Petőfi Népe, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-29 / 24. szám
199Í. január 29. • PETŐFI NÉPE • 5 Mi kell a jó borhoz? Interjú Tóth Sándorral, Magyarország főkertészéveí A szőlőtermelők és a borászati üzemek az egész országban a csőd szélén állnak." Az egykor világhírű magyar borokat egyre kevesebben kóstolgatják a külhoni polgárok közül és itthon is méltatlanul háttérbe szorult a legkevésbé egészségtelen alkohol fogyasztása. Amíg 1938-ban még 38 liter bort ivott meg egy átlagmagyar, ma már 26 literrel is beéri. A hanyatlás okairól és a magyar bor híréhez méltó fellendülés lehetőségeiről Tóth Sándorral, a Földművelésügyi Minisztérium főosztályvezető-helyettesével, az ország főkertészével beszélgettünk. A tervgazdálkodás csődje — Szakmai berkekben sűrűn hangoztatják, hogy az agrárkormányzat az elmúlt évtizedekben kifosztotta a gazdálkodókat. Milyen ma a szőlőtermelés és a borászat állapota? — A hibás gazdaságpolitika mindenkit elért. Hál’istennek a minisztérium most már nem az osztogató-fosztogató szerepben tetszeleg, de tény, hogy egyelőre eszközei sincsenek a múltbeli bajok orvoslására. Az ágazatot új pályára kell állítani, ennek közgaz-1 dasági és szakmai feltételei azonban ma jórészt még hiányoznak. A múltbeli hiányosságokkal kapcsolatban kénytelen vagyok nagy közhelyet mondani: rossz szőlőből nem lehet jó bort készíteni. Bármilyen furcsa, a régi struktúra még ezt a közhelyes igazságot sem ismerte; vagy ha igen, annál nagyobb bűn, hogy nem változtatott a gyakorlaton. Csak néhány a nyilvánvaló szakmai baklövések közül. Korábban mindent egy kézben akartak tartani s odáig merészkedtek, hogy a szőlőtáblák helyét is Budapestről jelölték ki. A hatvanas években 65 ezer hektár szőlőt telepítettek központi tervek alapján. Időközben e tőkék 90 százalékát a gazdaságtalanság miatt kivágták. A szövetkezeti és az állami tulajdont túlbecsülő szemlélet közös termelést, szemmel be nem látható méretű táblákat hozott létre. Tette ezt egy olyan ágazatban, amelyben a minőséget nem a kollektív, hanem az egyéni teljesítmények biztosítják. Eveken át mintegy félmillió hektoliterrel több bort adtunk el, mint amennyi idehaza termett. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a „szemetet” is fölvásárolták, és gyenge bort importáltunk. A terméket olyan piacokon adták el, amelyek a 4-6 hónapos borokat is elfogadták, így a nyúzott, jellegtelen nedű lett a jellegzetes áru. A pénzügyi kormányzat szakmai barbarizmusát mutatja, hogy az 1984. évi nagy fagykár után a gazdaságok veszteségeit engedte a forgóalappal szemben leírni. Ez a Kiányzó forgóalap a későbbi években a borászat egyik legnagyobb hátráltatója lett. Például az osztrákok — Sokan állítják, hogy a magyar bor nagykövete a tokaji és az egri. Hogyan alakult az észak-magyarországi borvidék sorsa az utóbbi években ? — Magyarország legszebb szőlői vannak itt, és a helyzet most is valamivel jobb az országosnál. Az itteniek ügyesen mozogtak. az elsők között ismerték fel például a magánérdekeltség minőséget javító hasznát. Hibájuk viszont, hogy számos lehetőséggel nem éltek, így nem voltak aktívak a borkimérések nyitásában. Az osztrák példa pedig előttük is ott volt; amikor a borbotrány miatt félmillió hektoliterrel csökkent a szomszédok exportja, a termelők'— a borkimérések révén — ennyivel növelték a hazai fogyasztást. Nálunk csak a vendéglátás gazdagszik a termelők zsírján, dugópénz címén kettő-négyszeres haszonnal adják el a bort. — A pályamódosításnak tehát fent és lent egyaránt vannak teendői. De hová vezessen és milyen legyen ez az új pálya ? — A cél nyilvánvaló: jó bort kell előállítani. Ennek kell alárendelni a szakmai és a közgazdasági döntéseket. Az egyik legfontosabb követelmény, hogy a mostani 4-6 hónapos borkészítést nyolc-tizenhat hónapra * növeljük, mert enélkül nem lehet minőséget garantálni. A bökkenő ott van, hogy pénz nélkül nincs készlet, a pénz pedig kevés. Csontig lesoványított ágazat a borászat, vagyonarányos eredménye csupán 0,71 százalék. A banki kamatok az égbe szöktek, a befektetésnek kockázatai vannak. Az eredménynek sokszorosára kellene nőnie, hogy a borászat vonzza a pénzt. Közgazdasági és szakmai megfontolások szerint sincs más választás, mint a privatizáció. De kérdem: hol az a tőke, amelyik ezek után itt akarna „forogni”? Hogyan privatizáljunk? — A kérdés nem lehet költői, hiszen Tokaj- Hegyalján ,forognak" a tőkések. — Kétségkívül van érdeklődés, azonban mi a privatizáció számos feltétele közül hármat feltétlenül érvényesíteni szándékozunk, és nem is kizárólag a „kérők” érdekében. Az első, hogy mindennemű monopolhelyzetet lehetetlenné tegyünk Tokaj-Hegyalján. Ügyelnünk kell arra is, hogy' a tőkével együtt bort fogadó piac is érkezzen az országba. Végül, de sorrendiségben nem utoljára, a szőlőtermelő védelme szent kötelességünk. — Mint fentebb ön is sorolta, olyan sok ma az ellentmondás, hogy a privatizációs rend kialakítása csupán egyike a tengernyi feladatnak. Az előző kormányzatok bírálatán, a szőlőtermelés és a borászat betegségeinek megállapításán túl vannak. Mi lesz a konkrét terápia? — Miniszteri rendelet várható, mely Franciaország leghíresebb borvidékeinek szabályozására alapozva kezd a rendcsináláshoz. Lényege, hogy megszigorítja a különleges minőségű borok készítését. Második lépcsőben készül el a bortörvény, amely a teljes vertikumot szabályozza az új piacoknak és a minőségi követelményeknek megfelelően. A Földművelésügyi Minisztérium eltökélt szándéka, hogy következetes lesz a szakmai szempontok érvényesítésében. Tudjuk, ez önmagában kevés, hiszen nélkülözhetetlen a költségszerkezet módosítása, a hitelezési gyakorlat korrigálása a teljes vertikumban, a monopóliumok felszámolása. Az új rendszer működtetésének tehát több zárszerkezete is van, és sajnos, nem mindegyik kulcsa van a mi kezünkben. V. Farkas József \ -•*‘ Af, dflwjfifcalld Energiatakarékosság fűtésszabályozással Az idei fűtési szezont még nem érinti az energiahordozók árának emelkedése, a következőkben azonban magasabb fűtési számlára számíthatnak a háztartások. Hazánk lakosságának körülbelül egyötöde él távfűtött lakásban, ugyanakkor ezek-kevesebb mint felében lehet csak közvetlenül szabályozni a hőmérsékletet. Mivel hazánk is liberalizált áron importálja az energiahordozókat, elkerülhetetlen, hogy ezek világpiaci árához felzárkóztassák a lakossági felhasználás árait is. Ez egyúttal azt jelenti, hogy megszűnik a lakossági díjak — eddig helyenként csaknem 60 százalékos — állami dotációja, vagyis jelentős áremelésre kerül sor, ami 635 ezer háztartást érint. A tervek szerint az első lépcsőben a távfűtött lakásokba felszerelnék az MMG Automatika Művek termékét, a termosztatikus radiátorszelepet, amely alkalmas arra. hogy egy helyiség hőmérsékletét adott értéken tartsa és a kívánt hőmérséklet előre beállítható. (MTI-fotó — Balaton József) Kétméteres tokhalak A század elején a Kaszpitengerből csaknem 400 ezer mázsa tokhalat fogtak ki, ami a világ tokhaltermelésének nyolcvan százalékát jelentette. Napjainkban minden tíz tokhalból kilencet a Szovjetunióban halásznak ki, pontosabban a Kaszpi-tenger északi részén, ahol a Volga folyó a tengerbe •ömlik. Gyakorlatilag itt maradt meg a tokhalak utolsó védőbástyája Földünkön. A természet elleni rablógazdálkodás miatt majdnem teljesen kipusztult ez a halfajta bolygónkon. Eltűnt a kínai, a japán és az adriai tokhal, de kihalás fenyegeti az észak-amerikait is. A volga-kaszpi tokhalállomány halászata ma is elég nagy ütemben folyik, ezért a szakemberek komoly aggodalommal vizsgálják, nem jut-e az előbbiek sorsára. Az utóbbi időben jelentősen csökkent a Kaszpi-tengeri tokhalállomány. Az ok a volgai hatalmas vízerőművek, az ipari és mezőgazdasági szennyvizek, amelyek a tengert is szennyezik, az öntözőcsatornák, amelyek komoly vízmennyiséget vonnak el a tengerből. Mindez természetes módon fenyegeti a tokhalaknak, a Föld egyik legősibb halfajtájának a fennmaradását. A tudósok szerint a tokhalfélék 180-200 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön. Egyes példányai a két métert is elérik, egyetlen ilyen hal ikramennyisége húsz vagy annál is több kilogramm. Vétek lenne, ha a természetnek ez a csodája eltűnne Földünkről. Éppen ezért a következő három-öt évben a Szovjetunióban csökkentik a'tokhalak halászatát. — AN — FEHÉR KLÁRA Aj ándék — Te, Eszti, ez a nő lopni akart. — Dehogy akart. Ismerem. Ott lakik a házban. — Még most is ott ólálkodik a kirakat előtt. Gyorsan számold meg a gyűrűket. Az ékszerboltban rengetegen voltak. Honnan van ennyi pénzük az embereknek ? Villámgyorsan átnézte az üvegpult alatt csillogó gyűrűket és a bqrsonytokba visszatett láncokat. Mondtam, hogy nem hiányzik semmi. Persze, valóban furcsa látvány volt Kertai néni az ékszerboltban. Ahogy esetlenül álldogált, ócska, szürke kabát és horgolt sapka volt rajta. Mi tetszik, Marika néni? — kérdezte tőle. Egy láncot, valami szépet, a menyemnek. Megnézte a láncokat, különösen az ametisztköveset nézte, arany levélkék között ametisztvirágokat. Ez szép — mondta —, nagyon szép — és visszaadta. Majd visszajövök. Es csámpásan kiment az üzletből. Egy szatyor is volt a kezében. Lehet, hogy nem is venni akart, hanem eladni, valami régi ezüst cukortartót, csak az ismerős előtt szégyellte. Most is ott topog még kinn, a kirakat előtt. — Ne álmodozz Eszti —szólt rá a főnöknő. Fontos, hogy nem tűnt el semmi. Kertainét valóban megzavarta a találkozás. Ha a közértben találkozik egy. házbelivel, vagy mondjuk a cipőboltban. De mit keres ö a belvárosi ékszerboltban, ahol francia kölni felhőjében, perzsában és nercben jól ápolt, jól öltözött férfiak és nők ezreseket számolnak le a pénztárnál. Hatvanezer volt az ametisztköves aranylánc. „Nem szabad mama, ne legyen könnyelmű" — fogja írni a fia. De ö ezt akarja küldeni Barbarának. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor először küldött csomagot Kanadába, maga kötött pulóvert Istvánnak, a fiának, kardigánt a menyének, meleg sapkákat és sálakat Péternek, Tamásnak és Robinak. Milyen drága volt a gyapjúfonal! Hajnalig kuporgott a karosszékben, ezerszer elmondogatta, hogy ez neked lett, Tomikám, ezt vedd fel, Petikém, hogy meg ne fázz. Néha úgy bóbiskolt el, kötőtűkkel a kezében . .. és mennyit szaladgált a Nemzeti Bank engedélyéért, meg a Boy vállalathoz, hogy továbbítsák, hogy a szíve melege eljusson a kanadai télbe. Januárban megjött a hálálkodó levél: István köszönte meg az ajándékot, Barbara és a gyerekek csak aláfirkantották. A mama szíve szerint több dicséretet várt volna, nem sejtette, ' hogy Barbara dühösen csapkodott, mit csináljon ezzel a sok molyos vacakkal. Micsoda régimódi kötés, Petinek kicsi a sapka, különben is a krikettcsapat sapkáját viseli. írd meg az anyádnak, hogy kár a pénzért meg a munkáért. Persze ezt István nem irta meg, hanem ők is feladtak egy csomagot, a legdivatosabb, pehellyel töltött steppelt vízhatlan kabátot. Légipostán, expressz, ajánlva, hogy még a tél derekán odaérjen. De nem ért oda se januárban, se februárban, három hónapig döglött a vámhivatal raktárában. Végre áprilisban kiküldtek egy értesítést, itt a csomag, tessék befizetni hatszáz forint vámot. Kertainé ijedtében szívdobogást kapott: kétezer forint volt a nyugdíja. A szomszédok biztatására Kertainé kérvényt írt a vámhatóságnak, de azt válaszolták, hogy kérjen pénzt vámra a dúsgazdag fiától. A csomagol visszaküldeni nem lehet, ha nem fizeti ki a vámot, kÖzadók módjára behajtják. Kertainé kiváltotta a gyönyörű kabátot, hazavitte, felpróbálta, és sírva fakadt. Világos drabb kabát volt, rézgombokkal, rézkarikákkal, húszéves korában sem vett volna fel ilyesmit. Es hová vegye fel? A piacra? Az esztékába ? A dög menye találhatta ki ezt a firlefrancos kabátot, gonoszságból. így, durván sosem írták meg egymásnak, hogy nem kell az ajándék. A mama megírta, hogy jövő karácsonyra is kötni akar, szép, világoskék pulóvert mindenkinek. István azt válaszolta, hogy ne fáradjon, mindegyik fiúnak hétszáz pulóvere van, az áruházak tele vannak norvég és finn pulóverekkel, a gyerekek válogatnak saját ízlésük szerint. És Barbara nem visel pulóvert, otthon szabadidőruhában mászkál, ha meg elmennek . . .nem, köszöni és magyar könyvet se küldjön, nem olvasnak már magyarul, igazán kedves, kár a pénzért. És a mama is válaszolt, igen, nagyon szép a kabát, de még nem vette fel. Nem jár sehova. Operabérlete már nincs, a régi tanítónő barátnők betegeskednek. Levendulát tett a kabát zsebébe, hogy ne bántsa a moly ... És nem tudni, leírták-e, vagy csak érezték vagy amikor egyszer karácsonykor István hazatelefonált, akkor mondták ki, hogy a szeretet nem kötött sapka, meg amerikai asztalterítő, a szeretet az, hogy egymásra gondolnak, hogy elmondják, mit szánnak egymásnak, Nem kell csomagolni, vámolni, postára menni, csak megírni, hogy mit küldenek gondolatban egymás nak. Jó, mondta István, ez nagyon jó. De ha a mamának igazából van szüksége valamire, ha gyógyszer, vagy kávé, vagy pénz, akkor őszintén írja meg. Meg fogom írni ígérte Kertainé.. És azóta karácsonykor Kertainé megírja, hogy mit szán a családnak. Barbara már kapott két ruhára való tiszta selymet. A fiúk aktatáskákat, ingeket, szép nyakkendőket. István gyönyörű karórát kapott, márkás svájci órát, és István a levelében melég házicipöt, új rádiót, hőálló tálakat írt a mamának. Kertainé végre otthagyta az ékszerüzlet kirakatát. Még törte a fejét, hogy az ametisztvirágos aranyláncot megírja-e Barbarának. Ném érdemli meg.... de hát az unokái anyja. Meg egyférfidiyatüzletben is körül kellett néznie. Új pizsamákat, elegáns ingeket, és egy szép selyemsálat nézett a fiának. Azután hazasietett, és elővette a légipostapapírt. Sokáig írta a listái, táléin valami játékfélét is bele kellett volna írni. De hát futballabdát tavaly küldött... És amíg írta, írta, az ajándékok szinte kézzelfoghatóakká váltak. Remélem, hogy levelem mindannyiotokat egészségben talál, jól vagyok én is, szeretettel gondolok rátok. Elballagott a postára. Lefelé menet a kapualjban megnézte a postaládát, hátha jött a fiától levél. De nem jött. Biztosan holnap. Vagy holnapután-. Hosszú sor állt a postán. Várakozott türelmesen. Kezében szorongatta a tízforintost. — Kanadába dugta be az ablakon a levelet és a pénzt. — Tizenhét jár int — mondta a postáskislány. — Menynyi? — Tizenhét forint. En azt hittem . . „én csak ... — Ne tartsa jel a sort —- mordultak a: emberek, Tizenhét forint, ez volt már tavaly ■ is, már Noé bárkájában is. • kertainé élökolorta az erszényét, és ijedten szedegette a húsz és ölvehfilléreseket. -- Tessék már segíteni, nem látok jól. — A postáslány kiválogatta a filléreket. Kertainé kilépett az utcára. A postával szem-, ben a téren karácsonyfát árultak. Valaha náluk mindig ezüstfenyő volt. A szmogos, benzinbűzös téren messzi erdők jó levegőjét hozták a fák. Kertainé nagyokat lélegzett. Egy letört ágacska feküdt a földön. Felvette, előszedte az erszényét, és odament az árushoz. „Ezt mennyiért tetszik adni?" „Ugyan, semmi. Vigye csak." Váratlanul kövér, laza, fehér pelyhek ereszkedtek alá az égből. Kertainé kinyújtotta a tenyerét, hadd essen rá a hó. Azt is meg kellett volna írnia levélben, hogy fehér karácsonyunk lesz.
