Petőfi Népe, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-27 / 72. szám

1991. március 27. • PETŐFI NÉPE • 5 KOPÁTSY SÁNDOR SOROZATA AZ AGRÁRREFORMRÓL (II. rész) Miért kell privatizálni az állami gazdaságokat? Amennyire egyértelmű, hogy a gazdaság nem­mezőgazdasági területein privatizálásról, tehát tu­lajdonváltásról van szó, a mezőgazdaságban ez meglehetősen rejtve marad, illetve sok agrárpoliti­kus ezt szeretné megúszni. Ennek érdekében az állami gazdaságokat igyekeznek mint kincstári bir­tokokat állami kezelésben, azaz hatósági irányítás alatt megtartani. A mai állami gazdaságok között viszonylag kicsi azok száma, amelyeket a korábbi félfeudális rendszer a monarchiában és a Horthy- idöben is annak tartott. A mai bábolnai és a mezőhegyesi kombinát el­törpül azokhoz képest, amilyenek a század közepe előtt voltak. Ezért aligha van alap arra, hogy eze­ket kincstári birtokként kivonják a privatizálás, azaz az agrárreform alól mint olyan területet és profilt, amely a szocializmus előtt is kincstári bir­tok volt. Mi legyen az állami vadászatokkal? Ezen kincstári birtokok egyik feladata minded­dig a reprezentáció volt. Ha a mi királyunk vagy kormányzónk mint az ország fő földesura repre­zentálni akart, vadászni, négyes fogaton utaztatni a vendégét, ott volt a kincstári birtok. Ezt a felada­tot a volt ménesbirtokok a szocialista rendszerben is betöltötték. De kérdéses, hogy egy magát nyu­gat-európai szinben megjelentetni akaró rendszer­ben szükség lesz-e rá. A kincstári birtokok mint állattenyésztési, elsősorban lótenyésztési bázisul is szolgáltak. Az ilyen tenyésztési bázisok céljára azonban korunkban a legkevésbé éppen a kincstári birtok az alkalmas. Ezt is vállalkozási alapon kell megoldani. Szinte humoros, hogy jelenleg ilyen kincstári birtoki feladatnak tekintik a lóversenypá­lyák ellátását. Itt kell beszélni arról, az agrárható­ságok által az utóbbi időben nagyon hangoztatott elvről, hogy bizonyos genetikai értékeket állami tulajdonban kell hagyni. Ezért védik a kutatóinté­zeti gazdaságok, a történelmi borvidékek állami gazdaságainak további állami tulajdonát. Ez az érvelés is hamis. Mögötte a hatóságok földbirto­kosi érdekének védelmét kell látni. A világ legjobb kutató gazdaságai nem állami tulajdonban van­nak, különösen áll ez a genetikai kutatásra, az állatfajták kitenyésztésére, a növénynemesítésre. Az ezeken a területeken a nyugati világban bekö­vetkezett csodálatos eredmények elsősorban an­nak köszönhetők, hogy azokat a piaci érdekek sarkallták. Az állami tulajdonon és költségvetési ellátáson alapuló kutatásokat világszerte két tulajdonság jellemzi: nagyon drágák, mert nagy apparátussal dolgoznak, és nagyon eredménytelenek, mert rosz- szul motiváltak, a kutatók állami és tudományos fórumok elismerésére orientáltak, és nem a piacon jól eladható kutatási eredményekre. Annak sem sok elvi alapja van, hogy az állami gazdaságokat minisztériumi állami vállalatokként, nem pedig helyi, önkormányzati vállalatként ke­zeljük. Ez a kérdés azért gyakorlati jelentőségű, mert ettől függ az új tulajdonos személye, illetve a privatizáció módja. Amennyiben a tanácsi vállala­tokat az önkormányzatok tulajdonaként kívánjuk privatizálni, ezt az utat kell alkalmazni az állami gazdaságok esetében is. Nem célszerű az állami gazdaságokat csak azért az ipar és a kereskedelem állami vállalataihoz hasonló módon kezelni, mert államinak hívták ezeket. A sztálinizmus termékei Az állami gazdaságok ugyanúgy a sztálini kollek­tivizálás szülöttei, mint a kolhozok, illetve a terme­lőszövetkezetek. Nem vállalkozásként működő me­zőgazdasági nagybirtokok államosításaként jöttek létre, hanem azáltal, hogy elvették a földreform so­rán, vagy még a jobbágyfelszabadításkor a parasz­tok tulajdonába került földet. Ha a korábbi tanácsi vállalatokat, amelyeknek többsége nem elkobzott kistulajdonokból keletkezett, az önkormányzatok tulajdonába adjuk, sokkal indokoltabb ezt tenni az állami gazdaságok esetében. Érthetetlen, hogy az állami erdőgazdaságoknak a privatizálásba való bekapcsolása mennyire hát­térbe került. A sztálinista kisajátítás ugyanis az erdőgazdálkodást még jobban sújtotta, mint a földművelés egyéb ágazatait. Itt vált a legjobban világossá, hogy a sztálinizmus nemcsak az egyé­nek, hanem a falusi közösségek ellen is irányult. Ha a szövetkezeti formát valóban a mezőgazdasá­gi termelők érdekében hozták volna létre, akkor az erdők nagyobb részét szövetkezeti formában kel­lett volna átszervezni. Az erdőgazdálkodásban azonban az átlagosnál is sokkal jobban érvényesült a politikai ideológia mellett a szakmai elfogultság is. Az erdőgazdálko­dást még a mezőgazdaság átlagánál is jobban cent­ralizálták. Itt jó ürügyként szolgált az a tény, hogy ezen a területen a hatósági gazdálkodási szabályo­zás minden kullúrországban elengedhetetlen. Csakhogy a telepítési, művelési és kitermelési fel­adatok hatósági szabályozása ott is általános és szigorú, ahol a piacgazdálkodás a leginkább érvé­nyesül a gazdaság egészében. Amíg a mezőgazdaság egészében egyre szélesebb teret kapott a háztáji és másodgazdaság, az erdő- gazdálkodásban szinte minden maximálisan cent­ralizált maradt. Még a szövetkezetek is alig része­sültek az erdőterületből. Kié legyen az erdő? Az erdőgazdálkodás ilyen központosításában az is komoly szerepet játszott, hogy a vadászatot a politikai elit aránytalan mértékben sajátította ki. A legfelsőbb politikai vezetés szinte többet foglal­kozott a vadászattal, mint a mezőgazdaság egészé­vel vagy általában: a gazdaságpolitikával. Az erdő- gazdálkodás szakemberei közül csak azok juthat­tak szóhoz, befolyáshoz, akik a politikusok vadá­szati érdekeit gátlás nélkül kiszolgálták. Mindezek alapján nem látok semmi indokot arra, hogy az állami gazdaságok és az állami erdő- gazdaságok privatizálása ne azon az alapon tör­ténjen, hogy a tulajdonos, aki privatizál, a helyi önkormányzat. Az egész mezőgazdaság jövője szempontjából tragikus volna, ha az állami gazda­ságok vagyona a privatizálás után a központi for­rásokba, és nem a helyi önkormányzatokhoz ke­rülne. A privatizáció első lépéseként az állami gazdasá­gok és az állami erdőgazdaságok tulajdonát ön- kormányzati tulajdonná kellene átalakítani és a privatizálást már ezeknek kellene végrehajtaniuk. A mezőgazdaság állami szektora a kevés kincstári tulajdon megtartásától eltekintve önkormányzati tulajdon legyen. Ennek megfelelően a vagyonukat közigazgatási határok szerint tagolni kell már a privatizálás előtt. (Folytatjuk) Egyszer volt, hol nem volt — talán igaz se volt? —, békés társasutazásra mentünk szovjet Közép-Ázsiába. Utunk érintette Taskentet, Szamarkandot, Bu- harál, Ashabadot, Dusanbét; a Moszk­va utáni első, „vidéki" állomásunk azon­ban — akkori nevén — Frunze volt, a hajdani Pispek, Kirgizia fővárosa. Alig helyezkedtünk el a főtér öreg szállójá­nak szobáiban, egy magyar, ámde a cso­portunkhoz nem tartozó fiatalember ke­veredett közénk, élénk csevelybe kezd­vén. Rögtön bevallotta, hogy jelenléte tilalmas. Katona ugyanis, pilótanöven­dék. aki magyar szóra és, főként, ottho­ni hírekre kiéhezve lógott el rövid időre alakulatától, amikor tudomására jutott turistacsoportunk érkezése. Nem volt könnyű tiltott eltávozását megszerveznie. A kiképzőbázison a har­ci gépekkel igen nagy százalékban afri­kai fekete, valamint arab növendékek ismerkedtek. Velük nem lehetett keve­redni. Szerencsére, a kubaiak között előfordult a bőrszín minden árnyalata. S a magyar fiúk úgy szereztek időnként pótszabadságot maguknak, hogy a fehér kubaiakkal játszottak össze. Létszámel- lenőrzéskor, takarodó előtt, ugyanis a felsorakozott századok háta mögött át lehetett egymáshoz osonni, így a névsor­Hol van az Isten? olvasás során a magyar Tóth József he­lyett már egy ugyancsak fehér bőrű ku­bai harsogta el a szükséges, orosz nyelvű .jelen"-t. Az egyik kis szobába zsúfolódva, pár üveg vodka és cseresznyepálinka mellett éjfélig tartott a beszélgetés. Mi tagadás, némely katonai titkok is szóba kerültek. De hiszen katonai titok volt már maga az is, hogy ö itt kiképzésen vesz részt, és nem az errefelé ugyancsak megforduló magyar gyárszerelőkhöz tartozik. Új is­merősünk történetei, persze, jórészt a kiképzéshez kapcsolódtak. És mint el­mondta, a hazai — mármint: szovjet — emberanyaghoz szokott kiképzőknek nem kevés gondot okozott a merőben más mentalitású, afrikai és arab fiúk tanítása és fegyelmezése. — De a legérdekesebb talán az mondotta végül tűnődve . hogy az arab pilóták közül van, aki egyszerűen nem hajlandó a gépével átlépni egy ma­gassági határt. Mégpedig:az ötezer mé­tert. Azt mondják: oda nem .. . Ott már Allah van . . . E régi történet akkor jutott az eszem­be, amikor nemrég a rádióban több vi­lágvallás papjai beszéltek arról, hogy miként érintette a Biblia földjét az Öböl­háború : a Szentföldet, ahol zsúfolódva talál huták a zsidóság, a kereszténység és a mohamedánizmus szakrális helyei. Ekkor mesélte el a vitakör rabbinus tag­ja, hogy nemrégiben, már a háború kitö­rése és az Izrael elleni iraki rakétatáma­dások megkezdése után, járt Jeruzsá­lemben. S ott egy nagy szálló halijában, légiriadó idején, tanúja volt, amint egy vendég zsidó kisfiúnak két arab kisfiú: két szállodai boy segített fölvenni a gáz­álarcot. A két kis arab maga azonban nem öltött védöfölszerelést. S amikor megkérdezte őket. hogy nekik miért nem kell a gázálarc, azt felelték: Jeruzsálem szent város. Es Isten fölöttünk van! Ez a néhány sor, e két anekdotával, nem szól senki mellett és senki ellen. Csak a hit furcsaságairól. Es csak arról: én nem tudom, hogy akár Istennek, akár Jaltvénak, akár Allahnak nevezzük is — a szörnyű napokban hol van az Isten ? Lázár István KÉPERNYŐ Amnesztia a disznóknak Akárhogy is alakul a sorsuk a továbbiakban, az új esztendő első napjairól a boldog elégedettség hangján röföghetnek a kubai ko­cák. Az AP amerikai hírügynökség szerint ugyanis Fidel Castro „álta­lános amnesztiát” hirdetett a disz­nóknak. A jelentést a Le Monde ismertette s hozzátette, hogy „minthogy 200 ezer sertés élte túl az év végi ünnepeket Kubában an­nak a stratégiának a jóvoltából, miszerint a hatóság növelni kíván­ja az állatállományt.” A „közke­gyelmet” maga az államfő jelentet­te be a parlament év végi ülésén, amikor is a mezőgazdaság helyze­tét tárgyalta a kubai t. ház: „Álta­lános amnesztiát rendeltünk el a disznók számára” — mondotta Castro a honatyák nagy tapsa és nevetése közepette, akik — így a Le Monde — ekkor még nem szá­moltak azzal a következménnyel, hogy a kocák meghosszabbított élete milyen súlyos élelmiszerhi­ányhoz vezet majd januárban, feb­ruárban és márciusban ... Mind világosabbá válik, hogy az egyre fogyatkozó trópusi őserdők meghatározó szerepet fognak ját­szani a Föld további életében. Ezek a vidékek még mindig isme­retlen növény- és állatfajok millióit kínálják a kutatóknak, akik az őserdő életének talán leggazda­gabb szintjét ismerik a legkevésbé: vagyis a lombkoronát. Francia kutatók ezért egy hatal­mas, hatszögletű alakzatot formá­ló műanyag ballont készítettek, az egészet hálóval borították be, majd léghajóról leengedték vala­hol, a dél-amerikai Francia-Gua- yanában, az őserdő fáinak tetejére. A 600 négyzetméter területű kuta­tóhelyen váltásban összesen ötven biológus dolgozott egy éven át. A program során öt különböző he­lyen horgonyozták le a tutajt, amely a szélben valóban úgy hul­lámzott, mintha vízen lett volna. Egyébként víznek valóban nem voltak hiányában. Ez a vidék éven­te mintegy 4000 mm csapadékban részesül, s a kutatók a rendkívüli mértékű éjszakai párolgáskor úgy érezték, mintha alulról esett volna az eső. A program célja az volt, hogy tovább gazdagítsák a növény- és állatrendszertani ismereteket. Mi­vel ez a vidék még érintetlen, szűz őserdő, távol a lakott területektől, a növényvilág eredeti génállomá­nyát, a betegségeknek, fertőzések­nek ellenálló fajokat, a ma már széles körben termesztett trópusi haszonnövények vad rokonait is tanulmányozhatták. Gyakorlati céllal és az olvasmány szépségéért a félegyházi könyvtárban Kilencvenötezer kötetes gyűjte­ménye van Kiskunfélegyházán a Petőfi Sándor Könyvtárnak. Köl­csönzés, olvasás, lemezhallgatás, előadás s egyéb szolgáltatás céljá­ból huszonhatezernél is többen ke­resték fel egy év alatt a közművelő­dési intézményt. A Hattyúház helyiségeibe betérő olvasni vágyók nagy része diák vagy nyugdíjas, de sűrűn érkeznek iparosok, vállalkozók is. Ortutai Jánosné az olvasószolgálat vezető­je. Tájékoztatása szerint a napja­inkban kölcsönzött könyvek több­ségének témája, műfaja inkább a szakirodalomhoz sorolható. A kölcsönzők hivatásuk, kereső foglalkozásuk, kedvenc időtölté­sük, érdeklődési körük szerint ké­rik a számukra megfelelő müveket. Egyelőre kevesebben vesznek kezükbe — a könyvtár tapasztala­tai szerint — irodalmi műveket, az olvasmány élményéért, a monda­nivalóért, ámbár szép számmal ke­resik az értelmiségi foglalkozásúak Márai, Nyírő, Bibó, Orwell, Szol- zsenyicin müveit. Kölcsönözhetők a különféle fo­lyóiratok régebbi számai, az úja­kat helyben lehet tanulmányozni az olvasóteremben. 159-féle sajtó­termék található a könyvtárban. Gyakori a könyvtárközi kölcsön­zés. Félegyházán az iskolai tanu­lók, helytörténeti és más tárgykör­ben kutatók szívesen igénybe ve­szik ezt a szolgáltatást. A diákság főiskolai, egyetemi tanulmányai­hoz a több ezer kötetes kézikönyv­tárból válogathat a számára fontos művek között, s azokat rövidebb időre haza is viheti. Említésre méltóak a városi könyvtári ismeretterjesztő elő­adás-sorozatok, könyvkiállítások, melyekhez előadások is kötődnek. Ismeretes, hogy az új idők újabb követelményeket támasztanak a közművelődési könyvtárak iránt. A félegyházi Petőfi Sándor Könyv­tár — számítógépek birtokában — gyűjteményének adatait rögzí­teni akarja, ha ennek anyagi fede­zetét sikerül előteremteni. Szolgál­tatásait pedig a városra és környé­kére vonatkoztatva információval, közhasznú felvilágosítással szán­dékozik kiegészíteni. Ezt sugallja a jövő is! Képünkön a könyvtár rendsze­res ifjú látogatói. Major Dóra (Straszer András felvétele) Tutaj az őserdő tetején Továbbra is a kamerák előtt ülésezzen a parlament? Tévedtem volna, amikor néhány esztendeje magam is sürgettem egy országos szakmai találkozón a par­lamenti ülések televíziós közvetíté­sét? Fölényes magabiztossággal pocs­kondiázták, szólták le A Hét műso­rában a megkérdezettek az Ország- gyűlés munkáját. (Februárban a sze­gedi Virradóra műsor egyik körkér­désére véleményt nyilvánítók sem fukarkodtak a lesajnáló jelzőkkel.) Az emberek többségét kimondottan ingerli a kupolák alatti — úgymond — szócséplés. Kidobott pénznek ér­zik az intézmény fenntartására köl­tött százmilliókat. Az időnként fog­híjas padsorok és a többség romló életszínvonala között összefüggést vélnek számosán. Én lennék a legboldogabb, ha iga­zuk volna. Jobb parlamentet kellene választanunk és egyik napról a má­sikra, jó, legyünk nagyvonalúak, egyik hónapról a másikra eltűnne a sok milliárd dolláros nyomasztó ál­lamadósság, új ruhába öltöznének az elmúlt évtizedekben — már bo­csánat — lerohadt lakóházak, elő­varázsolnák a ráfizetéses, ám élet­bevágóan fontos egészségügyi, kul­turális és sportlétesítmények fenn­tartásához szükséges rengeteg pénzt, pontosan közlekednének az elmúlt évtizedekben elhasználódott vonatok, megvásárolnák a világpi­aci árnál drágábban előállított, ro­zoga termékeinket, azoknak is sza­vatolnák jelenlegi állásukat, akik felesleges státusban múlatják az időt, vagy az illető mindmáig adósa maradt rátermettsége bizonyításá­val. Ilyen parlament azonban el­képzelhetetlen, mert meghatározza lehetőségeiket az adott ország gaz­dálkodása, közgondolkodása, a vi­lághelyzet. Tényszerűen bizonyítható, hogy számos hibája, gyermekbetegségei, ügyetlenségei, tévedései ellenére ér­demes munkát végzett ez az Or­szággyűlés, sokat dolgozott, ha nem is mindig eleget. Semmiképpen sem e cikk feladata az Országgyűlés eddigi teljesítményének a minősíté­se, csupán arra utalnék, hogy régi parlamenti hagyományokkal bíró országokból érkezett megfigyelők összehasonlíthatatlanul jobb véle­ménnyel vannak a Kossuth téri in­tézményről a tévénézők túlnyomó többségénél. Bárcsak tizedrészt olyan színvonalon működött volna a létező szocializmus, mint demok­ratikus parlamentünk. (Ezzel, per­sze, nem mondtam sokat...) Nem kellene most a történelmileg kívá­natosnál gyorsabban megalapozni a romeltakarítást, megóvni a hasz­nálhatónak bizonyult vívmányo­kat, megalapozni egy életképesebb társadalmi berendezkedést. A milliókat nyomasztó létbi­zonytalanságon, a jövő kiszámítha­tatlanságán kívül rossz beidegződé­sek is komorítják a parlamentről kialakult képet. Még azok is torz „elvárásokkal" ülnek a képernyő elé, akik a saját bőrükön tapasztal­ták az álparlamentes évtizedek nyo­morúságát. Most érezzük legke- gyetlenebbül Illyés Gyula igazát: a zsarnokság „beivódik, evődik / velő­dig ; eszmélnél, de eszme / csak övé jut eszedbe, / néznél, de csak azt látod / mit ö eléd varázsolt." A gondolkodásról leszoktatott, eltitkolt évtizedekben mindenkinek megmondták, hogy mikor mit te­gyen, miről mit gondoljon. Szerepe csak az utasítások betartására kor­látozódott. A kételkedés bűnnek számított, nagyon egyszerű volt a világ. Mindennek megvolt a maga illetékese és punktum. Fekete­fehérben nyilvánult meg minden. Az igazságkeresés mint olyan el­tűnt, mint az üzletekből a jó minő­ségű cipő vagy márkás nyugati áru. Mindkettő luxusnak tekintődött. Kiverték az emberek agyából, hogy többféle érdek, többféle igazság lé­tezhet. Ezek közül a legalkalma­sabb, vagy a legkevésbé rossz kide­rítése kemény és hosszas vitá­kat, tanakodásokat, olykor kívül­álló számára hosszadalmasnak tű­nő, részletekbe bonyolódó eszme­cseréket követel. A világért sem ál­lítom, hogy valamennyi parlamenti vita(tkozás) szükséges, előrevivő, de azt igen: számottevő részük elő­reviszi az ügyeket. El tudok képzel­ni az idővel jobban takarékoskodó, többet ülésező, céltudatosabb, fele­lősségteljesebb parlamentet, de a más stílusú uralkodáshoz szokta­tott lakosság — tisztelet a kivétel­nek — velük is elégedetlenkedne. Mit tehet a televízió a parlamen­tarizmus megértetéséért, elfogadta­tásáért ? Szüntesse be a helyszíni közvetí­téseket? Csak átmeneti megnyug­vást érnének el a nyilvánosság meg­csonkításával. Az angol focimecs- csckhez hasonlóan adjon a legizgal­masabb percekről, a legmagvasabb felszólalásokról összefoglalót? Ez hiányozna csak ... Fölfortyannának a pártok, hogy miért éppen ők vagy miért ők nem! Legyen kritikusabb a nemzeti médi­um! Merje milliók nevében és milli­ók érdekében megkérdezni a szó­szátyár, magamutogató honatyát: miért él vissza türelmünkkel. Még gyakrabban fórumot kell(ene) te­remteni háttérmagyarázatokra. (Jó kezdeményezés a tudósító és egy- egy szakértő alkalmi szövetsége.) De merjen rákérdezni a „népre” is! Miért intézi el valaki egy kézle­gyintéssel országgyűlésünket. Indo­kolja véleményét! Tudatosítsa min­denkiben: a parlament munkájáért nemcsak a pártok, a képviselők a felelősek: a munkájukat nehezítő vagy segítő közmegítélés is. Heltai Nándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom