Petőfi Népe, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-12 / 10. szám
1991. január 12. • PETŐFI NÉPE • 5 UTASSY JÓZSEF: Csillagok parazsánál Hamubundában hál a tű:, a töke hold ágát siratja, pajta előtt pipál a csősz, kalapja van, kerek kalapja. A csillagok parazsát nézi, szítja szúrós tekintetével, és látja Istent, s kérve kéri: ne haljon meg ezen az éjen! PUSZTAI ZOLTÁN: Hajnali strófák elnehezült végtagokkal heverve a reggelre csomóba gyűrődő vásznon mogorva lajhárként várom a kényszerű feltámadást késik az angyali kürtszó túlvilági hangon szortyog hűlt helyeden karattyol a rádiónak mondott doboz torzonborz portrét rajzot a tükör fekete szőrszálakat gyalul a k inzószerszámul választott csorba zsilett fejet hajtva a formatervezett mosdótál fölött örökzöld dalocskát dúdolgatok: „napok és évek suhannak el. . .” PETRŐCZI ÉVA: Győzd meg . . . Győzd meg magad. Mondd el százszor is, mondogasd: ha annyi jut csak, amennyi ma, egv finn boróka vajkés eleven erdőillata — már van, lehet mivel esi titánod sírásodat. GYŐRI LÁSZLÓ: A kép alja A Palmiro Togliatti Megyei Könyvtárban dolgoztam módszertani könyvtárosként: a falvak ügyei tartoztak hozzám, apró, köznapi dolgok, nem is ügyek, csak cédulák, könyvrendelések, olvasói láng, hogy fogy, de mért a parasztolvasó, firtatta a könyvtárigazgató folyton-folyvást, a parasztok pedig fogyatkoztak furtonfurt. Elit könyvtári menny, égi és földi jó találkozása volt a Palmiro, az a fölsrófolt fény, a zselici odúk viszont a srófidö viccei. „Gyarapítottam", leltároztam, és odaült mellém Csoknyai Vitéz. ◄ S. Kulits Tamás: Torzó FOTÓ: Walter Péter Bardócz Lajos: Hitetők A Báron László: Családi bábszínház ▼ Bodri Ferenc grafikája TÉLI TÁRLAT 1990 Tanulmányok és látomások Bács-Kiskun képzőművészeti életének szó szerint legnagyobb, legtöbb munkát közszemlére bocsátó eseménye a minden évben, ezekben a hetekben bemutatkozó téli tárlat. Az eredményekről, a fejlődés stádiumáról tudósító alkalom legalább olyan fontos az alkotók, mint amilyen érdekes a közönség számára. A Kecskeméti Képtár első emeleti termeiben megrendezett kiállítás legfőbb jellemzője a sokszínűség. Nem ennyire feltűnően, de érzékelhető volt ez a jellegzetesség már a legutóbbi alkalmakkor is, amelyeken egyre több színes, kiforrott egyéniséget ismerhettek meg az érdeklődők. A most látható, négy termet betöltő válogatás minden korábbinál sokszínűbben reprezentálja a mai megyei képzőművészeti élet különleges műfaji, stilisztikai gazdagságát. A 47 — a hivatásosok és a legkiemelkedőbb amatőrök közé tartozó — képzőművész mintegy száz munkát ad közre. Az idén ugyancsak újdonság a viszonylag egyenletesebb (nemcsak az önkritikának, hanem a zsűrinek is köszönhető) minőség. (Baranyai András, Bálványos Huba grafikusművészek, Kádasi Éva keramikus. Ligeti Erika szobrászművész és dr. Bánszky Pál művészettörténész minősítette a beküldött alkotásokat.) Már az anyag elrendezése (Bánszky Pál) is ráirányítja figyelmünket az idei hangsúlyokra, műfaji minőségi súlypontokra. Az első terembe belépve, a látogató pillantása először Sz. Varga Katalin: Hommage á Paul Klee című a téli tárlat egyik díjával is elismert tcxtilsorozatára esik. F.zck az alkotások nemcsak az előző (grafikai, iparművészeti) bemutatkozásokhoz képest hoznak új színt, illetve müfajvariánst, hanem újnak számítanak az alkotó ouvre-jében is. Szomszédságukban a Baján élő textilművész: Kántor József két nagyméretű, az anyag lehetőségeivel más stílusban kísérletező, de a kortárs tendenciákhoz ugyancsak kötődő munkái láthatók. A tradíciókhoz való hűség jellemzi B. Boros Ilona jó színvonalú, figurális képeit, valamint Nagy Mari és Vidák István nemezsorozatát. Nemcsak a textil, hanem a kerámiamunkák is figyelemre méltóak. A Krebsné Tuska Zsuzsa és Márton Károly mellett kiállító Gerle Margit „Védett növényei" az ismert alapokra épített új ötleteikkel hívják fel magukra a figyelmet. A zománcot Nagy Ferenc precíz miniatúrái és Báron László Bábszínháza reprezentálják. A megyei képzőművészeti élet meghatározó műfaja, a grafika, idén is számtalan eljárással — az akvarellel, a tus- és tollrajzzal, a linó- és fametszettel, a rézkarccal és a szitával képviselteti magát. Sok kitűnő munkát láthatunk. közéjük tartozik például a Tiszakécskén élő Bardócz Lajos anyaga. a díjazott (Káin és Abel, A csalatkozott) és Babucsikné Zeikfalvy Anna: Kötelék című, három darabból álló szimbolikus — fotórealista sorozata. Klossy Irén, Probstner János és Bodri Ferenc rajzaikkal ismét hozzák megszokott színvonalukat. A műfaj képviselői közül hiányoznak viszont olyan kitűnő alkotók, mint például Szilágyi V. Zoltán és Molnár Péter. A téli tárlaton igen nagy számban és szemléleti gazdagságban vannak jelen a festmények. A nélkülözhetetlen jó mezőnyön (Gyalai Béla, B. Mikii Ferenc, A. Varga Imre, Kalmámé Horóczi Margit), igényes művein kívül találkozhatunk igazi meglepetésekkel is. Ezek közé tartoznak Benes József grafikai világában fogant szimbólumait, jelképeit, motívumait felhasználó erőteljes hangulatú, sajátos színvilágú víziói. A rendezvény alapkoncepciói szerint arra lenne hivatott, hogy a legújabb produkciókkal ismertesse meg az érdeklődőt, ám ezt a szempontot az alkotók közül az idén sem vették sokan túlságosan komolyan. A látogatók február 3-áig tekinthetik meg a kiállítást. Károlyi Júlia ◄ Benes József: Már az anyaméhben Sz. Varga Katalin: Hommage á Klee Lányom nem érti. Hogy az én gyerekkoromban semmit sem játszott a tévé. Hogy lehet az? Emlékeztetni próbál. A Kukori és Kotkodát sem? Úgy néz rám, ahogy a film címét kimondja, mint aki egyetlen pillantással visszabámul a középkorba. Azt sem ? Még a Rózsaszín párduc elejét sem? Mert ez a sorozat olyan régen megy már, hogy az elejére nem is lehet emlékezni. És azt az izét, tudod, a Foxi-Maxit (mosolyog, mint aki rajtakapott), amire még a nagymama is visszaemlékezik — Inci és Find bolondos cincogására, Kandúr Bandi nyalka szóficamaira, még azt se? Egyáltalán semmit? Alkudozni próbál velem. Talán krimit? Hát akkor mit néztetek? Zavarba jövök. Valóban, mit is néztünk naphosszat, belvárosi csibészek, zsíros kenyéren felnövő, mezítlábas kölykök? Bizonytalanul motyogom, mert tudom, ezt úgysem lehet megérteni: akkor még nem is volt tévé. Egyszerűen nem létezett. Kikerekül a szeme: egyáltalán ? Nem bizony. Még a fadoboz se létezett, ami az üres monoszkópot vetíti adásszünetben. Se meseműsor, se krimi? Hitetlenkedik. Fura világ lehetett. Nézd. mondom egy nagy sóhaj után: tulajdonképpen, akarom mondani: végső fokon (ejnye!). Sok bolond dolgot láttunk mi akkoriban. Krimifélét is eleget. Amikor én még kisgyerek voltam és hire-hamva sem volt a tévének, az emberek éjszaka nemigen mertek kilépni az utcára, mert ott ólálkodtak a vetköztetök. Az ám, vetkőztetők. Elvették a későre maradt járókelők ruháit, cipőit. Aztán ők hordták tovább, vagy eladták, nem tudom. Mindenki nagyon szegény volt. Es télen is vetkőztettek? Télen is, képzeld. Az illető mehetett hóban-fagyban mezítláb és egy szál ingben haza. Ez nagyon izgi. Aztán, képzeld, betoppant hozzánk néha egy-egy ismeretlen, csavargóforma ember. Es megtudtam róla, hogy ö a nagybátyám. Egyikük a börtönből jött — nem, nem csinált semmit, csak katona volt korábban —, másikuk meg hadifogságból, Szibériából. Egyszer meg, képzeld, estefelé mentünk át a Margit hídon — a többi híd nem állt még, mindegyiket belerobbantották a háborúban a Dunába —, szóval a Margit hídon mentünk, és nagyapa leszedett a híd karfájáról egy rongyos öregembert. Bele akart ugrani a Dunába. Sírt és vacogott. Nem szólt semmit, amikor nagyapa belekarolt. Lenn jégtáblák úsztak. Fölöttünk károgva keringtek a varjak. Nagyapa vezette a rongyos öregembert, beszélt hozzá, aztán a Mártírok útján pénzt adott neki és elengedte. És hogy valami vidámabbat is mondjak, sokszor láttam az utcán sétálgatni Kodály Zoltánt. Mi, gyerekek, köréje gyűltünk, ő a bandzsi szemével ránk sandított, és mindenkit meg akart szolmizáltatni. Dó-re-mi — mutogatott a kezével, és énekelni kellett mindenfélét. És — Petőfi Sándort nem láttad'! Kissé megdermeszt a kérdés. Őt nem, nem, ő már akkor sem élt, tudod, mikor Dédi kislány volt. De harcot azt láttam. Tüntető menetoszlopot, ahogy vonulnak a lyukas zászlókkal, tankokat és tüzelő ávósokat. Halottakat a járdaszélen. Menekülőket. Ismertem egy nagyfiút, akit eltaposott egy tank. CeVerának hívták. Egy másik barátom pedig, aki a forradalom alatt beállt nemzetőrnek, hogy el ne vigyék az ávósok, külföldre szökött. De úgy, hogy sok pénzt adott az édesapja egy mozdonyvezetőnek, aztán a bátor masiniszta elrejtette barátomat a mozdonyon, rálapátolt egy csomó szenet, és szépen kipöfögött Ausztriába. A vonatról jut eszembe, mi akkor még marhavagonban utaztunk bárhová. Képzeld el, tehervagonok voltak, abba kellett beszállni. Nem lehetett leülni, csak a földre, meg olykor-olykor egy-egy billegő falócára. Es benn a marha vagonban állt egy vaskályha, arra dobtak néha egy hasáb fát. Az utcán pedig lovas kocsik jártak, autó csak ritkán. Nagy, gőzölgő muraközi lovak húzták a szekereket, amiken jeget meg szódavizet vittek. A kocsis ordítozott: JEGEEEES! vagy: SZOOODDDA VÍZ! És verklisek jártak házról házra. Tolták a nagy faládát négy keréken. A ládára mindenféle bolondság volt pingálva: angyal, elefánt, táncosáé és bohóc. És a verklis tekert egy kart a faládán, ami mindenféle zenét játszott. Karácsonykor pedig néha csengös szánok is betévedtek a belvárosba, ha nagy hó esett. így hozták a piacra az árut. Lányom csodálkozva, kikerekült szemmel néz rám. Látom, összekeveredik benne, amit hirtelen rázúdítottam. A vetkőztetők és a verklisek. Kodály Zoltán meg az ávósok. A hazatérő hadifoglyok és a szödáskocsisok. A Dunába nyaklóit hidak és a csengös szánok. Nem szól, de látom rajta, hogy irigyel a gyerekkoromért. Nem volt tévé, se krimi, se folytatásos mese, mégis mennyi érdekes dolog történt. SZEPESI ATTILA: Gyerekkorom televíziója
