Petőfi Népe, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-17 / 193. szám
1990. augusztus 17. • PETŐFI NÉPE • 3 Nagy boldogasszony, 1990, Kalocsa Augusztus 15., szerda. A naptár fekete betűs kiírása szerint} Mária-nap. Mégsem állnak sorba a virágüzletekben köszöntő csokrokért, az idősebb és középkorú nők között gyakoribb név viselőinek ünneplésére. Ezen a napon ugyanis a katolikus egyház ünnepli Máriát, Jézus anyját, a szent asszony dicsőséges-fájdalmas életének befejezését, halálának napját. Szent Istvánról, Magyarország első keresztény uralkodójáról, az államalapítóról több-kevesebb ismerettel mindenki rendelkezik. Talán sokan tudják azt is, hogy első királyunk életének utolsó napjaiban (talán előre látva a Kárpát- medencében hont foglaló magyarság immár 11 évszázados „útkeresését” Európába) országát és koronáját Máriának ajánlotta föl. Máriának, a Nagyboldogasszonynak, akit még a pogányság/ kereszténység határán ingadozó egyszerű ember is szívébe tudott fogadni, hiszen ősi hitében jelen volt a „Boldogasz- szony” misztikus tisztelete. Kalocsa városában, a Főszékesegyház alapjait Szent István uralkodása idején rakták le az első építők. A tatárjárás alatt elpusztult istenháza helyén 1733—54 között emelték újra, Mayerhoffer András tervei szerint, a 4., barokk stílusú templomot. A történelem megpróbáltatásai sem rendítették azonban meg az egyház és a hívek hűségét: az újjáépülő templomokat mindig is az „égbe vett” Mária tiszteletére szentelték újjá. Különös hűség ez, hiszen Mária mennybemenetele a római katolikus egyház dogmái (hittételei) sorába csak 1950-ben, XII. Pius pápa idejében került. Lényege az, hogy Jézus anyja egész testi mivoltában megdicsőülve a mennybe emeltetett. A Főszékesegy ház búcsúnapján , szerdán, este 6 órakor érseki szentmisét mutatott be dr. DankóLászlók'dlocsái érsek. Az ünnepélyes szertartás (amely az egy hétig tartó „Szent István-napok” rendezvénysorozatának is szerves része volt) reprezentálta a rendszervái tás adta szabad vallásgyakorlás „mély lélegzet- vételének” bensőséges örömét éppúgy j mint a történelmi egyház két évezredes hagyományainak erejét. A padsorokban helyet foglaló több száz hivő—köztük szinte járni alig képes idős, kézen vezetett kicsinyek, s fiatalok is nagy számban — részvétele a szentmise misztériumában a hit erejének, a kalocsai hívek hűségénekszimbólumaislehet. N.VI. W: „MÍ, 56-osok sosem voltunk a félmegoldások hívei... ” Izsáki beszélgetés Rácz Sándorral Izsák, Kölcsey utca 12. Jellegzetes mezővárosi gazdaház. Lehetne akár valamelyik befolyásos, helyi kisgazdapárti tisztségviselőé is. A termetes, barna vasfüggöny, a kerítés nagy udvart s kertet rejt. Már az első pillanatban feltűnik azonban, hogy zilált, elhanyagolt a gazdaság, hogy nem itt lakik a gazda. Egy kivénhedt, barna, Wartburg kombi vesztegel az öreg eperfa hűvösében. Szürkül a rárakódott portól. A gumik laposak. Csirkék, kacsák hűvösölnek alatta. Itt lakik, évtizedek óta, Rácz Sándor nyugdíjas szerszámkészítő, az 1956-os Nagybudapesti Központi Munkástanács volt, s a nemrég megalakult Központi Munkás- tanács jelenlegi elnöke, a magyar munkásság parlamenti szószólója. Helyesbítek: itt is! Hiszen, miután felesége — a köztiszteletben álló gyógyszerésznő — átvette az örökségét, e családi portát és ide költöztek, nem adták el a budapesti lakást. Rácz itt is, ott is otthon érzi magát. Az elnök úr, bár már túl van a hatvanon, fiatalokat megszégyenítő energiával dolgozik. Fáradhatatlanul szervez, érvel, politizál. S közben arra is van gondja, hogy a Szajor dűlői szőlőt ne rontsarmeg a gaz, meg a peronosz. Mit szólnának az izsákiak? Rossz gazdát jelöltünk polgármesternek? Félig-meddig — Sokan — százak, ezrek — álltak Ön mögött a kommunizmus elleni harcban: akik esküdtek az 56- os eszmékre, Nagy Imrére, Maiéterre, Gimesre és Önre is. Aztán, amikor végre sikerült, amit harmincnégy év óta várt a magyar nép: mindenki gyorsan igyekezett megtalálni a maga székét és íróasztalát, ez új fordulóra. Önnek viszont maradt a fapados, hajnali munkásvonat, a baráti segélyautó, meg a munkásgyűlések emelvénye. A tavalyi sikerév után nem éri megcsalt- nak magát? — Furcsa, zavaros időket élünk. Nem olyat, amiről Kádár börtöneiben, s később álmodtam. Mi, 56- osok sosem voltunk hívei a félmegoldásoknak. Teljes szabadságot, teljes függetlenséget és a munkásságot fölemelő demokráciát szerettünk volna. Azt már biztosan tudhatjuk: megbukott a kommunista diktatúra! De, sajnos, a világ dolgai csak félig-meddig változtak meg. Az ügyeskedők, a zavarosban halászók és a politikai kalandorok ideje ez. Amelyben még a régi rendszer népnyúzó keretlegényei is bátran és szemtelenül menthetik át hatalmukat, busás jövedelmeiket. A pénzügyi csőd kényszerű hatásai legjobban azokat érintik, akik a Kádár-rendszerben is — de a Horthyéban is — kimaradtak az osztásból: a kisembereket. Manapság, a jogalkotás s -alkalmazás zűrzavaraiban például már mindenki — visszavonhatatlanul — tulajdonos lehet, csak a munkás meg a tsz-tag nem. Idegen tőkések szaglásszák körbe fintorogva a magyar nép gyárait, üzemeit: válogatnak, turkálnak a mi javainkban. Ez kell, emez nem kell! S minderről nem tud az a népes csoport, amely verejtékes munkává!. megteremtette mindezt. Hát hogyne lennék csalódott? A múltamat árulnám el, ha halkabbra fognám, ha csendben visszavonulnék. Szabadszállás és Kiskőrös — A 48-as márciusi ifjak, akik a forradalmat szervezték és vezették, nem kellettek a politikusoknak, a Batthyány-féle adminisztrációnak. De a népnek sem. Tudjuk, Petőfit néhány hónappal márciust kővetően elkergette a szabadszállási nép. Ez a furcsa történet jutott eszembe az Ön idei választási kudarcáról... • — Nem tartottam tragikusnak a márciusi visszautasítást, hiszen a kisgazdapárt — melynek eszméit magam is hirdettem — képviselője nyert... — Szerintem már az is döbbenetes volt, hogy ez a párt jelöltet állított Ön ellen. Rácz Sándort, az 56- os hőst megverte Pohankovics István állami gazdasági főkönyvelő... — Ha a sorsom úgy alakul, mint a Nagy Imre-csoporté, vagy mint egykori harcostársamé, Báli Sándoré, aki a konszolidáció nehéz éveiben elhitte, hogy minden elveszett: föladta és meghalt. Szóval, ha nem érem meg 1990-et — a képlet tiszta és egyszerű: hős forradalmár vagyok, akinek emléktábla és koszorú jár, mondjuk, minden október 23-án. De az én nehéz sorsomnak még kijárt más is. Siker! Beszéd Nagy Imréék temetésén, a Boldog Asszonyanyánk közös éneklése. Majd ez a kudarc is. Sőt, az is, hogy Kádár egykori ellenzéke, amelyre oly gonddal felügyelt a BM III/III-as ügyosztálya (egykori barátaim): megtagad! El próbál csapni a munkásságtól. Bojkottot hirdet rendezvényeim ellen. Nem mondom, nehéz lecke ez a sorstól. Mindezek ellenére sem bánom, hogy tartottam a fogadásom: nem lettem egyik politikai erőnek sem a bábja, amellyel színi előadásain szórakoztatná a nagyérdeműt. Ha bennem lenne hajlandóság üyen alkukra, már „lefeküdhettem” volna a kommunistákkal is. Most, mondjuk nyugdíjas munkaügyi miniszterként sétáltathatnám unokáimat. De sem akkor, sem most nem vagyok hajlandó alkudozni a nép jogos jussán. Mondom ezt annak ellenére is, hogy tudom: a népet, akiért az életemet adnám, gyenge mutatványosok, ingyenlemezekkel, trikókkal, csecsebecse zászlókkal, vagy egy pohár kólával ellenem tudják fordítani. És most bocsánatot kérek Petőfi emlékétől, amikor őt említem. De szerintem a szabadszállási kudarc — történelmi távlatokban — végül is nem Petőfit, hanem megbuktatok minősíti, ugye? Egyébként is nekem elsősorban a nemzet ügye számít ... Nem a forradalmárok ideje — Az Ön ellen felhozott leggyakoribb vád, hogy politikai demagógiával fertőzi, lázítja a tömegeket, hogy anarchista, hogy elutasítja 'a kapitalizmust és a kommunizmust is, hogy populista... — Akik engem most demagógiával vádolnak, olyan gumigerincű legények, hogy amikor az kellett nekik, zászlóként emeltek magasba. Majd amikor Lakitelekre tartva „persona non grata”-ként emlegetett Pozsgay, bagóért eladtak. Nos, az ilyenek minősítéseit én nem veszem komolyan. Viszont elhiszem: ez nem a forradalmárok ideje. Kellemetlen lehetek a mai hatalom számára, amint — Arany szerint — az öreg Toldi is lehetett. Mert nem tapsolt, ha nem látta eljövetelét annak, amiért harcolt, amiért annyi testvére elvérzett. Az is fáj, hogy a mai vezetés egyes képviselői annyira lebecsülnek, hogy azt gondolják, mellőzéssel, lejáratással az igazamat is nevetségessé tehetik. Nem veszik észre, hogy minél flegmábbak, s minél jobban erőlködnek, annál nagyobb tábort gyűjtenek körém. Nyilvánvalóvá téve ország-világ előtt: az emberek csalódottak. S ez az érzés csak fokozódni fog, ha a privatizáció lezárul a földügyeknél. Vagy ha az ipar és kereskedelem újraelosztásánál nem kaphatnak megfelelő tulajdonosi részt a munkások. A legfontosabb feladatnak a szegények, a bajba jutottak, a kisemmizettek megsegítését, létbiztonságának megteremtését látom... — Ezzel a krisztusi programmal, hogy számíthatott sikerre Kiskőrös és Soltvadkert környékén? Hogy akarhat győzni szeptemberben Izsákon, a helyhatósági választáson? Errefelé lassan már a papok is fölhagynak az önző gazdagokat ostorozó kemény szavakkal. A főisten: Mammon. Ha ma Ladám van, holnap Opelem legyen. A többi nem érdekes... ,—-A helyi MDF és a kisgazda- párt aktivistái fölkértek. Őszintének láttam a bizalmat, elfogadtam: leszek a polgármesterjelöltjük. De mindjárt utána kifejtettem az egyik legfontosabb tézisemet: legelőször a nehéz sorsúak ügyét kell rendeznünk. Hogy azok, akiket az elmúlt rendszer megnyomorított — az alkoholizmus, a családok szétzüllése jellegzetes kortünet volt — lendületet és lehetőséget nyerjenek a talpraálláshoz. Szerintem ez nemzeti érdek is, és fontosabb annál, hogy rózsakert legyen Izsák főtere. Ami ellen, persze, nincs kifogásom! Ilyen az én „államigazgatási” teóriám. Vagyis visszautasítom azt a magatartást, amit gyakran tapasztalok. „Átvettük a hatalmat! Számoljunk bölcsen: mit is nyerhetünk a „vállalkozáson”. Hogy a nép mérges és csalódott? Értse meg, képtelenek vagyunk csodákra, egy tönkrevert országot örököltünk.” Én ez új világban sem indulok Mercedessel munkába. Maradt a hajnali munkásvonat és a zsúfolt Ikarusz. Szerencsére, így van módom találkozni az én igazi tanácsosaimmal. Akik beavatnak a titkaikba. Az biztat, hogy érdemesnek találnak az őszinteségükre ... Jönnek új barátok is __ , — Úgy tűnik, új szövetséges is jelentkezik Önnél. A Magyar Szocialista Párt. Legalábbis a párthoz közelálló sajtóorgánum. A nagy példányszámú napilap munkatársai rendszeresen figyelik az Ön tevékenységét. A lap szerkesztői biztosan kaján örömmel adják nyomdába az Ön olyan nyilatkozatait, melyek szerint: „az MDF ki akarja sajátítani a munkásságot, a munkástanácsokat”. Vagy másutt, hogy „félő, ha így haladnak a dolgok, Rácz Sándornak meg kell ismernie az Antall-kormány börtöneit is__” — Hogy szavaim vagy a Központi Munkástanács tevékenysége mely szerkesztőségnek fontos és érdekes? Nem tudom befolyásolni. Tagadhatatlan viszont, hogy fontos a nyilvánosság, hiszen nincs pénzünk önálló újság megjelentetésére. A tévében és a rádióban pedig alig kapunk szót. Mindenesetre megnyugtatom Önt: van annyi politikai tapasztalatunk, hogy észrevesszük, ha valaki sajátos céljainak eléréséhez eszközként akarja érdekvédelmi szervezetünket fölhasználni. Az MSZMP utódpártját jól ismerjük, személy szerint sosem barátkoznék olyanokkal, akik — amikor az úgy illett — ellenforradalomnak, majd népfelkelésnek mondták 56-ot. Tudom, hogy mire megy ki a játék! Ennek ellenére az igazat nem hallgathatom el. És harcolok tovább, ha a kormánynak minden fontosabb, mint a nép érdeke. így aztán, valóban hamar kegyvesztett lehetek a demokráciában is ... Ez az én sorsom, ez az, én keresztem: kegyvesztettség a holtak, a szomorúak, a szegények igazáért... Farkas P. József
