Petőfi Népe, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-05 / 208. szám

1990. szeptember 5. • PETŐFI NÉPE • 5 Éva lányai a történelemben KÉPERNYŐ A színház az igazi szerelem Interjú Kaari Utrio finn írónővel —s Magyarországon mindenki azt kérdezte, vajon feminista va­gyok-e — mondja Kaari Utrio', a legnépszerűbb finn írók egyike, akinek most jelent meg magyarul, a Corvina Kiadónál egy történel­mi-szociológiai igényű, ám felet­tébb szórakoztató könyve az euró­pai nő történetéről. Hogy ő a legnépszerűbb szerző ma hazájában, azt egy finn rádiós vetélkedőből tudom, ahol kiderült, hogy könyvei több mint félmillió példányban keltek el. Kaari Utfio néhány napra, az Éva lányai című könyvének premi­erjére Magyarországra látogatott. Találkozásunkkor en is megkér­deztem tőle, valóban feminista-é. ♦ ' — Igen, feminista vagyok. De Skandináviában a {feminizmus nem harcias jellegű. Nem jelent többet, mint humánus gondolko­dást arról, hogy mindenki — férfi, nő, gyerek — egyenjogú. Az Éva lányai sikerkönyv. Az ötmillió lakosú Finnországban százhúszezer példányban adták ki. Megjelentették rövidített változat­ban, /középiskolai tankönyvként. Lefordították svédre és németre, s rövidesen elkészül az angol fordí­tása- is. Az olvasók egyértelműen Kaari Utrio mellett voksoltak, hiszen ahol megjelent a könyve, mind egy szálig megvásárolták. — Mégis, két oldalról is támad­ták. Miért? Két szélsőséges oldalról. A szélsőséges marxisták azért, mert nem marxista szemléletű a könyv, a szélsőséges hívők pedig a Bibliával való szembenállása mi­att. (Meglehetősen furcsa módon a magyar kiadásban is elmarasztalja a kiadói előszó, vitatva a mű törté­nelemfilozófiai és kultúraelméleti alaposságát.) Pedig Kaari Utrio mindent tud, ami az elmúlt kétezer év alatt a nőkkel történt. A szakmája szerint is történész. Mint író, középkori történelemmel és történetfilozófiá­val foglalkozik. Nagy hatású mű­vét, az Éva lányait tízéves kutatás és anyaggyűjtés után írta: S az ezt megelőző történelmi regényei is mind előtanulmányul szolgáltak. 1968 óta szinte minden évben írt egy középkorban játszódó törté­nelmi regényt. Regényeinek hősei erős akaratú nők, akiknek fiktív személyét- ^ a történelmi regény szabályai szerint — valós történel­mi figurák veszik körül.- Ilyen előzmények után két évig tartott az Éva lányai megírá­sa, és három évig az illusztrációk összegyűjtése. Mert lehetőleg olyan rajzokat, képeket akartam összeszedni, amelyek még publiká­latlanok, vagy ha ismertek, akkor új ikonográfiái összefüggésben ke­rüljenek a könyvbe. A szerkesztés­ben, képszerkesztésben nagy segít­ségemre volt a férjem, aki egy fia- dó, s egyúttal egy, a világon egye­dülálló számítógépes képarchívum vezetője. És nagyon jó szakács. __j ■ Nálunk ő készíti el az ebédet, vacsorát. — Miközben ön... — Reggel elindítom a gyereket, a 13 éves Lassíe-t aziskolába. Utá­na tornázom és futok. Egy-kétórai olvasás, anyaggyűjtés után leüíök írni. A munkát csak a féljem által feltálalt ebéd szakítja meg. Dél­után újból dolgozom egészen este hatig. Ekkor együtt vacsorázik a család, s az estét együtt töltjük. Lassie-t kikérdezem a leckéiből. Hetente egy-két alkalommal Hel­sinkibe szólít a kötelesség, az író- szövetség vezetőségi tagja vagyok. (Mi nem a fővárosban, hanem on­nan 90 kilométerre lakunk.), Miközben az Éva lányait a ren­dező is főművének tartja* újabb történelmi regényeket is papírra vetett. Megírta a női szépség törté­netét, s külön kötetet szentelt a finn nők és a finn gyerekek történe­tének. Antológiát állitott össze Eu­rópa legszebb szerelmes verseiből, írt tévéjátékot, s egy fiataloknak szánt sorozatot. — És most? — Újra a finn középkorral fog­lalkozom. — A magyar történelemmel nem került kapcsolatba? — Korábban nem, de most, hogy a 11. századi Európában '„já­rok”, éppen rátaláltam egy magyar hercegnőre, aki Szent Olaf svéd királynak volt az unokája, és test­vére a francia, illetve a norvég ki­rálynéknak. írok a magyar nevel- tetésű skóciai Szent Margitról is. — Mostam, magyarországi tar­tózkodása adott valami új élményt? — Rengeteget. Buda, Eszter­gom, Székesfehérvár középkorát látni véltem megelevenedve.- Tizenhét eve élek Kaarival — szól közbe á férj —, és már a mozdulataiból, a járásából látom, hogy valami nagyon megragadta őt itt, Magyarországon ... Kádár Márta Döntés vagy diktátum? Tetszik, nem tetszik: a televízió, különösen Európa keleti felében politikai intézmény. Okkal, oktala­nul műsorait közvetett állami ál­lásfoglalásnak tekintik külföldön. "Fajankók volnánk, ha megfeled- keznők külpolitikai érdekeinkről. A világért se szeretném az úgy­nevezett baráti államokról jót vagy semmit szánalmas korszakot visz- szasími. (Még a saját magukat el­marasztaló, kritizáló cikkekét, rá­dió- és tévéműsorokat is csak óva­toskodva vehettük át.) Fölöslege­sen azonban ne kockáztassuk hol­napunkat. Ne rontsuk különben is romló esélyeinket. Jól tette a televízió új elnöke, hogy a második bécsi döntés ötve­nedik évfordulóján letiltotta a Me­sél a filmhíradó sorozat folytatá­sát. Még akkor is, ha az új határok a korábbiaknál igazságosabbak voltak, pontosabban tükrözték a lakosság nemzetiségi összetételét a trianoni határoknál. Érthető, hogy az akkori magyar filmhíradók lel­kesen tudósítottak az elszakított földek visszavételéről, a magyarok öröméről. Az erdélyi bevonulásra mozgósított apámtól hallottam először, hogy nem mindenki ör­vendezett azonban a volt osztrák fővárosban aláírt szerződésnek., Később tudtam meg: Bánfihunya­don (vagy környékén) például meggyilkoltak egy román papot, mert a magyarok ellen prédikált. (Igaz, 1944 őszén bosszúból több ártatlan magyart fejeztek le.) A ro­mánok mostanában a valóságostól messze elrugaszkodva emlegetik a „Horthy-fasizmus” romániai áldo­zatainak, mártírjainak számát, csakúgy, mint mi a hazaiakat, de szélsőségeseik gátlástalan vádas­kodásait csak higgadt érveléssel cáfolhatjuk. Olyan felkészült em­berek távolíthatják el a két nép’ közeledését gátló tudati akadályo­kat, mint például Bodor Pál. Ezút­tal is rokonszenves mértéktartás­sal, alapos tárgyismerettel, tény­szerűen szólt A Hét-ben. Ellenpéldaként említhetem a Panoráma Bukarestbe kiküldött munkatársnőjét, aki túlzott ráme- nősséggel próbálta pótolni ismere­tei hiányát. Csak egy példa: a ma­gyar történészek is megállapítot­ták, hogy az 1940-es bécsi döntést < a románok ^ a maguk szempont­jából — joggal minősítik ‘diktá­tumnak. Miért kezd erről vitatkoz­ni 1990-ben egy magyar újságíró a román miniszterelnökkel? Sjí Az Ez + az-tól elsősorban jó­kedvteremtést várnak a szerkesz­tők, a nézők. Könnyű, derűs ki- kapcsolódást. Örömteremtést, de­rűs hangulatkeltést. A túlságosan sokat vállaló Déry János műsora ezúttal inkább el­kedvetlenített. Erőltetettnek, kere­settnek tűnt. Pedig fogékonyabb lelkülettel szemléltem a felvonta­tott jeleneteket, szösszeneteket, mint például a műsor gazdája a foci-világbajnokságot. Többször is bizonygatta; három perc nézni va­ló is alig akadt a nagy vetélkedős sorozatokon. Komolyan gondol­ja? Magam is tudom: sokan látvá­nyosabb küzdelmeket vártak. De: három perc. Ugyan? Miért veszi el azt az örömöt, amit sokaknak a foci jelent. De nemcsak a foci, ha­nem a játékban kifejeződő emberi tartalom. Elfelejtette az öreg har­cost, Miiiát? Meg a kameruniak csodáját? Meg jónéhány mérkőzés az elsőtől az utolsó percig tartó szédületes iramát? Déry János mércéjével az Ez + az legfeljebb másodpercekre kö­tötte le a képernyő előtt ülőket. Én tárgyilagosabb leszek. Azt mon­dom: kedves kolléga, volt jobb. Mondjuk, érdemes lett volna az összeállítás felét-harmadát tovább érlelni, csiszolni. így ez az Ez + az nem az igazi Ez + az volt. Heitai Nándor Nem Vas-Zoltán Iván az egyetlen rendező, aki színészként kezdte, s tanulóéveknek számított az a főiskola utáni öt év is, amit a győri színháznál töltött. A rendezői szak elvégzése után Pécsre került. Az eddigi — mintegy ötven — rendezése a gazdag kínálatból gazdagon is markolt: volt közötte Kál­mán Imre, Bertold Brecht, Moliére és Sarkadi —, hogy csak az emlékezetesebbekre utaljunk. Nem akart sohasem bevett, már másutt sikeres modelleket alkalmazni. Mindig vállalta, ami a'nehezebb. így lehetett egyik, tizenöt év után is felejthetetlen rendezése Smegiijov: Szülj nekem három fiút című darabja, melyben a győri szín­házban Spányik Éva játszott nagyszerűen. Nemcsak Minarik Edének, a rendezőnek is kell egy csa­pat. A munkából részt kérhet világositó, jelmez- és díszletter­vező, színész és műszaki. Közös munka, melyben félszavak­ból is érthetik egymást, mert valami eddig még nem voltat, újat, igazat együtt, közös akarattal létrehozni a cél. O nem a staggione (alkalmanként, alkalmakra szerveződő csapat hive), hanem az összeszokott társulaté. Tudja, hogy izgal­mas, érdekes feladatra mindenki mozgósítható. Szívesen vá­laszt ezért könyvélményeiből olyat, melyet színpadra vihet. A nevéhez fűződik Eric Segal világhírű regényének a Love Story-nak adaptációja és rendezése, melyből az előadásszám már hetven felé közelít. Sokat dolgozik. Egy Eisemann- operettet állít színpadra Nyíregyházán, Debrecenben a Tar- tuffe után új darab rendezését vállalta el, de Szegedre is hívják, s feladatok várják az Arany János Színházban is. Nem riad meg az élet kihívásaitól. Újabban á Rádió 68-18 műsorvezetőjeként is hallhatjuk. Mint mondja, nem színház helyett, mellett. A színház az örök, a’nagy szerelem. J. Á. F. TÓTH PÁL: Mujkó Mari díszsírhelye Sógorom szőlejéből az új közte­metőre látni. Az új temetőben szé­pen sorakoznak egymás mellett a sírok, lassan elfoglalva a simára gyalult, körben még most is dom­bokkal övezett homokos terület első harmadát. A még gazdátlan nagy puszta térségben pedig, amerre majd a temető terjeszkedik, teljesen magányosan, szinte elkülönítve a többitől, egyedül árválkodik egy sírhalom. Rajta egyszerű fatábla és néhány papírkoszorú, zöldszínű, zörgő babérlevél-utánzatokkal. Olyan, mint a többi is ebben az egy­formaságra ítélt szabolcsi temető­ben, ahol élénken virítanak a fantá* ziátlan, takarékosságra valló, vi­szont időtálló művirágokkal ékes koszorúk. — Kié az a magányos sírhant ott a többitől távol? — kérdem László sógort, amikor a gyenge szőlőter­més utolját böngészgetjük a magas domboldalon. — Hát nem másé, mint a cigány, Marié!— hangzik a válasz. Aztán még csak annyit vesztegetnek erre a témára a körülöttem görnyedő családtagok, hogy elmesélik, nem volt senki, aki megváltsa Mari sír­helyét, vagyis olyan, aki kifizette volna a holtaknak helyet adó temet­kezési"' vállalatnak az előírt össze­get. így került, valamiféle kényszerintézkedés folytán a sze­rencsétlen abba a többiektől távoli, teljesen különálló parcellába. Jel képezve, hogy bizony sem a szüle­téskor, sem a földi létből való távo­zás idején nincsen még egyenlőség az emberi lények között. Mert lám az egyik jómódú, tehetős családba születik ma is, a másik pedig a „Cs­ukásokban" — finoman így neve-' zik a csökkent értékű, tehát kom­fort nélküli szükséglakásokat — meghúzódó hátrányos helyzetűek közé. Az egyiknek, amikor meghal, nagy ceremóniát, díszes temetést rendeznek, mintha az adna majd ne­ki rangot a túlvilágon, a másikat pedig éppen csak elkaparják. S akad lám olyan is, akit a többi sorstársához még a haló poraiban sem engednek közel. Ezen az igaz­ságtalanságon azután el is meditál- gattam egész nap, mert azért a szü­ret — legyen akármilyen is a termés — igencsak eltartott napnyugtáig, ahogyan az már szokás minden ren­des helyen errefelé. Önkéntes robotolásunknak dél­ben a gyári dudaszó idáig elhallat­szó hangja vetett véget. Hangos ha­hózással hívtak engem is a dombte­tőn épült kis ház takaros, fafara­gással ékes — ez is a sógor keze- munkája, ha nem vettem volna még észre -—, verandájára, ahol a terített asztal mellett már javában folyt a diskurzus egy távollevő rokonlány rosszul sikerült jegyességéről és a vőlegény szerencséjéről, aki idejé­ben megugrott — \iagy neki adták ki az útját — a gúzsbakötés elől. Mit mondjak, az ebéd— a moso­gatással, kávézással, cigarettázqs- sal, asszonytársaink szerint: bagó­zással és a dohányzás ártalmairól kerekedett vitával együtt — eltar­tott az uzsonnáig. Közben azért még azt a maradék két sor szőlőt lekapkodták az asszonyok. A férfi­ak már csak a várható bor minősé­géről, a borjavítás tiltott és megen­gedett módozatairól és titkairól tár­gyaltak. Miközben az igencsak li- kőrszeszfokú meggybor és a tavalyi szilvapálinka okozta hangulattól, emelkedő vérnyomástól gerjesztve egyre hangosabban tudatták a sző­lőhegyek hasonlóan vidámodó sere­gével, hogy szüretelnek a népek az új köztemetővel átellenben. Aztán, a temető! Ha már ide ke-, rült, ki tudja miféle, szerencsétlen határozat folytán a szölösdombok aljába, ahonnét, mint valami lelátó­ról kénytelen nézni az ember a sír- parcellák katonásan sorakozó rendjét, ezen már nem érdemes túl­ságosan sokat töprengeni. Hanem a Mujkó Mari sorsa azért mégis csak belénk ivódott. Nem emlékszem már, hogy kinek a javaslata volt, de úgy határoztunk, hogy változtatunk ezen a méltatlan helyzeten. Árpi sógor, aki a nyugdíjas kora előtt maga is tanácsi vezető volt, tudni vélte, hogy a társadalom elis­meréseként díszsírhely jár az arra érdemes polgároknak. Mujkó Mari pedig rászolgált erre, hiszen becsü­lettel küzdött a megmaradásért egész életében. Mosni járt az úri házakhoz, amíg voltak urak a kör­nyéken, s ő is bírta a munkát erővel. Amióta pedig megszűnt ez a világ, s a mosógépek vették át a bejáró asszonyok dolgát, no meg ő maga is elgyengült, elárvult, áttért egy csöndes, de ugyancsak tisztes fog­lalkozásra. Virágot árult a temető bejáratánál, jó Szolgálatot téve ez­zel minden látogatónak és a sírban nyugovók emlékének. Minden hí­reszteléssel szemben nem ő volt az, aki egyszer meglopta valamelyik uraságot. Arra sem vetemedett so­ha, hogy a virágot elemelje a sírok­ról, pedig ez az,elvetemült módszer igencsak elterjedt errefelé. Ott mindjárt, nagy szótöbbség­gel, meg is ígértük, ítéltük neki a díszsírhelyets elhatároztuk, hogy még napnyugta előtt ezt ünnepélye­sen ki is nyilvánítjuk. Az asszonyok ugyan kijelentették, hogy nem tar­tanak velünk, sőt mindenféle részeg disznó népségnek kiáltottak ki ben­nünket, de az elhatározásunkat már semmi sem tudta volna megváltoz­tatni. — Zoli fiam — adta ki László sógor az utasítást a fővárosból ha- zarándult, festőművészhajlamokkal megáldott fiának —j szedd össze a tudásodat és fessél egy gyönyörű táblaképet erre a célra. Legyen raj­ta a felirat is: DÍSZSÍRHELY. Csak oltott mész, egy kis sárga meg kék festék állt a művész ren­delkezésére, mégis olyan szép tábla készült alig félóra alatt, hogy szinte meghatódtunk tőle. Angyalkák csa­pata vette körül a fehér-sárga arcú Mujkó Marit, aki egy kékszínű tró­nuson ülve fogadta áldást osztó ka­rokkal a hódolatot. — Talán túlzás egy kicsit leje­gyezte meg Bandi sógorunk, aki okos kereskedőlélekkel mindig is hajlamos volt a józan ítéletekre. Most azonban hamarosan leintet­tük, hogy ez igazi művészet, ami nem azonos a földhözragadt realiz­mussal. Késő este volt, amikor lobogó gyertyák és villogó zseblámpák fé­nyénél levonultunk a magányosan sötétlő sirhanthoz. Megilletődötten körbefogtuk és elénekeltünk, dú- dolgattunk egy odaillő dallamot: Megfogott mán engem a nap, Enrajtam mán senki se kap, Hogy is kapna ilyen lyányon, Ilyen fekete cigányon. László sógor cigányul is tudott egyet. Szomorú jajongással énekel­te, nem érhettük, de odaillőnek ta­láltuk: A haj Devla sote keras Mura séro kaj te suvas De suvas tejle la phUvake Káver pato naj man mange Magyarul is tudta, folytatta hát a kedvünkért: 'En Istenem, jaj mit tegyek, Hova hajthatom a fejem, Föld porába és sarába Pihenek, mert nincsen ágyam. A gépgyári műszakból éppen jöt­tek kifelé a munkások, néhányon közülük megálltak és hallgatták, hogy miféle temetési szertartás ez. Nézték, olvasták a táblát, amit le­szúrtunk Mujkó Mari sírja tövébe. Egypáran még azt is velünk düny- nyögték, hogy: Látod édesanyám, látod édes­anyám, mért szültél a világra. Inkább dobtál vóna, inkább dob­tál vóna a zavargás Tiszába ... Aztán felballagtunk a szőlős­dombra és folytattuk az éneklést, danolászást éjfélig. Nem fogytunk ki a nótákból. A szabolcsihk büsz­kék voltak rá, hogy lefőzték az al­földieket. Hiába no, jobban bírják a szilvapálinkát ahogy itt mond­ják: pályinkát —, pedig én már a veranda növényzetét is ezzel öntöz- gettem suttyomban. Szegény Mujkó Mariról teljesen megfeledkeztünk. Csak másnap, hazaindulásunk előtt hozta~a hírt Árpi sógorom, hogy nem volt semmi botrány, de azért füstje szállt a do­lognak. A díszes tábla feltűnést kel­tett, sokan vették szemügyre az ar- rajárók, szőlőbe igyekvők közül, s olyan ember is akadt, aki ennek a kedvéért karikázott ki biciklivel a városból a temetőbe. Ismeretlen ke­zek azonban rövidesen eltüntették a különös, ámde nehezen félreérthető, szimbólumként is nagyon egy irány­ba mutató feliratot. Mindenesetre ez a tény is — ugyan kinek lehetett útjában ? — amolyan csípős élcelő­désre adott alkalmat a kisváros ér­telmiségi és munkás köreiben. Abban teljes volt az egyetértés: temessék el majd egykoron éppen így azt is, aki elrendelte, hogy a cigány Mari sírja ne vegyüljön a többiekkel. Cigány fohásszal is erő­sítve ezt az óhajt: a Devla adjon neki is ugyanilyen díszsírhelyet! No, persze, minden ünnepi ceremónia nélkül. Mert olyan csak egyszer volt abban a szabolcsi temetőben. • Kaari Utrio könyvével. (Balra a könyv fordítója, Papp Éva.) • Vas-Zoltán Iván Debrecenben rendez. A Tartuffe egyik jelenetét játssza elő Kocsmáros Jenő színésznek. (Fotó: MTI Press, Máthé András felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom