — Ügy tudom, azt is tervezi, hogy az Operaház az eddiginél szorosabb kapcsolatot tart majd a vidéki operatársulatokkal, sőt a külf öldi operaházakkal. — Azt hiszem, a szegediekkel eddigissikerült igen harmonikus együttműködést megvalósíta­nunk, főképp Gregor József ré­vén. Ehhez hasonló jó kapcsola­tokat szeretnék létrehozni a töb­bi vidéki társulattal is. És—mint a minisztériumban is elmondtam —szükségesnek látom, hogy pél­dául a bécsi Staatsoperrel is olyasféle szellemi kapocs kössiön össze minket, mint annak idején a Monarchiában. De persze más európai vagy tengere n túli o pera - házzal is jó volna ezt megvalósí­tani. Portlanddal, a götéboirgi színházzal talán már az 1991—- 92-es évadban létrejön ilyesféle kapcsolat, közvetlenül a két tár­sulat között, tehát nem államkö­zi szervezésben. Ezek kiépítésen jövő kérdése még, de bizonyosan sokat segít ebben majd a nemrég újjászerveződött Budapesti Ope­rabarátok Egyesülete is. Szomory György BŐRÖN Dl LAJOS: Megérte? „Mélyed'j magadba. Hallgatózzál (Szöcs Géza) Miféle üzenetet küld fölfelé a hal kódolva minden buborékban mely elpattan a víz színére érve? Ilyen a vers is: néma kiáltás. S a hal sem kérdi, hozzám, hozzád elért-e? S én sem tudhatom meg soha: megérte? Hiába nyelvel a mérleg, hogy nem érte meg! ANTALFY ISTVÁN: Nem a szívesség . . . Nem a szívesség töviskoszorúja, nem a süketülő atomkor parázna sebesültjei, nem a feltámadás Bach-muzsikája váltják meg a reményt — talán a hellén szerelem, talán a jó szó embersége . . . SUMONYI ZOLTÁN: Pál apostol a jeruzsálemi zsinaton — Damaszkusz, Damaszkusz, Damaszkusz, Damaszkusz! Mintha bizony csak ez lenne! Mintha más nem is történt volna vele! Azóta! Azóta, ha egy kis szerencséje van, most már ö a harmadik vértanú! Mintha erről se tudnának! A lisztrai megkövezéséről, ahol már mindenki holtnak hitte, s mint egy tetemet, vonszolták ki a városból... De az Úrnak tervei vannak vele! Ezek meg még mindig csak: Damaszkusz! Az ötven felé közeledő köpcös, kopasz férfi mindkét karjával a tér­dére könyököl, s előregörnyedve úgy támasztja lecsüggö fejét, hogy a je­lenlevők azt hihetik, nem is figyel rájuk, hiszen a fülét is betapasztja. Persze, nem nagyon figyel, bár te­nyere csak a fülkagylók mögött, s ideges tömzsi ujjai a körben megma­radt göndör és zsíros fürtöket mar- kolásszák, úgyhogy ettől még nyugodtan hallhatná Jakab apostol érvelését. Meg azt az alig leplezett figyelmeztetést: vigyázz, mi tudjuk, amit tudunk, hogy milyen előzmé­nyek, után csatlakoztál az Úrhoz! Barnabás, akivel együtt citálták fel az atyák Antiochiából, egyre ag­godalmasabban figyeli; ő tudja, hogy amikor ilyen tompán fénylik sima koponyáján a bőr, s a zsíros fényen át tűnik egy-egy lila vagy vö­rös folt, akkor könnyen rájöhet a roham. Ő, Barnabás, már kétszer tanúja volt ennek: elvágódik, a sze­me fennakad, egész testében ránga­tózik, és habzik a szája. Legutóbb is valami kötéldarabot kellett a fo­gai közé erőltetni, neftogy elharapja a nyelvét. Hát igen, ez is a damasz­kuszi út öröksége, mint mondta, ak­kor jött rá először. A kísérete csak azt látta, hogy lezuhan a lováról, tajtékozva fetreng a forró porban, a száján véres hab. Borzasztóan meg­rémültek. De ő ekkor hallotta meg a Kinyilatkoztatást. Jézus Krisztus hívó szavait. Tizenöt éve. S azóta dadog is, ha indulatosabban beszél. Am most Pál is érzi, hogy ez a Damaszkusz, ami véletlenül kicsú­szott Jakab száján, a legrosszabb esetben is csak egy kis játékos ol­dalvágás lehet, hiszen az ellentétek már sokkal komolyabbak a jeruzsá- lemiek és öközötte, fontos egyház­szervezési kérdésben kellene itt kö­zös nevezőre jutniuk, — s most már azon dühöng, hogy nem tud ural­kodni. De mit tegyen, ha egyszer nem tud. .. Saul. Saul, Saul! Még csak véletlenül sem szólítaná Pálnak! Vagy Paulusnak! Mert biztosan azt hiszi ez a volt halász, hogy a Paulus név is a ..damaszkuszi út"-tál van kapcsolatban! Hogy azóta! Egyszer­re Saulusból Paulus?! Milyen egy­szerű! Hát föl se tudja fogni ez a buzgó galileai, hogy ö már római polgárnak született, s kezdettől joga volt a Paulus név használatára?! Már az Augustus-i összeíráskor két néven szerepelt! Egy zsidó és egy latin név. Megillette! Már az apja római polgárjogot vett magának ...! Csak most veszi észre, hogy per­cek óta társa, Barnabás beszél; is­merősen érvel, hiszen az ő érveit mondja, s úgy mutogatja a tizenegy jeruzsáleminek Tituszt, mint elmé­letük élő bizonyságát. „Lám, itt van ez az antiochiaifiatalember, aki po­gány volt, soha nem ismerte Mózes törvényeit, s most ugyanúgy el van telve Szent Lélekkel, ugyanolyan jó keresztény, mint ti, akik még testi­leg ismertétek az Urat. Mint ti, akik Jézussal sétáltatok a Genezá- ret partján, akik ott voltatok a Cso­dálatos Halfogásnál. Ha pedig ugyanolyan jó keresztény, mint ti, márpedig meggyőződhettek róla, hogy ugyanolyan, akkor miért kel­lene neki is betartani a legszigorúbb mózesi törvényeket, és miért kellene előbb körülmetélkednie ? Hiszen nem a test szerint üdvözül az ember, hanem a hit által és a lélek szerint.” Az ismerős emeleti teremben mo- corgás, morgás hullámzik, a tanítvá­nyok és a presbiterek közül egyesek a Mester szavait idézik, mások a vérta­nú István diakónus védekező beszé­déből emelnek ki egy-egy mondatot. S végül is akár az ősatyáktól, akár valamely későbbi prófétától citálnak néhány szállóigévé közhelyesült jö­vendölést, csak azt bizonygatják, hogy a választott nép, amelynek most, a Messiás eljövetele után im­máron kereszténnyé kell válnia, csakis Abrahám népe lehet! Hiszen testileg Jézus is az volt, ahogy ők is, az első tanítványok, s mindnyájan azok, akiket eddig megkereszteltek. Ha pedig a pogányok és vadak közül valaki csatlakozni kíván hozzájuk, hát az előbb metéltessen körül, s tart­sa be Mózes törvényét! Nem lehet ám csak úgy nyakra-főre mindenkit megkeresztelni, ahogy ez a Saul meg Barnabás elképzeli a távoli s romlott Antiochiában! Ez anarchia! Hová is fajulna így a Mozgalom ?! — Szörnyű, szörnyű, szörnyű! — s Pál most már valóban befogja a fülét. — Hát mit akarnak ezek ?! Egy szűk szektát?! Különc zsidók maroknyi csoportját, akikkel itt Je­ruzsálemben meg Szantária egv-két városában titkos összejöveteleiken ellenzékieskedhetnek ?! Míg ö, az Úr Jézus Krisztus kinyilatkoztatá­sára jószer int már fél Ázsiát meg­keresztelte! Hát ez a baj?! Ezért rendelték ide?! S őt, Gemáel rabbi egykori tanítványát oktatják ki ezek a félanalfabéták Mózes törvé­nyeiből?! Hát hogy merészelik . . . ?! Pál érzi, hogy ha most nem szorítaná tenyerét ilyen erősen a fülére, ha a fejét nem fogná kél oldalról össze, az szétrobbanna egy pillanat alatt. Felugrik, ki kell rohannia a teremből, mielőtt még itt kezd vonaglani az apostolok szeme láttára. De ekkor már Péter beszél, Péter, a nagy taktikázó, a kompromisszumok embere. Nyu­godt hangon, s felé fordulva, mint aki már csakis öt akarja megnyug­tatni. ..Rendben van. Pál. Barna­bás és Titusz térítse tovább is a pogányokat. S a következő szüksé­ges dolgokon kívül semmi más terhet ne rakjanak rájuk. Ezek pedig: tartózkodjanak a bálvá­nyoknak áldozott dolgoktól, a vér­től, a fojtott állattól és a törvényte­len házasságtól! Testvérünk, Pál, fogalmazd meg eme levelünket, s mi mindnyájan aláírjuk." A dühödt kis tömzsi ember bólint, álltában látszik csak, hogy milyen alacsony, s megdagadt jobb lábát húzva, az asztalhoz biceg. Ahhoz az asztalhoz, amelynél egykor az utol­só vacsoyát költötték el a többiek — az Úr Jézus társaságában. Ott írja meg első zsinatuk határozatát. De pontosan tudja, hogy ez nagyon is időszakos megállapodás, hogy nagyon is sok baja lesz még apostol­társaival. Akiknek behozhatatlan előnyük végül legfőbb érdemükké is magasztosul: ők testileg ismerték az Urat, amikor ő, Saul, még Ge­máel rabbinál eminenskedett. Ezt soha nem nézik el neki. . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom