Petőfi Népe, 1990. november (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-21 / 273. szám
1990. november 21. • PETŐFI NÉPE • 5 rajzfilmsiker Sámán Eurázsiában Az észtországi Pämuban megrendezett rajzfibnfesztiválon a kecskeméti Pannónia Filmstúdió 34 perces produkciója, a Sámán Eurázsiában című rajzóim különdíjat kapott. Rendezők: Jankorics Marcell és Hoppál Mihály. Képünkön: két filmkocka a sikeres alkotásból. Egyszemélyes csőd Csoda, sajnos, nem történt. Pedig mindenki abban reménykedett, hogy mégiscsak megtörténik, a dolog életképes, s különösebb megrázkódtatás nélkül átallnak az új pályára. De most már nagyon úgy fest: a megrázkódtatást nem lehet elkerülni. A hullámok előbb-utóbb összecsapnak a fejek fölött, s elsodorják az egész konstrukciót. Ezért aztán mindenki egyre idegesebb, feszültebb, kedve- szegettebb, és már csak egy dolognak tud örüjni: hogy még egyáltalán van munkahelye. Hogy kiről, miről van szó ebben a drámai felvezetésbál? Egy olyan állami vállalatról, amely tavaly év végén átalakult, illetve „káeftésítette” önmagát. Akkoriban úgy tűnt: csakis ez lehet a csoda záloga, vagyis úgy maradnak életben, ha több egyszemélyes kft.-t hoznak létre, a központ pedig vagyonkezelőként funkcionál tovább. Ahányféle tevékenységgel foglalkozott a cég, annyi egyszemélyes kft. alakult. Ki-ki megkapta a maga részét, kinevezték az ügyvezetőket, aztán várták a csodát. Ám hiába. Azok a kft.-k, amelyek a korábbi, hagyományos szervezeti formában is hoztak nyereséget, még úgy-ahogy tartják magukat. A többi fuldoklik, a veszteségeit számolgatja, és szépen, lassan föléh önmagát. Pedig, hitük szerint, mindent megtesznek a sikerért, és rengeteget dolgoznak. Annál a kft.-nél például, amelynek küzdelmeit módomban volt figyelemmel kísérni, van főkönyvelő, üzletkötő, bérelszámolók, üzemi konyha és, természetesen, vannak dolgozók. Felépítették kis vállalatukat, pontosan ama minta szerint, amit tíz-húsz-harminc év alatt megszoktak a tíz-húsz-harminc év alatt sikeres állami cégnél. Van, természetesen, negyed-, fél- és háromnegyedévi mérlegbeszámoló, gondosan adminisztrálják, mikor hány tekercs WC-papírt vettek, és mindig rendben vannak az úti számlák. Az alkalmazottak nyolckor munkához látnak, délután fél ötkor pedig hazamennek. Szóval, minden úgy megy, mint eddig, csak éppen bevétel nincs. Illetve, ami van, az elmegy a munkabérre, hiszen a hetven dolgozót (a régi vállalatból ennyien jutottak erre a kft.-re) fizetni kell, a konyhás nénitől az ügyvezetőig. A kft. „termelő részlegéhez” kétnaponta megy a kocsi, és viszi a kevéske bevételt, hogy az esedékes számlákat ki tudják egyenlíteni. A „termelő részleg” dolgozói nem értik, hogy hiába dolgoznak éjjel-nappal, hét végén is, a cégnek mégis rosszul megy, és örökös pénzhiánnyal küszködik. A kis kft. alig egyéves fennállása alatt összehozott hétmillió forint veszteséget. Noha olyan ágazatban működik, amelyik Magyarországon még mindig prosperálónak számít. Nem csoda, hogy a cégnél komor a hangulat. Talán nem is ők a hibásak, csak egyszerűen elhitték: ha egy állami vállalatból több egyszemélyes állami kft. lesz, az ügyvezető egy csapásra menedzserré, a dolgozók pedig vállalkozókká válnak. Elhitték, hogy a kft. az övék, holott ugyanolyan alkalmazottak, mint korábban, ha viszont ugyanazt csinálják, mint korábban, álvállalkozásukkal az isten se tesz csodát. Igen ám, de mást nem tudnak csinálni, mert az egész konstrukció pont olyan művi, mint a korábbi volt. Csak a neve más. Az ügyvezető zavarban van, és a „jó gazda gondosságáról” beszél a többieknek, pedig ő sem gazda itt. Nem is érez több felelősséget, mint akkor, amikor még egyszerű osztályvezető volt a sikeres évek után lassú halódásnak induló állami vállalatnál. Érdekes, hogy az a kft., amelyet jó néhány évvel ezelőtt a még sikeres „anyacég” hozott létre egy külföldi partnerrel, mindig nyereséges volt, és az ma is. Igaz, a külföldi valóban tulajdonosa a saját cégének, így aztán rajta tartja a szemét egyéb érdekeltségein, és ragaszkodik a megfelelő emberekhez. Lehet, hogy ott nem adminisztrálják tételesen a WC-papír-tekercseket, viszont nem kiérdemesült pártmunkást vettek fel üzletkötőnek, szakképzettség nélkül, régi elvtárs-baráti alapon. Nem úgy osztották a vezetői posztokat, hogy aki eddig vezető volt, ezután is csak az lehet. Az ügyvezetőt megfizetik, de nem mondják neki, hogy ő itt valamiféle gazda, netán tulajdonos, és nem hagyják magára, hogy akkor csináljon, amit tud. Persze, könyörtelenek is, mert mindenkit elküldenek, aki felesleges, míg a mi kis álkáeftéinkben mintha inkább az lett volna a cél: úgy változzanak a dolgok, hogy lényegében ne változzon semmi. Tragikomikus, hogy ebben a kft.-ben is a „termelő részleg” dolgozóit fenyegették létszámleépítéssel, amíg rá nem jöttek, hogy továbbra is muszáj kétnaponta küldeni a kocsit. Különben miből tartanák el a kft. vízfejét, amely éppen olyan jól fejlett már, mint a hajdani vállalaté? Keserű tanulság lehet egy hétmilliós veszteség. Hetven embernek egy éven át még volt munkahelye, de talán maguk se tudják, mekkora kár érte őket: tovább éltek egy illúzióban, nem tanultak meg az új körülményekhez alkalmazkodni. Most még nehezebb lesz szembenézni a ténnyel: a csodák nem így történnek, vagy egyáltalán nem történnek. Most még nehezebb lesz esetleg az utcára kerülni, és magukra hagyatva keresni valamilyen új lehetőséget. A kft.-k agóniába hajló küzdelmei, egyelőre, még nem zavarják a vagyonkezelő központ megnyugtató csendjét, ahol alig lézeng néhány ember, és úgy tesz, mintha volna funkciója. A központban már nem folyik semmiféle tevékenység, azon kívül, hogy beírják a könyvbe a befolyó bérleti díjakat. A központ pontosan úgy nem tulajdonos, mint a társaságai, és pontosan annyi köze van piacgazdasághoz és vállalkozáshoz, mint azoknak. Nem tudom, hány ilyen kft. lehet a megyében (szerintem nem kevés), amelyik a régi vállalat veszteségeit egy vagyon kezelő központ nyakába sózva próbált átmenekülni a leendő piacgazdaságba, új névvel, de a régi sémák szerint. Nem tudom, rped- dig képesek még vegetálni, és termelni a további veszteségeket. Sürgősen tenni kellene velük valamit; vagy felvállalni, hogy igenis állami vállalatok, és „szemmel tartani” őket, vagy valódi tulajdonosok, valódi vállalkozók kezébe adni. Mert most az álkáefté álmenedzser ügyvezetője azzal nyugtatja magát: őt úgysem lehet anyagilag felelőssé tenni, hiszen nem az övé a cég, s utána a vízözön! Nem ismerős ez már valahonnan? Magyar Ágnes ÚJ KÖNYVEK: Magyar—angol, angol—magyar zsebszótár turistáknak. (Kultúra, 135 Ft) — Benedek Elek: Világszép nádszálkisasz- szony. (Rege, 289 Ft) — Sallér Géza: Híres nők a szenvedés csúcsain. (Magán,. 180 Ft) — Angol, francia képes szótár. (Láng—Maecenas, 980 Ft) — Andrássy Gyula gróf: Diplomácia és világháború. (Göncöl— Primusz, 144 Ft) — Klaus Be- uth—Olaf Beuth: Az elektronika alapjai. 1. Villamosságtan. (Műszaki K., 148 Ft) — Klaus Beuth—Olaf Beuth: Az elektronika alapjai. 11. Félvezetők. (Műszaki, 148 Ft) — Klaus Be- uth-Olaf Beuth: Az elektronika alapjai. 111. Digitális áramkörök. (Műszaki, 148 Ft) — Frederick Forsyth: Profi munka. (Gondolat K, 99 Ft) — Heller Agnes: Az igazságosságon túl. (Gondolat K., 150 Ft) — A karácsonyi gyermek. (Tünde Kft., 98 Ft) -— Sákovicsné Dömölky Lídia: A gyermek harmóniája. (Medicina—Sport, 160 Ft) -— Tegzes György: Hétfokú olvasógyakorlatok. 1—II. 9. kiad. (TankÖnyvk., 49 Ft) — Hóman Bálint—Székfű Gyula: Magyar történet. I—V. 2., bőv. kiad. (Maecenas, 5500 Ft) — Wilbur Smith: A leopárd sötétben vadászik. ( Rege, 49 Ft) Gellér Katalin: Zichy Mihály 1827—1906. (Képzőművészeti K., • 350 lÉlfÁ — Anne-Marie Damlais—Annié Bonhomme: 366 és négy történet a természetről. (Móra, 320 Ft} — Lószőr vitéz. Száz év meséi 1840 —1940. (Móra, 120 Ftj—Gaál Éva: Elefántföldön. (Móra, 240 Ft) — Danielle Steel: A sors kereke. (Európa—Árkádia, 160 Ft) ■— Irving Stone: A görög kincs. (Európa, 178 Ft) —- Or- szágh László: Magyar—angol szótár. (Kisszótár sorozat) (Akadémia, 95 Ft) — Szakoly Sándor: A magyar tábori csendőrség. (Zrínyi, 70 Ft) — Gazdag Erzsi: Megjött a Télapó. (Polygon, 68 Ft) —- L. Bobrov ■—L. Tyerehina: 500 recept burgonyából. 2., átdolg. kiad. (Auktor, 148 Ft) — John Knittel: Út az éjszakában. (Lex und Lex, 168 Ft) — Állatok akcióban. (Móra, 280 Ft) — Michael Korda: Glóra. 1—2. (Európa —Árkádia, 250 Ft) — Ignazio Silone: Bor és kenyér. (Európa zsebkönyvek) (Európa, 95 Ft) Akadémiai kislexikon. L—Z. 2. köt. (Akadémiai K., 590 Ft) — Karl Barth: Ember és embertárs. (Európa, 98 Ft) — Cicamese. (Origó-Press, 71 Ft) — Gyógynövények termesztése és feldolgozása. Szerk. Homok László. 2„ átdolg. kiad. (Mezőgazdasági K., 375 Ft) — Koszó József: Magastetők. (Műszaki K; 290 Ft) — Ligeti Róbert: Az okos lány. (Olvass magadnak!) (Magán, 28 Ft) — Olasz kötött modellek 1990, (Corvina, 198 Ft) ■— Petőcz András: A jelben- létezés méltósága. (Colosseum, 120 Ft) KÉPERNYŐ E lszomorított a vasárnapról hétfőre nyújtózó Napzárta. Mondhatnám, hogy az úgynevezett közönségízlést, azt is megkockáztatnám: az olcsó közönségízlést kiszolgáló Gárdos Péter jegyezte a „magyar szexipart” áttekintő dokumentumfilmet. Jól tette a TV 2, hogy helyet szorított ennek a filmnek. Világéletemben viszonyogtam az álszeméremtől, gyűlöltem az álszenteket. Mi mást tehettem volna nem is annyira kétértelmű vicceket a képernyőn is eltűrő, ám a beteljesülő szerelmet csodálatosan megörökítő költőt ganézó, piszkoló országban? Igaza van az évtizedek óta kecskeméti poétának: „Ember vagyok, emberhez van közöm, / s földi füvekben megtörülközöm.” Remélhetem, hogy ezen riport- füzér lehangoló képsorai sokakat elriasztanak a kukkolók, a masz- százsszalonok „szolgáltatásaitól”? Jaj az emberiségnek, ha legszebb találmányát, a szerelmet adásvétellé alacsonyítja. Talán sohasem láttam ennyi rossz arcú, kiégett tekintetű embert, mint most, a szexvállalkozókkal ismerkedve. Egyi- kük-másikuk még ideológiát is gyártott számára havi sok tízezret fialó műintézmények szükségességének bizonyítására. Idáig jutottunk? Elmarasztaltuk a cigányozó, a prímás homlokára Magyar pornográfia avagy ötszázast a bugyiba százast ragasztó dzsentrit, most természetesnek próbálják egyesek föltüntetni a mulatóhelyen „testközelben” vonagló ifjú hölgyek bugyijába ötszázast csúsztató mozdulatot? A férfisztriptiz jelentené a női egyenjogúság netovábbját? A nyílt színi szeretkezés volna a gyönyörűség teteje? A művi eszközökkel kicsiholt nemi izgalom volna a boldogságunk kulcsa? A gépies, csak a méretekre, a technikákra, a formákra ügyelő szeretkezések száma jelentené életünk minőségét? Jól gondolom, hogy a „magyar pornográfia” elkedvetlenítően közönséges, egyhangú fenékriszálá- sai, meztelenkedései azokat erősítették, akik szerint csak a szerelem, a szenvedély, a másik tisztelete, a legalább szándék szerint hosszabb távú szövetkezés boldogíthatja tartósan a nászban egyesülő emberpárt. A leverően szegényes magyar pornográfiánál még szánalmasabbnak tűnt a zenebonás Erzsébet-díj gálája. A mind felszínesebb, mind igénytelenebb Bodrogi Gyula rendezőként ezúttal is olcsó anyagokkal dolgozott. Ezúttal sem szalasztott el egyetlen jövedelemdagasztó alkalmat. Danászott, tánci- kált, szöveket írt, reklámokban tűnt föl, díjat adott át. Kár érte, nagy művész lehetett volna. Szegény Darvas Iván sem tudott mit kezdeni magával sete-suta szerepkörében. Még mindig nincs kitalálva ez a ceremónia. Komolyan gondolja Später Erzsébet, hogy ebből valaha is magyar „Oszkár” lesz? Nálunk gazdagabb, nagyobb országokban sem kísérleteznek az amerikai életformához, ízléshez, üzleti lehetőségekhez alkalmazkodó Oszkár utánzásával. Nekünk is tudomásul kellene venni, hogy más a Nagymező utca és más a Broadway. Az önérvényesítést nyíltabban vállaló felhőkarcolós országokban sem tolakszik újra és újra egy-egy adományozó a publikum elé. Egyébként jól szórakoztunk a Leninvárosban. Azt találgattuk, hogy a betegeskedő kábeltévé hibája vagy a reklám szakítja meg legközelebb a szegedi közvetítést. Még akkor is bosszantóak az ilyen zavarok, ha egyre inkább tudtuk, hogy nem sokat vesztünk a hangulatrontó megszakításokkal. A sporttörténeti vetélkedőket vezető Knézy Jenő nem hallott a Nemzeti Sport gyönyörű vállalkozásáról? Következetes körültekintéssel egy-két év alatt magyarra fordították sportnyelvünket. Nekik köszönhettük, hogy az offside- ből lesállás, a dribble-ből csel, a komerből szögletrúgás lett. Miért csúfolja a magyarító emlékét, miért rontja százezrek nyelvérzékét csak azért is centerrel, centerezés- sel, taccsdobással, kornerrel... Ennyire sem tisztek nyelvünket? Jó volna, ha a jövőben a „taccsvona- lon” (a stúdión) kívül hagyná rossz beidegzettségeit, amikor felveszi a televízió, a Magyar Televízió sportosztályának új egyenruháját. Heltai Nándor
