Petőfi Népe, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-24 / 249. szám
1990. október 24. • PETŐFI NÉPE • 5 Tanuló demokrácia Azt kérdezte nagyobbik unokám, aki jövőre már — ha ugyan felveszik — középiskolás lesz, mit jelent az a szó: demokrácia. Nem a szótár szerint, mert azt már kikereste, olvasta is hangosan : „Demokrácia — görög szó, azt jelenti, hogy népuralom. Az összesség döntését jelentő, egy közösség vagy a nép többsége által kinyilvánított politikai akarat érvényre juttatásának formája...” Mi tagadás, ez bonyolult dolog, nem csak egy ifjú embernek, de még a felnőttnek is. Megígértem, hogy legközelebb beszélgetünk róla -— szerencsére akkor nem volt időnk belemerülni a témába —, talán sikerül majd egyszerű és világos példákat találnom. Példákat, de mire is?. ■., Eddig jutva a gondolatban, egy pillanatra — ahogy mondani szokás — megállt bennem az ütő.Tanácstalanságom nem szűnt azóta sem. Nem a dolgok elméleti része zavar. Tudnék mesélni a görög városállamok demokráciájáról, ahol a szabad polgárok — 1 a rabszolgáknak nem volt ilyen joga —7 gyakran a város főterén összegyűlve vitatták meg, döntötték el a közügyeket. Hallgatták a szofisták csűrő-csavaró beszédét vágy a demagógok követeléseit. Ez utóbbiak ingyenkenyeret és szórakozást ígérve a népnek, már nem annyira vezetők, inkább félrevezetők voltak. Születtek az időben kiváló filozófusok is, mint Szókratész (Krisztus előtt kb. 470—399), akinek módszere a vitában az irónia, a nem tudás tettenérése volt. S kimondta a jelszót: „Ismerd meg önmagadat!" Lehetne mesélni a demokráciák későbbi próbálkozásairól, az emberi szabadságért vívott küzdelemről, melyek összefüggenek a tudományok, a gondolkodás fejlődésével. Gyanítom, hogy csáládunk ifjú tagjának kérdése nem egészen erre irányult. Manapság olyan gyakran halljuk ezt a szót és látjuk leírva plakátokon, kinyomtatva az újságokban : demokrácia, hogy talán nincs is más hozzá hasonló szavunk. S bizonyára nagyon sokan kérdezik magukban — tájékozatlanságukat rejtegetve —, hogy mit is'jelenthet valójában. Szeretném megnyugtatni a bizonytalankodókat, hogy nincs okuk a szégyenkezésre. Az zavarja őket, ami engem is zavarba ejt. Amikor ifjú szónokok és aggszakállú politikusok oly magabiztosan használják a demokráciával összefüggő kifejezéseket, fejtik ki ezzel kapcsolatos, ellentmondást nem tűrő nézeteiket. Ilyenkor, ha volna rá módom, szívesen közbeszólnék: -— Ugyan, legyen szíves megmondani, hogy mi is az a demokrá- cia? Valamilyen válasz biztosan elhangzana, de ezt a kérdést mások előtt is megismételve, kiderülne, hogy az alapfogalmakon túl bizony csaknem mindenki mást ért ez alatt. S még biztosabb, hogy a gyakorlását illetően ugyancsak eltérnek a vélemények. Nézzük, lássuk, hallgassuk csak a pártok téziseit, parlamenti és egyéb megnyilvánulásaikat. Ezekből aligha lehet kihámozni, amire az egyszerű állampolgár kíváncsi a közügyekbe való beleszólás lehetőségeit firtatva. Nem állítom, hogy ahány ember létezik, annyiféle a demokrácia, de az bizonyos, hogy mást jelent a gyáros és a munkás, a hatalom birtokosa vagy a perifériára szorult nincstelen ember számára. Azt látom, hogy országonként is más és más társadalmi berendezkedés, alkotmányos és szokásjog, viselkedési norma képezi a demokrácia fogalmát az ott élőknek. A magyar ember már sokszor próbálkozott a maga és nemzete demokráciájának megalkotásával. Forradalmak és kiegyezések, vesztett csaták és hosszú kivárások jelzik ezt a kanyargós ösvényt. Akik ma élnek ebben az országban — legyenek bármilyen öregek is — aligha lehettek részesei igazi demokráciának, talán csak az 1945—1948 közötti évek biztattak valami ilyesmivel. S akik ma demokráciát hirdetnek, legfeljebb külföldi példák, elméleti írások, irodalmi müvek alapjan alkothatnak fogalmat arról, milyen is a demokrácia. Érre nézve senkinek sem lehet biztos receptje, legfeljebb szerény elképzelése. Azt mondhatja a szónok: én így szeretném, mi így látjuk, óhajtjuk ... Vagyis tanuló demokrácia a miénk, ne tagadjuk. Ha még egyszer szóba hozza az unokám a kérdést, valami ilyesmit fogok, neki elmesélni. Vagyis, hogy egy nagy kísérlet tanúi, részesei vagyunk, s az emberi társadalom igazságosabbá, jobbá tételére kellene szövetkeznünk. Hogy ezt már sokan, sokféleképpen megpróbálták ? Aki fiatal, annak még lehet reménye! F. Tóth Pál Nem Gagarin volt az első? Minden kisiskolás úgy tudja az űrkorszak kezdete óta, hogy az első földlakó, aki kijutott a világűrbe, Jurij Gagarin volí. Az eltelt közel harminc esztendő alatt sokan kétségbe vonták, hogy ő volt az első ember az űrben. A kétkedők hangja mostanában erősödni látszik — de egy tény: az első földi élőlény már Gagarint megelőzően, 1957. november 3-án Föld körüli pályára jutott. A Szputnyik—2 nermetikus kabinjában hét napig volt életben, ezalatt automatikus rendszerék gondoskodtak létfenntartási körülményeiről, majd a kémiai áramforrások kimerülése miatt beadott gyógyszerkeverék hatására fájdalommentesen kimúlt. Az űrkorszak első áldozata a Laj- ka nevű kis eszkimókutya volt, rajta vizsgálták először a súlytalanság hatását az élő szervezetre. Ezután az első űrbiológiai mesterséges hold tovább keringett a Föld körül, mígnem 2162 nap eltelte után elégett a légkörben. Az űrhajó műszerei eközben a Nap ultraibolya- és röntgensugárzását és a kozmikus sugárzást vizsgálták. Az első űrrepülést még egy szovjet követte 1960 augusztusában, amikor Bjelka és Sztrelka nevű kutyák tettek meg néhány fordulatot a Föld körül, s tértek vissza egészségben a felszínre. Őket követte Gagarin, majd German Tyitov 196 Írben. Az első „amerikai utas” az Eros nevű csimpánzmajom volt, ezt a kísérletet követte Alan Shephard „űrugrása”, majd John Glenn igazi űrrepülése. Képünkön: akik az embereket megelőzték az űrben: Sztrelka, Bjelka, és a legelső: Lajka. KACSKARINGÓS ÉLETPÁLYA, KOMPROMISSZUMOKKAL KÖVEZVE Hollosy Katalin, a „tűzzománcos” Az ember életét általában végigkíséri és meghatározza az a környezet, ahol született, nevelkedett. Később cselekedetei — sokszor tudat alatt is — visszautalnak gyermekkorára. Ezt igazolja az a tárlat is, amelyet a közelmúltban a Nemesnádudvari Általános Művelődési Központban Hollósy Katalin alkotásaiból rendeztek. A festmények, a tűzzománc képek és ékszerek legtöbbje a művész élettörténetét, egyéniségét rejti. — Úgy tudom, ez volt az első öpálló kiállításod, s bizonyára az sem véletlen, hogy éppen szülőfaludban. Most pedig itt ülünk otthonodban, a kecskeméti Széchenyiváros egyik harmadik emeleti lakásában. Hogyan kerültél ide, s munkahelyedre, a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolába? — Hosszú volt az út idáig és csupa kompromisszummal kövezett. Az általános iskolát a szülőfalumban végeztem, ahol a néptánc felé hajlottam. Gimnáziumi éveim Bajához kötődnek. Késmárki Mária ott szerettette meg velem a rajzot,, a művészettörténetet, a műalkotást. Am én mégis francia—magyar szakos tanárnak készültem. Műfordító — vagy író? — szerettem volna lenni. De sorra jöttek a vargabetűk. Például azt, hogy nem vettek fel a szegedi főiskolára, összefüggésbe hozták azzal, hogy abban az időben öcsém a kecskeméti piaristáknál tanult. Pedig csak a ballagásán voltam ... De valamit tennem kellett. Elmentem kórházi segédápolónak. Az első napon öt kis- katona halálát néztem végig... Nem felejtem el soha ... Nőyérem révén másodszor is eljutottam Franciaországba. Aztán voltam bérelszámoló, képesítés nélküli óvónő. Végül aztán csak bejutottam a bajai tanítóképzőbe, ahová — mert édesanyám sváb — német népművelésre jelentkeztem. És be- pateroltak rajzra ... Igazán ekkor kezdődött a rajzzal való kapcsolatom. 1979-ben Klossy Irén csoportjába kerültem. Utána ott voltam már a hajósi táborban. Találkoztam Tóth Menyhérttel is. Az a nyár még ma is él bennem. Közben azért elvégeztem a táncoktatóit. — Es letelepedtél Kecskeméten. — A férjemmel összekerülve mindenáron városban, de nem messzire a szülőfalutól szerettünk volna elhelyezkedni. így lett első munkahelyem az akkor-még ^kollégiumban lévő Rákóczi iskola. Alsó tagozatos tanítónak vettek fel. Férjem meg elvitték katonának. Hivtak engem is a táncegyüttesbe. Úgy voltam vele—s megint a kompromisszum határozta meg, hogy mit tegyek — o katona, én meg táncikáljak? Hát rajzolgattam. Aztán 1982-ben megszületett kislányunk, Zsóíika ... Ám nem lett örök a szentnek hitt családi élet... Mintegy feltöltődni elmentem a városi rajztanárok tiszakécskei továbbképzésére. Ott találkoztam Sugár Ibolya rajztanárral; akivel később nyakunkba vettük Kecskemétet, s rátaláltunk a helyőrségi klub tűzzománc szakkörére. Mi ketten új tagok, s ugyanennyien a régiek. így szerencsénk volt, mert Radnai Zoltán sok időt tudott ránk fordítani. Aztán következett az újabb kompromisszum. A rajz szakos kolléganő nyugdíjba ment az iskolából. Azt mondták, ha elvállalom a helyét, támogatnak. Hát elvégeztem a szükséges szakot, s közben éjszakákon át a zománcműhelyben dolgoztam, ahová Zsófit magammal vittem. így történhetett, hogy négyéves korában országos nagydijat kapott a művelődési házak ■ közötti seregszemlén, 1989- ben pedig ezüst oklevelet Zánkán. — De térjünk vissza a te kibontakozásodhoz. — Sokat tanultam Szloszjár Ferenc- től, a nemzetközi zománcművészeti alkotóműhely egyik dolgozójától. Az utóbbi időben pedig Nagy Feri ötvösművésszel jártunk táborokba: Tisza- várkonyra, Jászberénybe. Két éve, hogy Bukta Imre grafikusművésszel találkoztam, aki akkor a velencei bienná- lén volt. Aztán eljutottam Szentendrére, majd Hollandiába, utána Rómába. Közel a városhoz, két hétig egy kolostorban laktam. Nappal a világváros, pste a kolostor meghittsége. — S mindezt a képeid már visszatükrözik. — Igen, például A túlélés fázisai. Az első képem 1985-ben született, Kirepülés címmel... és sorra a többi, mígnem — igaz, más művészek társaságában — először Kiskunfélegyházán jelentkeztem a közönség előtt. Ezután — a többi között — Szentendre, a katonai főiskola, a Pest megyei művelődési központ, a kisújszállási alkotóház kö• Ékszerek. vetkezett. Természetesen itthon, azaz Kecskeméten is láthattak: a SZÜV- ben, a művelődési házban többször, az ifjúsági otthonban, a kertészeti egyetemen és iskolánk galériájában. — Hol és mikor tudsz „edzeni", hisz ez is költséges művészet... — Sajnos csak az iskolában van műhely, ahol nagyon sok hétvégét eltöltők. Ami pedig a ráfordítást illeti, 1989-ben megyei művészeti ösztöndíjat kaptam fél évre, majd a tantestület és a szülök kérésére órakedvezményt, hogy az iskolában befejezzem a megkezdett munkám. Azzal viszont pályáztunk a megyei művészeti alapból és nyertünk. Valóban drágá a vörösréz, a zománc, a keretező. Eddig csak költöttem, mégis az a vágyam, hogy a kedvenc színemet, a kéket arannyal, ékszerben is kipróbálhassam. — Nem gondoltál arra, hogy alkotásaid értékesítéséből fedezd a kiadásokat? — Én sajnálom a rám bízott gyerekektől is elvenni az időt. Most meg még az Iparművészeti Főiskolán — másod- diplomáért — diák is vagyok. Kiállításokra is felkérnek. Ha pedig eladnám a munkáim, nem tudnék mit vinni a tárlatokra. Pótolni? Nincs saját kemencém sem. Jó lenne egy itthónhoz közeli műhely. Ha csak a pénzt nézném, akkor nem csinálnék Kölcsey-illusztráci- ókat és a többit. Pokoli módon szenvedek. Mégis arra vágyom, legyenek virágaim;- és olyan-környezetben élhessek-, amilyenjeik-gyermekkoromban éltem, mert az csodalatos volt! Kísérteties az ember múltja. Visszaköszön, és sorsát nagymértékben meghatározza. Én óriási biztonságban éltem Nemesnádudvaron. De ez most nincs. Mély ember- szeretetre neveltek a- szüleim. Édesapám is így ismerik a faluban: Gyuri bácsi, a rém becsületes ember. — Akinek leánya, Hollósy Katalin művészként és alkotásaiban is az. Pulai Sára C Gyerekkori emlék. (Fotók: Méhesi Éva) 9 Kölcsey- illusztráció. ifi 9 A szeder álma. 9 Önálló tárlat a szülőfaluban. A túlélés fázisai — gyermekkori hitekkel.
