Petőfi Népe, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-24 / 198. szám

1990. augusztus 24. • PETŐFI NÉPE • 5 Amnesztiavonat Az amnesztiatörvény révén június közepén több mint háromezer elítélt szabadult a bör­tönökből. A törvényhozók politikai szem­pontok vezérelte kegyosztó humanizmusával homlokegyenesen ellentétes volt a társada­lom reakciója. Az állampolgár fél, aggodal­maskodik, amúgy is megingott biztonságát emlegeti. És rendőrért, általánosabban: rendőrállamért kiált. S ha már (joggal) érzi úgy, hogy mindent elvettek tőle, előítéleteihez legalább foggal-körömmel ragaszkodik. A posztszocialista magyar nem türelmes, nem mérlegel, s mások sorsába (a káröröm jóleső- en bizseregtető érzésén túl) még csak véletle­nül sem helyezkedik bele. Elvégre megvan neki a maga baja. A jogállamiság helyiérdekű vonata pedig folytonosan reparálásra szoruló kötött pályákon döcög — mennyi feltételes megálló! — jól megérdemelt VÉGállomása felé. * * * De hogy ne csak rébuszokban beszéljünk, vegyük például június 20-án a Déliből Nagy­kanizsára közlekedő, 7 óra 55 perckor induló személyvonatot. Mivel a második osztályon nincs hely, kénytelen vagyok az első osztályú vörös plüss-széken kivárni a kalauzt. Fesztelenül elterpeszkedő útitársaimra pillantva erőt vesz rajtam is a megvásárolható komfort stréber­séghez hasonlatos érzete. Persze ettől én még jegyileg csak másodosztályú maradok. Velem átelienben, az egyszemélyes soron, favágóar­cú markotányosnő csülkeit a szembeni ülésen szellőzteti. Amikor egy kosarakkal felszerel­kezett, kofának álcázott nagymama illendően érdeklődik, hogy ugyan már kedveském, ha volna szives, a válasz természetesen NEM. A hosszadalmas eszmecserét — markotá­nyosnő kontra nagyi —, melynek végén a néni kegyelemben részesül, „Ne lőjön! Ne lőjön” könyörgő kappankiáltások szakítják félbe. A dohányzószakaszból jön a hang, mi­re első* osztályú sorsosaim egy emberként az ajtónál teremnek. „Kellett nekünk az amnesztia”, csóválja a fejét a szeplős koponyájú öregúr. „Most az­tán ránk szabadították ezeket..teszi hoz­zá egy vékonyka férfiszoprán, melynek tulaj­donosát takarja előlem az üléstámla. Látnom sem kell, mi történik, tucatnyi szpíker közvetít. A dohányzóban egy frissen szabadult fegyenccel vív a kalauz, akinek nincs első osztályú jegye, de az istennek sem akar a másodosztályú köznéppel vegyülni. „Aki bűnöző, abból sohasem lesz ember” — sommázta hetven éve minden tapasztala­tával az esetet egy hozzánk átmenekült őszes hölgy, nyilván kriminológus. Egyre többen találnak nálunk menedéket, egységfrontba tömörült amnesztiaellenes ma­gyarok. Az apró termetű, kopaszra beretvált, he­gekkel díszített fejű exrab persze jócskán túl­zott az előbb. A kalauznál ugyanis nincs fegy­ver. Vagy már eltette. Mindenesetre most meglehetősen tanácstalanul terelgeti az am- nesztiást, aki szerinte nem Baracskán, de még Kelenföldön merészkedett föl a vonatra. Az­tán a konduktornak hirtelen önkéntes segítői is akadnak, rágógumiszájú nyakigláb gimi- szőkevények, akiket annak idején nyilván ki- szuperáltak az Ifjú Gárdából, de most úgy döntöttek, hogy megleckéztetik „ezt a pofát­lan bunkót”. Hárman persze, plusz a kalauz. Kizárólag az ő érdekükben avatkozok köz­be, hiszen az a mokány, de csupaizom ember­ke, aki már fölszabadult a várakozást meg­könnyíteni hivatott nyugtatok hatása alól, még mielőtt a kezüket fölemelnék, ronggyá verné őket. Egyetlen asszony akad, aki nyugtatgatja Jean Valjeanunkat, s velem együtt igyekszik rávenni a kalauzt, hogy hagyja már békén. A kocsi közben kiürült, s az istenadta nép most az elválasztó ajtó mögül lesi a fejlemé­nyeket. Nincs szánalmasabb a bosszúra éhes, ám gyáván meghunyászkodó tömegnél. Kalauzunk, aki végül is az utasokért van, mit tehet mást, mint hogy Fehérváron, ahol először állunk meg, rendőrért sprintéi. Pró­báljuk meggyőzni emberünket, hogy jobban teszi, ha most velem együtt ő is leszáll, de erre nem hajlandó. Trikóját jobb kézfejére tekeri, bokszoló alapállást vesz fel. Ahogy a kiürült vagonban öklöz a semmivel, meztelen felsőtestén meg­feszülnek az izmok. Tódor János MINDIG KÖZÉRTHETŐSÉGRE TÖREKEDTEM Szemlélődés fiatalságról, Öregségről . . . Beszélgetés Farkas Ferenccel ' Nagy csönd övezi ezt a budai lakást. Villamosok, autóbu­szok zaja alig hallatszik fel, s mintha a házigazda — sok-sok milliárdnyi hang, alig suttogó hangok és távaomlásszerü hangzuhatagok létrehozója -— is csöndesebben lépne ebbe a szentélybe... Mindez talán csak képzelő­dés: úgy érzem a nyugalmas la­kásban, mintha a nyolc és fél évtizedet megélt zeneszerző féltve, vigyázva óvná, dédelget­né ebben a csöndben minden korábbi teremtményét, hogy el ne illanjanak az időben . .. A zavarba ejtő vendégszeretet­nél, amellyel Farkas Ferenc fo­gad, talán csak kissé riadt, be­felé szemlélődő pillantása hoz­hat jobban zavarba; mintha azt kérdezné: közel évszázadnyi te­herrel a vállán, életben, politi­kában és művészetben megélt fájdalmas hullámzások élmé­nyével a háta mögött mit mondhat nekem, a szemtelenül fiatalnak? Mit akarok hallani, tudni... ? — Professzor űr! Ön az idén tölti be 85. életévét és szerencsé­re — ahogy látom — jó egész­ségnek örvend. Zeneszerzőként és pedagógusként egyaránt tisz­teli Önt zenei közéletünk. Elé­gedett embernek vallja magát?- Nagyrészt igen. "Mindig arra törekedtem, hogy zeném­mel örömet szerezzek az embe­reknek, s úgy hiszem, ez java­részt sikerült is. Éppen ez a tö­rekvés intett mindig mérséklet­re, például a különböző, csábí­tó avantgarde törekvések kip­róbálásában. Soha nem akar­tam elrugaszkodni a valóság­tól, nem akartam egy szűk ré­teg számára komponálni, s ez­zel esetleg elidegeníteni ma­gamtól másokat. így aztán nem is számítottam soha a „kí­sérletező” alkotók közé. — A tiszteletre méltó életkor, amit betöltött, egyben ennek a viharos századnak is a króniká­ja. Miként élte ön meg — ma­radva csak a művészetnél — a közben lezajló nagy zenei válto­zásokat? Én még az igazi klasszikus Mindig arra törekedett, hogy zenéjével örömet szerezzen az embereknek Respighinél is tanult Kipróbálta a dodekafóniát, de a Csínom Palkóra is büszke hagyományokon nevelkedtem. A főiskolán Siklós Albert és Weiner Leó növendéke voltam; azé a Weineré, akitől első kéz­ből vehettem át részben a kö­zép-európai, másrészt a bartó­ki, kodályi örökséget. És diák­koromban találkoztam azok­kal a népzenei ismeretekkel is, amelyek mentésére, őrzésére, ápolására éppen akkoriban in­dultak meg a nagy kezdemé­nyezések. Mindeközben alkal­mam volt — 24-25 évesen — a kor nagy olasz komponistájá­nál, Ottorino Respighinél is ta­nulnom egy ideig, aki a század egyik nagy impresszionistája. Azután belekóstoltam a máso­dik bécsi iskola, Schönberg, Webern munkásságába, a do­dekafóniába is. Mindez olyan sajátos ötvözetet alkotott ben­nem, amely végül is kialakítot­ta a magam mérsékelten mo­dern muzsikáját.. Igen: kipró­báltam a dodekafóniát, de so­ha nem abban a szigorú érte­lemben, azzal a precíz skolasz­tikával, ahogyan azt Schönber- gék alkalmazták. Én ettől min­dig eltértem egy kissé, illetve olykor éppen csak nyomokban volt follelhető egyik-másik kompozíciómban. Éppen mert jó értelemben vett közérthető­ségre törekedtem. — Nem riadt vissza operettek komponálásától sem ... Egyáltalán nem. Igaz, még fiatalon írtam, de úgy ér­zem, nem kell restelkednem mi­attuk. A Csínom Palkóra, ami olyan népszerű lett, egyenesen büszke vagyok. Zeneszerzői munkásságom legnagyobb ré­szét a dalok alkotják; sok-sok magyar költő versét, de termé­szetesen külföldi poéták verseit is gyakran megzenésítettem. Zenekari és kamaraművek, egyházi kompozíciók, kórus- művek, különböző összeállítá­sú kiszenekarokra alkotott szerzemények mind-mind he­lyet kaptak életművemben. Nincs olyan műfaj, amit nem próbáltam ki. Színpadi műve­im közül A bűvös szekrény cí­mű operám és a Furfangos diá­kok című táncjátékom vált kü­lönösen ismertté. És van egy operám a fiókban, tíz éve őr­zöm, Márai Sándor egyik mű­vére íródott. Egy úr Velencéből a címe. Jövőre, bemutatja az Operaház. — Legújabb alkotásai?- Talán a Naplójegyzetek című zongoraciklusomat emel­ném ki. Ezek 1986—87-ben ké­szültek. Csöndes, intim hangu­latú kompozíciók. Szemlélődés elmélkedés az élet hol örömteli, hol fájdalmasabb mozzanatai­ról, nappali, éjszakai hangula­tokról, a szerelem örökkévaló­ságáról, öregségről, fiatalság­ról; mindarról, ami egy ilyen nagy kort megélt embert foglal­koztat .. . Szomory György Dinnye Már a második dinnyét vittem ki a „kukába”. Pedig nem volt olcsó, húsz forintért adták kilóját. Az egyiknek a belseje olyan volt, mint­ha a tűző napon aszalódott volna, mielőtt leszedték. A másik éretlen­nek bizonyult, uborka ízét éreztük, amikor otthon megszegtük és meg­kóstoltuk. Pedig örömmel vittük haza a kis kézikocsival, hogy majd kettészelve behütjük, s délután — talán a gyerekek, unokák is haza­jönnek — kellemes csemege lesz. A dinnyék azonban csalódást okoz­tak. Tanakodtunk, hol lehet a hiba. Hiszen meg is lékeltettük, a kósto- , lás sem maradt el, és mégis. A diny- nye nem árulja el egykönnyen a mi­nőségét. Olyan, mint a szépasszony! — mondogatta szegény jó apám, amíg élt, és dinnyét vásárolni indult talicskával a piacra. O aztán értett hozzá, tapogatta, kopogtatta, a csumáját is levágta zsebkéssel. Rossz dinnyét nem hozott haza egyszer sem. Az ám, a csumája! En­nek a csikós héjú dinnyének a csu­máját mintha megcsavarták volna, mindegyiké olyan száraz, fekete volt. Nevet a zöldséges ember a pia­con, amikor hallja a történetet a dinnyével. —- Meg van annak a forsza — mondja somolyogva —, ez egy ké­sei fajta, vastag héjú, szentesi, télire is eláll. Csakhogy most van jó ára, ilyen nem lesz később, most kell piacra vinni. Ha a dinnyét megcsa­varják a szárán, elszoritják a nedve­ket, hamarabb érik. Úgy mondják, kínjában érik. Elhiheti, hogy ez mind olyan. El is hiszem, mert már kettőt dobtam ki belőle pár nap alatt. — De hiszen ez csalás! — mon­dom felháborodva. — Ugyan, csak ügyesség. Persze, aki észreveszi, nem kér többet belő­le. Sebaj, azok odébbállnak, s újra kezdik másik pontján a városnak. Közben lejáratják a becsületes dinnyéseket. — Micsoda világ! — dühöngök még egy darabig, aztán eszembe jut, hogy ez a dinnyeügy csak kismiska az országos nagy svindlikhez ké­pest, melyekről naponta hall az em­ber. De azért rosszulesik, nem tu­dunk napirendre térni fölötte. Gyermekkori -emlékeim jutnak eszembe. Egyszer a búcsúra Bolyós nagyapámhoz mentünk haza a ko- cséri határba. Összegyűlt a rokon­ság, még Orgoványról is jöttek a sógorék kocsival. Szalmán alud­tunk a saroglyábán, másként nem fértünk volna el. Elég az hozzá, hogy nagyapám egy kocsideréknyi dinnyét vett erre az alkalomra. A kútba eresztette le a javát, délben onnét meri tgettük. Persze megszé­píti az emlékeket az időbeli messze­ség, de még ma is emlékszem az izére. 'Azt mondták, hogy csányi dinnye volt. Az öreg el is tette a magját szárítás után egy zacskóba, de az övé már nem lett olyan finom a következő évben. Vagyis titka van annak, nevetett a kudarcán. Ha van is titka, s tán ismerik is ezt, mégsem lesz olyan a dinnye. Nem a szakértelem, hanem talán a tisztesség hiányzik hozzá némelyek­nél. Vagyis nemcsak a dinnye hibá- dzik. Ami öreg hiba ... F. Tóth Pál KÉPERNYŐ Tréfásan az alváskárosultakért Hiába, gyarlók vagyunk. Tu­dom, az elmúlt héten a televíziós kamerák ellátogattak a tenger alá (szombaton), fölidézték a Biblia világát (vasárnap), bekukucskál­tak az Egyenlítő országába, meg­dolgoztatták a Velencei-tó környé­kén (pénteken) a felvevő masiná­kat, tudósítottak világpolitikai döntésekről, szerelmek születtek, emberek pusztultak százezrek, milliók előtt, mégis korszakalkotó javaslatomat említem heti tévé­szemlém elején. Javíthatatlanok vagyunk. Saját maga a legfonto­sabb mindenki számára. Az elmúlt héten volt zseniáli­sabb, közérdekűbb stb. ötlet az enyémnél? ... Véleményem szerint megvalósítása javítaná a közérze­tet, megszabadítana sok embert minden éjszakai vívódásától. Mert a csöndes napszakban újra és újra meg kell vívnunk csatánkat. Fönn- maradjunk-e még'szervezetünk til­takozása ellenére még egy félórát, másfelet, hogy megtudjuk: miként oldódott meg a férj, a feleség és a szerető klasszikus szerelmi három­szöge, valóban a riói alvilág kirá­lya lesz-e Cesar, miként énekli Montserrat Caballé Adriana áriá­ját, hozott-e új világrekordot a zü­richi nemzetközi atlétikai verseny, miként vélekednek a Napzárta vendégei első királyunkról és a püspöki kar újabb, bizonyára élénk visszhangot kiváltó körleve­léről. A kíváncsiság, a tudnivágyás bizonyul-e erősebbnek, vagy a pi­henést parancsoló természet? A melyik ujjúnkat harapjuk meg tipikus esetében csak kevésbé rossz döntés lehetséges. A világért se szeretném tovább csigázni olvasóim érdeklődését: ki­rukkolok ötletemmel. Az előző na­pi kései műsorok rövid összefogla­lójával, befejezéseivel kezdődjék a főműsor! Közhírré tétetne a hét­nyolc órai alváshoz ragaszkodók és munkájukat megbocsáthatatla­nul kora reggel megkezdőkkel: Icuka mégiscsak kidobta udvarló­ját és így nem esett szeplő a házas­ságon, a bankrabló rajtaveszett századik akcióján, lediktálja a tu­dósok körében kísértetjárásos éj­félkor kidolgozott hogyan gazda­godjunk meg könnyen, gyorsan re­ceptjét. Még jobb lenne, ha már a kései műsorokat követő kora reggel, munkába indulás előtt tudatná a tudatnivalókat a képernyő. így senki sem kényszerülne munkaide­jének első óráját beavatottak ke­resgélésével tölteni. Abban a tu­datban ülhetne írógépe elé, állhat­na a munkapad mellé, a pult mögé, hogy semmiről sem maradt le. A kötelező szerénység ellenére el­várom, hogy ötletemet a tévé is népszerűsítse. Az ügy jelentőségé­nek ismeretében azonban ragasz­kodom ahhoz, hogy valamelyik nap huszonnegyedik órájában is­mertessék érveimet. Az se volna baj persze, ha a kései közérdekű műsorokat nézhető és látható időben is megismételnék. Még annyit: az újításomért esedé­kes honoráriumról lemondok az alváskárosultak javára. * A múlt szombati Napraforgó műsor szőke műsorvezetőnőjének egyik kedvelt kifejezését kölcsö­nözve semmiképp sem nevezném „irtó szépnek" hogy el-eltüntet bi­zonyos kifejezéseket — szavajárá- sa szerint — dolgokat. Az édeskés stílusú hölgy számára ügy, jelen­ség, cselekedet, tünet, esemény, hi­ba, helyzet, kérdés, valóságmozza­nat, előny, hátrány, bánat, öröm: dolog. Állítólag primitív népek né­hány száz szóval megértetik magu­kat. Úgynevezett fejlettebb orszá­gokban élők is? Nem dologtalanít- hatnák a Napraforgót (is)? Nem tudják a művelődési — pont a mű­velődési! — főszerkesztőségen, hogy ez így nem jó dolog, azaz gya­korlat? Annak idején a negyedik elemiben boldogult tanítóm nem tűrte el, hogy dolgozatában egy irkaoldalon bárki kétszer leírjon egy szót. Hányast adna annak a hivatásos beszélőnek, aki sajnála­tos igénytelenséggel szürkíti nyel­vünket, gondolkodásunkat? ■ Készületlenségnek tulajdonítható hibasorozata, akárcsak a sportosz­tály egyik-másik riporterének kínos tájékozatlansága? Kérdezem az osztály általam tisztelt vezetőjét, hogy miként lehet döntőt szervezni egy most kezdődő versengésen. Az első bajnoki mérkőzés szünetében a 11-es-rúgó versenyről tudósító mikrofonos-kamerás kolléga töb­bet hibázott, mint az Újpesti Dó­zsa védelme a számukra nemszere­tem napon. Kedvetlenségünket az sem enyhíti, hogy ama értesülését is megosztotta a képernyő előtt ülőkkel, amely szerint a Magyar Hírlap tizenegyeseket hibázó mun­katársa „még nem rúgott be". Ta­lán épp ez jvolt a baj? Heltai Nándor Lokálpatrióta művészek A baranyai képzőművészek közül többen városuknak, fa­lujuknak adományozták élet­művüket, illetve alkotásaik leg­javát. A befogadó közösségek vállalták, hogy méltó körülmé­nyek között helyezik el a gyűj­teményeket, gondoskodnak megóvásukról és bemutatásuk­ról. A lokálpatrióta művészek adományaikkal állandó képtá­rak, kiállítások alapjait vetet­ték így meg, gyarapítva lakóhe­lyük kulturális értékeit, idegen- forgalmi látnivalóit. A nemes „divat” elindítója a baranyai képzőművészek do­yenje, a néhány éve elhunyt Martyn Ferenc Kossuth-díjas festőművész volt, aki az élet­művét alkotó legfontosabb al­kotásait Pécs városának ado­mányozta. Munkáinak többsé­gét a Janus Pannonius Múze­um őrzi. A mester egykori ott­honában, a nevezetes Múzeum utca egyik műemléki házában állították ki válogatott festmé­nyeit, szobrait, grafikáit. Az azóta ugyancsak elhunyt Simon Béla Munkácsy-díjas festőművész Siklósra hagyta életművének zömét: több mint másfélszáz alkotását. Képeiből galériát rendeztek be a város­ban. Kolbe Mihály csaknem hatvan éve telepedett le Mohá­cson, ahol rajztanárként dolgo­zott és festőművészként alko­tott. A városnak adományo­zott műveiből nyílt meg a Kol- be-képtár. Zágon Gyula több mint negyven éven át tanított és alkotott Szigetváron, alkotá­sainak legértékesebb részét átadta a városnak megőrzés és bemutatás végett. Két baranyai nagyközség is részesült a képzőművészeti adományokból. Haraszti Pál festőművész szülőfalujának, az ormánsági Vajszlónak ajánlot­ta fel képei javát. A gyűjtemény az új művelődési házban ka­pott állandó helyet Platthy György festőművész ötven festményt ajándékozott Pécs- váradnak, ahol állandó életmű­kiállítás nyílt alkotásaiból.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom