Petőfi Népe, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-23 / 301. szám
BC Nem könnyű, sőt, majdnem lehetetlen úgy írni a sze- retetről, a békéről, hogy az ember ne közhelyeket, lapos általánosságokat fogalmazzon meg. Mégis szükséges beszélni a szeretetről mint a legnemesebb emberi tulajdonságról; a békéről, amely után, fennállása óta, egyfolytában áhítozik az emberiség. Sajnos, mindkettő meglehetősen ritkán van jelen életünkben, s valóban az ünnepek közé kell sorolnunk a pillanatokat, amikor úgy érezzük, hogy a két, szorosan összetartozó fogalom valamelyike tetten érhető hétköznapjainkban. A karácsony évszázadok óta a szeretet és a béke ünnepe. Jó alkalom ez a mostani is arra, hogy töprengjünk, önvizsgálatot tartsunk, körülnézzünk a nagyvilágban és kis hazánkban, azt keresve, annak az okait kutatva: vajon miért nem tud érvényesülni d szeretet, ami előfeltétele a békének? Mert csak azok tudnak egymással békében élni, akik megértik, tisztelik — végső soron tehát —, szeretik egymást. A szeretet alatt természetesen nem az örökös „egymásra borulást” értem; már azzal is megelégednék, ha negatív megfogalmazásban érnénk el ái szereiéihez: nem gyűlöljük a másik embert. Ezt rettenetesen nehéz elérni. Évezredes törekvések számtalan kudarca van mögöttünk, s már-már hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy képtelenek vagyunk a szere- tetre, alkalmatlanok a békére. Pedig lelkünk legbelsőbb zugában, ott, ahol az egyéniségünk fészke van, megtalálható és önmagunk által érezhető a szomjúság mindkettőre — a szeretetre és a békére egyaránt. Mert senki sem szereti a viszálykodást, a haragot, a gyűlöletet — pontosabban : azt nem szereti, ha öt nyilvánvalóan gyűlölik, ha haragszanak rá. De oda már nehezen, vagy sose jut el, hogy túllépjen azokon a kirekesztő érzéseken, amelyek benne is ott munkálkodnak. Mert néhány embert, családtagjait, ismerőseit, barátait még képes szeretetébe fogadni, azokkal még békességben él, de ha egy „idegen”, egy „körön kívüli" másként gondolkodik a világról, nem ugyanaz a véleménye egy- egy jelenségről, s főleg ha „karral, fővel” esetleg többre vitte, ahhoz már ellenszenvvel, haraggal, gyűlölettel fordul. Valóban képtelenek vagyunk a szeretetre, alkalmatlanok a békére? Az ember valóban „sárkányfog- vetemény”? Tényleg gyáva balek az, aki szó nélkül tűri a sárdobálók gyalázkodását, mert tudja: az kiabál, akinek a háza ég? Csak az indulatok, az ösztönök, az önzés, a farkastörvények korbácsának tudunk engedelmeskedni? Évszázadok keserű tapasztalatait sűríti magába a közismert mondás: Ha békét akarsz, készülj a háborúra! El kell-e fogadnunk ezt, sza- bad-e ebben a szellemben élnünk? Ugyancsak sok évszázados tapasztalat, hogy alig van más választásunk. Mert bár szívünk szerint és egyenként elfogadjuk és valljuk a parancsolatot: Szeresd felebarátodat, mint tenmaga- dat...!, de legfeljebb ha az ünnep pillanatdiban és csupán szűk családi körben „gyakoroljuk” annak tartalmát. Úgy tűnik, az ember képtelen elvonatkoztatni az önérdektől — legyen bármiről szó. Mindent csak úgy tud nézni, hogy abból neki mi a haszna, az előnye. S még a béke érdekében sem hajlandó engedni egy jottányit sem a másiknak. Az igazságra hivatkozik, a jogra apellál, különböző Istenek nevében kiáltja ki magát az egyetlen és kizárólagos szent ügy védelmezőjének és bajnokának, s mint ilyen, „jogosan” mészárolja le azt, aki mást akar, akinek más lenne az igazsága... De talán most, karácsonykor, valóban a szeretetről, a békéről kellene írni, beszélni. Csakhogy a béke jelképes szárnyas angyala a hadrendbe állított rakéták, a parancsszóra váró harckocsik között kénytelen bujkálni. A szintén jelképes fehér galamb vércsék hadától menekül, csőréből rég kiejtette az olajágat. A szeretet és béke ünnepén tehát arról kell tépe- lődni, hogy miért nincs szeretet, miért-nincs béke a világon. Mert a béke nem csak a fegyverek hallgatását jelenti. Annál több, jóval több kellene legyen. A szeretet sem annyi, hogy hagyom élni a másik embert is, nem fojtom meg, nem forgatom ki vagyonából, nem teszem földönfutóvá. Töredelmesen meg kell vallanunk, hogy, sajnos, még ezt a minimumot sem értük el. Merre fordul a világ? A remény vibráló iránytűje évezredek óta a béke felé mutat és a legnagyobb világégések közben sem fordult másfelé, sőt, akkor talán még szilárdabban mutatott az áhított irányba. De meddig ■éltet bennünket a remény, s mi meddig leszünk képesek táplálni reményeinket? Mennyit bír ki a hit? Azt már tudjuk, jó néhányszor tapasztaltuk, hogy az összes létező élőlény közül csak az ember képes elviselni a legnagyobb megpróbáltatásokat. S az éltette bennünk eddig is a reményt, a hitet, hogy talán holnap majd jobb lesz, hogy jövőre vagy azután már nem csak két-három nap jut a békére és a szeretetre. GÁL SÁNDOR Disznóöléskor Soóséknál, Halason % A tíz csillogó szempár közül négy 9. oldal Megérkezett az új kisharang. 8. oldal A PARASZTSZÖVETSÉG MEGYEI ELNÖKÉNÉL „Nem lehet, hogy végre egyszer ne nekünk legyen igazunk” Wh Kétkazettás magnó, videokazetták, kvarcórák Eddig 2776 kérdőívet kaptunk vissza Múlt szombati számunkban kérdőivet közöltünk. Arra kértük olvasóinkat, szerkesszenek velünk, mondjanak véleményt a Petőfi Népéről. Nos, minden várakozást felülmúl olvasóink reagálása. Tegnap délutánig pontosan 2776 kérdőív érkezett vissza szerkesztőségünkbe — és még mindig várhatók újabbak. Ezért — s mert senkit sem akarunk megfosztani nyerési esélyétől —- csak az ünnepek után, szilveszter előtt sorsoljuk ki azokat, akiket egész éves Petőfi Népe-előfize- téssel — ráadásul pedig értékes nyereménytárgyakkal szeretnénk honorálni a kérdőív kitöltésével adott segítségéért. Kisorsolásra vár egy kétkazettás, automata, gyorsmásolód, kazettás magnetofon, számos videokazetta és női, valamint férfikvarcórák. Addig is — köszönet az olvasónak! BACS-KISKUN MEGYEI NAPILAP XLV. évf., 301. szám Ara: 7,80 Ft 1990. december 23., vasárnap iff HhSB Az emlékérmes plébános
