Petőfi Népe, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-29 / 202. szám

1990. augusztus 29. • PETŐFI NÉPE 9 5 A történelem nem lehet a hatalom önigazolása Teremtő fényben Urbán Annamária bajai kiállítása Beszélgetés Hanák Péter akadémikussal A magyar történészek tudományos ta­lálkozója zajlott Budapesten, augusztus második felében. Jóllehet, ez már a má­sodik világtalálkozó — az elsőre 1986- ban kerülhetett sor — a négy évvel ez­előtti csak a nevében jelezte a teljességet. Az erdélyi történészek nem jöhettek el, a nyugatiak pedig nem jöttek. A mostani, várakozással kísért esemény, a program szerint, két nagy témakört érintett: Má­tyás királyt és korát — halálának 500. évfordulója alkalmából. És ez volt az első tudományos rendezvény, ahol méltókép­pen szóltak 1956-ról. A további témakör az új helyzetből adódott: kerekasztal- beszélgetésen vitatták meg a kisebbségi magyar történetírás problémáit, felada­tait. Az esemény adott alkalmat, hogy a történetírás, -oktatás időszerű kérdései­ről beszélgessünk Hanák Péter profesz- szorral, a szervezőbizottság elnökével. — Professzor úr, a magyar történészek tudományos világtalálkozójára azért ke­rült sor, mert szükség van rá, vagy azért, mert most van rá lehetőség? }Mindkét szempont fontos. Már ko­rábban felmerült a rendezés igénye, emlé­kezetem szerint az idő tájt, hogy már nem volt tabu a határokon kívül élő magyar történészekkel való kapcsolat, a nyuga­ton élőket pedig nem tekintették olyan ellenségnek, akik a marxizmust tagadva, fel akarják lazítani a szocialista rend­szert. Erősödött a felismerés, hogy szük­ség lenne a magyar történészek olyan szervezetére, amely keretet ad a tudo­mány szempontjából fontos vélemény- cserének. Én nem helyezkedem arra az álláspontra, hogy a magyar nemzeti tör­ténetírásnak csak Budapest lehet á köz­ponti feldolgozóhelye. Tudjuk, kitűnő központok működnek Péesett-és Debre­cenben is. Továbbá nagy élvezettel olva­som a kolozsvári, marosvásárhelyi kollé­gák munkáit is, mert olyan szemponto­kat tárnak fel, amelyek nélkül nem lehet általánosítani. Itt említem meg, hogy a mai történetírásnak egy ágazata — első­sorban a francia iskola nyomán — rend­kívül fontosnak tartja a mikrokutatáso- kat. Ugyanakkor nagy szükség van az amerikai, a német, az angol látásmódra is; megemlítem egyik kollégánk példáját, aki az ír kérdést összevetette a magyar nemzetiségi kérdéssel, az ír parlamenta­rizmust a magyarral. Összegezve tehát: a történettudomány­nak számolnia kell a vidék, a régió, illetve a magyar kisebbség történészeinek mun­kájával. Ami pedig a kérdés második ré­szét illeti, úgy vélem, a lehetőség most jött el, hiszen még két éve sem gondolhat­tuk, hogy 25-30 erdélyi magyar törté­nészt fogadjunk. — Akár a közelmúltból is számos pél­dát sorolhatnánk arra, hogy a politikai hatalom a maga igazolását kereste a törté­nelemben. Hogy mítoszokat gyártottak, eseményeket és személyeket rekesztettek ki, illetve emeltek föl túlzóan. Ugyanak­kor idetartozónak érzem, hogy ez a sajá­tos múltértelmezés azzal párosult, hogy az állampolgárok hiányos történelmi és nem­zettudattal léptek az életbe. Ön hogyan látja, lehet-e a történészeknek szerepe ma abban, hogy a hatalom ne csupán az ön­igazolást keresse-lássa a nemzet múltjá­ban? Közelebb állunk az európai értékrendhez — Én mindenekelőtt abban látom a mai nagy lehetőséget, hogy nincs egyet­len uralkodó felfogás, amely kötelezően meghatározná, hogy mit kell gondolni, vélni a történelemről. Többféle elgondo­lás lehetséges, győzzenek a dokumentu­mokra alapozott érvek. Továbbá abban látom a lehetőséget, hogy mo$t újat kez­dünk, s remélem, szakítani tudunk a két világháború közti korszak elfogult nacio­nalizmusával, a mérgező jobboldali néze­tekkel és szakítani tudunk az erőltetett, egyoldalú marxista—leninista történe­lemfelfogással. S ez azt jelenti — én remé­lem —, hogy a mai politikai vezetőréteg megpróbál valaminő józan, tárgyilagos utat járni. Reményemet a tények is táp­lálják: a kormányban, a kormánypártok­ban szaktörténészek töltenek be minisz­teri posztokat. A parlament elnöke is tör­ténész. De az ellenzék vezetői között is nagy számban vannak filozófusok, törté­nészek. Mindezek alapján reménykedem, hogy a politikusokban több belátás lesz az iránt, hogy a történelmet nem lehet példatárként használni, nem lehet kifán-" gatni belőle ezt-azt, mint a múzeumi tár­lókból. A tanulságokat á történelem fo­lyamatából kell levonni. Mert igenis van olyan tanulság, hogy — például — Ma­gyarországnak nem egy irányban elköte­lezett kül- és gazdaságpolitikát kell foly­tatni. Nekünk sokoldalú tájékozottságra van szükségünk. Ezért bízom abban is, hogy a vezető politikusok nem csatlakoz­nak a különálló magyar út szemléletéhez. Szembeszállnak azzal a véleménnyel, hogy egyenlő távolságra vagyunk mind a nyugati liberalizmustól, mind a szovjet kommunizmustól. Nem vagyunk egyenlő távolságra! Minden hibája, gazdasági különböző­sége ellenére közelebb állunk az európai értékrendhez, a keresztényliberális, de­mokratikus piacgazdasághoz, az egyént megbecsülő rendszerhez, a szabad vállal­kozás bátorításához. Úgy látom, a vezető politikai körökben van hajlandóság a történelem reáhs szemléletére. — Napirenden van-e a történelem taní­tásának kérdése? Vagyis azoknak a fehér foltoknak az eltüntetése, melyeket az álta­lános iskola, a középiskola hagyott, s amelyek oly látványos módon bukkantak elő még a felvételi vizsgákon is. Ezt a változást mi módon lehetne siettetni? ' Gazdagabb, színesebb történelemtanítást — Nem vagyok igazán kompetens ok­tatási kérdésekben és ilyen téma nincs a . mostani világtalálkozó napirendjén. De bizonyossággal mondhatom, hogy a kö­vetkező, 1993 körül esedékes tanácsko­zásnak ez lesz az egyik témája. Egyéb­ként az a véleményem, hogy nagyon erős változásra van szükség a történelem taní­tásában mind tartalmilag, mind mód­szertanilag. Ami a tartalmat illeti, ha na­gyon jóindulatú akarok lenni, akkor azt mondom, hogy 1918—19-től újra kell ír­ni az egész történelmünket, hiszen a kommunista párt vezető szerepének, a kommunista eszmék dicsőítésének felfo­gása teljesen eltorzította a képet. De még inkább eltorzult az 1945 utáni időszak történetírása. A megelőző korok eseté­ben is sok a teendő. Csak egyet említek: . a magyar társadalom és a kormányok nemzetiségi politikájának elemzését. Végtére is az a kormány, amely sajtópert indított, mert olyasmit írtak, amely ellen­tétes az ő véleményével, egészen más, mint Sztálin, vagy Ceausescu rendszere, amely viszont lágerekbe zárta a kritiku­sait. Aztán: többet kellene foglalkozni az egyház- és vallástörténettel, a gondolko­dás történetével. Úgy tudom, hogy a kö­zépiskolai történelemkönyvek első, gyors átdolgozása lezárult. Tehát a tananyag nem az lesz, ami eddig volt, ezt a tan­könyvíró történészek személye is bizto­sítja. A megoldás azonban csak az lehet, hogy pályázatot írnak ki a inagyar törté- nelmi tankönyvek újraírására és a leg­jobb egy-két munkát fogadják el, esetleg úgy, hogy kombinálják. Persze, ez önma­gában nem elég. Én a metódusban is hi­bát látok. Tételeket tanítanak, vaskos marxista definíciókat az alapról és a fel­építményről, a gazdaság primátusáról, az osztályharcról. Ezeket más módon kell érinteni; a történelem legyen színesebb, emberekről, egyénekről, csoportokról szóljon. Adjon több érzelmet, szellemi kötő­dést. Nem tartom szerencsésnek a bevá­gandó tételeket sem. Newton törvényeit be kell vágni, a relativitás elméletének matematikáját csak egyféleképpen lehet felmondani, de a történelemben ismerni kell a különböző véleményeket is, és sze­rintem az a jó tanár, aki arra is módot talál, hogy ezekkel is megismerteti a di­Király Ernő Múzsalázadás Hihetetlen, de megtörtént. Szepetneki Szappanos Bernát drámaíró éltető múzsá­ja fellázadt. Igen, kérem, fellázadt! A lázadás tényét maga a múzsa, név szerint Szepetneki Szappanosné, született Majthényi Borbála közölte a nyilvános­sággal. Történt mindez a Sánta Zongorista ne­vű presszóban, ahol a lázadásról szóló ki­nyilatkozást egy festőművész, egy állás nélküli — jobban mondva: szabadúszó — újságíró, egy nyugdíjas nőgyógyász és egy kétes egzisztenciájú rockzenész előtt hozta nyilvánosságra a hitves. Imigyen!' — Bernátot ne is említsd, mert feláll a szőr a hátamon! — vágott a nőgyógyász szavába a hitves, született Majthényi Bor­bála. — Unom. Elegem van belőle. Vége. Passz. Keresztülnézek rajta. Számomra most már levegő. Egy nagy nihil. Egy sen­ki. Egy kettőzött nulla. Kész. Kifújt. En­de. Kanyec fiima. Tojok rá. Az asztaltársaság tagjai értetlenül hall­gatták a váratlan kifakadást, de nem mer­tek közbeszólni. így aztán Szepetneki Szappanos Bernátné, született Majthényi Borbála gyorsan magába döntött még egy fél konyakot, és lelkesen folytatta. — Az a pasas őrült, önző zsarnok, be­képzelt hólyag, aki minden sikert kizáró­lag saját magának tulajdonít. Egyedül ve­szi át a díjakat, a kitüntetéseket, egyedül utazik a külföldi bemutatókra, egyedül nyilatkozik a sajtónak, egyedül tetszeleg a kamerák előtt, egyedül fürdik a siker­ben, a népszerűségben. Pedig a siker igazi kovácsa én vagyok! En, a feleség, a hitves, a szerető, az éjjel-nappali múzsa, a min­denkori menedék és oltalom, az elnyűhe- tetlen védőháló a sors csapásai ellenében. — Mindent nekem köszönhet az a csir­kefogó! —folytatta Borbála egy szussza- násnyi szünet és egy újabb fél deci konyak után. — Tizenöt éve istápolóm. Mosok, főzök rá, a reggelijét az ágyba viszem, a gondolatát lesem, a széltől is óvom, mit mondjak még? Bezzeg azt nem kürtöli vi­lággá, hogy a legjobb ötleteket is én adom neki! Igen, én, a gondoskodó múzsa, az állandó, a folyton égő és lángoló ihlet. Velem beszél meg minden dramaturgiai fordulatot, színpadi megoldást. Tudjátok, hogy például a Hajnali gyorsvonat ötlete hogyan született? Elmondom. Tél volt, ja­nuár. Hideg, de oltári. Berci egész nap nyűgös volt, nem találta a helyét. Este odabújtam hozzá, vigasztaltam. Aztán átölelt, megcsókolt, harapdálni, rágni kezdte a fülemet, és ott, két harapás kö­zött nyilallt belém a Hajnali gyorsvonat című dráma alapötlete, hogy a pályaudva­rok csöveseiről, köztük egy alkoholista festőről kellene színpadi művet írni. Foly­tassam? Az a gazember a drámáinak a legszebb mondatait, a legfrappánsabb po­énjait mindig tőlem hallotta, két ölelés 9 Elhagyatva Üzenet közben az ágyban, amíg a fülemet harap- dálta. Es én nemcsak a fülcimpámat ad­tam a szájába, de a színdarabok főhősei­nek a legszebb gondolatait, kiszólásait. Hát most mindennek vége. Egy bőröndbe berakom a cuccát, kirakom az ajtó elé, mert enyém a lakás, és mehet a fészkes fenébe. * Már egy éve annak, hogy Szepetneki Szappanos Bernát drámaíróról különböző pletykák terjedtek el. Állítólag összeállt egy butikos özveggyel, mások szerint el- züllött, alkoholista lett, Sopronban, a pia­con látták trógerolni. Azt is beszélik, hogy zöldségesboltot nyitott Lajosmizsén, ka­mionsofőr lett, közben valami disznóságba keveredett és lecsukták. A barátom, aki jelen volt a féleség, született Majthényi Borbála lázadásánál a presszóban, eskü alatt vallja, hogy Bernát bigott református létére kitelepült Izraelbe. Tegnap én is véletlenül betévedtem a Sánta Zongorista presszóba, és mit látok? Szepetneki Szappanos Bernát drámaíró egy parányi asztalnál édes kettesben— ha szabad ilyen kifejezést használni! — egy csinos nőnek nyomja a sódert, közben a hölgy fülét harapdálja. Ezek szerint nincs nagy baj. A mai ma­gyar drámairodalom meg van mentve, íme, lássátok, feleim, a Mester új mű­vön dolgozik! Kiss György Mihály Körülzártan A Katedrális, Rodin híres szobra jut eszünkbe — az egy­másba kulcsolódó' emberi kéz mása -—, ha Urbán Annamária képeit szemléljük. Mintha a Teremtő kéz adná számára a teremtő ihletet, alkotásain sok­féle módon jelenik meg a te­remtés, bizonyítva, hogy min­den művészi alkotás, főként a hívő ember számára az Alkotó örökegy-tevékenységének em­beri utánzásából fakad — mondta dr. Kelényi István mű­vészettörténész, a bajai József Attila Művelődési Központ­ban, Urbán Annamária tárla­tának megnyitóján. Semmi kétség, hogy a mű­vész mondanivalója mélységes hitéből, vallásosságából ered. A hagyományos tájfestészetből jutott el a foltfestészet kontú- ros formáihoz, melyekben az erőteljes színek főszerepet ját­szanak. Ezekkel az eszközök­kel érkezik saját Isten-képéhez, s mutatja meg szemlélőjének az örök Kezdetet. A jelen tárlat egyébként Ur­bán Annamária harmadik ba­jai kiállítása. Az elsőt Prokop Péternek köszönhetjük, aki az akkor még —I éppen vallásos hite miatt — háttérbe szorított festőt melegen ajánlotta, mi­után művészetét nagyra becsü­li. Azóta Urbán Annamária ne­vét számos nemzetközi siker fémjelzi. A most látható képek egy része a tárlat bezárása után azonnal külföldre kerül. A Ladányi Johanna szak­avatott rendezésében kiállított alkotások szeptember 9-éig te­kinthetők meg. G. Z. ÚJ KÖNYVEK: Dékány András: A Sarkvidék meghódítója. (Móra, 110 Ft); Beke György: Magyar gondok Erdélyben. (Magvető, 80 Ft); Dávid. Ben Alex feldolgozása. A Biblia kiemelkedő férfialakjai. (Tünde, 120 Ft); Göcsei Imre: Az ismeretlen vándo­rai. (Tankönyvk., 120 Ft); Gundel Károly: Kis magyar szakácskönyv — olasz nyel­ven. (Corvina, 180 Ft); Magyar tájak ételei. Szerk.: Marosiné Horváth Erzsébet. (Táltos, 198 Ft); F. N. Olehnyik—J. V. Nyeresztyenko—M. K. Potapov: Régi szóra­koztató feladatok. (Műszaki K., 88 Ft); A magyarországi szlovákok néprajza. (Tan­könyvk.. 129 Ft); Hegedűs Gézá: A szent doktorok tudománya. Az én világom. Kozmosz könyvek. (Móra, 32 Ft); Franciaország autótérképe. (Kartográfia, 50 Ft); Mátra turistatérképe. (Kartográfia, 49 Ft).

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom