Petőfi Népe, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-04 / 29. szám
6 • PETŐFI NÉPE • 1991. február 4. Nemrégiben egy moszkvai múzeumban olyan, az 1848-49-es szabadságharcra vonatkozó dokumentumok kerültek elő, amelyek valaha osztrák tulajdonban voltak, és a történészek számára is a felfedezés erejével hatnak. Ezzel kapcsolatban lapunk munkatársa igyekezett részleteket megtudni. Spira György történész elmondta, h°gy ö Kossuthra vonatkozó fotókról tud egyelőre, egyéb szenzációs adalékokról nincs tudomása, esetleges szibériai hadifoglyokról sem számolhat be. Kíváncsian várjuk a márciusra tervezett kiállítást, ahol ezek a bizonyos, most megtalált dokumentumok láthatóak lesznek. Megfontolandó, hogy mégiscsak érdemes kutatásokat végezni, hiszen érhetnek bennünket meglepetések. Az alábbiakban olyan érdekes momentumokat ismertetünk meg olvasóinkkal, melyeket első világháborús hadifogoly írók „meséltek” el. Miért hazudnának a memoárírók? • • Üzenetek Szibériából Botka Ferenc, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója Üzenetek Szibériából címmel írta meg a „hadifogság és irodalom” témakörét, mégpedig az 1914—1921 közötti időszakot vallatva. A könyv 1985- ben jelent meg a Magvető Könyvkiadónál. Ebben az alapos tanulmányban az első világháború hadifogolyéletével és -művészetével foglalkozik a szerző. A 78. oldalon így fogalmaz a szerző: „Szinte minden memoáríró megemlíti, hogy a hadifoglyok közt állandó szóbeszéd tárgya volt Szibériában az 1849- ben, Paskievics tábornok által elhurcolt magyar katonák sorsa, akiknek utódjaival — állítólag — itt is, ott is számosán találkoztak.” A továbbiakban elmerülhetünk egy konkrét leírásban, a Karikás Frigyes által, egy 1849-ben az erdélyi hadseregben gyógykovácsként szolgáló „honvéd strázsamester” szereplésével, papírra vetett történet részleteiben. Ez az a bizonyos Miszter-Gázi című elbeszélés A járatos ember című kötetből. Akik pedig azokról a bizonyos, 1849-es magyar hadifoglyokról sustorogtak, Botka Ferenc szerint: Strém István, Karikás Frigyes, Markovits Rodion és mások. Annyi baj legyen Hazudnának a poklokat megjárt, Szibériából visszatért első és második világháborús hadifoglyaink? Engedtessék meg, hogy én ne vádoljam őket hazudozással. Kezembe került Lengyel Géza (első világháborús hadifogoly) Annyi baj legyen — nicsevó című riportregénye, amelyet 1931-ben adtak ki. Ebben egy 83 éves aggastyánról esik szó, akit 1848-as hadifogolyként hurcoltak el és a közül a 200 Mátyás-huszár közül való, kiket az oroszok vittek magukkal. A siklósi Csépe Kálmánról van szó. Ezzel a könyvvel kapcsolatban el kell mondanom, hogy Lengyel, eredeti nevén Lusztig Géza, aki élményei alapján írta meg a riportregényt, benne azokkal az utalásokkal, amelyek a kinti színjátszásra vonatkoznak. Ezekről említést tesz Botka Ferenc is, ám megjegyzi, hogy a Lusztig névre nem talált máshol utalást, így nem sikerült „beazonosítania”. Ez most megtörtént, az 1931-es és az 1985-ös könyvek alapján. A 200 Mátyáshuszárra vonatkozóan ugyancsak vannak irodalomtörténeti adalékok. A siklósi Csépe Kálmánra vonatkozóan is keressük az „azonosítási” adatot. Említhetném Rózsa Péter Ha túléled, hallgass! című dokumen- tum-riportkönyvének előszavát, amelyben, nyilván, mint az 1989-es kiadás után is gondolható, „aktualitásként” M. Kiss Sándor előszavában is felbukkan a szibériai Petőfi mint hadifogoly. És a magyarázat, ami ez ellen az óriási ellenállást kiváltja, világos. Idézem: „Egy ideológiai alapzaté misztifikációval állunk szembe, 1945-től nem volt ildomos az igazat megmondani, ha szovjet — és, lám, az óvatosság netovábbja -—, orosz érdekeket sértett, mégha az az érdek cári is volt.” Később olvasható a Petőfi-témá- hoz, legendához tartozó „mese” dr. B. Károly hadifogoly „előadásában” gróf Andrássy Gyuláról, aki 1878-ban, a berlini kongreszuson „az ott jelen lévő orosz cárt arra kérte, hogy a még fellelhető, Oroszországban tartott magyar hadifoglyokat engedje haza.” Nem sokkal alább pedig Petőfi kintlétéről is beszél a megkérdezett visszaemlékező. Egy másik első világháborús hadifogoly, Svigel Ferenc brosúrájából az is kiderül — ha hihetünk neki —, hogy Petőfi fogságban írott verseit egy bizonyos Varga család őrzi, és ha a kiadó rendelkezésére bocsátják, talán ki kellene adni, úgy, mint Gyóni Géza verseit. • Tscheik Ernő fogságbeli rajza Gyóni Gézáról. (Ez egyébként külön oknyomozást érdemelne, jómagam is több leírásban bukkantam erre az irányra, mármint a Varga névre.) Könyvek, levelek A Szibériában letelepedett, szabadságharcos magyar hadifoglyokról találhatók adatok, említések Markovits Rodion Szibériai garnizon című, 1928-ban megjelent művében, a már szintén említett Karikás Frigyes A járatos ember című kötetében és a sokat szidott Svigel-, illetve Sándor József- könyvben. Ezekben egyértélműen Petőfi szibériai eltűnéséről van szó. Emlithetném az Új Tükör 1988. január 31-ei számát is, amelyben Kubinyi Ferenc készített interjút dr. Feri Sándorral. Kiderül, hogy első világháborús magyar hadifoglyokkal 1849-ben orosz fogságba esett magyar fogoly is találkozott, aki haza is tért. Vagy egy jóval korábbi, az Újság című napilap 1939. július 30-ai cikkét is említhetném, Strém István Petőfi Szibériában? Bajtársai Csitában két 48-as hadifogoly leszármazottaival találkoztak című írását. Esetleg a nagykanizsai Rózsás János Élet és Irodalom-beli (1989. február 10.) levelére is érdemes lenne odafigyelni, aki azt állítja, hogy gulagon eltöltött hosszú rabsága ideje alatt volt alkalma 1849-es magyar hadifoglyok leszármazottaival találkozni. Több, hasonló tartalmú levelet lehetne idézni. Legyinteni? A fentebbi „gyanús”, igazolható adalékokon miért nem töpreng el senki? Szabad-e közömbösen legyinteni ezekre, ezzel mintegy hazugnak minősítve a hadifoglyok vallomásait, visszaemlékezéseit? Üzenetek Szibériából. Nagyon találó cimet választott tanulmányának 1985-ben Botka Ferenc. Vissza-visszacseng az írásom elején idézett mondat. „Szóbeszéd tárgya volt Szibériában ..„az • A Szibériai garnizon címlapja a nemet kiadáshoz. szdlését, a harmincas évek második felében írt Miszter-Gázi-i is.1« Szinte minden memoárlró megemlíti, hogy a hadifoglyok közt állandó szóbeszéd tárgya volt Szibériában az 1849-ben, Paszkie- vics tábornok által elhurcolt magyar katonák sorsa, akiknek utódiaival - állítólag - itt is, ott is számosán találkoztak. E húsz évvel előtti szóbeszédek foszlányaiból teremti meg Karikás Mcsterházy András „honvéd strázsamester” daliás alakját, aki 1849-ben gyógykovácsként szolgált az erdélyi hadserege ben - s Miszter-Gázi, Andrej Ivanovicsként nyugszik az Usszuri folyó partján, egy pravoszláv temetőben. A hazájától ugyancsak távol szakadt író nosztalgikus érzelmi felhangokkal idézi elénk a Távol-Keleten meggyökeresedett, munkájával jómódot teremtő, nagy családú pátriárkát, aki kovácsműhelyében a helybeli kozákokat is megtanította „magyarul kovácsolni”, olyan cifrán verni az üllőt, akárcsak Dorozsmán. (Nem kell hozzá különlegesebb mélylélektani elemzés, maga a szöveg sugallja: az élete delére jutott író Mcsterházy András idealizált alakjával búcsúzik hazájától, régen holt apjától, családjától - s szegénységben fogant gyermekkori álmaitól. A Mesterházy- unoka, a „már tudatos forrada!már”-rá cseperedő vörös partizán sorsa és mártíriuma viszont már inkább csak „ráadás”, a még mindig friss negyvennyolcas hagyományok továbbélésének tetszetős illusztrációja.)'« Csak sajnálhatjuk, hogy az ízes szavú, jótollú írónak mindössze ennyire futotta idejéből, lehetőségeiből a fogság s főleg az internacionalista harcok emlékeinek megörökítésére. Néhány más műfajú dokumentum ugyanis arról tanúskodik, hogy Karikás már a kezdet kezdetétől fogva benne volt a hadifoglyok és katonák között végzett forradalmi munka sűrűjében. Már 1916 végén megszökik Razdolnojéből, és Taskenten át Moszkvába kerül. A Goujon-gyárban talál munkát, s ha-ZS ____________________________ • A figyelmet érdemlő sorok! • Strém István. 1849-ben, Paskievics tábornok által elhurcolt magyar katonák ..." És ezzekkel a bizonyos „üzenetekkel” senki sem akar foglalkozni. Akkor is érdemes lenne pedig, ha szó sincs bennük Petőfiről, „csak” szabadságharcos magyar hadifoglyokról. Ha kiderülne, hogy igenis kerültek ki 1849-ben vagy azután magyar katonák Szibériába, talán magyarázatot lehetne adni a legendákban feltűnő motívumokra, a memoárírók szövegeire. De addig? ... Borzák Tibor „Bach jó kompromisszum . . .” Beszélgetés Varnus Xavér orgonaművésszel A tájolás: toronyiránt. Szőke, a zimankó ellenére is könnyen öltözött, tornacipős, farmeros, bőrdzsekis fiatalemberrel járjuk a hírős város utcáit. Varnus Xavér orgonaművész, aki — mint a New York Times kritikusa írja — „megszerette Amerikában a hangszerek királynőjét”, élénk érdeklődéssel ismerkedik a várossal. A legelmélyültebben természetesen a „tüdős hangszerek” érdeklik ... Nem sikerül minden templomba, parókiára bejutnunk. De ahol Varnus Xavér bemutatkozhat, pillanatok alatt sikerül elbűvölnie alkalmi, szűk körű hallgatóságát. így nem lehet megtanulni a játékot; a huszonhat éves mesternél a tehetség uralja a műveket és az instrumentumot. — Hatalmas Bach felirat díszeleg kecskeméti koncertje meggyszín plakátjain. Túlontúl slágergyanús, ha valaki ilyen határozottan, Bachhal hirdeti előadását.. . Az impresszárióm biztosan a legjobb meghívómegoldást választotta. Örülök, hogy műsorom a legnagyobb zenei zseni műveihez kötődik, s az hízelgő a városra, ha az opusok itt „slágerek”. Úgy vélem, az orgona nagyfejedelme egy jó kompromisszum. Bach művei megelevenedve magas kvalitású művészi üzenetet hordoznak. Soha senki sem fogja megismételni azt a bravúrt, amire a Tamás-templom „főpapja” képes volt. Én az évtizedes magyar hagyományokkal ellentétben — melyek szerint Bachot úgy kell játszani, ahogyan ő játszotta, és lehetőleg éppen olyan hangszeren, amilyen neki volt — szeretem megtörni a klasszikus műveket: a magam személyiségével ötvözve, újra feltölteni lélekkel, a korszakunkhoz igazítani szellemiségét. — Nem sikított fői még egy kritikus sem a „megtört Bach” hallatán? — Természetesen, minden előadásomon vannak olyanok, akiknek a klasszicizáló előadásmód tetszene inkább. Azt mondják: Varnus szólalt meg, s Bach csendesen hallgatott. Sokak szerint zenei káromkodás, sőt, merénylet, amit művelek! De őszintén megmondom: tartom magam olyan szabadnak, hogy természetesen a kompozíciót tiszteletben tartva —, úgy játsszak, ahogy nekem tetszik. Sajnos, nem áll mellettem Bach, hogy elmondja: miként tetszene neki, amit művelek. Rajta kívül pedig más ne akarja megmondani! — Ön kanadai orgonistaként járja a világot, de magyar; amit sosem tagadott, sőt... — Miért tagadtam volna. Nem is nagyon régen élek külföldön. Évekig a kőbányai templom orgonistája voltam. A Zeneakadémián Kárpáti József és Kis- tétényi Melinda tanítványa lehettem. De nagyon sokat köszönhetek Lehotka Gábornak is. 1982-ben mentem ki Párizsba, a világ egyik legjelentősebb zenepedagógusához, a Notre Dame orgonistájához, Pierre Cocherau-hoz tanulni. Nagyszerű évek voltak. Ezután kerültem ki a tengerentúlra, hogy az új világgal megismertessem az orgonát. Ugyanis ott az emberek sokasága nem ismerte a hangszeremet másként, csak az ájtatosságok szükséges kellékeként. Néhány hónapja, Paskai László bíboros úr meghívására, jöttem haza. — Önt a világ legjelentősebb, „interkontinentális” folyóirataiban „az orgona Paganinije”, az „orgona Horowitza”-ként emlegetik, s szinte mindenütt megjelenik a jelző: géniusz. Nem zavarják ezek a szuperlatí- vuszok?... — Nem. Az újságíró írjon úgy, ahogy neki jólesik. Én is úgy játszom a hangszeremen, ahogy a legjobban szeretek. Huszonhat évesen tagjává fogadott a torontói királyi konzervatórium tanszéke, 1250 sikeres koncertet adtam eddig; bejártam a világot. A siker nem vigasztal -— ha például olyanoktól kell elbúcsúznom, akiket nagyon szerettem. Akik nélkül nagyon nehéz élnem. A sorsnak megvan az a képessége, hogy ott és úgy törje meg az embert, ahol a leginkább fáj. Lehet, hogy öles betűkkel dicsérnek a Times első oldalán, de közben mindennél jobban el vagyok keseredve. Magam is írok, sikeresen forgolódom az üzleti világban, de mindennél teljesebb kielégülést ad, hogy egy adott pillanatban van egy nagyon jó előadás, ahol valami olyan születhet meg általam, ami korábban nem volt: a közösségi erőterek, a személyiség, a hangszer és a művek találkozásával. Boldogító és felemelő érzés! — Hogy került a hazai koncerttervbe a február 7-ei, kecskeméti koncert? — Lehotka Gábor barátom ajánlotta a Kodály- iskola általa tervezett és kivitelezett hangszerét: kóstoljam meg, milyen! Tetszett! Hát megszerveztük az előadást. De azt tapasztaltam, a Nagytemplom és a piaristák orgonája is remekül szól... Vigyázzanak a kecskeméti zenebarátok, mert még ideszokom . .. Farkas P. József EGY B—52-ES = 50 11BERÁTOR • Az F—117 lopakodó vadász rajzán jól látszik a radarnyelő felület. A gép észrevétlenül repül. A technika égi háborúja ? Mostanában egyszerű dolgokra is hamar ráfogják: a kérdés nagyon bonyolult, összetett. A legmodernebb technika alkalmazásával vívott légi háborúra viszont — amilyen jelenleg az Öbölben is zajlik — valóban ráillik ez a megítélés. A hadtörténészek máris párhuzamot vonnak a második világháborút megelőző spanyol polgárháború és az Öbölben zajló között, mondván: ott is kipróbálták az akkori repülőtechnika újdonságait: a rádióirányítást, a légi csapatszállítást, a zuhanóbombázást, s a teljesen fémből épült vadász- és bombázógépeket. Az Irak elleni támadás első napjaiban először vetették be „élesben" az F—114-es lopakodó vadászt, a nálunk cirkálórakétának mondott robotrepülőgépeket, majd a Scud—B (SS-IC) iraki rakéták ellen a Patriot — eredetileg repülőgépek elhárítására kifejlesztett — ellenrakétákat. A jelek szerint sikerrel — ha ezek önmagukban nem is dönthetik el a háború sorsát. Azt ugyanis, egyelőre, repülőgépek vívják. Pontosabban: folytatják, mert eddig az iraki légierő nem szállt igazán harcba. Mikor kezdődött a háború? A háború azonban nem januárban kezdődött, hanem hónapokkal korábban, az iraki határ mentén rendszeresen őrjáratozó elektronikus felderítőgépek bevetésével! Ezek feladata volt megállapítani az irakiak által használt radar- és rádiófrekvenciákat, „oldalra néző” SLR-radarjaikkal néhány száz kilométer mélységig felderíteni a terepet és a hadmozdulatokat. Hasonló adatokat gyűjtöttek a mesterséges holdak, és, egyes feltételezések szerint, a 30 kilométer magasságban, háromszoros hangsebességgel, azaz elhárít- hatatlanul száguldó SR—71 távolfelderítők is. (Bár az utóbbiakat néhány hónapja ünnepélyes búcsúztatóval vonták ki az USA légierejének hadrendjéből.) A közvetlen' támadás, elektrönikus zavarórepülőgépék fedezeté mellett, elsősorban a katonai repülőterek, azok földi irányítóhálózata, a légvédelmi rakétaállások és az elhárító radarlánc elleni bénító csapással kezdődött, amelyet a koalíció légierejének különféle gépei hajtottak végre. A legtávolabbi célok ellen a nagy magasságban repülő, nyolc hajtóműves, B—52-es nehézbombázók (az első ilyen gép 40 évvel ezelőtt készült, persze azóta továbbfejlesztették) indultak, amelyek közül egy-egy annyi ererkilós bombát képes, úgyszólván azonos időben, koncentráltan egy célra dobni, amennyit a második világháborúban egy félszáz gépből álló Liberátor- kötelék tudott. Természetesen ezt az úgynevezett magasvetést is pontosítják az elektronikus célzóberendezések, és ha kell, a zuhanás közben is kismértékben távirányítható bombák. A kisebb vagy különösen fontos célpontok ellen az alacsonyan támadó csata- vagy vadászbombázó gépeket vetették be, amelyek az alájuk függeszthető, legkülönbözőbb fegyverek közül a legcélszerűbbnek ítélttel támadhatják a célt. A korszerű vadász-, vadászbombázó és csatagépeknek közös jellemzője, hogy a fegyverzetet a szárnyuk vagy törzsük alá függeszthető tartályokban hordozzák, és hogy ezek a tartályok igény szerintiek, a csepp alakú üzemanyagtartálytól, a kis, reptérbetont romboló, oldalra kilőhető rakéták „kosarától” a felderítéshez szükséges fotó- és elektronikai műszereket tartalmazóig. Még a gépágyúkat is el lehet helyezni ilyen cserélhető függesztékekben. A pilótával elektronikus is repül Természetesen minden gép visz magával — többnyire a szárnyvégen — néhány automatikus célkövető, levegő-levegő rakétát is, amellyel az őt esetleg támadó repülőgépek ellen védekezik. Valamennyi korszerű harcigép — így ez eredetileg gyakorló vadásznak tervezett, európai Alpha-Jet csakúgy, mint a (B—52-esektől eltekintve legnagyobb) kétszemélyes, kéthajtóműves, hátrahajlítható szárnyú anyahajó-harcigép, az F—14 Tomcat — fel van szerelve elektronikus rádiónavigációs, üzenetváltó, célfelderítő és tűzvezető berendezéssel. Például olyannal, ami jelzi, hogy az ellenség radarral megtalálta őt, és ami a hazai elhárítást az ö kilétéről tájékoztatja. Éppen e sokféle berendezés miatt a nagyobb gépeken, a pilótán kívül, elektronikus is dolgozik, ezért kétszemélyesek. A vadászgépek korábbi fő fegyverét, a gépágyút ma már csak biztonságból építik szilárdan a gépbe. Inkább, ha indokolt, a gépágyút függesztékben erősítik fel. Kivételt a kifejezetten páncélosok ellen kifejlesztett repülőgépek, az amerikai A—10 és a szovjet SZU—25 képeznek. Az előbbi fő fegyvere egy 30 mm-es, hétcsövű (a csövek dobként forognak, hogy ne hevüljenek túl), percenként 4000 lövedék kilövésére képes gépágyú. Ezeket Németországból irányították át Szaúd-Arábiába. A legtöbb modern harci gép két hajtóműves, kivételt csak a már elöregedők (MÍG —21) vagy az „olcsóbbak”, amilyen a NATO F—16-osa, képeznek. A csak közel hangsebességgel (1200 km/ óra) repülők nyilazott számyúak (B—52, Alpha-Jet), a legtöbb szuperszonikus gép közel háromszög alakú, deltaszárnyú. A francia Mirage szabályos, a többiek módosított deltaszárnyúak és van vízszintes vezérsíkjuk, farkuk is. A nagyobb távolságokra szántak között hátranyilazható számyúak vannak (MÍG—23, —27, F—14, Tornado). Ezek szétterpesztett szárnnyal, kis sebességgel szállnak fel-le, majd hátrahajlítottal tesznek meg nagy távolságot, és egészen hátracsu- kottal kétszeres hangsebességgel csaphatnak le, vagy menekülhetnek el. Ember és technika összhangja A korszerű gépek jellemzője, hogy hajtóműveik teljesítménye — a teljesítményfokozó, de a fogyasztást is, növelő utánégővel — nagyobb, mint a gép terhelt önsúlya. Tehát függőlegesen is képesek emelkedni. Ugyancsak közös vonásuk, hogy meglehetősen nagy és jó minőségű pályára van szükségük, ezért nehezen telepíthetők szükségrepülőterekre, bázisaikat tehát elég nehéz rejteni. Hátrányuk az is, hogy földi üzemükhöz is különféle szakágazati alakulatok és eszközök serege szükséges, amelyek közül bármelyik kiesése megbéníthatja a bevetést. A harci helikopterek rendszerint kétszemélyesek, a pilóta előtt ül a lövész, aki kezeli a szántyesontokra függesztett, irányított és irányítatlan páncéltörő rakétákat és a forgatható csövű gépágyút. Ilyen a MI-—24, az Apache és a francia Dauphin—2. Szállító helikoptereket használnak kisebb deszant kirakására, és a földre kényszerült pilóták mentésére. A nem közvetlenül harcoló gépeket felde- ritők, összekötők és szállítók alakulatai támogatják: Az elektronikus feldetítőket a törzsük feletti óriási „diszkoszról”, vagy ugyancsak antennát rejtő, hosszú, esetleg ormótlan, a törzsnél kövérebb, bunkó alakú radarkupolákról lehet felismerni. Az iraki légierő Az irakiak gépállománya szovjet (MÍG, SZU, TU) és francia (Mirage, Aerospatiale) gépekből áll. Mivel az izraeli légierő is zömmel Mirage, illetve abból fejlesztett, de hasonló gépekkel repül, Mirage- okat a franciák nem irányítottak az Öböl térségébe. így az iraki gépek könnyebben különböztethetők meg a koalíciósokétól. Az USA vezette koalíció A koalíció gépei között B—52, F—15, F —16, F—18 és a haditengerészeti F—14 a csapásmérő, az F—111 típus felderítő feladatokat lát el. Az európaiak Alpha-Jet, Tornado, Jaguar gépeken repülnek. Páncélosok elleni bevetésre amerikai, francia és angol csatahelikopterek és a kifejezetten páncéltörő A—10-es, „varacskos disznó” (amelyet élesben még nem próbáltak ki igazán) gépek várnak. A hadijelentések szerint iraki MÍG—29- est is lelőttek, ami arra utal, hogy Iraknak a legmodernebb szovjet gépekből — (MÍG— 29, SZU—25, SZU—27, MI—24) is van, ha nem is sok. Valószínű azonban, hogy azok elektronikai felszereltsége gyengébb a koalíciósokénál. Végül arra hívnánk fel a figyelmet, hogy az elektronikát is emberek vezérlik, s néha egy ravasz, konvencionális, agyoncsépelt trükkel az elektronikát is be lehet csapni, amint azt a bombázott makettek esete is bizonyítja. Ez már nem az a légi harc A jelen légi harcai már semmiben sem emlékeztetnek a második világháborús kergetőzésekhez, amelyek során a vadászok percekig fordulózva igyekeztek gépágyújuk elé keríteni az ellenfelet, vagy egyenesen átzuhantak a bombázóköteléken, hogy gépük elé foghassanak egy-egy, sok géppuskával védekező négymotorost. A mai vadászok legtöbbször csak radarjuk képernyőin látják — kis fénypontként — a sok tíz kilométerre repülő ellenfelet, hogy aztán, célkereső rakétáikat kilőve, azokra bízzák a megsemmisítését. Az 1982-es Falkland-háborúban a Sheffield rombolót elsüllyesztő Exocet levegőhajó rakétát a kilövő argentin vadászgép a hajótól látótávolságon kívülről indította. Az angol Harrierek pedig úgy bombáztak egy dombtól takart célpontot, hogy meredek felfele repülésben oldották ki a célba a dombon, vetett aknaként átrepülő bombáikat. A Harrierekből (ezek helyből is fel tudnak szállni, mint a Jakovlev 36-os is) van néhány az Öbölben is, angol anyahajókon.) Végül azt se feledjük, hogy a fegyver nem válogat, ott pusztít, ahova, s akihez elér. S még ha éppen elvakult harcost talál, az is csak ember. Jó lenne hát, ha az F-ek és MIG- ek helyett a gyárakban mielőbb csak Boeing- ek, Iljusinok és Airbusok készülnének. Szűcs József
