Petőfi Népe, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-17 / 193. szám

1990. augusztus 17. • PETŐFI ÍVÉPE • 5 HA A HATÓSÁG MONDJA: ÚGY VAN! Eddig is egyre kevesebb kister­melő vállalkozott sertéshizlalásra, a tempósan növekvő költségek és az ettől elmaradó felvásárlási árak miatt. A húsexport leállításának következményei még ezután jelent­keznek, de más, egyéb bajok is apasztják a termelési kedvet, tize­delik a sertésállományt. Végül azt is elrontjuk, ami eddig jó volt: az alapellátást... Eleinte minden jól ment Egyik nap még az egyik, másnaptól már a másik vírus pusztított 9 Sertéstelep — fertőzés után ... (Gaál Béla felvétele) Szilvást Ferenc nem is olyan régen még azon kevesek közé tartozott, aki azt vallotta, a jelen­legi körülmények között is érdemes sertéshizla­lással foglalkozni: nagy tételben. Nem a sok kicsi sokra megy elv alapján, hanem mert egy bizonyos mennyiséget meghaladva a fajlagos költségek nem növekednek egyenes arányban az állatok számával. Igaz, hogy ehhez már eleve nagyobb indulótőke szükséges. Szilvási Ferenc­nek volt valamennyi pénze, ahhoz vett fel vál­lalkozói kölcsönt, s még a saját munkáját „tette hozzá”: így teremtett a kerekegyházi tanyák egyikén sertéstelepet. A lehető legkorszerűbbet, mert a kalkulációban az is benne volt, hogy ekkora állománnyal csak úgy bír el,-ha számára a legegyszerűbb lesz minden munkaművelet. Tudta, hogy még ezzel együtt is erre kell áldozni az összes szabad idejét: úgy kezdett bele, hogy fillérről fillérre, percről percre kiszámolta a „be- vételt-kiadást”. Az idén januártól telepítette be a 30 anya­disznót, vett hozzájuk két „gyönyörű” kant is. A kismalacok annak rendje és módja szerint világra jöttek, szépen cseperedtek, úgy mentek a dolgok, ahogyan elterveztetett. Aztán május­ban az egyik jószágnak hasmenése támadt: de olyan intenzív ám, amilyent csak valami komo­lyabb betegség okozhat. Szólt is az orvosnak Szilvási Ferenc azonnal. Ki kellett irtani az állományt A körzeti állatorvos injekciói ellenére tempó­san terjedt a betegség a sertések között, egyik a másik után pusztult el. Négy anyakoca, 16 süldő, 13 malac: folyamatosan növekedett a lista... A kistermelő enyhén szólva pánikba esett, s egy idő után már arra is gondolt, hogy talán nem helyes az orvos diagnózisa. De hát ezt bizonyítani is kellett volna! Egyébként is: dr. Szakáll Szabolcsot jó orvosnak ismerik, Szilvá­si Ferenc ezzel nyugtatta magát. Amitől félt, mégis bekövetkezett. Az az állat­orvos, aki a közben szabadságra ment Szakáll doktort helyettesítette, a betegségben éppen „soros” állatokat megvizsgálva, arra a követ­keztetésre jutott, hogy az állományban egyfaj­ta, gyógyíthatatlan fertőzés ütötte fel a fejét. Ilyen esetben — rendelet van rá — a tapasztal­takat jelenteni kell a megyei állat-egészségügyi állomásnak, a hatóság pedig köteles mintát kül­deni Pestre, laboratóriumi vizsgálatra. Ha az kimutatja a vírust, akkor az egész állományt ki kell irtani. Erre a sorsra jutott Szilvási Ferenc telepén is a még maradék, közel 100 sertés. A kiirtott állatokért — az erre a célra elkülö­nített központi alapból — kártalanítják a kis­termelőt. Nem a teljes értéket térítik meg ugyan — abból levonnak 20 százalékot —, de még azzal a „nyolcvannal” is lehet valamit kezdeni. Csakhogy azokat az állatokat, amelyek a min­tavétel előtt pusztultak el Szilvási Ferenc tele­pén, a hatóság nem számítja a kártalanítandók- hoz. így pedig olyképpen alakul az elszámolás, hogy mire a vállalkozói kölcsönt visszafizeti, a kistermelőnek nem marad annyi pénze, ameny- nyiből a tevékenységet újrakezdhetné. Mire a „betegségkép” kialakult... Ha csak a szerencsétlenség játszana benne szerepet, a történtekbe bele kellene nyugodni. De Szilvási Ferenc azért kereste fel panaszával szerkesztőségünket, mert úgy érzi, mások mu­lasztása miatt került nehéz helyzetébe. Azt re­mélte, mi majd szót tudunk érteni azokkal, akikkel neki nem sikerült. Dr. Molnár Zoltán, a megyei állat-egészség­ügyi állomás igazgatóhelyettese képviselte eb­ben az ügyben a hatóságot: ő volt jelen a minta­vételnél, ő intézkedett stb. Kérdésemre, hogy miért nem tekintik fertőzöttnek a hivatalos vizsgálat előtt elpusztult sertéseket is, azt vála­szolta, azért, mert a körzeti állatorvos diagnózi­sa nem támasztja alá. S abban a diagnózisban nem lehet tévedés? Ezt kérdezzem meg Szakáll doktortól, javasolta az igazgatóhelyettes, de ha az ő véleményére vagyok kíváncsi, megmond­hatja: nem tartja valószínűnek, hogy a kollégá­ja tévedett. És azt sem tartja különösnek, hogy a mintavétel napjáig az egyik fajta, a mintavétel napjától a másik fajta betegségben pusztultak el az állatok?! Molnár doktor hosszú szakmai magyarázatba kezdett, aminek ugyan a felét sem tudtam megjegyezni (s ő erre számított is), de a mondandója lényegét értettem. S az így szólt: az általam különösnek vélt szituációt nem tartja lehetetlennek! Pedig — folytattam, e vá­lasz után felocsúdva —, pár nappal a Szilvási- tanyán elkezdődött megbetegedések előtt, a két szomszédos tanyán az ominózus fertőzés miatt kellett kiirtani a sertéseket (ezt a kistermelőktől tudom). Miért nem oltották be a környező ta­nyák sertésállományát: ezzel megakadályozhat­ták volna a továbbterjedést, elejét vehették vol­na a Szilvási-telepen történteknek! Az előző két esetben tapasztaltak alapján — volt a válasz — még nem alakult ki a betegségkép (mármint a hatóságban), s nem vállalták azt a felelőssé­get, hogy egészséges állatok immunrendszerét terheljék meg a védőoltással... Úgy tűnik --- jegyzem meg —, hogy a betegségkép kialakulá­sához már csak a Szilvási-féle eset hiányzott. Mivelhogy utána oltottak a környéken ... Szerettem volna a kerekegyházi orvossal is beszélni, de többször is hiába kerestem. Időköz­ben Szilvási Ferenc beszélt vele: Szakáll doktor továbbra is biztos benne, hogy a mintavétel előtt másfajta betegségben pusztultak el az álla­tok. A sok pénzzel, rengeteg munkával létreho­zott, korszerű telep most ott áll üresen. Vétek itthagyni! — mondtam a kistermelőnek. Nem próbálja mégis újrakezdeni, újabb kölcsönnel? — Én? — nézett rám felháborodva. — De­hogy kezdem újra! Dehogy! Dehogy ...! . Almási Márta KECSKEMÉTI VONATKOZÁSÚ VITA EGY KÜLFÖLDI MAGYAR ÚJSÁGBAN — TÉVÉSOROZAT FERENCZY IDÁRÓL Családtörténet és szavahihetőség Figyelemmel olvastam egy magyarországi kolléga Dezinformáció és dezinformá- ció című, Josef von Ferenczyvel foglalkozó cikkét a Német Szövetségi Köztársaság­ban kiadott Horizont című, magyar nyelvű időszaki kiadványban, mert éppen néhány friss információt szerettem volna közölni a korosodva is fáradhatatlan, sikeres üzletemberről. Tudatni akartam: a Ferenczy Media Ida címmel hatrészes tévéso­rozat forgatókönyv-váz\atát készít­tette el a „vidékről a császári udvar­ba került rokonról”, Erzsébet ki­rályné bizalmasáról. Nincs hírünk arról, hogy találtak-e már produ­cert Hellmut Andics forgatóköny­vének megvalósításához. Szerettem volna tájékoztatni az érdeklődőket, hogy a fővárosi Intercontinental­ban kialakított, átmeneti irodájá­ban ki mindenkit mozgósított egy fontos német személyiség magyar- országi látogatásának sikere, a ma­gyar—német gazdasági kapcsola­tok élénkítése érdekében. Varjuk a híreket: milyen lehetőségeket lát a kecskeméti egyetem alapítására. De méltathatunk-e a közvéle­ményt félrevezető, családtörténetét kozmetikázó közéleti személyisé­get? Rossz fényt vetne a szülöttét díszpolgári cimmel megtisztelő vá­rosra, ha az életmű szempontjából mégoly jelentéktelen ügyben is ké­telkednie kell a kitüntetett jóhisze­műségében, igazmondásában. Jól tudom, Josef von Ferenczy is tudja, napjainkban nem azon mé­rik valaki értékét, hogy milyen vér folyik ereiben. A nyugati demok­ráciákban nem jelent különösebb előnyt vagy hátrányt a származás, az örökölt vagy szerzett cím. Van, aki feltünteti névjegyén, levélpa­pírján, névtábláján, hogy doktor vagy báró, gróf, van, aki nem. Környezete magatartása, tudása, munkája, jelleme alapján alkot vé­leményt róla. Jaj azonban annak a közéleti embernek, akire egyszer is hamisságot bizonyítanak. Az újságíróra és a cikkét közlő lapra sem vet jó fényt a torzítás, a té­vedés. Mivel lapunkban is bemutat­tuk a Kecskemét történetében többnyire áldásosán szereplő Fe- renczyekét, természeteden helyre­igazítanánk a család származásáról közölt cikkünk tévedéseit, ha ennek szükségességéről meggyőzött volna a Horizont. Az említett cikk szerző­jének nemcsak a Magyar Értelmező Szótár forgatását ajánljuk—ha sű­rűbben tanulmányozná, nem té­vesztené össze a füvet a gyeppel —, hanem a szakkörökben mértékadó­nak elismert Magyar Családtörté­neti Szemlét is. Témánkhoz kapcsolódó, fontos tanulmányt találna az 1938-as év­folyamban. A Kecskeméti nemesi családok című, folytatásokban kö­zölt írás tudós szerzője hivatkozik Josef von Ferenczy hatodik felme­nőjének (nagyapja nagyapjának) öccsére, akiről külön is megemlíti, hogy leszármazottja (ükunokája) az 1623-ban, II. Ferdinánd által nemességre emelt Ferenczy Györgynek. Mindenekelőtt a Fe- renczyek példájával igazolja, hogy számos -itteni nemesi csalad, a ki­váltságokat eltörlő városban soká­ig nem látta értelmét nemesi szár­mazása elismertetésének. Az 1680- as években itt megtelepedő Feren- czyek is csak akkor hirdették ki nemességüket, amikor vagyonban gyarapodtak. Ha nem hisz a Horizont ez alka­lommal kissé felületes szerzője a családtörténeti szakfolyóiratnak, higgyen Ferenc Józsefnek, a csá­szári udvar szigorú, kivételt nem ismerő szabályainak betartására hivatott előkelőségeinek. A monar­chia történetében, a Burg ügyeiben kevéssé járatosak is tudják, hogy bizonyos kitüntetéseket, címeket csak nemesek kaphattak. Csak az kerülhetett — például — a csillag­keresztes hölgyek közé, akinek ősei legalább öt nemzedéken át a nemességhez tartoznak. Márpedig 1890-től Ida von Ferenczy csillag- keresztes hölgynek mondhatta ma­gát. Hozzá hasonlóan, családi ha­gyományként, számos magyar ügy — nemegyszer háttérben maradó — támogatója, a Ferenczy Media alapítója, a megyeszékhely dísz­polgára is nemesi származék. Ok­kal írja von-nal a nevét, még ha a Horizont csupán azért kérdőjelezi is meg ennek jogosságát, mert a Ferenczyek nem szerepelnek egy bizonyos, kétségtelenül tekinté­lyes, a nemesi családokat felsoroló könyvben. Annyi forintom lenne, ahány telefontulajdonos neve hi­ányzik a telefonkönyvből... Ha nem lenne elismert márkanév a Fe­renczy, ha nem vonnák kétségbe tisztességét, ez a demokrata csak lagyintene a „von”-ra. De így is­merték meg üzleti körökben, így tartják számon szakmai és politi­kai körökben. Heltai Nándor MIRE ELÉG A KORMÁNYOK HATALMA? Ha a polgár nem akar oroszul tanulni... A marxi elvekre épülő társa­dalom akkor lépett a történő­iéin színpadára, amikor az ál­lam szerepe általában, különös­képpen pedig gazdasági téren, nagyobb volt, mint valaha. A bizánci örökségre épülő sztá­linizmus, a történelemben nem ismert szélsőséges államot ho­zott létre. A kánok és szultánok központi hatalma a korábbi fo­galmak szerint korlátlan volt, de a sztálinizmus megtanított arra, hogy ez csak látszólag volt igaz. Azokban a zsarnokságok­ban az emberek óriási többsége megtarthatta gazdasági függet­lenségét, az egyszerű emberek jövedelme a hatalomtól függet­lenül alakult, a magánéletig alig jutott el ténylegesen a hatalom. Az elmúlt negyven év megtaní­tott arra, hogy a sztálini hata­lom szinte mindennek az ellen­őrzésére, sőt szabályozására ké­pes, hiszen felszámol minden gazdasági autonómiát. Tényleg elhal az állam Az elmúlt években azonban nemcsak a sztálinista pártálla­miság bukott meg, hanem a de­mokráciákban is visszavonuló­ban van az állam. Vége az álla­mi erősödés mintegy százesz­tendős szakaszának. Ez minde­nekelőtt a gazdaságban jelent­kezik. Amíg a múlt század kö­zepétől kezdve a félperiféria ál­lamaiban a gazdasági bezárkó­zás biztosította a gazdasági utolérés lehetőségeit, korunk minden gazdasági utolérési si­kere a világpiacba, a nemzetkö­zi munkamegosztásba való igen aktív beépülésen keresztül való­sult meg. A német iparosítás még az önálló vámterületen alapult, a japán, a távolkeleti kisebb országok, a finnek, az osztrákok azért tudtak felzár­kózni, mert gazdaságukat nyílt­tá tették. Velük szemben a saját piacra berendezkedő úgyneve­zett szocialista országok lema­radása tragikus mértékűvé vált. Érdemes röviden elidőzni az okoknál. A század technikai forradal­ma — közte az agrártechnikaié is — alapvetően új helyzetet te­remtett a nemzetközi munka- megosztásban. Eddig a fejlettek és a kevésbé fejlettek közötti munkamegosztás volt a legjö­vedelmezőbb. A jelenkorban már a fejlettek egymás közötti forgalma az elsőrendű jelentő­ségű. A század közepéig igen jelen­tős volt a nemzetközi forgalom­ban a nyersanyagok és a mező- gazdasági termékek súlya. A legutóbbi évtized technikai fejlődése következtében na­gyon meggyorsult a feldolgo­zottság, az alapanyagok értéke, a késztermékekhez képest, alig jelentős. Az elmúlt húsz évben az átlagosnál gyorsabban nö­vekvő gazdaságok mindegyike viszonylag nyersanyagszegény, és sok embert kell viszonylag kis területen élelmezni. Ezelőtt 15 évvel, az olajválság idején általános volt a pánik, hogy az energiaárak igen magasak lesz­nek, a világ energiatartalékai pedig kimerülnek. Gondoljunk csak a Római Klub jelentésére. Ezzel szemben ma az olajárak ismét alacsonyak, az ismert olajtartalékok pedig megtöbb­szöröződtek. A keletnémetek a lábukkal szavaztak A gazdasági határok lebon­tásában a nemzetközi vállala­tok is sokat tettek. Ma már nem a termékeik értékesítésében, hanem fejlesztésében, gyártásá­ban nemzetköziek. Ezek a nem­zetközi vállalatok ma érdekeik­nek megfelelően képesek száz- milliárdokat mozgatni az or­szágok között, anélkül, hogy a kormányok akárcsak előzete­sen tudomást szerezhetnének róla. Ebből a tényből kell fa­kadnia a közös valutáknak, az országhatároktól független tőzsdéknek. De ezek a vállala­tok nemcsak a termelést osztják meg tetszésük szerinfországok között, hanem a menedzsereket is érdekeiknek megfelelően mozgatják. A munkaerő is egyre inkább mobillá válik. Ezen a téren még mindig elég erős a kormányok korlátozó szerepe, de a folya­matot képtelenek megállítani. Ma már minden kormány kénytelen megfelelő életfeltéte­leket és elegendő szabadságot teremtem, ha nem akarja, hogy a lakossága cserben hagyja. Annak a ténynek a jelentőségét, hogy a német egyesülést a la­kossági mobilitás kényszerítette ki, ma még alig ismerték fel. Pedig ez volt az első jelzése an­nak, hogy a kormányok ezentúl nem mellőzhetik az állampol­gárok politikai és gazdasági ér­dekeit. De nem csak gazdasági téren olvad egyre kisebbre a kormá­nyok hatalma. A tőkénél, az áruknál és a munkaerőnél sok­kal szabadabban áramlik az in­formáció. A legnagyobb forra­dalom ugyanis ezen a téren zaj­lik. Egyre nevetségesebbé válik már az a kormány, amelyik elő akarja írni, hogy mit olvassa­nak, mit hallgassanak, mit néz­zenek az emberek. Ebben is megszűnt a kormányok hatal­ma. A rádió már nem ismer or­szághatárokat, még nem ilyen elterjedt, de már itt van a televí­ziózásban is a nemzetközi piac a lakásunkban. Már mindenki­nek érdemes nyelveket tudni, hiszen ez teszi lehetővé, hogy az igényének . megfelelő információhoz jusson. Az in­formációban is megszűnt a nemzeti piac, ezzel a kormány hatalma. Piac és önkormányzat A kormányok ma még a költségvetési szektorban ren­delkeznek a legnagyobb hata­lommal. Az oktatásban, az egészségügyben még élhetnek a szomszédos államoktól eltérő szabályozások. De itt is elkerül­hetetlen a visszavonulás. Ha az oktatási kormányzat nem azt teszi, amit a lakosság akar, ak­kor megjelennek a magánisko­lák, a gazdagabb szülők kül­földre küldik a gyermekeiket. Jó lecke volt erre az elmúlt rendszer oktatáspolitikájában az orosz nyelv erőltetése. Az óraszámot még megszabhatja a kormányzat, de azt, hogy ta­nuljanak a gyerekek, azt nem. Ezzel szemben az angol és né­met nyelv tanulása virágzott a magánszektorban. Látszólag a hadsereg maradt még a kormányok hatalmában. Ez sem így van. Egyrészt a ka­tonai kiadások tendenciaszerű­en a nemzeti jövedelem egyre kisebb százalékát emésztik fel. Ma már a fogyasztói társadal­makban lényegesen kevesebb katona van, mint pedagógus. Ezelőtt száz esztendővel még átlagosan tízszer annyi volt a katona, mint a tanító. A nemzeti államok hatalmá­nak a kora tehát lejárt. Az ál­lam valóban elhal, nő a nemzet­köziség. De nem úgy, ahogyan ezt a marxisták elképzelték, azazhogy az állam előbb erősö­dik, a nemzeti elzárkózás nő mindaddig, amíg az élcsapat, a párt és a kormány vezetői meg nem teremtik az állam elhalásá­nak és a nemzetköziségnek a feltételeit. A való világ fordított úton jár. Az állam szerepe elol­vad a gazdaságban, szerepét az egyik oldalról átveszi a határo­kat nem ismerő piac és a kis egységek érdekeit, értékeit őrző területi önkormányzat. Az ál­lam temetése az emberiség örömünnepe lesz. Minél többen érjék meg közülünk! , Kopátsy Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom