Petőfi Népe, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-09 / 7. szám
1991. január 9. • PETŐFI NÉPE • 3 Szabadszállásiak Rokolyában A bedolgozóknak is munkát ígérnek „Szabadszálláson éhbérért dolgoznak — nyugati exportra” — ezzel a címmel jelent meg kétrészes riport a Petőfi Népe tavaly december 10-ei és 11 -ei számában. A cikkben többek között megszólaltak a Háziipari Export Szövetkezet (Hexi) helyi varrodájának dolgozói. Elmondták, hogy már esztendők óta készítenek női ruhákat a német Hucke cég megrendelésére. Ez is tanúsítja: a megrendelő elismeri, értékeli munkájukat. (Hiszen esztendőről esztendőre visszatér hozzájuk). Nem így a szövetkezet központja, ahonnan a bevételnek csupán a morzsáit juttatják vissza Szabadszállásra. Meglepő szavazás Csoda-e, ezek után, hogy a 3-4 ezer forintért robotoló asszonyok — akinek a panaszai a fővárosiaknál legtöbbször süket fülekre találtak — a múlt év tavaszán „fellázadtak”, azaz bejelentették kiválási szándékukat? A Hexi vezetői válaszképpen hosszas manőverezésbe, véget nem érő levelezésbe fogtak. Az események egyre inkább azt mutatták, nem lesz békés az elválás; további huzavonára lehet számítani. E sorok írója nem tagadja (ilyen előzmények után), meglepődött, amikor megtudta, hogy a napokban önállóvá vált a szabadszállási varroda Rokolya Kisszövetkezet néven. Mint ahogy azt Sövény Sándortól, a kisszövetkezet elnökhelyettesétől megtudtuk, a Hexi vezérkara megváltoztatta korábbi halogató taktikáját, sőt, a közgyűlésen még támogatta is a szabadszállásiak kiválási szándékát! Vajon mi történt időközben a fővárosi Martinelli téri irodaházban? Belátták talán, hogy a vidéki telephely dolgozóinak igazuk volt, amikor az önállósodás mellett döntöttek? Nehezen hihető! Valószínűbb, hogy inkább az a levél ösztönözte őket korábbi álláspontjuk felülvizsgálatára, amelyet ez idő tájt kaptak a cégbíróságtól. A cégbíróság nem kertel A végzés ugyanis megsemmisítette a Hexi elnökének, vezetőségének és felügyelő bizottságának valamennyi intézkedését, amellyel akadályozták a kiválási ügyben jogosult közgyűlés összehívását. Ugyanakkor elrendelte a szövetkezet működésének gazdaságosságára vonatkozó mérlegjelentésnek, s annak mellékleteinek megküldését a területi szövetség részére. A Hexi közgyűlése tehát megszavazta a szabadszállásiak kiválását, ám ez még csak a válás kezdetét jelentette. Első lépésként ugyanis meg kell osztani a vagyont. Nem sima ügy ám ez sem! A felmérések mindenesetre meglepő eredményt produkáltak. A huszonnégymilliós vagyonba például furcsa módon beleszámították — 15 millió forinttal — az ingatlant, ami dr. Bak István, a nagyközség polgármestere szerint állami "tulajdon! Akad persze egyéb érdekesség is a vagyoniistán. Meglepően „felértékelődött” jó néhány termelőberendezés. Egy-egy tíz-tizenöt éves Textima varrógép, amely most újonnan jó, ha 50 ezer forintba kerül, a fővárosi értékelés szerint 150 ezer forintot ér. A számok, tények tehát valahol hibádzanak. Ezért a vagyonmegosztás körül még viták vannak. Megrendelésekben nincs hiány De e nézeteltérések sem hátráltatták a szabadszállásiakat az alakuló közgyűlés összehívásában. Az eseményre 1990. december 28- án került sor, ahol a Rokolya Kisszövetkezet hetvenhét fős tagsága megszavazta a szövetkezeti alapszabályt és megválasztotta a tisztségviselőket. Elnöknek egyhangú szavazással Gelencsérné Nagy Zsuzsannát választotta a kollektíva. Végezetül kimondták: a kisszövetkezet 1991. január 1-jén kezdi meg működését. Sokan úgy gondolták, munka nélkül marad a szabadszállási varroda, ha elnyeri a hőn áhított önállóságot. Nos, a tények ellentmondanak e feltevéseknek. Egy osztrák cég már lekötötte egész januári kapacitásukat, s jó esélyük van arra, hogy tovább folytathatják a Hucke-munkát is. Emellett kaptak ajánlatokat egyéb nyugati és hazai vállalatoktól is. A kisszövetkezet új vezetősége bízik a jövőben. Sövény Sándor elmondta, hogy nem csak a varrodának, hanem a községben és a környező településen élő száz bedolgozónak is tudnak munkát adni. Ez pedig nagy dolog, hiszen december közepén a Hexi vezetése még azt közölte a bedolgozókkal, hogy munka híján szünetelteti valamennyiük munkaviszonyát. Gaál Béla • Az új kisszövetkezetben január 2-án jó hangulatban kezdték meg a szabászok a munkát. Úgy tűnik, lehetetlen beleszólni a világpolitikát alakító emberek dolgába, hiszen nekik megvannak a maguk tanácsadói, szakértői, jólértesült körei s hiába hangoztatják, hogy ők csakis a kisemberek, a nép, a tömeg érdekeit tartják szem előtt, ez korántsem biztos, hogy igy van. Az átlagember azért sem tud beleszólni a nagypolitikába, mert a hétköznap csip-csup ügyeivel van elfoglalva és nem lát a kártyák mögé, csupán sejti, hogy a felszíni jelenségek mögött vagy alatt az érdekek mozgatják a világot, a cselekvéseket. Mindezek tudatában természetesen nem is a beleszólás szándéka vezet, csupán néhány gondolat erejéig szeretnék eltöprengeni azon, amit a magamfajta ember tudhat, és azon, amit a közember szeretne, amit remél. Mit tudunk? Azt, hogy Irak lerohanta a zsebkendőnyi Kuvaitot és gyilkol, rabol, fosztogat, mondván, hogy a kis ország mindig az Irakhoz tartozott. Gyanítom azonban, hogy ez Iraknak soha nem jutott volna eszébe, ha Kuvaitban nem lenne olaj, csak sivatag, néhány rozzant tevével, kaktuszokkal, cserzett bőrű tevehajcsárokkal. Tudjuk azt is, hogy a világ — és ezt természetesnek tartjuk — fölháborodott ezen a bandita-magatartáson, és napjainkra az Öböl térségében iszonyatos haderő vonult fel, jelenleg 27 ország katonái vannak ott, csőre töltött fegyverekkel, hogy megleckéztessék Irakot. Természetesen csak akkor, ha január 15-éig nem vonja ki csapatait Kuvaitból. Mit szeretne az egyszerű ember? Természetesen azt, hogy Irak kivonuljon és ne legyen háború. Sőt azt, hogy ha Irak mégsem vonul ki, háború akkor se legyen. Egyáltalán, azt szeretné, ha semmiképpen nem lenne háború. Természetesen nem azt értve ezen, hogy bárki is hajlandó lenne elismerni a rablással szerzett „tulajdont”, annak jogosságát. Háborút mégsem szabad kezdeni. Erre int a józan ész. De hol van ilyenkor a józan ész? Egy híres hadvezér mondta valamikor a következőt, amikor szintén a józan észre intették: „Az erő sz . . .k az észre”! Most is igy lenne? Annak ugyanis beláthatatlan, katasztrofális következményei lennének, ha elindulnának az első rakéták. Akkor elszabadulna a pokol, emberek ezrei, tízezrei halnának meg, lennének nyomorékok, hajléktalanok, földönfutók — az anyagi károkról nem is beszélve. Nem lenne villámháború, néhány nap alatt kivívott fényes győzelem. A történelemből már jól ismerjük az ilyen villámháborús ígéreteket; mindkét világháború így kezdődött és a mostani hasonlóság megdermeszti az embert. Nem biztos, hogy az erőszakra a még nagyobb erőszak a helyes válasz. Kétségtelen, hogy nem szabad megengedni az erősebbnek, hogy letiporja, elfoglalja a gyengébbet, ez banditizmus, ez a dzsungel törvénye. Irakot muszáj kordába szorítani, de nem biztos, hogy erre csakis a tankok, a rakéták a legmegfelelőbbek. Nem biztos, hogy az igazság, a rend helyreállítása csakis fiatal emberek — és ezáltal családok — ezreinek tönkretételével lehetséges. A világpolitika alakítóira most óriási felelősség nehezedik. Úgy vélem azonban, hogy ezt nem érzik át teljesen, ehelyett valamiféle kardcsörtető erőpolitikát látok. Mert a palackból kiengedett szellemet már nem tudják majd visszaparancsolni, hanem az Tűz az olajra ? féktelenül tombol és pusztít. Már olyan nyilatkozatot is hallok a televízióban, hogy egyes csapatok alig várják, hogy harcolhassanak ... Én láttam a második világháború egy kis csatáját az Alföldön, egy város elfoglalásáról volt szó. Kilencévesen ott meg is sebesültem. Ez az „élmény” mindmáig nem halványult bennem. De ez magánügy. Viszont számtalan, sok millió magánügy már mindenképpen közügy. Az emberek — az amerikaiak éppen úgy, mint az irakiak, a kuvaitiak, az angolok — nem akarnak háborút, békében szeretnének élni. Úgy tűnik azonban, hogy ezt az óhajt mindig keresztülhúzza valami, s ezt a valamit mindig „magasabb politikai érdeknek” szokták nevezni. De van e magasabb érdek az életnél? Az egyik angol vagy amerikai lap a közelmúltban föltette az eretneknek tűnő kérdést: Megér-e Kuvait egy háborút? Vagy pláne világháborút? A kérdés természetesen rossz. Mert bárhogyan válaszolunk — öngólt lövünk. Inkább úgy kell kérdezni: szabad-e bármiért is háborút indítani? Jó volna már túljutni az emberiségnek azon a romantikus korszakán, amikor különböző címeken és célokért „szent háborúkat” indítottak és gyilkolták, aprították egymást a népek, felégetve falvakat, városokat, kardélre hányva asszonyt, öreget, csecsemőt... Mit lehetne tenni Irakkal, hogyan lehetne viszszaállítani Kuvait önállóságát anélkül, hogy eldördülnének a fegyverek? Ha most itt valaki az egyetlen békés megoldás receptjét várja, az csalódni fog. Nem tudom. De nem is nekem kellene tudnom, hanem a világpolitika alakítóinak. Úgy tűnik azonban, hogy ők is csupán egyetlen „variációban” gondolkodnak. A hétköznapi ember is gondolkodik, és ismét arra a következtetésre jut, hogy a háttérben bizonyára „magasabb érdek” húzódik, talán a folyékony arany, az olaj. Mert ugyebár azzal senki sem törődött, amikor Anglia iszonyatos erővel támadt a Falkland-szigetekre, hogy elkergesse az argentinokat. Pedig az angolok még azt sem mondhatták, hogy ősi földről volt szó, amely mindig is hozzájuk tartozott. Vagy amikor Izrael elfoglalta Jeruzsálemet, mint ősi földet. Tehát jó lenne, ha az igazság lenne a magasabb érdek, s az igazságot ne érdekek szerint porciózzák. Tudom, ez nagyon nehéz, már-már lehetetlen. Rögtön föltehető ugyanis a kérdés, hogy mi az igazság. Természetesen ezt a szót, ezt a fogalmat is az ember alkotta, ő tölti meg tartalommal s bizony az ember nagyon is esendő lény. Még a szenteknek is maguk felé hajlik a kezük — ismerjük a közmondásból. Aki pedig nem szent — és sajnos nagy többségünkben ilyenek vagyunk — mindkét keze önmaga felé hajlik. Kivéve persze, ha üt. És most úgy látszik, ütni készül, pontosabban visszaütni. Bár a remény gyertyafény erejű sugara még nem aludt ki. Tárgyalni kell még akkor is, ha ezek a tárgyalások két-három évig eltartanak. A politikai presztízs, a ki a keményebb?, kié az utolsó? szó című fejezeteket pedig felejtsük el. Nem lehet szégyen alkudni akkor, ha emberek tízezreinek életéről, országok sorsáról van szó. Vagy rosszul gondolom? Gál Sándor Átszervezés előtt az idegenforgalom irányítása Az Országos Idegenforgalmi Hivatal, mivel az idén már nem kap költségvetési támogatást, a továbbiakban csökkentett létszámmal, az ipari és kereskedelmi miniszter irányítása alatt dolgozik. Bőd Péter Ákos ipari és kereskedelmi miniszter ezzel kapcsolatban elmondta az MTI munkatársainak: a jelenleg több mint 30 fővel működő szervezet munkatársi létszámát az év folyamán fokozatosan 22 főre csökkentik. A megyei idegenforgalmi hivatalok létét egyelőre nem fenyegeti veszély, mivel e szervezetek és fiókirodáik látják el helyi szinten a külföldieket információkkal, ezek gondoskodnak az egyes tájak propagandájáról, fontos feladatuk olyan kulturális rendezvények szervezése, amelyekre a vidéki turisztikai központokban nagy szükség van. így ezek a szervezetek részben saját bevételeikből tudják fedezni kiadásaikat. Az OIH vezetői posztjáról a közelmúltban lemondott Gellai Imre helyére a napokban pályázatot írnak ki. Szakmai-ágazati szervezetként, esetleg más néven, de rövidesen ismét megkezdi működését az Országos Idegenforgalmi Tanács. A miniszter munkáját segítő 15 fős tanácsadó szervezet feladata lesz, hogy a bizonyos ágazatot érintő miniszteri döntéseket előkészítse, továbbá az, hogy szakmai érvekkel támogassa a minisztérium idegenforgalommal és vendéglátással kapcsolatos terveinek kidolgozását, megvalósítását. Sújtson a népharag! Most már ott tartok: szembeköpöm magam. És ez egyáltalán nem túlzás. Az ilyen gerinctelen, elvtelen, pipogya emberek még örülhetnek is, ha enynyivel megússzák. A társadalomnak kell ítélnie — szerencsére maroknyi — csapatunk felett. Azoknak a tisztességes magyar embereknek, akik a Kádár-rendszer megbuktatásáért éjt nappallá téve küzdöttek, míg mi élveztük a napsugarakat. Akik fegyvert fogtak 56-ban, akik titkos nyomdákban sokszorosították a röplapokat, akiket állandóan megfigyelt, zaklatott a I1I/3 ügyosztály, akik sátoroztak Lakitcleken, és akik — mára kiderült — olyan, de olyan sokan voltak, mint égen a csillag, mint sivatagban a homok vagy mint a partizán 1944-ben a Bakonyban. De én mindent vállalok. Hamut rám. Kérem szépen, én voltam az, aki a Kádár-kormányt 56-tól egészen 1990 tavaszáig működésben tartotta. Egyedül én. Éljenek az ellenállók, a szocializmust megdöntő bátor magyarok. Éljen Ormándlaky Ernő, a szociáldemokraták feddhetetlen múltú főtitkára, Petrasovits Annácska jobbkeze. Akit 1970-ben — mint azt a Népszava tegnapelőtt és tegnap megírta — 2 év és 6 hónapra ítéltek a gálád kommunisták orgazdaságért. A bírósági iratok szerint: „ . .. a társadalmi tulajdont folytatólagosan károsító és részben bűnszövetségben elkövetett lopásban mint bűnsegédet” hurcolták meg az ellenállót. S aki — konspirative — imigyen fordult hat esztendővel később az Elnöki Tanács elnökéhez kegyelemért: „Az elmúlt négy év munkájával bizonyítottam, hogy tettem egy megtévedt kamasz meggondolatlansága volt. Kérem Ont és a szocialista államot, hogy fogadjon vissza teljes jogú polgárává’’. Majd kiegészítette mindezt azzal, hogy időközben szakmai és politikai aktivitása révén alapszervi KISZ-titkár, majd KISZ-bizottsági tag lett, s munkahelye marxista—leninista középiskolára is javasolta. Ormándlaky Ernőt jogerősen ítélték el akkor azért, mert lelkes fotóamatőrként fotópapírokat lopatott az Ofotérttól. De mi — most már — tudjuk, hogy ez csak a látszat volt. Mert imigyen szóla a rendszerváltás után a hős: „1970-ben, IV. osztályos középiskolai tanulóként a magam szerény eszközeivel változtatni kívántam a fennálló rendszeren, ezért politikai röplapokat készítettem fotótechnikával." Óriási! Hogy ez nekem eszembe sem jutott. Hát ezért kell most szembeköpnöm magam. Mire körülnézek, mindenki ellenállóvá vált körülöttem. Egyedül maradtam. És szaporodnak az Ormándlakyk, mint —■ maradjunk a példánál — annak idején a partizánok. Akikről persze a müveit olvasó mindig tudta, hogy csak ijedtükben lőttek a csúzlival. Már ha egyáltalán a kezükbe fogtak egyet is. De most nem erről van szó. Most éljen soká a 70- es évek partizánja, Ormándlaky Ernő (nem összetévesztendő a nemesekkel) a sok ezernyi, sok tízezernyi, a milliónyi ellenálló. Akik kivívták nekem a szabadságot. Rám pedig sújtson a népharag. Meg Ormándlaky. Noszlopy TARAFÁS IMRE VÉLEMÉNYE: Már részben konvertibilis a forint A Magyar Nemzeti Bank több fontos intézkedést is tervez a forint konvertibilitásának bővítésére. Ezek közül néhány már nyilvánosságra került, más elképzelések viszont még csak a banki szakemberek körében ismeretesek. Tarafás Imre, a Magyar Nemzeti Bank első elnökhelyettese a Magyar Távirati Iroda munkatársának elmondotta: bankközi devizapiacot kívánnak létrehozni, tervezik továbbá azt is, hogy a magyar vállalatok forinttal egyenlíthessék ki importvásárlásaikat. Elképzelhető, hogy belátható időn belül megszüntetik a magyar cégek devizabeváltási kötelezettségét. Mindez elsősorban attól függ, miként alakul 1991-ben Magyarországon a gazdasági helyzet. A Magyar Nemzeti Bank szakemberei e tekintetben optimisták. Várakozásaik szerint pénzügyi szempontból a tervezettnél is jobb lesz ez az esztendő. Természetesen, ha az Öböl térségében kitör a háború, vagy a Szovjetunióban a gazdasági nehézségek a vártnál gyorsabban növekednek, ez hátráltathatja a tervezett intézkedések gyors bevezetését. Tarafás Imre szerint a forint már részben konvertibilis. A korlátozott devizapiac bevezetése, valamint az, hogy a magyar vállalatok forinttal is kiegyenlíthetik az importot, az átválthatóságot tovább szélesíti. A külföldi cégek lehetőséget kapnak arra, hogy Magyarországon forintszámlát nyissanak a kereskedelmi bankoknál. Az itt elhelyezett pénzükből egyenlíthetik ki minden magyarországi tartozásukat. Ez részükre azért lenne előnyös, mert nem kellene megfizetniük a valuta sorozatos átváltásával kapcsolatos jutalékot. Magyarország számára pedig a külföldiek forintkövetelései lényegében pótlólagos hitelt jelentenek. Az elképzelések között az is szerepel, hogy az MNB lehetővé teszi a magyar vállalatoknak az exportált áru ellenében kapott deviza megtartását, s hogy azt importvásárlásaiknál használják fel. Mindez nagyban megnövelné a magyar vállalatok rugalmasságát. Nem elhanyagolható az sem, hogy jelentős jutálékot spórolnak meg, mivel nem kell a külföldi fizetőeszközt forintra, majd újból konvertibilis valutára váltogatni. Még nem lehet tudni, hogy az intézkedés bevezetésére már az idén sor kerülhet-e, vagy csak jövőre.
