Petőfi Népe, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-03 / 2. szám

1991. január 3. • PETŐFI NÉPE • 5 NINCS ALAGÚT AZ ORSZÁG HÁZ ÉS A VOLT PÁRTKÖZPONT KÖZÖTT... A Parlament titkai Az elmúlt esztendőben a közvélemény na­ponta hallott a parlamentről, hiszen ez vált a politikai élet legfontosabb színterévé. De va­jon milyen apparátus áll a háttérben, kik segí­tik a képviselők munkáját, hogyan működik a parlament „nem látható része?” E hatalmas gépezet irányítója, egyik felelőse dr. Soós Ti­bor, az Országgyűlés Hivatalának vezetője. Vele beszélgettünk a parlament „titkairól”. — Mennyi a parlament éves költségvetése és hány ember dolgozik az Országházban? :— Az Országgyűlés épületében nem csupán a parlamenti ülésszakok és a bizottsági ülések egy része zajlik, hanem itt található a köztársasági elnök és a miniszterelnök irodája is. Ez év nyara óta hozzánk tartozik a Széchenyi rakparton talál­ható volt MSZMP-székház, amelyet a köznyelv Fehér Házként ismert. Ma ez az Országgyűlés iro­daházaként funkcionál, itt vannak a képviselők és az egyes pártfrakciók irodái. E két épület teljes ellátásáról mintegy 380 főnyi alkalmazott gondos­kodik. Ebből a hivatali apparátus 230-240 ember, míg közvetlenül a képviselőcsoportok alkalmazot­­taiként mintegy 150-en tevékenykednek. A parlament költségvetése ebben az évben 1 milliárd 135 millió forint volt, jövőre pedig 1 milli­árd 700 milliót terveznek. A növekedést többek között az okozza, hogy az 1990-es év költségeinek egy része csak júniustól jelentkezett, míg 1991-ben már 12 hónappal kell kalkulálni. — A képviselők fizetését is ebből az összegből fedezik ? — Természetesen. A kiadások egy jelentős ré­szét ez teszi ki, de ehhez valamit azonnal hozzá kell tennem. A honatyák ez év májusától végzik főál­lásban munkájukat, emiatt a közvélemény előtt az előzőnél jóval drágább parlament jelenik meg. Ez igaz, ám az is fontos, hogy végre tiszta és világos képük lehet a választóknak, tudhatják: mi mennyi­be kerül és ehhez mérhetik elvárásaikat is. Ez előző parlamentnél a tiszteletdíjak nagyságrendekkel voltak kisebbek, vidékieknek 7000 forint, buda­pestieknek 5000 forint. Viszont a munkáltatóknak ki kellett gazdálkodniuk a képviselők távollétében kiesett bért. Amikor 1989-től a költségek megtérí­tésére kötelezte a házszabály a parlamentet, kide­rült;-hogy csak ez évi 40 millióba kéül. — Mire telik még a költségvetésükből ? "'—A pénz egy másik jélentős részét a Parlament —várhatóan még 7-8 évig tartó—felújítása viszi el. Az elmúlt években a Kossuth tér felőli oldalt tették rendbe, most végre felgyorsulhatnak a dunai részen is a munkálatok. Kevesen tudják, hogy Steindl Imre eredeti tervei szerint a Parlament főhomlok­zata a Duna-parti. Az elmúlt években nagyon ve­szélyes állapotba került az északi kőtorony, azzal fenyegetett, hogy bármely pillanatban leszakadhat róla 72 méter magasságból például egy 15-20 ki­logrammos kőcsipke. Most egy jó tízméteres sza­kaszon visszabontják az építményt, a teljes helyre­­állítás két évig is eltarthat. Egyidejűleg folynak a belső felújítások a kupolacsarnokban és a Vadász Teremben. A csarnok kövezetének egy részét 1895 óta nem javították, az ide leterített vörös szőnyeg­nek már nemcsak díszítő, de balesetvédelmi funk­ciója is lett. Kiderült, hogy azokból a kőbányák­ból, ahonnan eredetileg Steindl Imre szállíttatta a kőburkolatot, ugyanolyan anyaggal tudjuk pó­tolni a burkolatot, amilyen az hajdan volt. Remélhetőleg a jövő év tavaszán visszakerül a kupola tetejére — a vörös csillag helyére — a Steindl Imre által tervezett csúcsdísz, egy széljelző. Sokan tréfálkoznak azon, hogy szélkakas lesz a Parlamenten, amely — úgymond — mindig a szél­járásnak megfelelően változtatja a helyét. Melles­leg a dísz nem is kakas formájú, hanem egy dárdát tartó alakot ábrázol. A Parlament egyébként a Világörökség része, és Magyarország kötelezettsé­get vállalt, hogy a felújításokat az eredeti tervek alapján végzi el. Nagyon érdekes az épület fűtési rendszere, amely szintén a tervező eredeti elképzelései alapján működik — méghozzá kiválóan — mind a mai napig. A Parlamenten nincs kémény, egy tőlünk 500 méterre elhelyezkedő kazánházból alagúton át érkezik ide a meleg levegő. Az ülésterem alatt keve­rőhelyiséget alakítottak ki, a padlón elhelyezkedő nyílásokon át már egyenletes, 22 fokos levegő áramlik be. Ugyanez a szellemes rendszer nyáron azt biztosítja, hogy rekkenő forróság esetén is kel­lemes a Parlament belső hőmérséklete. — Milyen a Parlament biztonsági rendszere? — A kezdeti időben a Parlamentnek 30 fős őrsé­ge volt, ez azonban igazából soha nem funkcionált. Ha veszélyes helyzet alakult ki az országban, ak­kor mindig katonákat és rendőröket rendeltek ide, akik azonban nem ismerték az épületet. Ma a kormányőrség egyik védett objektumaként szere­pel az Országgyűlés épülete és irodaháza. Az őrség létszámáról, természetesen, nem beszélhetek, de nem kell túl nagy számra gondolni. A kapuknál dolgozó kormányőrök hivatásos katonák, ők cse­rélődnek időnként, azért, hogy valamennyi épüle­tet megismerjék. A Parlament, szerencsére, nem tartozik a rend­szeresen fenyegetett épületek közé. Legutóbb a taxisblokád idején és a vörös csillag leszerelésekor kaptunk több fenyegető telefont. Volt, aki a csillag levételét sérelmezte, mások éppenséggel lassúnak találták a munkálatokat. Akadt ajánlkozó, aki a hátán is lehozta volna, bár gondolom, nem tudta, hogy átmérője három méter volt, súlya pedig 10 mázsa körüli. — Évek óta hallani azt a pletykát, hogy a Parla­ment és a Fehér Ház között van egy titkos alagút. Mi igaz ebből? — Sajnos, nem létezik. Szerettük volna, ha kide­rül, hogy van ilyen, ugyanis a most folyó számítás­­technikai fejlesztés során komoly akadályt jelent a közvetlen vezetékes kapcsolat hiánya a két épület között. Lehet, hogy a nemrégiben elkészült útbur­kolatot kell majd emiatt felbontani, így hát tényleg jól jött volna egy alagút. — Kik léphetnek be a Parlamentbe a képviselő­kön kívül? — A pártfrakciók belépőket adhatnak szakértő­iknek, az újságírókkal pedig olyan megegyezés született, hogy az egyes szerkesztőségek meghatá­rozott számú biankó belépővel rendelkeznek. A Parlament ma egyidejűleg tölti be a hivatal és a múzeum funkcióját. Utazási irodák szervezésében rengeteg turista látogatja az épületet, amire a ple­náris ülések kivételével mindennap lehetőséget adunk. A jövőben annyit szeretnénk változtatni ezen a gyakorlaton, hogy saját kézbe kívánjuk venni a vendégforgalmat. László János A szegénység terjed, mint a ragály Nyugdíjasok véleménye cikkeinkről Részlet egy levélből: „Mi­lyennek képzelje el a jövőt az a nyugdíjas, akinek csupán 6405 forint a jövedelme és a felesége csupán 390 forint jövedelem­­pótlékot kap? Szolgálati lakás­ban lakunk, gondolom, 1991- ben nem két-háromszáz forint lakbért kérnek majd tőlünk. ír­tam már a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságnak Kecskemétre, de azt a választ kaptam, nem emelik fel a nyugdíjamat, sem a jövedelempótlékot, mert fele­ségem nem érte el az 55. életé­vét. Az árak a csillagos égig emelkednek, mit tegyünk, men­jünk legelni? Nekünk is élni kell! Kértem az illetékeseket: jöjjenek ki, vizsgálják meg kö­rülményeinket, azt, hogy való­ban rászorulunk a nyugdijeme­­lésre, de ránk sem fütyültek. A nyugdíj és a jövedelempótlék csak az élelmezésre elég, meg a rezsire. Miből fogunk ruház­­kodni? Szégyellem, hogy mind­ezt papírra vetettem, de nagyon el vagyok keseredve.” Telefonon érkezett egy má­sik, vidéki városban élő asz­­szonytól a következő véle­mény: „Idős, beteg asszony va­gyok, a fiammal és a menyem­mel, meg két unokámmal élek. Takarítónő voltam egész éle­temben, de a fiamnak szakmát adtam a kezébe, sőt, évekkel ezelőtt, amikor megkezdték a házépítést, még segíteni is tud­tam anyagilag nekik. Ma már nyűgnek, feleslegesnek érzem magam a fiatalok nyakán, pe­dig imádom az unokáimat. Ne­hezen élnek ők is, ezért oda­adom a teljes nyugdíjamat — nem sok, 4060 forint —, de tele vannak adóssággal, s látom a kínlódásukat. Amit én álmod­tam a békés, boldog öregkor­ról, tényleg csak álom maradt, mert a szegénység — ami ko­rábban, ha valaki dolgozott, el­kerülhető volt — most úgy ter­Milyennek képzeli a jövő évet? címmel cikksorozatot köz­lünk, amelyben — többek között — megszólaltatunk egy nyugdíjas munkást is. Nagyon sokan, te­lefonon vagy levél­ben juttatták el észre­vételeiket szerkesztő­ségünknek, hasonló és rosszabb körülmé­nyek között élők. Többségük azt kérte: nevük, lakcímük el­hallgatásával amelyek azonban birtokunkban van­nak — adjuk közre véleményüket jelen­legi életszínvona­lunkról, a jövő egyál­talán nem biztató ki­látásairól. jed, mint a ragály. Mondják meg: mit tehetek?” Kecskemétről érkezett a kö­vetkező telefon: „Másfél szo­bás lakásban lakunk, az összes jövedelmünk a férjemével együtt — aki 42 évig volt lakatos a Zománcipari Mű­veknél és súlyos agyműtéten esett át — éppen hogy eléri a 12 ezer forintot. A lakásrezsi­re, a gyógyszerekre több mint 3 ezer forintot költünk havon­ta. A többit elviszi az étkezés. Néhány évvel ezelőtt még egy­két ezer forintot sikerült össze­gyűjteni, de ma már egy fillér tartalékunk sincs. Szégyellem, de elmondom: a gyár üzemi étkezdéjéből egy adag ebédet hoz haza a férjem, s azt esszük meg ketten. A telefont sem szórakozásból tartjuk, ugyanis bármelyik pillanatban akár én, akár a férjem rosszul lehet, s orvost kell hívni. Gyakorlati­lag így tartom a kapcsolatot a világgal. A jövő képe na­gyon elszomorító! Ha a kor­mány tovább emeli az árakat, az energiaköltségeket, beve­zetik a lakásadót, képtelenek leszünk mindezt kifizetni. Mi lesz velünk? Kidobnak a laká­sunkból, kikapcsolják a vil­lanyt, nem füthetünk? Ezernyi kérdés van ezenkívül is, amely­re senki sem tud ma választ adni.” „Fiatalon, rokkantként kel­lett a férjemnek nyugdíjba mennie — mondta telefonon egy megyeszékhelyhez közeli városban lakó asszony. — Egy szoba-konyhás lakásban la­kunk hárman, a 14 éves fiam­mal. A nagylányomnak már nem jutott hely, ezért őt kény­telenek voltunk a nagyszülők­nél, Dunántúlon elhelyezni. Az én fizetésem most 6500 forint, a férjem nyugdíja nem éri el az 5000 forintot. A vil­lany, a fűtés, az élelmezés, a gyerek ruháztatása, s a nagylá­nyom egyszeri utaztatása min­den fillérünket elviszi, sőt, bár­mennyire is nehéz erről beszél­ni, kölcsönöket kell felven­nem. Kértem szociális segélyt, nagyobb lakást, de nagyon csúnyán elutasítottak. Ez, uram, nem demokrácia, mert az elesetteknek csak ingyen­konyhai levessel tudnak segíte­ni. Nem erre vágyunk, hanem az árak letörésével teremtse­nek lehetőséget az élethez. Nem szöveget szeretnénk már hallani, ebből elég volt, nem ingyenkonyhát, könyör­­adományt, hanem becsületes megélhetést, a munkáért ele­gendő pénzt akarunk!” íme, a vélemények egy része, amelyekhez — úgy véljük — aligha kell kommentár. Gémes Gábor SZÓ, szó, szó Nem túl ünnepi töprengések Isten bizony, nem ezért csináltuk. Nem azért, mert ők annyit biztattak, noszogattak. (Ámbár, ez a vád fölmerült és fölmerül.) Nem. Azért váltottunk irányt, mert a régi végleg járhatatlannak bizonyult. Azért váltottunk rendszert, mert a réginek sem a rendje, sem a szervezete nem bizonyult életképesnek. Mindazon­által: azt a sok biztatást nem lehet letagadni. Emleget­ték „a gonoszság birodalmát”. Tartottak megemléke­zéseket a rab keleti nemzetek ilyen és olyan emléknap­jain. És ajánlották a megváltó kapitalizmust — no, persze, a szociális piacgazdasággal enyhített formájá­ban — mint egyedül üdvözítőt, egyedüli gyógyírt. Ha azonban mi megcsináltuk ugyan a fordulatot, ámde nem azért csináltuk; nem az ő biztatásukra, hanem a magunk jól felfogott érdekében — akkor most mit reklamálunk? Akkor miért fáj, hogy a Nyu­gat nagy ígéreteiből, amelyek nemcsak korábban hangzottak el, hanem máig sincsen se végük, se hosz­­szuk — kézzelfoghatóan alig valósult meg valami? Most, 1990—1991 fordulójához érve — amely egy­ben évtizedváltás is, mert vigyázat: most, 1991. január 1-jével kezdődik majd a második évezred utolsó évti­zede! — érdemes futó számvetést csinálni, abból kiin­dulva, amit föntebb leírtam. Számvetést, azután, hogy mi sorsfordító lépéseket tettünk, és ebben hajtott ben­nünket nem csupán a kétségbeesés annak ismereté­ben, ahonnan jövünk, hanem bizonyos remény is, arról, ahová törekszünk. Igaz, pár hónap előtt Habsburg Ottó például új Marshall-tervet es adósságelengedést emlegetett. Mint amit ö javasol. Csakhogy ő olyan politikai ta­nácsadó, aki eléggé távol van az igazi politikacsinálás belső műhelyeitől, a kormányok felelősségétől — és főként: a kasszakulcstól. A Vaslady viszont — amikor még alig sejthette volna bárki eddig oly tartós hatalma végét —, akár Budapestre is újra eljött, hogy kemé­nyen kinyilatkozhassa volt: nem Marshall-terv kell ide, hanem önerő, meg legföljebb nyugati működőtö­ké. Ám talán éppen ugyanaznap a Budapesten éppen csak átutazó közgazdász próféta, a Nobel-díjas Mil­ton Friedmann figyelmeztetett: a működőtöké nem jótékonykodni jön, ha jön, hanem kizárólag bőséges profitért. Van erre itt, most igazán reménye? — kér­dezzük mi sötéten. Ugyancsak a még hatalma teljén nyilatkozó Vasla­dy ígérte volt, hogy Anglia támogatja majd Magyar­­ország teljes jogú tagságát az Európai Közös Piacban. Amire legalább három kérdés fölmerül: 1. Ha a Közös Piac valóban kiteljesednék, egészen a közös valutáig, és más, szinte utópikus vívmányokig, akkor hazánk és bármelyik Volt keleti ország (a volt NDK-t kivéve) alkalmas lehet-e akár a századfordulóra is a teljes jogú tagságra? 2. Vagy a Vaslady arra gondolt, hogy miután Anglia — illetve: ő maga! — amúgy is elég kedvetlenül „támogatta” a teljesebb integrációt, ak­kor e félig elszabadult Közös Piacban elfér majd: egy király, egy cigány? 3. És arra gondolt-e, hogy ő hol lesz, amikor majd a maga ígéreteit be kellene váltani? Ügy számolt, hogy ő még akkor is a Downing Street 10. lakója lesz, amikor majd például Magyarország teljes jogú tagsága aktuális lehet — no, nem aktuális tény, hanem legföljebb aktuális javaslat? Érdemes eh­hez hozzáfűzni a nagy Margaret lemondása utáni helyzetet. Amennyire az ma látható, hivatali utóda sokkal kedvezőbben ítéli meg a Közös Piacot, s abban Anglia helyét. Ám ez éppen azt sugallja, hogy a hama­rosan integrált piac kevésbé lesz fogadóképes, ha olyanok kéredzkednének be falai közé, mint mi, volt „keleti” államok. Nem fog elzárkózni bizonyos együttműködéstől, annál kevésbé, mert egy teljesen gazdasági zűrzavarba hullott Európa nem érdeke. De el fog zárkózni az összeolvadástól, mert attól tarthat — és nem ok nélkül —, hogy „mi” jobban lehúznánk „őt”, mint „ő” fölemelhetne „minket”. . . Szó, szó, szó ... A magyar újságolvasó régóta kap­kodja a fejét. Innen ennyi, onnan amannyi dollár és más kemény pénz ígértetik: százmilliók, sőt, milliár­­dok. Sokan azután a magyar bankárokat kárhoztat­ják, akiknek kezelniük, továbbítaniok kell, kellene a dollártömegeket. Ők azonban ráülnek, fukarul őrzik, vagy a jóisten tudja, hogy mit csinálnak vele. Bankár­körök viszont azt hírelik, hogy azok a „támogatá­sok”, amelyek látszólag igen kedvezményesek és kül­földi kormányok nagylelkű garanciáját élvezik — va­lójában annyira körül vannak bástyazva ravasz felté­telekkel, hogy ezeknek hazai vállalat vagy vállalkozó alig tudhat megfelelni. Vagy ha tudna, akkor már olyan jól áll, hogy a kölcsön már nem is igen kellhet neki. Ez a segítségcsapda az oka, úgymond, hogy annyi a kihasználatlan, a meghirdetett, ámde igénybe nem vett hitelígéret. És amíg pusmogtunk és töprengtünk, hogy ez reá­lis-e, ez így igaz-e — megjött a „felmentő sereg”. Mármint: a Kuvaitot megszálló iraki ármádia. Amely — nem tudni még, mennyi időre — alaposan fölfor­gatta brutális akciójának kihatásai révén a nemzetkö­zi pénzpiacot is. így hát jelenleg Magyarország (is) még jobban rászorulna sokféle nemzetközi segítségre, hiszen az Öböl-válság súlyos károsultja maga is. Vi­szont potenciális megsegítői a maguk pénzét megint máshová kell hogy fordítsák; és még óvatosabbak a kihelyezéseikkel. Külön fejezet történetünkben, amelyet most, 1990 —1991 fordulója táján vázolunk: az IMF és a Világ­bank. Az ő kívánalmaiknak, szigorú előírásaiknak van logikája. Ám ez igen merev és igen vitatott logika. Vannak, akik szerint az ő segítségük olyan, mintha a folyóban fuldoklónak kötél helyett szögesdrótot dob­nak utána. Azt elkapva is ki lehet ugyan kapaszkodni az örvényből, csak eppen össze-vissza tépi a kezet és a kart, hogy netán mire kiérünk a partra, el is vérezhe­­tünk. Járni, persze, jó a világot. És kell is. Föltárva gazda­sági gondjainkat. Konzultálva a lehetséges kiútról és annak nemzetközi pénzügyi feltételeiről. Ám az ará­nyok 1990-ben nem voltak megnyugtatóak. És nem > csupán az utazások irányának, sorrendjének némi egyoldalúságai miatt. A sok utazgatás és tárgyalgatás, a külföldi fogadtatások hízelgő külsőségei közepette az itthoni döntések hol késtek, hol hibásak voltak — mert merőben hamis előfeltételezések szülöttei. Például arról, hogy gazdaságunk mely szektoraiban kik lehetnek a nekünk szükséges — mert: a leghaszno­sabb a leghatékonyabban működtető! — tulajdono­sok. Például arról, hogy mekkora benzináremelést bír el az ország, és milyen előkészítés után. És például arról, hogy mi az, amit a külföldtől várhatunk; és mi az, amit csakis magunktól. A sokféle leértékelés közepette, amelyet észlelünk, illetve fontolgatunk — forintleértékelés; egész terme­lőalapunk reális értékre állítása (amely azonban ked­vezőbb is lehet, mint olykor véljük); fizikai és szellemi munkavégző képességünk értékelése stb. —, ajánlatos lenne a sok-sok külföldi ígéret konverziója, akár illú­zióvesztések áfán. Átváltása akkora értékűre, amely realizálható. Ez pedig, fölmérve a szótól a tettekig vivő utat: alapos leértékelést jelent. Ennek tudatában vágjunk neki 1991-nek. Lázár István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom