Petőfi Népe, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-04 / 233. szám

4 • PETŐFI NÉPE « 1990. október 4.

V

Száz nap a gazdaságban

Beszélgetés Szabó Katalinnal

A politikai rendszerváltásról az elmúlt időszakban már sok szó esett, de vajon hol tart a gazdasági rendszerváltás? Mit hozott ezen a téren a kormány első száz napja

— erről kérdeztük Szabó Katalin közgazdászt, a Budapesti Közgazdasági Egyetem elméleti közgazdaságtan tanszékének vezetőjét.

— A gazdaság nyilvánvalóan egészen más terep, mint a politika. Mi várható itt egyáltalán száz naptól?

— A gazdaságban valóban mások a dimenziók. Itt vagy rendkívül gyors döntésekre van szükség — a tőzsdén például harminc másodperc alatt kell határozni, vagy a bankvilágban esetenként fél órára is adnak kölcsön — vagy sokkal hosszabb időben számolhatunk: a piacgazdaság kiépülése mindenütt a világon éveket, évtizedeket kívánt meg. Száz nap tehát semmiképpen nem a rendszerváltás léptéke. Ennyi idő egyetlen dologra lehet elegendő: a kormány szándékainak kinyilvánítására. Az lenne az igazi, ha a kormányzat, szemben a korábbi szupercentralizált gazdasággal, valódi piacgazdaságot építene ki — illetőleg világosan kinyilvánítaná, hogy ezt akarja, hiszen csak erre volt idő — s arra ösztökélné a gazdaság szereplőit is,. hogy ennek megfelelően viselkedjenek.

— A kormányt, illetve a legerősebb kormánypártot az ellenzék éppen azért bírálja, hogy fél a piacgazdaságtól, s valójában nem akarja azt.

— Én nem fogalmaznék ilyen szigorúan, én-csak azt állítom, hogy ellentmondásos a kormány viszonya a piac- gazdasághoz. Kétlelkű,-s ezért nem tud egyértelmű szándékokat kinyilvánítani. De látok itt még egy problémát: a piacgazdaság. számomra magántulajdon alapján működő, versenygazdaságot jelent. Én úgy érzem, mintha újabban eltolódtak volna áí hangsúlyok a versenytől a tulajdon irányában. Azelőtt aí tulajdonviszonyok változtatása nélkül akartunk versenyt csinálni, ma mintha azt gondolnánk, hogy a tulajdonviszonyok megváltoztatása önmagában megteremti' a versenyt is. Holott ez nem így van. A kormány szándékai egyértelműek abban, hogy magántulajdont akar, de nem egyértelműek abban, hogy valódi versenygazdaságot akar, amelyben a monopóliumokat, beleértve az állam monopolhatalmát is, a lehetséges legkisebb mértékben szorítják vissza.

— A kormány ezt a magántulajdonba adást saját maga akarja megtenni, a privatizálás módja centralizálási szándékokat tükröz.- Az a határozott véleményem, hogy a tulajdonost — akárcsak a népet

— nem lehet sem kinevezni, sem leváltani. Már megpróbáltunk mesterségesen tulajdonost kreálni a vállalati tanácsok esetében, de nem sikerült, nem is sikerülhetett. Azt tartom hatékony megoldásnak, ha már a tulajdonos is versenyben születik,, versenyben - mégpedig éles versenyben — nyeri el ezt a pozícióját, s emellett a kormány a verseny általános feltételeit is megteremti. Ezért kelt bennem például aggodalmat, hogy a Versenyhivatal a kormány ellenőrzése alatt dolgozik, mert ez azt a veszélyt rejti magában, hogy az állapi megmondja, hogy ki versenyezzen, és kinek nem kell versenyeznie. Végül is új tulajdonosokat is azért akarunk létrehozni, hogy azok versenyezzenek és vállalkozzanak.

— Úgy tűnik, a kormány akar ugyan piacgazdaságot, de azt úgy akarja, hogy közben annak összes hátrányos vonását államilag lefaragja. Ez tisztes szándék — de vajon megvalósítható?

— Nem ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy a hátrányokat el 'tudjuk kerülni akármilyen trükkökkel vagy technikákkal. Nem azt mondom, hogy ne törekedjünk erre, de sokat nem várhatunk. Én már azt is bizonyos fokig megtévesztőnek tartom, hogy Magyarországon a szociális piacgazdaságot emlegetjük. Még az NSZK-ban, ahol ez uralkodik, ott is sok kutató véli úgy, hogy ez fából Vaskarika, hiszen a piacgazdaság az nem „szocialista” vagy „szociális” vagy bármilyen más „ista”, hanem csak egyszerűen piacgazdaság. A jelző fosztóképző — ami valamilyen módon korlátozza, gyengíti a piacgazdaságot. Ez az enyhítés ugyan egy kiépült piacgazdaságnál talán elképzelhető, de egy alakulónál? A szociális piacgazdaság azért is megtévesztő, mert azt sugallja, hogy csak akarnunk kell és szociális téren képesek leszünk lényeges, pozitív lépésekre. Holott úgy vélem, a gazdaság jelenlegi legyengült helyzetében erre-alig van lehetőség. Lehet, hogy ez egy választási hadjáratban nem hangzik jól, de azt meg kellene mondani, hogy igazán érdemi javulásra szociális tekintetben is majd csak a piacgazdaság megerősödésével párhuzamosan lehet számítani. Ez nem jelenti azt, hogy semmit nem lejjet tenni, hiszen a szociális kiadások átrendezésével, a források hatékonyabb felhasználásával lehet erősebbé szőni a szociális hálót, valamelyest aládúcolni az omladozó szociális biztonságot, de most, <a gazdaság leépülésének időszakában illúzió lenne azt várni, hogy lényegesen javulhat .a helyzet.

— De kiknek a helyzete? Az eddig nem derült ki, hogy a kormány szándékai szerint kik viselik elsősorban a piac- gazdaságba való átmenet legnagyobb terheit.

— Ezt a kormánynak természetesen ki kellene mondania. Én úgy vélem, és ezt egyben igen veszélyesnek tartom, hogy a legfőbb teherviselők valójában a középrétegek. A fejlett piacgazdaságokban éppen ezek a társadalmi rétegek kerülnek egyre kedvezőbb helyzetbe, s ez jelenti a társadalom, a gazdaság hajtóerejét. Ha a középrétegek lecsúszását a kormány tétlenül nézi, saját maga alól húzza ki a szőnyeget, hiszen nem munkáspárti kormányról van szó. Ami még ennél is veszélyesebb: a piac- gazdaságba való átmenet feltételeit is gyengíti, ha éppen a bázis: a potenciális polgárság lesz az áldozat. De nem csak az anyagi lecsúszás szűkítheti össze a kormány társadalmi bázisát. Mindenki tudja, hogy semmi sincs, ami rosszabb

a bizonytalanságnál. Az aső száz nap-: nak az egyik legnagyobb problémája, hogy számos kérdésben teremtett a kormány teljesen feleslegesen bizonytalanságot. Ennek egyik eleibe a helycsere vagy inkább „fejcsere”. Ha a kormány kinevez egy halbiológust a lapkiadó vállalat élére, akármilyen megbízható és kiváló emberről van szó, aligha hozhat annyit a konyhára, mint amekkora kárt okoz azzal, hogy bizonytalanságot kelt az újságírók —'és nem csak az újságírók — körében. Valahogy azt az érzetet kelti, hogy a személyzeti politikában bármi megtörténhet, semmit sem lehet kiszámítani. Nem vitatom a kormánynak azt a jogát, hogy a saját embereit akarja a kulcspozíciókban látni, de konkrét lépéseivel sokkal nagyobb körben tartja fenn a bizonytalanságot, mint amekor- ra körben egyáltalán a cseréket meg tudja csinálni. Jobban meg kellett volna gondolni, hogy melyek a valódi kulcspozíciók, és csak ott lépni, ahol tényleg nagy kárt okoz az, ha a régi emberek megmaradnak. A többieket viszont biztosítani kellene, hogy nyugodtan dolgozzanak tovább. Az egzisztenciális bizonytalanságok szétzilálják a gazdaságot, vagy ami talán még rosz- szabb: teljesen megbénítják. Ezzel a kormányzat feleslegesen állít szembe magával olyan rétegeket, amelyek a fenyegetettség nélkül nem kerülnének szembe vele. A nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják; hogy azokban az országokban volt szinte kirobbanó gazdasági fejlődés, ahol lebontottak egy piacot fojtogató diktatúrát, de utána nagyon gyorsan helyreállították a bizalmat.

— Bízni kell tehát a kormányban?

— A lobbyk kőkemény, objektív struktúrák. Lebontásuk ezért nem feltétlenül azt, jelenti, hogy személyeket kejl kicserélni, Az a váhalati-államigaz- „ gatási összefonódás, ami ezeknek a lobbyknak a létalapját adta, azzal is £ csökkent, hogy változott a kormány, változott az államigazgatás. Gyorsabb privatizálással, a csődben levő vállalatok felszámolásával ez a folyamat tovább gyorsítható. Arról már nem is beszélve, hogy a mai vállalati vezetők egy része igen jól képzett, a piachoz is alkalmazkodni tudó szakember, akik az új körülmények k,özött szintén tudnának dolgozni.

Odajutottunk tehát vissza, ahonnan elindultunk: össze kellene gyűjteni a bátorságot és átsétálni aZ államosított gazdaságból a magángazdaságba. Annak a habozásnak, amit ,e tekintetben a kormányzatnál tapasztalhatunk, természetes pszichológiai, de a magyar történelemben gyökerező magyaráza-, tai is vannak. Mégis: a nemzetközi gazdaság tapasztalatai azt mutatják, hogy azokban az országokban, ahol haboztak vagy ahol — ezek a volt szocialista országok — nemet mondtak a piacgazdaságra, nem tudtak gyors gazdasági fejlődést felmutatni. Az erőteljesebb elkötelezettség felmutatására a kormány első száz napja elég lett volna.

Kozma Judit

A NYUGAT SEGÍTSÉGE NÉLKÜL

Kelet-Európa összeroppanhat az olajsokk miatt

Magyarországon ötven százalékkal több energiát használnak fel ugyanannak a terméknek az előállításához, mint a fejlett országokban. Jóllehet ez a pazarlás Romániában és a Szovjetunióban háromszor ekkora, minekünk épp elég a saját bajunk: Márpedig az Öböl-válság akkora fenyegetés a magyar gazdaságra, amelynek súlyát mi még talán nem is érezzük. A nemzetközi pénzügyi világ és(a gazdasági sajtó azonban úgy véli, hogy a kelet-európai országok számára akár végzetes is lehet a kuvaiti konfliktus miatti olajárrobbanás. ,

A Financial Times szerint ezekre az országokra az a sötét jövő vár, hogy egyetlen év alatt háromszorosára emelkedik az olajszámlájuk. Az első csapást a szovjet olajszállítások dollárban való elszámolása jelénti, a másodikat pedig az Öböl-konfliktus miatti áremelkedés.

Ez a csapás a lehető legrosszabbkor jön — írja a tekintélyes angol gazdasági lap. A volt szocialista országok ugyanis már irányt vettek a szabadpiac felé, de még egyikük sem jutott el odáig, hogy a reformok kedvező hatásai érződnének. Egyelőre a lakosság csak az átalakulás terheit Szenvedi és ez a válság még nem érte el a mélypontját. Miközben a volt szocialista országoknak a teljes gazdasági rendszerüket át kell alakítani — ami önmagában is példa nélküli vállalkozás —• hirtelen érte őket az újabb csapás: az energiasokk. Márpedig — így a lap — rövid távon a kelet-európai országok nem sokat tudnak tenni az olajszámla léfaragásáért. Az eneriamegtakarítás ugyanis maga is igen költséges dolog és egy jól működő, magas technikai színvonalú gazdaságot feltételez. A kelet-európai atomreaktorok nem biztonságosak és népszerűtlenek, a szénnel működő erőművek pedig erősen

szennyezik a környezetet. Úgy tűnik, iszonyatos csapdába kerültek — írja Kelet-Európáról a Financial Times.

A lap szerint további hendikep, hogy a kelet-európai változások fénye az elmúlt hónapokban megkopott, a világ egy új, még fel sem mért nagyságú konfliktussal áll szemben, az Öböl-válsággal. Amikor egy olyan diktátor, mint Szaddam Húszéin, elszabadul, a kelet-európai kérdés óhatatlanul leértékelődik. Márpedig a kommunista rendszerek bukásával korántsem szűnt meg a politikai veszély Kelet-Európábán. Ha a gazdaság ezekben az országokban összeomlik, amihez a mostani olajárrobbanás jócskán hozzájárulhat, akkor létrejöhet egy kapitalizmusellenes, kommunizmusellenes és nyugatellenes nacionalista politikai képződmény — írja a Financial Times. Olyan politikusok állhatnak ezeknek a veszélyes politikai mozgalmaknak az élére, akik bár a Nyugattal való együttműködés politikájának köszönhetően jutottak hatalomra, de egy új, kiélezett helyzetben kiszámíthatatlan módon viselkednek.

Ezért a lap sürgeti, hogy a Nyugat mielőbb nyújtson hathatós segítséget ezeknek az országoknak. Mindenekelőtt a szociális védőháló kifeszítéséhez kell támogatás, hogy azok a munkások, akik elveszítik állásukat, valamiféle egzisztenciát teremthessenek maguknak és családjuknak. A lap szerint a kelet-európai térségnek a legrövidebb időn belül évi tízmilliárd dollár támogatásra van szüksége a gazdasági összeomlás elkerülésére. „A kommunizmus összeomlását hangosan ünnepelték, mint a nyugati értékek győzelmét: nem hagyhatjuk, hogy ez az ünneplés katasztrófába csapjon át a nyugati támogatás hiánya miatt” — írja a Financial Times.

ß

• Annus Anikó a lyukasztógépnél dolgozik.

• Nem volt könnyű az áttérés a női szandálokról az edzőcipőkre.

Majsai Adidas

• Barcsik Sándorné címkézi a nyelvüket,

A Kiskunmajsai Cipőipari Szövetkezet szandáljait, csizmáit sok nő ismeri. A szövetkezet pedig a vásárlók pénztárcáját. Elkészítették jövő évi modelljeikej, most az őszi börzéken mutatják be. A termékeiket megdrágította az idei ötszöri bőr- és alapanyagár-emelkedés. Nehezíti még munkájukat az anyagok lökésszerű beérkezése, a Távol-Keletről jövő áruk késése. Minőségi munkájukat bizonyítja, hogy ez év januárjától ötéves szerződés keretében bérmunkát kaptak az Adidas cégtől. A strasbourgiak igénye szerint, évente 240 .ezer pár edzőcipő-felsőrészt készítenek. Az első negyedévben 500 párat gyártott naponta a százhúsz dolgozó, i év végére már a négyszeresét várják tőlük. 1991-ben pedig folyamatosan kétezer pár napi teljesítménnyel dolgozik majd az üzem. Eddig a Pro Court modellből több mint százezer készült -— a fiúknak, férfiaknak 37-estől 50-es méretig. Ezután állnak át egy új modellre, amelynek a címkéje hímzett lesz.

Kép és szöveg: Méhesi Éva

• Folyamatos beruházás-keretében két új automata tűzőgépet vásároltak. Kertész László műszerész programot készít a gépre.

# Klaus konietzny, az Adidas franciaországi képviselője ellenőrzi a technológia betartását. Lakatos Tamásné műszaki vezetővel a kéregragasztást értékelik.

TÖRVÉNY KELLENE

A muzeális emlékek védelmében

Eddig hol bővebben, hol szűkebben, de azért mindig is csurrant-cseppent a központi költségvetésből kultúrára és a kulturális intézmények fenntartására, a tudományos és közművelődési .feladatokat is ellátó múzeumokra. A jelenben és a közeljövőben ezek a központi pénzek alaposan megcsappannak. Miközben nálunk qem vált gyakorlattá a vállalati, banki, egyéni mecenatúra, amely nyugaton és a tengerentúl a kultúra finanszírozását sikeresen felvállalta. (Nálunk nem ösztönzi például az adópolitika a műtárgygyűjtést, -vásárlást.)

Az idegenforgalommal sincs „jó viszonyban” a múzeumügy. Mert bár a hazai és a külföldi turizmus szervezői gyakran élnek propagandájukban múzeumi ajánlatokkal, s meglehetős idegenforgalmi vonzerőt jelent is egy-egy múzeum, kiállítás) tudomásunk szerint az egyetlen Budápésti Tavaszi Fesztivál kivételével egy múzeum sem kap támogatást idegenforgalmi, vendéglátóipari bevételekből (legfeljebb infrastrukturális célokra).

Most, hogy a szakmai célokra fordítható pénz is egyre kevesebb, a múzeumoknak el kell hagyniuk mindazokat a tevékenységeket, amelyek nem klasszikusan múzeumi feladatok. Vagyis' mindazt, ami nem a gyűjteményőrzéssel, gyarapítással, tudományos feldolgozással'és kiállítási tevékenységgel kapcsolatos. Le kell mondaniuk például a szakmai, népművészeti, diáktáborok szervezéséről. Le a gyakori és rövid ideig látogatható kiállítások rendszeréről.

Lényegük, sőt intézményi létük megkérdőjelezéséig is eljut a múzeumféltő feltételezés. És nem is alaptalanul. Érthető az aggodalomba városi, községi önkormányzati kezelésbe kerülő múzeumok, tájházak, emlékhelyek, kiállító- helyek sorsát illetően.

Az már valószínű, hogy az ötszáz körüli kiállítóhelyek egy része meg fog1 szűnni. S az emlékhelyek, tájházak száma is csökken majd az elkövetkező években, mert az önkormányzat képtelen lesz fenntartásukra. A múzeumuk feladata ekkor éppen az, hogy a megszűnt gyűjtemény tárgyi anyagát megmentsék. Veszélyes változást hozhat, ha az önkormányzat megtártja ugyan a falura város múzeumát, de,a mostani, többnyire mostoha körülményeknél is rosszabbakat biztosít csak számukra. Várható, hogy lesznek városok, települések, amelyek az eddiginél több pénzt adnak múzeumi, kiállítási célokra. A társadalomban megvan az igény a nemzeti identitástudatot erősítő, a múlt emlékeit felvonultató, gyűjtő intézmény iránt. De törvényes úton is célszerű lenne szabályozni a muzeális emlékek védelmét, éppen az önkormányzati törvény kapcsán.

1963-ban érte az első decentralizáció a magyar múzeumügyet. Egy, a szakterületet szabályozó; törvényerejű rendelet kimondta,.hogy az addig központi, minisztériumi fenntartásban működő vidéki múzeumok a 19 megyei tanács hatáskörébe kerülnek, azzal a céllal, hogy kialakuljanak a gazdaságilag és szakmailag integrált megyei szervezetek.

A feltámadt egészséges lokálpatriotizmus múzeumalapító igyekezetben nyilvánult meg, bővült a vidéki múzeumok régészeti, néprajzi, helytörténeti, művészeti anyaga. Tájházak, képtárak, regionális és 'országos gyűjtőkörű múzeumok alakultak ki. Pécsett, Székesfehérváron, ’Kecskeméten, Szentendrén, Szombathelyen kiemelten kezelték a múzeumi, művészeti gyűjteményeket. Másutt is művésztelepeket, alkotótáborokat, szimpóziumokat létesítették, honosítottak meg. A mecenatúra egyes helyeken látványos és értékes eredrhé- nyekkel dicsekedhet.

És mostezek a vélt vagy valós igényre, de mégis megteremtett, létező múzeumok, közgyűjtemények sorsa a tét. Azoké a múzeumoké, amelyek a legtöbb településen a humán műveltség terjesztői, a környezet, a táj, a hagyó-* mány ápolói. Félő, -hogy a sok napi gond aránytévesztést eredményez, és elvonja a figyelmet a művészetektől, a múzeumoktól. , Kádár Márta

’ *

é