Petőfi Népe, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-04 / 53. szám

^ ® PETŐFI NÉPE 9 1991. március 4. JAVÍTÁSRA VÁR 3800 TE r r Újakra van szükség, ha a MAY versenyezni akar Országszerte több ezer leromlott állagú vasúti kocsi vár javításra, de a Dél-Alföld jó néhány vasútállo­másán szintén találhatók ilyen va­gonok. Valójában mennyit tárol­nak, s hogyan győzik azok javítá­sát, arról Kaposvári Péterrel, a MÁV Szegedi Igazgatósága gépé­szeti osztályának vezetőjével be­szélgettünk. — Mennyi vasúti kocsi vár kija­vításra? — Vasútigazgatóságunk terüle­tén jelenleg mintegy 3800 teherko­csi vár javításra, ebből 2400 fedett, 700 nyitott, a többi egyéb típusú kocsi. Ennek egyik részét saját mű­helyünkben, másik részét járműja­vító üzemekben kívánjuk rendbe­hozatni. — Mibe kerül egy-egy kocsi megjavítása? — A járműjavítói kocsik 90 szá­zaléka fővizsgára váró, ezek javítá­si költsége kocsinként meghaladja a 200 ezer forintot. A saját műhe­lyeinkbe kerülő vagonok átlagos javítási költsége pedig mintegy ezer forint. A jelenlegi tervek sze­rint — amennyiben nem történik költségzárolás — a szükséges ösz- szeg rendelkezésre áll. — Említette saját műhelyüket. Milyen szempontok alapján rangso­rolnak a kocsik között? — A vasútigazgatóságnak Bé­késcsabán, Szegeden, Makón, Vésztőn és Szentesen van javító- műhelye. Ezek mellett, kisebb javí­tásokat végeznek Kiskunhalason és Baján, valamint a két határállo­máson Kelebián és Kürtösön. Az átlagos napi teljesítményünk mint­egy 100 kocsi kijavítása, így ha nem szaporodna tovább a kocsi­mennyiség, akkor egy hónap alatt megbirkóznánk az 1800 vagon rendbetételével. Válogatási szem­pontjaink a következők: elsősor­ban a szállítási igények alapján ko­csitípusonként kérjük be a javíta­nivalókat. Januárban például ga­bonának válogattuk a fedett kocsi­kat, jelenleg pedig nyugati export­ra kerülő fának javítunk nyitott kocsikat. Másik szempont a költ­ségkímélés, ezért inkább a kis munkaidő- és anyagráfordítást igénylő kocsikat válogatjuk ki. — Milyen a felkészültségük, a felszereltségük ezeknek a javítómű­helyeknek? — A javításhoz nemcsak pénzre, hanem jól felszerelt műhelyre és munkaerőre is szükség lenne. Mű­helyeink közül mindössze a békés­csabai fedett csarnok, a többi he­lyen szabad ég alatt van, télen- nyáron az időjárás viszontagságai­nak kitéve dolgoznak munkatársa­ink. A műhelyek felszereltsége is eléggé szegényes, ezért is van sok járműjavítóra váró kocsi, s ezért fordul elő esetenként műszaki ki­fogás munkánknál. — Várható-e változás a közeljö­vőben? — A szállítási igények csökke­nése miatt a MÁV csökkenteni kí­vánja teherkocsiparkját. Jelenleg is folyik a legelhasználtabb kocsik selejtezése, azonban ezt az ütemet szeretnénk felgyorsítani. Ennek az is akadálya, hogy az ócskavasra sincs vevő, ugyanis a kelet-európai vasutaknál több mint 100 ezer te­herkocsit terveznek leselejtezni, ami a kocsik világpiaci árát le­nyomta. A leggazdaságosabb érté­kesítés érdekében, a MÁV nemzet­közi pályázatot írt ki. Az ajánlás lényege: az ócskavasként való érté­kesítésen túl egy barterüzlet lehe­tősége. Például tíz selejtezett kocsi­ért egy új vagont kapna a MÁV. Másik lehetőség 3-4 leselejtezett kocsi ellentételeként egy elhaszná­lódott teherkocsi felújítása. Ezért is várható, hogy a nagyobb arányú selejtezés esetén a MÁV a fedett teherkocsik kocsiszekrényét felkí­nálja eladásra az érdeklődő ma­gánszemélyeknek. Ennek nagy ré­sze 25 négyzetméteres, faburkolatú acélvázzal és lemeztetővel. — Még egy kérdés: az export- szállításokhoz van-e elegendő ko­csi? — A jelenlegi szállítási igények jelentős része exportszállítás, ami­hez jó minőségű vagonokra van szükség. Ezt most válogatással igyekszünk biztosítani. A lerom­lott műszaki állapotú kocsipark helyreállítása rendkívül munka- és anyagigényes, ezért felmerült a ja­vítás gazdaságosságának kérdése is. Bár pillanatnyilag kevés kilátás van új kocsik beszerzésére, előbb- utóbb erre is szükség lesz, ha a fuvarpiacon versenyben akar ma­radni a vasút. Gémes Gábor Hogyan kellene privatizálni? Palotás János a magánvállalkozások talpon maradásáról A vállalkozást segítő gazdaságpolitika három pilléren: a fizetőképes kereslet bő­vülésén, a vállalkozások pénzügyi-befekte­tési lehetőségeit gyarapító gazdasági növe­kedésen, és az ezt segítő adókon nyugszik. Ezekről a feltételekről, a kisvállalkozások idei esélyeiről beszélgetett a Tőzsde Kurír munkatársa Palotás Jánossal, a Vállalko­zók Országos Szövetségének elnökével. — A vállalkozók gyakori panasza, hogy a magánszféra anyagi kondíciói semmivel sem jobbak az állami vállalatokénál, pedig ők elesnek egy sor olyan előnytől, amellyel az államiak élhetnek. *— A magánszférának szerencsére nincs akkora adóssága, mint az állami vállala­toknak, mert sohasem tudott úgy eladó­sodni, mint az állami szektor. Soha nem részesült ugyanis kényszerhitelezésben. A bankok százszor megfontolják, meny­nyit, hány százalékos kamattal adnak a magánvállalkozóknak. Az állami szektor ugyanakkor már jól megszokta — bár­mennyire hihetetlen, amit mondok — ezt a különleges állapotot: ha egyszer rossz a pénzpolitika, és mesterséges pénzhiányt csinálnak, akkor elkerüli a pénzügyi rend­szert. A jól ismert sorba állásban szépen finanszírozgatják egymást a vállalatok. Persze, a magánszférát ebbe a körbe nem engedik be. A magánvállalkozások 90 szá­zalékának pénzforgalma — pénztárköny­veikből ez egyértelműen kiderül — szinte teljes egészében készpénzforgalom. — Ha ez igaz, akkor a magánszféra adó­morálja sem lehet olyan rossz. — Nem, mert csak fordított esetben le­hetne igazán kijátszani az adóhatóságot. Akkor, ha á vállalkozó bevételei jelentkez­nének készpénzben, és a kiadásai bonyo­lódnának másképpen. A vásárlások azon­ban többnyire készpénzben történnek, és a bevétel nagy része átutalással érkezik a magánvállalkozóhoz. A költségvetés, az államigazgatás, az állami vállalatok zöme átutalással fizet. — Váltsunk témát. Nemrég két vidéki vállalatnál megkezdődött az előprivatizá­ció. Az első tapasztalatok szerint az árveré­seken csak az egymillió forint alatti bolto­kért volt tülekedés. A nagy értékű üzleteket alig lehetett eladni. A VOSZ másféle előpri­vatizációt akart. — Szerintünk a pénzügyi konstrukción változtatni kell. Egy-egy befektetés hitele­zésekor nem szabadna elvárni az 50 száza­lékos saját erőt. Ez képtelenség. El kell fogadni: ha ma egy magyar magánvállal­kozó, mondjuk, egymillió forintot befek­tet, az állam pedig a privatizáció révén kilencet kockáztat, akkor is valószinü, hogy a magánvállalkozónak sokkal drá­gább lesz az az egymillió forint, mint az államnak a kilencmillió. Nem jó az a rend­szer, amelyikben bukás esetén az első vesz­tes a magánbefektető'. Meg kell találni a módját annak, hogy a privatizálásra szánt eszközök, állami vagyonrészek verseny­semlegesen, a tulajdonformától függetle­nül, piaci áron kerüljenek megvételre. Ha a nyereségesen dolgozó nagy állami válla­latokat külföldi veszi meg, mert csak ö képes készpénzzel fizetni, ám tegye. A kis­kereskedelmi egységek megvásárlásakor azonban már nem biztos, hogy a külföldi vállalkozóknak kell megjelennie. Ezek szinte a világon mindenütt hazai tulajdon­ban vannak. Itt, ha úgy tetszik, nemzeti érdekből kell diszkriminálni. — Mit vár a VOSZ elnöke az idei eszten­dőtől? — Fordulatot a gazdasági szabályozás­ban, valódi támogatást a magángazdasá­gok számára. Ez nem csak azt jelenti, hogy a magánszféra terhei csökkennek, mozgás­tere pedig nő. Számunkra ma az is hát­rány, hogy az állami vállalatoknak a pénz puha, könnyebb az eladósodás. Az állami szektorban olcsóbban lehet termelőeszkö­zöket vásárolni, ezért fordul mind a hazai, mind a külföldi működő tőke üzleti érdek­ből az állami nagyvállalatok felé. Viszont ha felismernék a kormányzat új szabályo­zási szemléletét, azt, hogy Magyarorszá­gon hosszú távon a magánszféra valódi előnyöket élvez, akkor figyelmük felénk fordulna. G. R. • Képünkön a gyárban kifejlesztett ol­csó árfekvésű, gépjárműben is használ­ható Telcorad 320—-450-es típusú, 128 csatornás rádiótelefon, amely, az FMR rendszerhez kapcsolva, a postai telefon- vonalon is alkalmazható. (MTl-fotó) Személyi hívók és rádió- telefonok A megcsappant haditechnikai és szovjet megrendelések megújulás­ra, a technikai és a technológiai szint emelésére, a polgári megrende­lések fokozására ösztönzik a BRG Rádiótechnikai Rt. salgótarjáni gyárát. Az üzemben a hagyományos URH és CB adó-vevő készülé­kek gyártása mellett a szintézeres és kvarc vezérlésű kommunikációs eszközök gyártásának bevezetésében és továbbfejlesztésében látják a jövőt. Termékeikkel — elsősorban a személyi hívókkal és a rádió- telefonokkal — árban és minőségben egyre jobban megközelítik a nyugat-európai színvonalat. (MTI-fotó) Sebészkéssel a művészi halhatatlanságba Ha a művészet örök, mint ta­nítják, akkor a művész túléli kortársait alkotása révén. És aki nem bízik a jövőben? Az fogja magát, befekszik a francia fővá­ros egyik klinikájára, és megren­deli a (vélt) örökkévalóságot. A La Repubblica szerint így cse­lekedett Madame Orlan is: július óta dolgoznak rajta a plasztikai sebészek. Orlan asszony — 50 esztendős, hosszú, szőke hajjal —a francia avantgárd követője­ként készült a művészi halhatat­lanságra. Most stílust váltott, biztos oka volt rá. Elhatározta, hogy nem művekkel, hanem ön­magával fejezi ki—mit is?—ön­magát. Megtervezte hát a testét, már bevált modellek alapján, melyeket híres múzeumokban őriznek. Arcát Leonardo da Vinci (Mona Lisa), száját Bou­cher (Europa), orrát Francois Gerard (Psziché), állát Botticelli (Tavasz), szemét a fontaineb- leu-i iskola egyik híres alkotása (Diana) mintájára kell elkészíte­ni. Az olasz lap szerint a nyár óta már négy műtétet hajtottak vég­re rajta. Kisebbre vették a tom­porát, átszabták a bokáját, kiva­salták a tokáját, és dolgoztak a száján. És nem is akárhogyan! A műtét ugyanis a művésznő ko­reográfiája alapján zajlik: az or­vosok és segítőik ruháját divat- tervezők kreálták. Orlan asz- szony viszont a padlótól a meny- nyezetig kidekorálta a műtőt. Ez az orvosok szerint merő giccs ugyan, őket azonban nem zavar­ja. A művész, azazhogy a páci­ens viszont élvezi. A koreográfi­ához ugyanis hozzátartozik, hogy csak helyi érzéstelenítést szabad alkalmazni, minthogy a madame a művészi átalakulás nagy színjátékát éberen követi. Ä tudósítás adós marad a ki­vitelezés költségeivel. Az átvál­toztatás művésznőjének egyik remeke azonban utalhat rá, hogy mit is jelent a múzsa csók­ja ... A mai művészek párizsi tárlatán, 1977-ben kiállították egyetlen szobrát, mely A mű­vész csókja címmel szerepelt a katalógusban. És az a látogató, aki egy ötfrankost bedobott a szobor erre a célra szolgáló nyí­lásán, kapott egy puszit az al­kotótól, vagyis Orlan asszony­tól. CSÁK GYULA: Figyelmeztető táblák í. Csehov egyik hőse elhanyagolha­tó bűnnek érezte, hogy rablógyil­kosságot követett el, ugyanakkor gyötrődve kérte Isten bocsánatát, amiért a gyilkosság napján, amely történetesen böjti napra esett szalonnát evett. Távolinak, idegennek s talán megmosolyogtatónak tűnik ez a nyakatekerl erkölcsi felfogás, hol­ott ma is közöttünk él, noha segéd­eszközök ezrei próbáltak hasonló eltévelyedésektől óvni bennünket. Az utcánkban például építkez­nek. Arrafelé haladva táblát lát az ember. mely figyelmeztet: „ Vigyá­zat! Építkezés! Közlekedés a túl­oldalon !” Miután a járókelő ezt elolvassa, egyáltalán nem lépked a másik ol­dalra. hanem az alkalmi kerítés tö­vében tapicskol, és kíváncsian ku­kucskál be egy résen. Odabenn óri­ási daruk mozognak, s mindeniken ott virít a felirat: „A daru hatósuga­rában állni tilos!" Kinyújtogatják hosszú nyakukat a daruk az utcára is, de egykedvűen sétálgatunk alat­tuk. „A vezetővel beszélgetni tilos!” — olvassuk a villamos első peron­ján, s valaki csaknem mindig cseveg a vezetővel. A villamos belsejében, a „Terhes anyák részére" fenntar­tott helyen gombóccá gyúrt fülű bir­kózó ül, mellette egy terhes anya — áll. Ahol az a felirat van, hogy „Do­hányozni tilos!" — ott rendszerint vágni lehet a cigarettafüstöt. Ha egy ajtón azt látjuk, hogy „Idege­neknek belépni tilos!” — oda majd­nem bizonyosan beinvitál bennün­ket a kíváncsiság. Több ezer mun­kást foglalkoztató gyárban jártam egyszer, ahol puszta szórakozásból huszonkét feliratot számoltam meg, amelyek tanácsa, figyelmeztetése, óvása senkit — engem sem — aka­dályozott abban, hogy nemlétezők­nek tekintsék a feliratokat. A közlekedésrendészeten dolgozó ismerősömet megkérdeztem: hány­féle tábla szabályozza a forgalmat? A válasz:hetvenhárom! Azt is meg­kérdeztem : van-e figyelmeztető jel­zés, amelyet még ne sértettek volna meg ? A válasz: nincs. A baleseti kórházban dolgozó or­vos barátomtól megkérdeztem: akad-e olyan sérülés, amit elkerül­hetett volna a páciens, ha a táblák által előírt módon közlekedik ? Azt felelte: nincs. 2, Szélesebb körű nyomozás után kiderítettem, hogy manapság hoz­závetőlegesen hétezerféle, általános érdekű figyelmeztető tábla közé préselve élünk. E figyelmeztetések többségének megsértése nem jár közvetlen törvényes felelősségre vo­nással, ezért bátran megsértjük. Éppen ebből a gyakorlatból követ­kezően felvetődhet: kell-e ez a sok tábla?Abban az esetben, persze, ha a feliratok jegyében élnénk, nyil­vánvaló lenne a hasznuk, ugyanak­kor az is nyilvánvaló: ha betarta­nánk a táblák tanácsait, egyáltalá­ban nem kellenének táblák. Aki lábujjhegyen közlekedik a könyvtár olvasótermében, az akkor sem fü- lyürészne, ha nem lenne csendre in­tő tábla a jálon. A táblák jótékony hatását még­sem kérdőjelezhetjük meg teljesen. 3. Amint ismeretes, az első „tábla­gyártó" ember Mózes volt. Neki támadt az ötlete — vagy Mástól kapta a sugallatot —, hogy bizo­nyos szabályokat kőtáblákra vés­sen. Csakhogy ezek erkölcsi-maga­tartásbeli szabályok voltak! Ez az ötlet aztán hatalmas lendületet adott későbbi korok szabályalko­tóinak. Az ö két kőtáblára írt tíz tanácsa helyett egyre vaskosabb törvénykönyvek szabályozzák az emberi együttélést. Olyan roppant mennyiségű a szabály, hogy ma már, feltehetően, egyetlen ember sincs, aki mindet ismerné. Hóit még aki mindet be is tartaná!? Azt, hogy Mózes metódusát kik fejlesztették és kik fejlesztik manap­ság tovább, nehéz lenne pontosan ki­mutatni. Semmi okunk azonban, hogy jóhiszeműségükben kételked­jünk. Távolról sem akarnék hát szak­májukba kontárkodni, csupán ama­tőr agytornászként elbíbelődöm a gondolattal, és belekérdezek a leve­gőbe :megvan-e a kellő körültekin tés, megfontoltság a „táblás-témák" föl- lelésénél és kiszögezésénél? Az nem vitatható, ha egy földi vándor számára — még ha gépko­csin, vagy repülőn vándorol is —jól jön az útirány jelzése. Helyénvaló-e viszont, ha azt olvassuk egy irodá­ban, hogy „Távozás előtt oltsd el a villanyt!", avagy „Ügyelj a tiszta­ságra!”, ellenben sehol nem lelünk olyan táblát, hogy „Mellőzd az int­rikát!” és „Légy jó mindhalálig!" Háttérbe szorul hát az erkölcsi inte­lem, és előtérbe a praxis. így aztán semmi csodálnivaló, ha egy fegyel­mezett állampolgár komolyan veszi, hogy „Virágot tépni tilos!", ellen­ben a virágágyás mellett nemi erő­szakot követ el egy kiskorún, és — akár Csehov hőse — ez utóbbi vétkét minősíti a kisebbnek. Divatos bölcselők szerint az er- kölcsiség olyan gondolkodást nem igénylő reflexjelenség, ami vala­mennyi ember ösztöneiben él. Vagyis jól tesszük, ha kiírjuk, hogy „Kéretik a lábakat letörölni!", azt ellenben szükségtelen kiírni, hogy „Kéretik nem háborúzni!" — hiszen ez utóbbi amúgy is belénk táplált an létezik. Sajnos: nem így van. 4. Magyarországon jelenleg okkal s joggal kemény küzdelem folyik, hogy elsajátítsuk az anyagi gyara­podás tudományát. Helyes és szük­séges. Bizonyosak vagyunk-e ab­ban, hogy ezzel automatikusan együttjár az erkölcsi gazdagodás? Es ha nem jár együtt, ér-e valamit az anyagi javak birtoklása?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom