Petőfi Népe, 1991. április (46. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-27 / 98. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1991. április 27. ♦ H ogy a kecskeméti helyőrségi művelődési klubban látható fotókiállítás a legkülönbözőbb korú és ízlésű nézője számára is különleges élményt jelenthet, abban nagy része van a témának is; a lapok főszereplője ugyanis a Kiskunsági Nemzeti Park növény- és állatvilága, a természet és az ember rendhagyóan eszményi viszonya. Az összeállítás tematikus kollekcióként is rendhagyó, mert — egy fotóspálya harmincévnyi termésének válogatásaként — egy kicsit visszatekintés, leltár is. A természet nyomában című igényes összeállítás alkotója Vincze János fotós, akinek életében ez a tevékenység az ötvenes évek eleje óta fontos szerepet tölt be. 1953- ban lépett be a Révész Imre képzőművészkor fotó szakkörébe, tanító- mesterének Mátis Kálmánt tartja. Alapító és legeredményesebb, legismertebb tagja a Kecskeméti Fotóklubnak. 1988 ősze óta a Szakszervezetek Táncsics Mihály Művelődési Központja fotó szakkörének vezetője. Fotós munkásságát ötvenes évek elejei, első nyilvános hazai és nemzetközi szereplései óta számtalan díjjal, kitüntetéssel elismerték. Thaiföldtől Ausztráliáig, Új- Zélandtól Afrikáig — elsősorban csoportos bemutatkozásokon — a világ igen sok országát bejárták munkái. A mintegy kétszáz tárlatról és pályázatról 10 első, 17 második, nagyon sok tiszteletdijat és oklevelet hoztak. Vincze Jánost 1984-ben az SZMT Művészeti Díjával tüntették ki. A fekete-fehér lapok jelentős részén a látványt kutatja és izolálja: szervetlen és szerves természet bensőséges viszonyrendszerében villantja fel a harmóniát. A tárlat hangulatvilága melankolikus, sőt nosztalgikus. Idilli életképekként jelenik meg a puszta a gulyával és a gulyással, másutt pedig a nyáj, kísérőjével. Az arányok Vincze szemléletmódjáHarmónialesen a Kiskunságban ra tökéletesen jellemzőek: a:: állatok és az ember minden eseth en éppen csak akkora szerepet ka pnak, mint a csenevész növényeivel n íegje- Ienő puszta. A terem bal oldaili paravánján elhelyezett műnk ákon olyan „megfagyott” pillanatot: sorakoznak, amelyek a táj domii tiáns elemei: a homokfodrok dinamiz mu- sáról, mozgékonyságáról tudósítanak. A homokhullámokat figyelő néző elgyönyörködhet a nemcsak kvarcra, hanem elhullajtott madlár- tollakra is komponált érzékeny textúrajátékokban. K. J. Vincze János fotókiállítása KENDE SÁNDOR: Édesapámmal kell beszélnem! De hát mit akarsz édesapádDélelőtt 11 órakor Pisti besom- fordált a trafikba. A pult mögött kuporgó öregasszony sohase látta ezt a gyereket; emlékezne rá, az ilyen lurkó arcát nem lehet elfelejteni. Pisti éppen az orrával éri föl a pultot — a trafikos néni tehát csak a szemét meg a kobakját látja, egyelőre. A gyerek gyorsan lehajtja a fejét, aztán megint fölkapja, és a mennyezet irányába tekinget. Később hátrább lép, és szilva-sötét, nagy szemét riadtan forgatja, mintha csipkednék hátulról. — Tessék megengedni, hogy öt forintért telefonáljak! — szólal meg, s lányosán vékony a hangja. — Két forint a telefonálás! — figyelmezteti a néni. — Aztán kivel akarsz beszélni, kisfiam? — Édesapámmal kell beszélnem. — A számot tudod? — 72-84! — vágja rá, és megint az égnek pislog. — Jajaj, drágaságom — teszi a jóságos asszony a kezét az ugrifüles gyerkőc kobakjára. — Ilyen nincs is! — Azért csak tessék megengedni, mert ott dolgozik apukám. — Hol? — A gázgyárban. — Na, megkeressük szépen a telefonkönyvben — már lapozgat is benne. — Itt van, ni! A gyerek rácsap, olvassa a számot, s már kapja is a kagylót a füléhez. Közben a játékosan messzire röpült égbolt felé veti a szemét, és pörgeti a tárcsát összevissza. — így nem lesz jó —fogja meg a kezét a néni. — Inkább én. Jól van, no, nem harapom le a fiiled. Szépen tárcsázunk, aztán te majd beszélsz. Es Pisti máris beszél, pedig még nem is jelentkezik a szám: — Dévényi Lászlót kérem szépen! S ezt addig ismétli, míg odaátról is megszólalnak, hogy nem ismerik Dévényi Lászlót. Pisti pedig erősködik, hogy: — De ő az édesapám! Beszélnem kell vele! Dévényi László! Őt tessék ideküldeni! — lányos hangja most nem csivitel, hanem sírásán kiáltó- zik: —' Vele akarok beszélni! Egyszerűen leteszik amott, s Pisti a kattanástól behunyja a szemét. — Hát hol is dolgozik az édesapád? — kérdi az öregasszony, és lehajol hozzá. — A villany gyárban! — Gázgyárat mondtál. — Villany! — Jó, megnézzük. Megismétlődik az előbbi. Dévényi László nem dolgozik ott. A gyerek mégis vele akar beszélni. Követeli. És hidegen megszakad a vonal. Az öregasszony most már félretolja a készüléket. Aztán visszaerőlködik, rossz lábát szidva, a pult mögé, úgy kérdi: tói? — Hogy jöjjön haza. — Most? Biztosan dolgozik. — Igenis. A dohánygyárban. — Ejnye. Már meg a dohánygyárban ? — De haza kell hívnom, tessék megérteni. .. Vastag asszony ront be, hatalmas asszonyság, nejlonköpenyben, szalmaszatyorral, nekitüzesedett, lilás ar ccal, fölfésült frizurával. Szinte be robban az utcáról, és ezzel a lendülettel szélesen pofon találja a gyereket. — Csavargó kölyke! Egyet térülök, és rögtön eltűnik! Még jó, hogy nyitva az ajtó, legalább megtaláltam. ! Az öregasszony föltápászkodik, a szemüvegét keresi, úgy próbál a fújtató szünetben egy-egy szót elcseppenteni: — Az... édesapját hívta csak ... ne bántsa hát... Na, már tüzel is újból Pisti mamája, a szatyrát is a cementföldre csapja és még egyet vág a fiú füle tövére. — Az apját? Még hogy az apját ?!.. . . Mondtam már ennek az értet lan kölvöknek, hogy meghalt! — Meghalt??? Istenem . . . A néni nem érti, hogyan lehet ezt így, ilyen élesen kiáltani. Alinak egymással szemben, elakadt mozdulattal. Nézi a gyerek anyját: milyen sz akadozva csap föl belőle a levegő, még egyszer mondaná, hogy .;. de a szó nem ereszkedik el az ajkáról. A szeméhez nyúl, eldörzsöli jobbra és balra. . . . Ketten indulnak bevásárolni. A hentesnél ijesztően sokan állnak, mert holnap vasárnap. Dévényiné gyűrkőzik, nagy fejcsóválásokkal méltatlankodik, és „hallatlan”, meg „no, de ilyet” felfohászkodások közben szépen előrébb sodródik, észrevétlenül megelőzve a kevésbé élelmeseket. Ez a fondorlatos praktika annyira elfoglalja, hogy föl sem figyel, amint Pisti ellép mellőle. Szemben fodrászüzlet. — Tessék megengedni, hogy két forintért telefonáljak. Mert most már tudja, tegnap megtanulta, mennyi a telefon. A Centrum Aruházat hívja föl először. De ott nem dolgozik Dévényi László. Aztán a Kokszmű következik. S akkor már fölfigyel a különös kis telefonálóra két fodrászsegéd is. Nincs vendégük, és a pénztárossal meg egy indulni készülő hölggyel körülveszik Pistit, aki ettől sem pislog erősebben, hanem hol oldalvást, hol pedig fölfelé járatja a tekintetét most is. Közben szorgalmasan ismétli, mint tegnap: Édesapámmal kell beszélnem! — És minek?— kérdik tőle itt is. — Hogy jöjjön haza! — és újráz- za, szinte ritmikus erőszakkal: — Hogy jöjjön haza!... Hogy jöjjön haza!. .. Anyja még ziláltabb, mint tegnap, amikor bevillámlik. — Megint az a francos telefon! — és csattan a pofon most is, azonnal. Itt azonban sokan vannak, Pisti tehát sírni mer. Az éppen induló hölgy közéjük lép, próbál is mondaLengett a szent levegő Emlékezés a negyven évvel ezelőtti első írószövetségi közgyűlésre A Magyar írók Szövetségének egy-egy közgyűlése mindig esemény volt, a hatalom már előre félt, mit mondanak megint ezek az írók. Azok pedig beszéltek: egyszer rejtjelesen, egyszer brutális szabadsággal, mert négy-öt évenként szinte az egyetlen alkalom volt arra, hogy az értelmiség megüzenje saját autonóm véleményét. Negyven esztendeje, 1951. április végén tartották az elsőt. Az is esemény volt, de csak olyasféle, mint a sztahanovisták első kongresszusa: szomorú, nevetségesen szomorú esemény, hisztérikus támadások, kirohanások, denunciá- lások, ráolvasások fekete miséje. — Amikor Révai József, a mindenható belépett, megszentsége- sült, megaranyosodott a levegő — emlékezik vissza rá Takács Imre. — Én akkor voltam fiatal költő, s ugyanúgy vidéken laktam, mint ma, csak nem Fehérváron, hanem egy Vas megyei kis faluban. IBUSZ vasúti jegyet kaptam oda- vissza, a tetthelyen meg egy aranyozott feliratú díszdobozt osztogattak szűz, ártatlan jegyzetpapírral tele, hogy rájuk róhassam Révai örökbecsű szavait. Még ma is őrzöm. —- Negyven éve jársz az írószövetség közgyűléseire; melyik volt a legemlékezetesebb ? — Az az első, az ezerkilencszáz- ötvenegyes. A Váci utcai új városháza épületében celebrálták. Akkor találkoztam először nemzedéktársaimmal s a nagyokkal: Veres Péterrel, Szabó Pállal, meg hát azzal a rengeteg élő klasszikussal; úgy néztem rájuk, mint az istenekre. Megállt Illyés a vécében, kinyitotta a csapot és azt mondta: „Kezet kell mosnom, előre kezet kell mosnom, mert sok kéz fogja bemocskolni”. Veres Péter a díszemelvényen ült, és úgy mosolygott, mint egy napraforgó. Nem is mosolygott; röhigcsélt a sületlenségeken. De röhögnie kellett volna: észveszejtő, tébolydába illő komédia volt az egész. — Például egy suttyó költőre azt a feladatot sózták, hogy Illyésnek rohanjon. Illyés másnap fölolvasta Az építőkhöz című versét, amelyben ezek a sorok is benne voltak: „Kettős küzdelem / hősei az új épületeken, / rajtatok / fordul meg: börtönt rakjatok / vagy bástyát, jól ni valamit, de Dévényiné szinte elsöpri. rMert kinek mi köze az ö fiához! Ő tudja, hogyan kell az ilyet nevelni! Csavargó! Apja vére folyik benne! De ö kiveri a fejéből a hazudo- zást, a tekergést, ki az istentelen kőikéből! A többiek közül csak az egyik segéd jut szóhoz — ő is csupán azért, mert olyan valószínűtlenül vékonyka termetű, hogy Dévényiné éppen a merészségétől csuklik el. —- így megütni egy gyereket, amikor... Tovább ő sem jut, mert időközben a asszony magához tért: — Amikor??? — Amikor, amikor ... — nyel- dekel a kicsike borbély. — Hiszen csak az apjával akarna beszélni. — Az apjával, mi?! A másik segéd is bátrabb már: — Ez olyan nagy baj? Az óriási asszony akkorát csap a pénztárpultra, hogy a virágosváza ugrik egyet, és tüstént földre veti magát. A kisasszony utánakap, s ezzel lever egy másikat is. Éttől most már dühösen nekibátorodnak mind, talán a kezüket is fölkapnák Dévényinére, aki viszont hordótermete teljes fenyegetésével mozdul egy retteneteset feléjük: — Az apja meghalt! — Ugye ... lám ... — hümmög- nek emezek visszahúzódva. A hölgy is a pénztárnál: — Szegény gyerek ... Dévényiné a kosarát is lecsapja: — Meghalt! Kiment, itthagyott minket, kész! — Mi??? — Fene tudja, hová hordta magát! ... Hát ennek a kötöknek úgy kell ezt tudni, hogy meghalt! Fölforvigyázzatok!" A bástyával nyilván • arra a Rákosi-féle mondatra utalt, hogy „Hazánk nem rés, hanem erős > bástya a béke frontján”. Ezzel talán megadta a hatalomnak, ami a ha- ' talomé, viszont az előtte lévő szó: ' a börtön. 1951-ben börtönt emle- ; getni egy „szabad” országban, ; kész felségsértéssel ért föl. S Ré- vaiéknak Illyéstől le kellett nyelni- i ük a békát. Annak a közgyűlésnek ■ ez volt a leghatalmasabb szava. 1 Csak egyetlen szó, még nem Egy ■ mondat a zsarnokságról, csak hat ’ aprócska hang, de akkorát dübör- gött, hogy még ma is a fülemben ( ekhózik. Olvasd el, benne van a közgyűlés jegyzőkönyvében. Mi, 1 akik odalent ültünk, hallottuk, értettük a szót, Révai meg a szolgája, Horváth Márton annyira süket volt rá, hogy a könyvből se cenzúrázták ki. — Igen, hát egy nagy rituálé volt az egész, nekem mégiscsak a legemlékezetesebb. A többire nemigen vélekszem. Melyiken is? Valamelyiken egyszer azt mondta Darvas József: „Már hallom a trombitaszót.” Mit hallhatott? Semmit. Nem hallatszott akkor még semmiféle trombitaszó. Az 1986-os közgyűlésen már igen. A Vigadóban. Az volt az ötvenegyesen kívül az egyetlen emlékezetes összejövetel. Legalábbis nekem. — Lehet még ezután is közgyűlés, én azon se fogok felszólalni, mert az egész írószövetség nem érdekel. Nem először mondom: se Homérosz, se Tolsztoj nem volt írószövetségi tag, anélkül is nagyot teremtettek. Persze, azért nem olyan sima a dolog: a kollektivitás borzasztó szép, olyan, mint a gúla: összekulcsolt tenyeremben tartom a másikat, annak a válla pedig egy harmadikat emel a magasba. Legalábbis így volt, amikor az én nemzedékem, a Nagy Lászlóé, a Juhász Ferencé belépett az irodalomba. Volt egy írószövetségi közgyűlés hajdanán, még a szelleme is régen szertefoszlott, de azért mégsem csak mese, monda, rege, hanem igaz, véresen komoly történet volt. — Nekem ugyan a legemlékezetesebb, még egy ilyet azért soha többet! Ezzel a mondattal fejeződik be Takács Imre megíratlan, szóbeli jegyzőkönyve a negyven évvel ezelőttiről. Győri László dúlt! Mert azt kellett volna, agyonütni, azt, a gazembert!. . . De ennek az átkozottnak lövéstől tépem ki a fejéből a csavargást! Megint a kicsike segéd jut először szóhoz, s nem lehet tudni, miért mondja most ezt: — De hiszen ez a srác eszelős! Csak rá kell nézni! Orvoshoz vinné verés helyett! — Micsoda??? Jézusmáriám, még hogy eszelős?! Ez eszelős?!.. . Nagyszerű! Csak éppen én nem bolondulhatok meg, ugye?! Itt maradni a kölökkel, az adóssággal, a semmivel, értik, a semmivel! Aztán röhögni, azt lehet rajtam, bátran! Meg oktatni, mint a jámborokat! Es még meg se vesszen az ember! ... Hanem ez, a végén még ez lehet eszelős! És az imént vásárolt marhapacalt lecsapja elébük a földre, hogy véresen-vize sen fröccsenve kiterül a papírból. — Zabálják meg maguk! Es zabáltassák meg vele is! Nagyobb viharral tör ki az ajtón, mint ahogy berontott. Mély és tanácstalan a csönd utána. A távozni készülő hölgy a kilincset fogja, a pénztáros kisasszony és a nagyobbik segéd egymást nézi. Pisti legszívesebben a telefontárcsát próbálgatná már megint, amúgy vaktában, de még nem meri elkezdeni, addig inkább fölfelé kering a szeme. A kicsi borbély viszont olyan durván káromkodik, el sem hihető, hogy ő volt. A másik segéd megvonja a vállát: — Alighanem ismerem ezt az asszonyt. Azelőtt, régen, bejárt ide. Derék, szolid teremtés volt, nem ilyen... S Pisti, végre, hangosan pörgetni kezdi a telefon tárcsáját.
