Petőfi Népe, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-09 / 58. szám
1991. március 9. • PETŐFI NÉPE • 5 Gulyás Géza grafikai világa A kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központ legújabb — a vendégkönyv tanúsága szerint különlegesen népszerű — időszaki kiállításán Gulyás Géza grafikus utóbbi években készült munkáival találkozhatnak a látogatók. A Lakiteleken élő, a kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központ alkalmazásában álló fiatal grafikus épp egy évtizede: az 1981-es Téli Tárlaton mutatkozott be a közönségnek. Azóta gyakran jelen van sajátos hangulatú, esetenként díjakkal is elismert lapjaival a megyei képzőművészeti seregszemléken. Műveinek sajátos atmoszféráját tökéletesen jellemzi a kiállítás meghívóján olvasható „régi ír áldás” néhány sora: „Áldott legyen a fény, mely rád világít / és a fény, mely Benned van. / Az áldott napfény sugározzon be Téged J és melegítse fel szívedet, / míg úgy nem lobog, mint a kandalló tüze./ így minden idegen jöhet melegedni Hozzád / — és barátod is... / Gulyás Géza életéről, pályájáról így vall: • Gulyás Géza. (Fotó: Walter Péter) • Gyermek mezítláb.- Budapesten születtem, de általános iskolába már Laki teleken jártam. Mindig nagyon szerettem rajzolni s meditálni. Negyedikes-ötödikes koromban már grafikus szerettem volna lenni. Bizonyos félelmek, aggodalmak miatt azonban nyolcadik után műszerész tanuló lettem. Ennek ellenére a szakközépiskolai évek alatt is folyamatosan rajzoltam, művészeti szabadiskolába, szakkörökbe jártam. Azután. .. vasutas lettem. Két évig álltam a vasút kötelékében műszerészként. De nem volt az az igazi nagy kaland: végképp kiderült ugyanis, hogy nem vagyok műszaki ember. Katonaéveim arról nevezetesek, hogy akkoriban rajzoltam legelső, kiállításra érett lapjaimat, amelyekkel egy országos pályázatot is megnyertem. 1981-ben jelentkeztem először a megyei Téli Tárlaton. Az itteni első elismerések nagy sikerélményt jelentettek. Ettől kezdve rendszeresen kiállítottam, nyertem is egy-két díjat, néhány munkámat megvásárolták. Egy alkalommal a megyei tanácstól kaptam egy féléves ösztöndíjat, amit végül is nem vettem ki, hanem végigdolgoztam. A nyolcvanas évek munkával kapcsolatos, nagy eseményei közé tartoznak az egyéni kiállitásaim és az Antológia című, 1986-os lakiteleki irodalmi rendezvénysorozat alkalmából készített illusztrációk. Lezsák Sándornak, a programok szervezőjének kérésére feleségemmel, Gyöngyösi Gyöngyi grafikussal illusztrációkat készítettünk az irodalmi esteken szereplő költők műveihez. A válogatásban Erdélyben, Kárpátalján és Amerikában élő magyar szerzők szerepeltek. A számunkra legkedvesebb költemények inspirálására mintegy száz lapot készítettünk. Nagyon lelkesek voltunk, rengeteget dolgoztunk. Azután mindenféle atrocitások, elbocsátások következtek és hullottak a fejek. Annak ellenére, hogy a pártbizottság megyei és helyi funkcionáriusai a helyszínre kiszállva előtte minden engedélyt megadtak. Az ügy jól meg is lett szellőztetve, a Szabad Európa Rádió adásában a nevünk is elhangzott. Ami személy szerint bennünket illet: két évig nem állíthattunk ki sehol a megyében. A képek jó részét azóta elosztogattam, az egykori anyagnak csak töredékei maradtak, óriási dolog volt. nagyon sokat köszönhettünk mindennek, de később rájöttünk, hogy ez nem a mi utunk. Számomra az egészből az maradt a legfontosabb, hogy átmostam a lelkem versekkel. Mostanáig kétszer jelentkeztem főiskolára, először az ipar-, később a képzőművészetire. Első önálló kiállításom alkalmával főiskolai továbbtanulásom támogatásához komoly pártfogót is találtam. Sürgetett, hogy lépjek, de akkor én gondolkodási időt kértem. Nem kellett sokáig töprengenem, hogy rájöjjek: nincs pénzem Budapestre költözni. ekkoriban született a kislányom. Az is riasztott, hogy egy olyan művésztanár kötelékébe kerülök, aki esetleg művészileg erőszakot követ el rajtam, akkor pedig úgysem maradok ott, nem harcolok. Nem tűnt túlságosan vonzónak az általam ismert főiskolai tematika sem. Úgy gondoltam, egyéni stúdiumaimnak nagyobb hasznát veszem, sokkal praktikusabban irányíthatom magam. Szakirodalommal és azzal a szeretettel, hozzáállással, amivel a képekkel foglalkozom. Úgy éreztem, jól elöntöttem, és azután jöttek sorra a kiállítások. Többségükben feleségemmel: Gyöngyösi Gyöngyivel közösen. Munkáim találkoznak ugyan a közönséggel, de én a művészeti közéletben egyáltalán nem veszek részt. Benyomásaim szerint túlságosan zűrzavaros, felületes. Nincs szükségem érdek- kapcsolatokra, megvannak a magam körei: barátaim, ismerőseim, szellemi társaim. A képzőművészek közül nagyon közel áll hozzám például Bálványos Huba és Molnár Péter. A költők közül például Weörest és Tóth Erzsébetet nagyon szeretem. A képeim inspirációja gyakran egy vers vagy a szentírás egy részlete. Ezek a gondolatmagok, érzelmek nagyon sokáig érlelődnek. Egyszer aztán valamilyen kulcsingerre, kegyelmi hatásra a felszínre jönnek és elérkezik az az idő, amikor meg kell csinálnom a képet. Ha elvétem a napot vagy az órát, akkor halott lesz. Ha elkészül, a közelembe helyezem, dédelgetem, sokáig magam mellett tartom. Amelyiktől megváltam, azt szinte mind ajándékba adtam valakinek. Életem két fő vonulata: a lelki szolgálat és a művészet. Nagyon fontos a sorrend. Ha valaki megkeres valamilyen lelki problémájával, lehet, hogy az egymást megnyitó, segítségnyújtó beszélgetéshez a képem adja meg az indító lökést. Lehet, hogy épp nekem adja a kép azt az indító gondolatot, amellyel tudok segíteni. Tisztában vagyok azzal, hogy a jó művészek legtöbbje valamilyen módon kapcsolatban áll a transzcendenssel, de valószínűleg nem mindenki állítja, mint én, hogy a művészet kegyelem. A képeim többnyire csak nagyon későn nyílnak meg a nézőnek. Akkor, ha az ember nyitott szívvel közelít hozzájuk. Lejegyezte: K. J. • Keresem az átjárót. • Töviskoszorús Jézus. A Széphalom Könyvműhelyről A legutóbbi két-három évben óriási mértékben sokasodtak a könyvkiadó cégek. Ha mindegyikük csak évente tíz irodalmi, tudományos vagy ismeretterjesztő könyvet akarna kiadni, jó részük bizony kézirat nélkül maradna. Ámde tudjuk, hogy a helyzet egészen más. Kézirat van jócskán, s elutasító válasz is. A kiadók nagyobb része ugyanis nem a művészetek és a tudományok támogatására jött létre, hanem pusztán üzletként. így aztán nem vagy alig adnak ki könyvet, helyette egészen más tevékenységet folytatnak. Ha meg mégis a könyv a fő profiljuk, akkor az többnyire pusztán szórakoztató, művészi érték híjával lévő termék. Tisztelet a kisszámú kivételnek. Azoknak is, akik már félig vagy egészen belebuktak nemes törekvéseikbe, a papír- és a nyomdaárak, az adórendeletek kibogozhatatlannak mutatkozó hálójában vergődve. Az eredményes kivételek közé tartozik a Széphalom Könyvműhely is, amelynek nemcsak az az érdekessége, hogy változatlanul irodalmi kiadónak tekinti magát, hanem az is, hogy írók hozták létre, és azok működtetik is. Az egyre nyomasztóbbnak mutatkozó kiadási gondok enyhítésére hozta létre az írók Szakszervezete a műhelyt, amelyet Mezey Katalin vezet. Szerkesztőként Pálinkás György dolgozik még ott. A kiadónak egyetlen főfoglalkozású munkatársa sincsen, s tiszteletdíjért is csupán néhányan segítik a nem kevés munka elvégzését. Túlzás és érzelgősség nélkül elmondható, hogy a névadásban jelképesen keresztapa Kazinczy Ferenc szellemisége hatja át ezt a működést: segítséget nyújtani a mostoha sorsú írótársaság összességének, s ugyanakkor, az irodalmi élet lehetőségeinek szaporításával, segíteni a nemzeti művelődés ügyét is. Az alapítás és az előkészületek fáradságos munkája után a tavalyi volt a kiadó első teljes éve. Másfél tucatnyi könyvük a célkitűzések okos és körültekintő érvényesítését mutatja. Óvatosnak kell lenni, hiszen ez a kiadó komolyabb tőke s állami támogatás nélkül indult, s csak arra számíthat, hogy egyes kiadványai nyereségesek lesznek, s még arra, hogy egyes könyveihez a ma még létező ilyen célú alapoktól támogatást tud szerezni. Ezek az elképzelések szerencsére nem mondtak csődöt, pedig nem a ravaszság, hanem a tisztesség volt a kiadói munka alapja. Vagy talán éppen ez vezetett eredményre? Rendes emberek egy jó ügy érdekében fogtak össze, s lám, még az annyit szidott nyomdaiparban, könyvkereskedelemben is szövetségesekre találtak. Az 1990-es esztendő könyvei többféle szempontból is gazdag arculatot mutatnak. Regény és verseskötet, szociográfia és útirajz, felnőtt- és gyermekirodalom, szépirodalom és ismeretterjesztő munka, antológia és folyóirat egyaránt szerepel a kiadványok — s a mostani esztendő tervei — között is. Külön említést érdemel a szomszédos országok magyar nemzetiségeinek kultúrája iránti fokozott figyelem. A Könyvműhely egyik első kiadványa volt a Gyakorlótér a mai nagyváradi költők antológiája, amelynek anyagát még illegálisan lehetett csak az országba áthozni. S igencsak fontosnak mutatkozik a költő Tóth László szerkesztői tevékenysége. Megjelent már a Szélén az országúinak, a csehszlovákiai magyar költészet antológiája, valamint a Mint fészkéből kizavart madár. . ., amely a hontalanság éveinek, az 1945 —49 közötti időszaknak állít emléket, a névtelenek és a közemberek írott dokumentumaiból válogatva. S készül a csehszlovákiai magyar elbeszélők antológiája is. A szépirodalmi könyvek közül Birtalan Ferenc és Hárs Ernő gyermekverskötetét, Kende Sándor ifjúsági regényét, Nikolits Árpád „romániai” szociográfiáját, Nádudvari Anna útirajzait. Hegyi Béla esszékötetét, Csontos János valamint Varga Imre interjúkötetét, Papp Márió verseskönyveit említem, valamint Lázár Ervin szinte feledésre ítélt nagyszerű regényének az újabb kiadását (A fehér tigris). Különleges érték a Regio, ez az évente négyszer megjelenő kisebbségtudományi szemle, amely az irodalmi és publicisz- tikus megközelítések helyett a tudományosra teszi a hangsúlyt, az egyoldalú Erdély-központúság helyett pedig Közép- Európából elsősorban a csehszlovákiai magyarság múltjára és jelenére figyel. Ha e kiadó tartani tudja az eddig körvonalazódott sokar- cúságot, a szemléleti és esztétikai mércét, maradandó nyomot fog hagyni művelődéstörténetünkben. Vasy Géza GAÁL CSILLA: Ezredvégi kiárusítás eladom a kátyús utakat, jegenyék körme alól a rágottdióbél tanyát, kutak mellől a szomjazó árnyakat, a porfejeket is mind, mind, számolatlanul: eladom csúszós háztetőről a szaltózó billeg-zsindelyt, tornyok feje fölül a tespedt glóriát, a láncos, ebhű akaratot, az asztaltiszta, nagyétkű kapát, eladom a görbe hátat nyárdelelőn, kaptatón, az izzadtság Niagaráját csigolyák közti alkonyon . .. tanya, tanya, túzoktalpú nyarak hava, kerékagyig érő sárral bokák körül békanyállal meddig élsz még ? meddig állsz még? kéményeddel meddig látsz még?! de ne is láss! vakulj! mert porcserzette ajkaidon halva születik az új, mert pusztaságod börtönében ordas bölcs maradsz. PARDI ANNA: Zöld Egy zöld ízért reszket a szám. Egy zöldért, mi mindenütt jelen van. De gyümölcsként éretlen még. De mit segítenek a jóslatok ? Kérdi Franz Werfel Jeremiástól. Amíg be nem telnek, senkit meg nem javítanak. Amikor meg betelnek, már nem segíthetnek többé senkit. A vállalkozó a vállalkozó pár figyelmét felhívta az almára, hogy ne egyenek belőle. Tudta, azonnal megteszik, hogy a paradicsomon kívül is kertek legyenek. Azóta is a kemény, keserű héj. Héják a gömbnek esve. Vadalmákkal a vészhelyzetek hogy hívnak, kergetnek, veszejtenek. Egy átlagos intelligenciának ha alig van valamije, mi kéne itt, mondd? Jó jóslat, mi naponta betelik, és sok zöld, több fény, földibb paradicsom. BENKE LÁSZLÓ: Parton Ültem a parton egyedül, mögöttem az Isten hegedült. Fújt a szél. Valami boldog dallam sodródott a vízen, Isten meg csak bólogatott rá, hogy igen, igen, igen. S mert jó jót mondani jóra, hajlott a fény is, hajlott a nád is, hajlok hát én is a szóra bólogatásig, hiszen az Isten a parton egyedül' nekem a boldog magányról hegedül. BÁN ZSUZSA: Szabad madár A madár egy kalitkában lakott, ahonnan soha nem szabadott kirepülnie. A madár naphosszat guny- nyasztott a kalitkában, és ha a gazdája enni adott neki, evett, ha vizet adott, ivott. Amikor befogták, eleinte nem akart beletörődni a sorsába, megpróbált kiszabadulni a kalitkából, és csaknem halálra verdes- te magát a rácsokon. Már nem tudta, mióta van ott. A napok egybefolytak, kint volt a világ, és bent a kalitkában ő. Egy idő óta már nem is igen figyelte a kinti világot. Gazdája egy fiú volt, aki néha elfelejtette megetetni, máskor dupla adag magot szórt neki, kedve szerint. Úgy gondolta, ez így van jól, hiszen a madár az övé. Es ő a gazdája. Ura és parancsolja, ezenkívül ö gondoskodik róla, tehát a madár következésképpen hálás neki és szereti őt. Egy napon változás állt be a kalitka körüli világban, megjelent egy lány, akit a gazda igen szerethetett, mert dédelgette, becézgette, csókolgatta. A madár eleinte figyelte kicsit, aztán magába süppedt megint, nem törődött a lánnyal sem. Pedig az kedveskedett neki finom magokkal, kockacukorral, beszélgetett vele. A madár ült megszokott sarkában és hallgatott: Behunyta a szemét.- Te — mondta a lány a fiúnak —, ez a madár beteg! Dehogy beteg, mindig ilyen. Undok természete van, ennyi az egész. Mégcsak nem is hálás, amikor mindent megkap, amire szüksége van. Honnan tudod, mire van szüksége? Megkérdezted tőle? Ne hülyéskedj, cicukám! -— nevetett a fiú —, majd még társalgók is vele! A madárkereskedő mondta, mit eszik és mennyit iszik. Kész. Szerintem ennek a madárnak fáj valamije — mondta a magáét a lány.- Igen? Szerinted mije fáj?- - A szíve. Néha, amikor azt hiszi, nem látjuk, kinéz az ablakon. Látja ott azt a nagy fát, látja elröpülni az ablak előtt a többi madarat. Szeretne szabad lenni ő is. Azért fáj a szíve, mert rabságban tartod. Jaj, szivecském, olyan bolondokat beszélsz néha! — rándította meg a vállát a fiú. — Inkább velem törődj kicsit! Nem látod, hogy az én szívem is fáj, mert még meg sem csókoltál? Nem is foglak — mondta durcásan a lány. — Nem csókollak meg, amíg ezt a szegény madarat szabadon nem ereszted! Két napig vitatkoztak ezen, végül a fiú engedett. Kinyitotta az ablakot, kinyitotta a kalitka ajtaját és várt. Vártak mind a ketten. A madár úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Csak gunnyasztott a kalitka sarkában. — Tudod mit? Menjünk ki innen, hagyjuk magára! Majd kirepül akkor. Hát úgy tettek. Két napig volt nyitva a kalitka ajtaja és a szoba ablaka, nem szórtak neki magot, nem adtak neki vizet, várták, hogy elrepüljön. A két nap alatt a madár százszor is elképzelte, hogy kirepül arra a nagy fára az ablak alatt, de emlékezett még arra a napra, amikor szabadulni akart, és véresre verte magát a rácsokon. — Ez csak csapda lehet — gondolta —, és azt sem tudta már biztosan, tud-e még repülni. Gyanakodva lapult a sarokban és lehunyta a szemét. Amikor harmadnap bementek hozzá, a fiú és a lány halva találta a kis madarat.-- Látod, megmondtam!— intett fejével a kalitka felé a fiú. Nagyon jól megvolt ő eddig itt, mit is kezdett volna a szabadsággal? Tőlem mindent megkapott, miért is ment volna el? A lánynak könny gördült ki a szeméből, amikor a halott madárkát a tenyerére vette. — Túl sokáig volt rabságban . .. — suttogta. — Túl sokáig. Már nem tudott mit kezdeni a szabadsággal.
