Petőfi Népe, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-29 / 304. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1990. december 29.

Pofáncsapottság*

Czeslaw Milosz lengyel emigráns író az ötvenes évek elején megkockáztatta azt az állítást, miszerint „a nyugati és keleti értelmiség között az a különbség, hogy az előbbinek sohasem verték szét jó alaposan a pofáját”. Kollégája, Witold Gomb- rowicz — egy másik lengyel emigráns — Naplójában, az Úr 1953-ik évében, Buenos Airesben idézi a fenti kijelentést, majd hozzáfűzi: ezek szerint „a mi adunk — engem is beleértve — az, hogy brutalizált kultúrát képviselünk, tehát közelebb állunk az élethez.” Gombrowicz szkeptikusan csóválja a fejét. Egy elagyabugyált testrész nem testrész a szó normális értelmében, és a kultúrának mégis azokat kellene szolgálnia, akiknek nem verték ki a fogát. Elképzelhető — teszi hozzá —, hogy a befüggönyzött és illatos bur- zsoá szobákban olyan keménység fejlődik ki, melyről a benzinpalackokkal páncélosokra rontó értelmiségiek nem is álmodhatnak. „Brutalizált kultúránk csak akkor lehetne használható, ha jól megemésztve a valódi kultúra új formájává válhatna, mellyel átgondoltan és szervezetten gazdagíthatnánk az egyetemes szellemet.”

Egy kis nyugatnémet szobában írom ezt, mely kilenc nap múlva, a két Németország egyesülésekor össznémet szobává lép elő. Ez lesz az a nap, október 3-a, amikor egy bur- zsoá kultúra egyesül egy bruta- lizálttal. Mert Kelet és Nyugat, a miloszi-gombrowiczi tipológiában nyilván nem földrajzi, hanem geopolitikai fogalmak, a felosztásra a történelmi tapasztalatok törésvonala mentén került sor. Márpedig nincs Európában még egy értelmiség, mely akkorát kapott volna a pofájába, mint a keletnémet. Naponta tudomásul kellett vennie, egy szögesdróttal és falakkal körülvett országban, hogy azok nem •szabadok, akik kívül vannak. Sőt, a hatalom nem érte be jjJÚÜzía tudomásul vétellel».Arra . kényszerítette értelmiségét, hogy — közvetve vagy közvetlenül — „végső soron”, „világ- történelmi perspektívából” hirdesse is ezt a képtelenséget. A fal nyugati oldalán pedig az értelmiség színe-virága viszo- lyogva bár, de szintén jó képet próbált vágni a rossz vicchez. A szögesdrót, a fal az ő szemükben megérdemelt büntetés volt a hitlerájért, megszolgált mementó. Úgy vélték, hogy a fal lerombolását követelve kétségbe vonnák a nácizmus bűneinek hétköznapjainkat átható következményeit.

De mondhatjuk-e, hogy a nyugatnémet értelmiséget nem vágták pofán?

1986-ban a nyugat-berlini Schaubühne próbaszínpadán megnéztem egy monodrámát, melynek szövegét maga a színész, Michael Maasen nyirbálta össze Eichmann vallomásaiból. Amikor eichmanni minőségében kimondta azt a mondatot, hogy ő sosem volt antiszemita, csak úgy nevelték, hogy ha már egy akta elébe kerül, akkor azt el kell intéznie, a mellettem ülő I.-re rátört a hányhatnék, mégpedig elemi erővel. Kimenni nem tudott, mert Eichmann-Maasen közvetlenül a terem egyetlen ajtaja előtt szónokolt; a nézők pedig a színpadkép részei voltak, hosszú asztalok mögött foglaltak helyet, mint ülnökök. Előttük szódavíz, notesz, ceruza. Ettől kezdve két drámát élvezhettem, Eichmannét és I.-ét. Mivel I. jóval a második világháború után született, rosszullétét nem magyarázhattam azzal, hogy az idézett mondat a bűntudatát találta telibe. Amikor végétért a darab, megkérdeztem tőle — még mindig csuklott, falfehéren remegett —, hogy kije volt náci. Kiderült, hogy az egyik nagypapa alapító tag volt, és az ágyat, melyen Hitler még hatalomra jutása előtt aludt, ahányszor a nagypapa városkájában éjszakázott, mindmáig a ház padlásán őrzik, nagy becsben. Az anyja pedig, még hajadoni állapotban, huszonkét éves korában, három napig zokogott

* Az MTI-Press 1990. évi tárcapályázatának díjnyertes alkotása.

egyfolytában, amikor értesült a Führer haláláról. I. vagy tíz évvel korábban Kelet-Berlinből települt át a város nyugati felébe, de a pofánverést nem, mint kelet- és nem is mint nyugatnémet kapta, hanem össznémet minőségében örökölte. Ha arra gondolunk, hogy Hitler uralkodása idején a német művészet és tudomány legjelentősebb képviselőinek többsége emigráns volt, akkor — és ezt az emigráns Milosz és az emigráns Gombrowicz nyilván nem tagadná — joggal beszélünk példátlan össznémet pofáncsa- pottságról.

Úgy vélem, a huszadik században kultúránk brutalizáló- dása nem igazodott geopolitikai zónahatárokhoz. Gondoljunk arra az eufóriára, ahogy az értelmiség — csak néhány kivételtől eltekintve —az első világháborút fogadta, majd a keserű kijózanodásra, aztán az 1917 után elharapódzó forradalmi reményekre, melyek messze túlgyűrűztek a bolsevik ideológia vonzerejének határán, majd a világmegváltó illúziók fokozatos megsemmisülésére (hordozóik tömeges megsemmisítését csak mellékesen említem meg itt), majd a különféle nemzeti és faji mítoszok tündöklésére és bukására (és továbbélésére a felszín alatt), a tömérdek erőszakra, mely mind ideológiákat szült és temetett, vagy újabban a század jelentős értékeinek születésénél bábáskodó baloldaliság látványos vereségére: Nyugat- és Kelet- Európa egyetlen országának értelmisége sem vonhatta ki magát a csapdosó öklök hatóköréből.

Ehhez járul még, hogy a befüggönyzött, illatos szobák edzett lakóit egy kevésbé kézzelfogható, de mindenütt jelenlévő Szörny: a Piac is brutali- zálta. A filmtörténet a

színház legújabb története is

— vereségről vereségre haladó szabadságharc a Pénz .(jikjatyfája ellen.. Már az a puszta tény is vereseg, hogy olyan szavak, mint például „könyvpiac” vagy „képaukció” természetesen csengenek a fülünkben. A század elején a Thi- baud-család egyik figurája, egy festő sokméteres képet alkotott, és aztán a vásárlók pénztárcájának vastagságától függő szeletekre darabolta, kinek- kinek centiméterrel mérve ki méltányosan az adagját. Ezen a fajta brutalizáláson manapság, a század végén, senki sem ütközik meg, természetesnek tartjuk azt, amin fel kellene háborodnunk: hogy fennmaradása érdekében a művészet — és általában: a szellem—alkalmazkodik az egyetemes árutermelés követelményeihez.

A kelet-európai értelmiség pofáncsapottsága mégis szem- beszökőbb, mert ebben a térségben a „népi demokráciának” vagy „proletárdiktatúrának” becézett etatista-bürokratikus parancsuralmi rendszer nyakát szegte a polgári társadalomnak, mielőtt ez fifejlődhetett volna. A központi akaratot sugárzó, felülről épített struktúra igazából a feudális építmény szerves folytatása volt. Oroszországban azért rendezkedett be — a tömérdek emberáldozat ellenére

— látszólag természetesebben, mert ott az ősi berendezkedésen kevésbé ütött sebet a városiasodás és polgárosulás. A civil társadalom és ezzel együtt a demokratikus tradíciók csökevé- nyessége vagy alacsonyabbren- dűségi érzést és —a Nyugat felé

— kritikátlan törleszkedési óhajt csiholt ki az értelmiségből, vagy — ellenkezőleg — vágyat arra, hogy nyomorúságunkból kovácsoljunk erényt, felsőbb- rendűségi öntudatot magunknak. A „magyar út”, a „lengyel stílus” és más efféle teóriának álcázott, „meg nem gondolt gondolat”-ok bizonyítják: a kelet-európai értelmiség egy része nem hajlandó tudomásul venni, hogy az, ami. (Pedig csak így haladhatná meg jelenlegi állapotát.) Akár menekülünk attól, amik vagyunk, akár még jobban beleragadunk, mindenképpen belerokkanunk. Ez a kelet-európai értelmiség speciális pofáncsapottsága.

Eörsi István

ADÓRENDSZER ÉS ERKÖLCS

Mitől van infláció?

A parlamenti pártok szinte kivétel nélkül, a kormánykoalíció pártjai pedig különösen hangsúlyozzák az erkölcs jelentőségét. Azt azonban csak a naivak képzelhetik, hogy javulhat az erkölcs ott, ahol a gazdasági rendszer, mindenekelőtt az adórendszer bünteti az erkölcsösöket és jutalmazza az erkölcsteleneket. Ahol az adórendszer nem azt adóztatja, amit a gazdasági és erkölcsi érdekek megkövetelnének, hanem azt, amit technikai szempontokból a legegyszerűbbnek tart.

Ezt most a vállalatok nyereségadóztatásán keresztül mutatom be.

Nálunk magas a vállalati nyereségre vetített adó kulcsa is, de ebben nem állunk egyedül a világon. Az adó' százaléka ugyan a legtöbb országban alacsonyabb, de vannak nagyon sikeres országok, ahol az adókulcs a miénkhez hasonló. A magas adókulcsot a magam részéről azért ellenzem, mert minél magasabb, annál kedvezőtlenebb helyzetben vannak az adójukat becsületesen bevallók az adócsalókkal szemben. Tehát nem tekinthető véletlennek az, hogy külföldön ott van magas nyereségadó, ahol évszázados tradíciója van az adómorálnak. Mivel nálunk szó sincs erről, jobb volna az alacsonyabb adókulcs. Ez nagymértékben csökkenthetné azt a deformációt, hogy a kisvállalkozásokban mindenki olyan profilt keres magának, ahol nem kémek számlát. A kisvállalkozások egyre jobban elszakadnak a nagyvállalatokkal való kooperációtól, ezzel azok működési feltételei tovább romlanak. Ha a nagyvállalatok nem kapnak bőven alvállalkozói ajánlatokat a kisvállalkozóktól, működésük hatékonysága erősen romlik.

A fentiek ellenére mégsem a magas adókulcsot tartom mai vállalati nyereségadóztatásunk legnagyobb hibájának. Nagyobb baj, hogy nem létező nyereséget adóztat. Azzal, hogy az amortizáció nem követi az inflációt, a pótlási költségek egyre kisebb hányadára marad fedezet. Becsléseim szerint jelenleg az amortizáció a nagyvállalati szektorban a pótlási költségek harmadára is alig elegendő. Ebből fakad, hogy a tényleges pótlási költség kétharmada nyereségként jelenik meg, ami után nyereségadót kell fizetni. Ezért előfordul, hogy a vállalat nyeresége kisebb, mint a mérlegben nem szereplő amortizációs igény, vagyis a vállalat a reális amortizációs leírás esetén veszteséges volna. Ez éppen a tőkeigényes ágazatokban gyakóri jelenség.

A tényléges amortizációhoz képest annál kisebb a mérlegben szereplő összeg, minél nagyobb az infláció. Nálunk az idén és jövőre, tehát két év alatt, felére fog csökkenni a mérlegben szereplő amortizáció reálértéke, vagyis kétszeresére nő a nyereségként kimutatott és adózott tényleges pótlási igény. A pénzügyi kormányzat azonban technokrata önérdekből nem intézkedik, nem akar hallani egy kényelmesen begyűjthető adóforrás beszűküléséről. De talán nem is képes felmérni, hogy mekkora károk származnak abból, hogy a nagy- vállalati szektorban költséget nyereségként adóztatnak.

Mindennek fényében természetesnek kell tartanunk. hogy a nagyvállalati szektorbán egyre jellemzőbbé válik a forráshiány. Évek óta azon panaszkodnak a pénzügyi szakértők, hogy egyre több a fizetésképtelen vállalat, hogy lavinaszerűen terjed a sorbaállás a vállalati követelések kielégítésében. Az azonban nem jut az eszükbe, hogy ennek az elsődleges oka az, hogy a vállalatnál keletkező pénzügyi forrásokat akkor is adóztatják, ha azok nem jövedelmet, hanem költséget tartalmaznak. Számításaim szerint az elmúlt évek során sokszorta több volt a nyereségadó címén történő amortizációelvonás, mint amekkora összeg hiánya okozza ma a sorbaállást.

Ezen a példán is lemérhetjük, hogy nálunk az infláció oka nem a magas bér, a sok nyugdíj, hanem a mesterségesen visszaszorított termelés. Mi az inflációt olyan rendszabályokkal akarjuk fékezni, ami a sikeresen visszafogott keresletnél sokkal nagyobb mértékben csökkenti a kínálatot. Ez a magyarázata annak, hogy a bérből élőket és a nyugdíjasokat nyomorgató takarékosság ellenére nő az infláció.

Kopátsy Sándor

Folyóirat-tallózó

„ Új esztendő, vígságszerző. . . ”

Az óévbúcsúztató szilveszterezés szokása, s az ezzel járó vidámság, jókedvű szórakozás főként csak Közép- és Nyugat-Európában terjedt el, s nincs is számottevő hagyománya. Jobbára az európai városodás, polgárosodás következménye, hogy a II. Sylvester pápa emlékét őrző napot ma már szívesen tekintjük önálló, az új esztendő első napjától elkülönített ünnepnek, amely alkalmat ad az önfeledt kikapcsolódásra.

Az emberiség kultúrtörténetében azonban lg- s ezen belül természetesen főleg a néphagyományban — inkább csak január elseje számított mindig is jeles napnak. A népszokás a két esztendő közötti átmenetben mindig szívesebben tekintett előre, ünnepelve az új év beköszöntését, s kevésbé törődött az elmúlt esztendővel. Az európai népköltészetben szinte kizárólag az újesztendő-köszöntés hagyományára utaló régi szövegeket,'dallamokat találunk.

A magyar népköltészetben ismert legrégibb adatot verses, énekelt újévi köszöntőre Ilosvai Péter jegyezte fel a História Alexand- ri Magni cimű, 1574-ben Debrecenben kiadott munkájában: „Az egek teremtő, Csillagok építő, Mennek-földnek Istene, Az kit ez világra, Szabadulásunkra, Szép szűz leány szüle, Ez új esztendőnek, Ti kegyelmeteknek, Kezdetit megszentelje.

Hogy újév napja az egyik legnagyobb ünnepe volt már a középkori Magyarországnak s, azt jól illusztrálja Bőd Péter Pozsonyban 1786-ban kiadott könyvének (Szent He- ortokrátes) egyik erre vonatkozó rosszalló feljegyzése: „Az Esztendőnek leg-első napja ez: mellyel a’ Római Pogányok nagy örömben, sokféle vigassággal, áldozatokkal, tánt- zokkal, oktalan állatoknak bőrökben való öl- tözésekkel, férjfiaknak asszonyok’, asszonyoknak férjfiak' köntösökbe való járásban, ’s még sok fertelmes vétkekben töltöttek el. A ’ Pogányok Keresztyénekké lévén, ez a' megrögzött rossz szokás a’ Keresztyének közzé-is bé-jött, hogy azt töltötték nagy vigasságban, tántzban, vendégségben, egyik a másiknak köszöntésekben, ajándékoknak küldözésekben, a’ mellyek mind édesekből, mézes tészta neműből, figékből, malosa-szőlökből állottak. Útszákon nyargalódzottanak, a’ gazdagoknak ajtajokon éneklettek, musikáltak ..."

Azért a magyar népköltészet szép, költői alkotásai — az előbbieknél jóval jámborabb vígság-szokásokról is adnak hírt. Egyik legszebb népdalunk több változatban, köztük Arany János feljegyzésében is felmutatja a reménykedő várakozás örömét: „Új esztendő, vígságszerző, mos’ kezd újulni, újúlással, víg őrömmel mos’ kezd hirdetni..." Keresztény hatás érezhető a század első felében gyűjtött anyagokon is. Egy Isaszeg környékén gyűjtött dal például így köszönti az eljö- .vendő é^etj^/tz úi eszte^dpb^n^ mmcl^nidejé- Een. leíies^tc Jézus arága\elávéíéh: Az isten áldása szálljon erie a‘házra, á benheJeVÖket mdlfs'dvlgságfa.. ?’ A'Vas’megyeffléjcgyer- tyánoson a népdalgyűjtők még az ötvenes években is ilyesféle dalokat jegyezhettek fel: „Új esztendőt holnap nyerjük, hogy ti is azt megérjétek, szívetekkel, telketekkel fölajánljuk a kisdednek..."

A mai néphagyomány azt mutatja, hogy január elseje, amely már a középkorban is ünnep volt, a téli ünnepkörből két nagymúltú újévköszöntő éneket vonzott tartósan magához. Az egyik egy katolikus ágon bizonyos ideig népénekként is hagyományozódott, s az írásbeliség útján is a középkorig visszavezethető darab, a Nékünk születék mennyei Király cimű, 17. századból ránk maradt, szerteágazó dallamváltozatú ének, a másik a már' említett Új esztendő, vígságszerző,

’ amely templomi használatban, énekeskönyvekben nem szerepel, de tágabb földrajzi körben ismert köszöntőének.

Talán nem is baj, hogy ma külön ünnepeljük az év utolsó, s külön az első napját. Talán ennek (is) köszönhető, hogy sok helyen élnek még az újévköszöntés népi hagyományai; hogy a szerpentint és konfettit dobáló, pezsgőspalackot durrogtató, Strauss- melódiákkal magát álomba ringató polgáro- sult Európa, s benne Magyarország egy-egy szegletén felhangzanak még a nem ritkán pogány rítusénekekben gyökeredző, keresztény köntösbe öltözött ősi szövegek és dallamok.

Szomory György

;Az esztendő végén, új évet kezdve nlfnfláűújaáii SzÖFö'A'gvä" íekítítünk a jövőbe, amely az átlagcsaládok számára igen nehéz sorsot ígér, szinte kétségbevonhatatlan bizonyossággal. S miben reménykedhet a kultúra, a művelődés? Sok olyan folyóiratunk van, amely még decemberben is teljes bizonytalansággal várja 1991-et, s számukra nem vigasztaló, hogy nem csupán ők vannak ilyen helyzetben, hanem színházak, könyvtárak, múzeumok, sőt közoktatási intézmények is.

Pedig a kulturális folyóiratok az igazi szellemi élet nélkülözhetetlen termékei, létük, sokaságuk és sokféleképp gondolkodásuk nélkül sem Európához, sem Magyarországhoz nem vezet út. S egészséges szellemi élet nélkül mindent elveszthetünk lehetséges jö- vőnkből.

A sokarcú gondolatgazdagságra a legfrissebb folyóiratszámok is példát adnak. A Tiszatáj novemberi számában Borbándi Gyula, a Németországban élő irodalomtörténész, a népi mozgalom első monográfusa Hiedelmek és tények a harmadik útról címmel értekezik az utóbbi két-három évben ismét rendkívül aktuálissá vált kérdéskörről. A szerző helyzete igen termékeny: egyszerre képes kívülről és belülről is Szemlélni ä témát. Tárgyilagosan és tárgyszerűen elemez, s nem valamiféle prekoncepció igazolása a célja, hanem fogalmak és tendenciák tisztázása érdekében. Az eltérések és a rokonvonások pontos feltárása mutathatja meg a legendáktól és félreértésektől megtisztítva a harmadik út fogalmát. Amely lényegében gyűjtőmedencéje azoknak a törekvéseknek, amelyek a magyarság létérdekeit is kifejező és megvalósítani képes történelmi utakat kerestek ahhoz a célhoz, amely minden tisztességes politika végső célja: a nemzetitek és polgárainak boldogulásához. Külön érdekessége az elemzésnek a jelenre vonatkozó rész, amely többoldalúan mutatja ki azt, hogy a legmaibb kormánypolitika gyakorlatában ahhoz a német politikához áll a legközelebb, amely alapjaiban szintén „harmadikutas”, hiszen a német újjáépítés gondolati alapja Wilhelm Röpke svájci közgazdász szó szerint harmadik utasnak nevezett elméleti alapvetése volt, amely a kollektivizmus és a szabadelvűség szélsőségei közötti kiegyenlítődést kereste az első világháború után.

Az Alföld decemberi száma folytatja a szeptemberben megkezdett Korforduló című vitát a legújabb magyar irodalom történetéről és annak értelmezéséről. Kulcsár Szabó Ernő esszéje már a címben is kiemeli, hogy „Az univerzális ,tündéqnesék után’’ j(Ljrpjj)c pjp^ vagyis az átfogó vjlágértelmezéseket levetvén ezek „fenyegetését” végre elverve valhat a mű az olvasóval folytatott párbeszédben igazi önmagává. Ügyes szerkesztési fogással közük Illés László esz- széjét, amely az itt közölt cikket nem ismerve is, többek között nyílt vita Kulcsár Szabó Ernő elméletével, amelyet egyébként tanulmányok sorában fejtett ki a közelmúltban. Magam is úgy gondolom, hogy az értelmezői pluralizmust és változékonyságot hirdető elmélet kifejtője részéről meglehetősen furcsa az a merev intolerancia, amely minden— az övétől eltérő irodalomértelmezést és világértelmezést — elutasít és kiskorúnak, nevetségesnek nyilvánít.

A téli könyvvásár egyik irodalmi szenzációja bizonyára az a Vers és valóság című kettős kötet, amely Szabó Lőrinc verseinek minden eddiginél teljesebb kiadása — a költő által készített utólagos versmagyarázatokkal. Nagyszámú, eddig kiadatlan mű is helyet kapott itt, s ezekből közölt egy csokorra valót az Új írás novemberi száma. Igazi nagy vers nincs közöttük, de jellegzetes Szabó Lőrinc-mű nem is egy. S ilyen rangú életműnek minden darabja megőrzendő kincs.

Vasy Géza

Uraságom története

A minap rájöttem, hogy harminc éven át becsaptak. Ne igazítsanak ki, nem a felszabadulásra gondoltam! Egyszerűen arról van szó, hogy harminc éve dolgozom. Sőt, egyfolytában dolgozom, egyetlen nap megszakítás nélkül. Mert én elhittem, hogy a munka becsület és tisztesség dolga. Sőt, azt is elhittem, hogy nemesít. No meg a nagy- fene nemesség mellett pénzre is szükségem volt, és én, tökfej, azt hittem, azt a munkáért adják. Csak ne mosolyogjanak, maguk közül is nagyon sokan azt hitték!

No, de most már tisztán látok. A főnököm egyik nap a kezembe nyomta a munkakönyvemet, és azt mondta:

— Öregem, a te tehetségeddel nem fogsz éhen halni. Különben is kapsz segélyt, lesz időd élvezni az életet. Éppen elég nekem azokat eltartani, akiket nem rúghatok ki.

Miután ilyen szépen megegyeztünk, elmentem a munkaközvetítőbe, hogy megőrizzem á nemességemet. A kutyabőr mégiscsak kutyabőr ...

— Tőlem akar maga munkát kapni? — nézett rám kerekre nyílt szemekkel a Hivatal Noka. — Mit képzel, mi vagyok én, Krőzus? Es miért pont magának adnék, ha lenne is? He?

— Hát... mert hogy ki van írva az ajtó fölé, hogy Munkaerő Közvetítő Iroda. Gondoltam ...

— Maga csak ne gondoljon semmit! Inkább annak örüljön, hogy nem termel több veszteséget az államnak. Hát becsületes dolog tönkretenni az országot csak azért, hogy dolgozó embernek mondhassa magát?!

— Nem, ez valóban nem tisztességes dolog — mondtam pironkodva. — De tetszik tudni, a nemesség ... mert hogy a munka nemesít ...

— Kit? — kérdezett vissza a Noka. —Azt, aki kacsalábon forgó villát építtet belőle, talán. De. aki építi, az csak koszos kőműves marad.

Ezek szerint én sem lettem nemes a harminc évi munkám eredményeként ?

— Ugyan, jóember ... nézzen a tükörbe! Méghogy nemes... Legföljebb egy ágrólszakadt, ázott nádiveréb. Es akkor már udvaroltam magának.

— Hát ha így állunk, adja ide azt a segélykérő lapot, és felejtse el, hogy bármit is kértem magától.

Azóta úgy élek, mint egy örgróf. Délben kelek, mivel nem csörög a vekker, hajnalban. Már el is adtam a bolhapiacon, nehogy véletlenül fölhúzza valaki. Fölteszem a kis pörge kalapomat, és végigsétálok a főutcán. Nem sietek, minek? Nem ordít rám a főnök, hogy már megint késtem öt percet. A gyomrom se fájdul meg az idegességtől, legföljebb fiz éhség korgatja néha. Betérek a henteshez, veszek vagy tíz deka tepertőt, és ott, az üzlet előtt, a pádon ülve elmájszolom stanecliból. Nem kell mosogatni. így aztán eladtam a tányérokat meg az evőeszközöket is. Nincs rá gond..

Délutánonként összejövünk a parkban a munkanélküli haverokkal, és eldumálgatunk estig. Vagy ameddig a kedvünk tartja. Ki afe- nét érdekel az idő? Nem vár otthon

az asszony. Ja, ezt még nem is mondtam: otthagyott a feleségem, elvitte a gyerekeket is. Összeállt egy olyan pasassal, akinek van munkája. Legalább nem rágja a fülemet, hogy „a Józsikának megint szétment a cipője, miből vegyek újat?" Újat, ugyan, nekem már régi sincs...

A villanyt meg a gázt kikapcsolták, mert nem fizettem be a számlát. A lakbérrel is tartozom ... Hát persze, mert jó az a segély, de mindenre abból se futja.

Azt mondja a szomszédasszony, hogy azért, mert iszom. Iszom hát, mert unatkozom. Eddig nem volt rá időm, mert dolgoztam. Most már erre is van. Mondom, úgy élek, mint egy őrgróf. Őrzöm a tekintélyemet.

Odajött hozzám a múltkor egy asszony, és úgy szólított: uram. Ameddig dolgoztam, nekem már mindent mondtak, de ezt még soha. Voltam már pajtás, kartárs, szaktárs, elvtárs, de úr még soha. Tudják, mi lennék, ha újra kezdhetném az életemet? Ne találgassák, megmondom: MUNKANÉLKÜLI. Ez ma a legúribb foglalkozás.

T. Ágoston László