Petőfi Népe, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-23 / 46. szám

1991. február 23. • PETŐFI NÉPE • 5 EL KAZOVSZKIJ KIÁLLÍTÁSA Sivatagi homokozó • Torzók a homokozóból. • Emeletes csendélet. • Installációrcszlet. (Straszer András felvételei) A Kecskeméti Képtár leg­újabb időszaki kiállítása El Ka- zovszkij festőművész munkás­ságát mutatja be. A Sivatagi homokozó címet viselő, két te- remnyi összeállításban nagy­méretű táblaképeket, különféle térbeli konstrukciókat, tárgy­együtteseket, installációkat, a másfél évtizede következetesen épített munkásságra jellemző kompozíciókat láthatunk. El Kazovszkij festményeinek alapmotívumai, építményeinek „téglái” különféle állati és szín­padi jelmezekbe öltöztetett em­beri torzók, amelyek egymással akcióba lépve, változatos mu­tánsokként is szerepeket kap­nak. A keménypapír és rétegelt farost alapanyagú, kecses, de féllábú és fejetlen balett­táncosnők, szárnyas emberi törzsek, sakálok, kutyák, kí­gyók és halak — szabadon és mennyezetig érő, fehérre me­szelt ketreceikben — egy külö­nös, nyomasztó atmoszférájú világ lakói. A magányos, vagy kötéllel, zsinórokkal egymás­hoz rögzített figurák más ele­mekhez hasonlóan többnyire piszkosszürkék, vagy feketék. Háttereik: a „homokozó” és az „égbolt” mindig baljós, transz­cendens zöld, sárga vagy kék. A vörös minden esetben a hor­rorjegyében van jelen. (Például a képmezőbe beépített piszkos­fehér, konceptes tollkupaco- kon és más „talált” tárgyakon.) El Kazovszkij igen hatásos, démoni teátruma olyan teátrá- lis —- klasszikus avantgárd ere­detű — közhelyekre épül, mint például „a szabadság, a másság érzékivé tétele”. E mottó jegyé­ben folytatta spirituális, de a testi egészség szempontjából sem veszélytelen tréningjeit a \h#ty^n,a$-he(venes éyel* r 4pg- prögrésszíveb^, magyar képző­művészeti (sőt firmes es'‘irodal­mi) avantgárdja. El Kazovszkij olyannyira fontosnak érzi eze­ket a kötődéseit, inspirációit, hogy tárlata megnyitásának hetében filmvetítések keretében egy kis szellemidézést is szerve­zett. A Balázs Béla Stúdió e korszakhoz kötődő szép számú munkája közül azokat válogat­ta ki, amelyeknek alkotói, fő­szereplői — Hajas Tibor, az „önelítélt” Szentjóby Tamás, Bódy Gábor — a kor leghitele­sebb, legtehetségesebb, megal­kuvást legkevésbé tűrő egyéni­ségei. Nem véletlen, hogy mára • Vénusz születése. • Szfinx Théba falai előtt. „csak” a kultúrpolitika tűrt, de még inkább tiltott címkéjé­vel született műveik, saját sza­badságideáikról álmodott szépséges, radikális álmaik ma­radtak fenn — töredékekben — túlélőnek. El Kazovszkij purgatóriu- mának sokféle változatban elő­játszott játékai a nagy kockáz­tatók önveszélyes játszmáihoz képest persze csak szerénynek számítanak. A Sivatagi homo­kozó készítése és látogatása egyaránt veszélytelen. Követ­kezetes, esztétizálva elidegenítő játékot játszik a néző sokk­igényével, a halálhoz, a szenve­déshez, a lidércnyomáshoz kö­tődő képzeteinkkel. A civilizá­ció egyre rosszabb közérzetét leképező, divatos halálélmény- színház Ajtony Árpád egy axió­máját variálja, de a nagykö­zönség számára fogyasztható­an. „Az elviselhetetlen határá­nak átlépése az elviselhetetlen elviselhetöségét bizonyítja.” Károlyi Júlia BÁN ZSUZSA: Tavaszról álmodom Tudom, hogy télnek is kell lenni minden évben, de arra senki nem kényszeríthet, hogy szeressem is. Jó, nem panaszkodhatunk. Nincs huszonöt fokos hideg és nincsenek pusztító hóviharok. Eddig még ir- galmasabbik arcát fordította felénk ez a tél, s ha jól imádkozom, talán nem is komorul el. De csak többe kerül az élet is a fűtés miatt, csak nehezebben száradnak mosás után a vastag téli ruhák, csak több áramot használunk, és az infarktus kerülget velem együtt másokat is, amikor jönnek a számlák, melyeket egyre nehezebben fizetünk ki. Ez a dolog anyagi oldala. Nekem mégis az fáj, hogy kopa­szok a fák, hogy lehangoltnak ér­zem magam, ha a deres mezőkön csak a fekete varjakat látom. Szá­molom a napokat, mint a rab szaba­dulása előtti hónapokban, számo­lom, mennyi telt el már belőle, és várhatóan mennyi kell még, mire újra kizöldül a kertem, mire meglá­tom újra a frissen sarjadt fű sely­mét, diszalmafám rózsaszín virág- habzását, orgonafáim nyílását az ablak előtt. Számolom a napokat, mire újra kivirágzik a nagy cseresznyefa, és megérem megint, hogy alatta állva úgy érzem magam, mintha temp­lomban lennék. Olyankor szinte ta­pintható és szent ott a csend. A csend mögött mégis láthatatlan orgonák szólnak, olyan szépen, hogy beleremeg a szívem. Szomszédaim kertjében újra vi­rágzik majd a tulipán, fehéren, vö­rösen, sárgán, és naponta, munkába menet is felderül a szívem a látvá­nyuktól. így karácsony, szilveszter után olyan sivár lesz minden. Farsango­lással szokták felejteni a bút, tánc­cal, zenével, víg mulatozással — de kinek van kedve itt most mulatozni? És ebben már nem a tél a hibás. Most mindenki szorong, mindenki aggódik, naponta hallgatjuk a há­borús híreket, és nekem eszembe jutnak azok a szegény anyák, akik­nek ott vannak a fiaik. Vajon nekik van-e erejük mulatozni most ? Gondolom, nincsen. De mintha minekünk sem lenne. Mindegy, hogy a postás hányszor csenget, a lényeg az, hogy főleg számlákat meg csekkeket kézbesít. Kiteregetem magam elé az OTP újabban divatba hozott ezerötszáz forintos csekkjeit, és míg kint egy varjú károg a diófa ágán kárörven­dezve, arra gondolok, aki ezt kita­lálta. Még csak nem is haraggal. Csak eltűnődöm. Miből gondolta, hogy még ezt is kibírjuk? Végül is neki lesz igaza, akár ki­bírjuk, akár nem. Akit még nem lakoltattak ki, ahhoz majd bekopog a végrehajtó, és körülnéz, van-e va­lami, amit elvihet. Lehet hogy talál. Színes tévét, videót, amit véres ve­rejtékkel szereztek meg. Magnót. Már ahol van, ékszereket. De ahol van, az be tudja fizetni az ezerötszá­zat is talán. Nem tudom. A nagy rendszerváltásban most visszajutunk a valamikori padlás­seprésekhez, csak más a neve. Ár­emelések, személyi jövedelemadók, helyhatósági adó, ezerötszáz forin­tok a korábbi kamatokon túl, négy­zetméterek felmérése, megnézik, nem szívsz-e több levegőt, mint amennyit megengedtek. Végül is kezd szépen gyarapodni a szegény konyha-hálózat, ha úgy gondolod, hogy dolgozol látástól vakulásig, aztán talán csak megélsz belőle, hát most megtudod, hogy té­vedtél! Itt nem az él meg, aki dolgo­zik. Vannak szakmák, ahol egész jól fizetnek. Nem akarok megsérte­ni senkit, ezért nem sorolom. Szóval vannak ilyen munkakörök, csak nem mindenkinek van gyomra hoz­zá. Különben a gyomor amúgy is csak viszi a pénzt. Minek van ? A nagy országépítésben úgysem veszed semmi hasznát. Ugyanis, most, megint benne vagyunk az or­szágépítésben, csak azt nem érti az ember, hogy minél vadabbul épít­jük. már negyvenvalahány éve, mi­ért van az, hogy egyre jobban LE­ÉPÜL? Ezen el lehetne gondolkodni, el­sősorban ott fent. De most más dol­guk van. Először is keményen oda­mondogatunk Iraknak — szinte lá­tom, hogy beleborzong a félelembe Húszéin —, aztán itthon csinálunk rendet, és a végén majd elcsodálko­zunk, hogy annyi szív hiába onta verj. . . Én meg számolok. Először azt, hogy a részemre előzékenyen kül­dött csekkek közül mennyit nem bí­rok befizetni, aztán a négyzetméte­reimet, aztán visszatérek kedvenc januári foglalatosságomhoz: szá­molom a napokat tavaszig. Semmi másban, de abban az egyben biztos vagyok, hogy a tavasz eljön. Nyája­san és érzéketlenül néz majd le a Nap a Földre, ahol bombák robban­nak, vér folyik, ahol gyomrok ko­rognak. És kibontja rózsaszín virá­gát a diszalmafám, illatoz majd a lila orgona az ablakom előtt, átölel­hetem a virágzó cseresznyefa tör­zsét. Ez biztos. Ahogy a kondíció­mat elnézem, addig még kihúzom. És várok. Mert ha mást nem, ezt biztosan várhatom. Van egy darab kötelem, de csak rámosolygok csendesen. Azért sem húzom fel magam, mert lehet, hogy a jövő héten belőle főzök spárgale­vest a gyerekeknek. Méghogy nincsenek tartalékaink! Milyen jól kigondolták ott fent! A ve­sémbe láttak. Tényleg vannak... KÖNYVESPOLC Hamlet a bántott félhez tartozik Shakespeare trónkövetelő hősei közül Hamlet az egyetlen, aki nem a trónt akarja. Őt nem a hatalom érdekli, hanem a hatalom termé­szete, nem meghódítani akarja a világot, hanem megérteni. Ez a Hamlet az, aki „a bántott félhez tartozik” és akit Kántor Lajos cím­adó személyiségnek választott, amikor befejezte az erdélyi magyar színház két évszázados történeté­ről szóló esszé-füzérét. „Hamlet holtan fekszik, egyedül holtan, vérpecsétes fehér vívóruhá­jában, a megelevenedett színpa­don” — így kezdődik a vékony kötet. Majd így zárja, 1988-ban Kolozsváron, a jeles folyóirat- szerkesztő-szerző: „Most ismét Hamletet szeretnénk látni. Poten­ciálisan itt van ő is, itt kell lennie, meg kell érkeznie. Mert nélküle, Hamlet nélkül aligha lehet a két­száz éves kolozsvári magyar szín­házat ünnepelni”. Az idézett gon­dolatokkal csak jelezni szeretnénk, hogy akár bevalljuk, akár nem, a magyar nyelvű színház helyzetét mindig meghatározta a politiká­hoz való viszonya. így volt ez 1792 végén is, amikor Kótsi Patkó János kimondja az első magyar szót a kolozsvári Szén utcában, a Rhé- dey-ház báltermében felállított színpadról. Azzal a céllal indult el ez a társulat, hogy lerakja az ala­pokat és fenntartsa a nemzeti mű­veltség eszményét — korántsem zárkózva el az európai eszmeáram­latoktól, színházi törekvésektől. Kántor Lajos, az előzményeket is jelezve, ettől a pillanattól kezdve kíséri végig az erdélyi színjátszást. Az esszé műfajának megfelelően tényeket, adatokat tár fel a két év­század történelméből úgy, hogy a szépírói eszközök lehetőségeivel él­ve a tudományos közlés megszo- kottságainál személyesebb, meré­szebb feltevések, általánosítások rögzítésére is vállalkozik. Egy nép és egy műfaj küzdelmének izgal­mas története ez a könyv. A tanulságokat hordozó erdélyi Hamlet-történet (a drámát 1793- ban mutatták be Erdélyben!) csak apropó arra, hogy az olvasó bete­kintsen a színházcsinálás rejtelmei­be. A szerzőnek módot ad arra, hogy a Shakespeare-dráma ürü­gyén felvillantsa a nagy Hamlet- alakítások színészegyéniségeit és a színpadra álmodó rendezők alak­ját. így lehetősége van arra is, hogy maradandó emléket állítson a jelenidejűség művészeinek, a szín­padon játszó színészeknek és ren­dezőknek. A politikatörténet fel­idézése pedig azt szolgálja, hogy a _ szerző felhívja arra a figyelmet: a színház mindig a kor lázmérője kell legyen, kezét mindig a kor pul­zusán kell tartania. Nem Hamlet-alakításokról szól ez az esszé, hanem az erdélyi szelle­mi életről. Legendás színészekről, rendezőkről, színházigazgatókról. Többek között a nálunk is ismert Harag Györgyről, Tompa Gábor­ról. Feltűnik a már magyarországi nyugdíjas főrendező Szabó József, aki otthon, Erdélyben, sikerrel vit­te színre Madách Tragédiáját, vagy Bálint Tibor lírai groteszk hangütésű regényét, a Zokogó majmot. Az a Szabó József, aki Kántor véleménye szerint egy nemzetiségi létforma veszélyeire tudott rámutatni. De olvashatunk a fiatal Bara Margitról, Ferenczy Csongorról, a már Pécsett játszó Héjjá Sándorról és másokról is. Ennek a kétszáz évnek szerves része a Bánk bán. Az egyik nagy erdélyi színházcsináló, Janovics Jenő már középiskolás korában színre segítette Katona művét, de 1945-ben is ezzel a művel (amely Benedek Marcell szerint „egy nép örök tragédiáját” fejezi ki) nyitot­ták az évadot. Nem pusztán politi­kai érdekesség, hogy Harag György életének utolsó éveiben a Hivatal már nem adott engedélyt a Tragédia újrarendezésére és a Bánk bán újabb bemutatására. így lett szegényebb a magyar színját­szás, hiszen a kolozsvári színházi repertoár két tartóoszlopa nem ke­rülhetett a közönség elé Harag György rendezésében. (Az már so­ha meg nem valósítható elképzelés, hogy mi lett volna, ha Harag enged a valamikori gyengéd erőszaknak, hogy Kecskeméten rendezze meg Katona művét!) Az is természetes, hogy szerzőnk méltatja Sütő András és Harag György színháztörténeti jelentősé­gű közös munkáját a jeles szerző műveinek színrevitelében. Ezt olyan művelődéstörténeti kulcs- mozzanatnak tartja, mint a Bánk bán kolozsváriságát és a Hamlet magyar színpadi útjának állomá­sait. Kántor Lajos esszéje nemcsak egy művészeti ág történetének fel­dolgozása, hanem a legújabb kor históriája ürügyén példamutató színházi kritikákat is olvashatunk az alig nyolcvanoldalas könyvben. A gazdag jegyzettel és fotókkal el­látott mű a Héttorony Könyvki­adónál jelent meg. Komáromi Attila HAMARY DÉNES: Fényképalbum Csak fényképeken mosolygok önmagámra Tejfogaimban a holnap kígyómérge Emlékkép darabok agyamban Néha anyámra gondolok, néha a testvérre Ki nem dobja felém a kék labdát Asztmás a múlt, egyre betegebb S egyre fájdalmasabb felköhögni A sejtekbe szorult kórt. Egyetlen Játék sem maradt a holnapomnak Valahol oszlik az elásott szeméthegyekben Nem én, csak az idő kegyetlen Nagy lapra ébredünk 589

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom