Petőfi Népe, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-15 / 191. szám

/ 1990. augusztus 15. • PETŐFI NÉPE • 5 A százéves író: Hunyady Sándor Tíz éven át a magyar irodalom egyik legsikeresebb szerzője volt, akit a bulvársajtó, a bulvárszín­pad, a bulvármozi versenyeztetett: 1930-tól 1942-ig, haláláig nem hagyta el a szerencse; egy eszten­dővel halála előtt még Amerikát is bejárta, ami keveseknek adatott meg, hiszen akkor is az volt a világ, a siker teteje. „Mikszáth óta a legízesebb han­gú magyar novellista” — irta róla egyik kritikusa. íme, az egyik véle­mény. A másik nem az egész íróra, csak az egyik dolgára vonatkozik: „tehetséges író tisztességes eszkö­zökkel készült munkája.” A „tehetséges” jelzőt tehát ez a másik ember sem tagadta meg tőle. Hunyady melyik a kettő közül? Mi, az utókor, akiket nem érint már olyan erkölcsinek mondott kérdés, hogy Hunyady Sándor egy színésznő (Hunyady Margit) s Bródy Sándor „törvénytelen” fia volt, s nem méricskéljük, ki a na­gyobb, az apa-e, vagy a fiú, ne­künk Hunyady Sándor író, akit olvasunk. Kortársai Sándorkázták, s azt a szójátékot sütötték rá, hogy Hu- nyadry Sandri. Olcsón. Elég egyet­len novelláját elolvasnunk, a Ba­karuhában címűt, hogy viszolyog- junk tőle. Hunyady Hunyady volt. Ebből a novellából kétszer csinál­tak filmet. Egyszer a háború előtt, egyszer a háború után. A háború előttit miért láttuk volna? A hábo­rú utániban a bakaruhába öltözött gálád úrfi egy nagyon jó mai szí­nész volt. A film jól sikerült. A no­vella még jobb: a történetet az író egyes szám első személyben meséli el; a gálád úrfi, aki megcsalja a cselédlányt, maga az elbeszélő. Nem Hunyady, hanem a novella­beli én. S ettől olyan kegyetlen a történet. Olvassuk a novelláit: a Razzia az Arany Sasbant, a Vöröslámpás házat, és a többit, már amikhez könyvben hozzájuthatunk. Mert bár állítólag az egyik legjobb ma­gyar újságíró volt, cikkeit, riport­jait eddig könyv alakban még nem adták ki. Úgy Írják: sokat tévedett, nem volt eléggé kemény. Én azért elolvasnám, mit írt az alatt az öt esztendő alatt, a harmincas évek­ben, országgyűlési tudósításaiban. Amelyek — állítólag -M életművé­nek kényes pontjai. De ha ponto­sak és tárgyilagosak? Egy száz éve született író van előttünk, akit még ezután kell föl­fedeznünk. Akiről kortársai szinte csak tiszta jót írtak, utókora pedig ez idáig csak a „szociálisát”, a kol­dus többséggel való részvétét je­gyezte, s közben az igazi Hunyady Sándort, a kegyetlenül jó és ke­gyetlenül gyönge írót — igazából sohasem mérte föl. Győri László Vigyázat! Átmentés! Még most is gyakran lehet olvas­ni arról, hogy a régi társadalmi rend képviselői az állam, vagyis a pártállam vagyonát kft.-be, gmk- ba és egyéb vállalkozásokba mene­kítik, úgymond átmentik saját ma­guk és az új társadalom számára. Ez, állítólag, nagyon elítélendő cse­lekedet, bár még senkit sem ítéltek el érte. Az őszinte szó erejében bízva, re­ménykedve az igazi demokráciá­ban, mindenkit szeretnék arra biz­tatni, hogy vallja be, mit mentett át, hiszen ideje végre tiszta lappal in­dulnunk. Jó példával szeretnék elöl járni, ezért most megteszem vallo­másomat. Átmentettem egy kiló kenyeret, 10 deka vajat és fél liter tejet, ami a rendszerváltás pillanatában ép­pen a konyhában volt. Áthoztam az új rendszerbe azt a háromszáz szólást és káromkodást, amit a régi­ben nem volt ildomos elmonda­nom, mert még akkor nem volt hozzá demokrácia. A múlt rend­szertől örököltem a személyi jöve­delemadót, hogy a levont összeggel havonta hozzájárulhassak a múlt és- Ni jövő hibáinak felszámolásához. (Mellesleg a kormány is átmentette azt a módot, amellyel a régi reform­állam engem kizsákmányolt.) Át­mentettem a vezetői engedélyemet, azaz a jogosítványomat, így to­vábbra is a jobb oldalon haladha­tok, mindig csak előre. Sikerült a boltból kimentenem egy üveg konyakot, így megmentet­tem a legközelebbi áremelés elől. Magammal hoztam az új rendszer­be a reumámat, három foghíjamat és két kajla fülemet, amelyre igen nagy szükség lesz valahol, valami­kor. Ha már átmentésről van szó, megemlítem, hogy a fivérem át­ment, és Romániában a legelső já­rókelő azt kérdezte tőle, mit hozott. O nem árulta el, mit mentett át. Én viszont átmentettem kétezer forin­tot 20 dollárba! Az új rendszerbe áthoztam két pár lyukas zoknimat annak bizo­nyítására, hogy a szocialista társa­dalomban mennyit kellett talpal­nom a talpon maradásomért. Megstoppoltam, és továbbra is hordom ... Egy nagy kötetet tesz ki az a sok ígéret, amelyet mind a régi, mind az új kormány és a hata­lomra került pártok tettek. Megőr­zőm, olvasgatom, hogy aztán el tudjam dönteni, melyik kormány valósítja meg őket. És végezetül: átmentettem teljes lényemet és személyiségemet a szo­cialista társadalomból a csírázó polgári demokráciába. Nem va­gyok ugyan olyan értékes és, tekin­télyes homo sapiens, mint á magyar labdarúgó-válogatott valamelyik éppen formáján kívül lévő játékosa, de, remélhetőleg, ez az átmentés mégis,mér majd az illetékeseknek annyit, hogy ne csak az árakat, ha­nem a fizetésemet is emelik 40-50 százalékkal. Szeretném a magyar forintot a pénztárcámba menekíte­ni, mielőtt még teljesen megpuhul­na a forró napon ... Saiga Attila ÚJ KÖNYVEK: Ken Follett: Papírpénz. (Mag­vető, 130 Ft) — Robert Ludlum: Hölgykommandó. (IPC könyvek) (IPC; 89 Ft) — Móra Ferenc: A ci­negekirály. (Móra, 120 Ft) — Gu- lácsy Irén: Förgeteg. (Garabonci­ás, 130 Ft) — Gundel Károly: Kis magyar szakácskönyv. Német nyelven. (Corvina, 180 Ft) — Jür­gen Kasedorf: Karburátorok javí­tása és beállítása. (Műszaki K., 248 Ft) — Magyar tájak ételei. Né­met nyelven. (Táltos, 298 Ft) — Hódos György: Kirakatperek. (Eötvös K., 160 Ft) — Kelemen Lajos: Közel a város. (Orpheusz, 60 Ft) — Noelle Berry McCue: Kedves idegen. (Text Kft., 69 Ft) — Bulla András: Jógaiskola. 2. ki­ad. (Hungária Sport, 76 Ft. — Eg- riné Rónai Mária—Pettendi Zsu­zsa: Alapítványok létesítése és mű­ködése. (Közgazdasági és Jogi K., 220 FtYr-^.R.C-iHolland: Mikroe­lektronika, ús 'mikroszámítógépek. (Értelmező szótár) (Műszaki K., 195 Ft) Pinocchio kalandjai. Forma Art, 86 Ft) — Rápoti Jenő —Romváry Vilmos: Gyógyító nö­vények. 9. kiad. (Medicina, 140 Ft) —- Velence útikalauz. (Polyglott könyvek. (Téka, 129 Ft) — Vallá­sosság és népi kultúra a határain­kon túl. (Magyarságkutató Inté­zet, 87 Ft). KÉPERNYŐ Élni segítő tévé Csak a televízió ismételhet? Miért ne ítjam még egyszer a már egyszer közölt címet írá­som fölé, ha érzésem szerint kifejezi cikkem szándékát. Házi használatú értékrendemben az élet jobbítása áll az első helyen. Érdemes újra és újra szemügyre venni, hogy a Szabadság téri intézmény segít-e — és hogyan — eligazodni a világban. Csak má­sodsorban gondolok a gyakorlatias tanácsok­ra, a köznapi értelemben mondott szolgálta­tóműsorokra. (Milyen lesz az idő? Mit érde­mes ültetni a kertben? Melyik útszakaszon akadozik a forgalom? Miként kell gondozni a lázas betegeket? Salátareceptekkel és vallási módszerekkel, konyhai titkokkal és gyerek­nevelési ötletekkel egyaránt bőségesen ellátja házi barátunk a nézőket.) A hogyan éljünk útvesztőiben tájékoztató műsorok száma, minősége dönti el: segít-e élni a televízió! Egy-egy adott, gyakorta kí­nos-keserves élethelyezetben ad-e vigasztalást, reményt, ha úgy tetszik, útmutatást, valame­lyik látott-hallott film, tanmese, dokumen­tumjáték, kerekasztal-beszélgetés? Ha műalkotásként szemlélem a Családi kör adásait — vagyis kizárólag esztétikai, drama­turgiai követelményekkel szembesítem egy- egy történetét —felsorakoztathatnék né­hány kifogást. Olykor mintha túlságosan jók lennének a jók és érthetetlenül gonoszok a gonoszok. Mindennapjaink azonban józan ésszel folfoghatatlan eseteket, magatartásfor­mákat produkálnak. A gyűlölet, az ellenszenv, az irigység, a butaság, a kivagyiság, a kétség- beesés, a kapzsiság nem ismeri a méltányossá­got, az igazságot, a belátást, a másik megérté­sének szándékát, a hálát, a gyermeki (szülői) kötelességet, méreggé változtat hajdani sze­relmet, szeretetet. Az ártó szenvedély rabsága szörnyűbb az alkoholrabságnál. Kérdés persze, hogy a Hulló falevelek című, hétfőn, augusztus 6-án látott című filmhez hasonló segítő történetek kijózanítják-e a má­sok életét megkeserítöket. A kárvallottaknak bizonyára használnak. Buzdítják: ne adják föl. Változz, alkalmazkodj, ne szédülj bajaid örvényébe, biztatják. Különösen akkor, ha olyan kiváló rendező vállalkozik e nemes fel­adatra, mint András Ferenc. (Első, mindmáig felül nem múlt filmremekét, az Ördög veri a feleségét mintha egy órszágnyi Családi kör megrendelésére készítette volna.) A kiváló színészi teljesítmények közül is kiemelkedik a már fiatalon Kecskeméten ki­tűnt Fonyó István magára maradt, javaiból, szerelméből, családjából, munkájából, egész­ségéből kiebrudalt Vermes Károlya. Szívesen említem, hogy méltó társai között több, rész­ben kecskeméti kötődésű művészt is láthat­tunk a meggyőzően előadott megpróbáltatás­sorozatban. Kisebb-nagyobb szerepet kapott a most is itt játszó Gumik Ilona, az elszerző­dött Borbáth Ottilia, Galkó Balázs, Zsíros Ágnes, Cserje Zsuzsa, Barbínek Péter, Tallós Rita. A gondolkodásban segített a Kecskeméti Városi Televízió okosan felvilágosító kerek- asztal-beszélgetése. Sikere, remélhetően jóté­kony hatása elsősorban a szakértők jó kivá­lasztásának tulajdonítható. Az értelemmel, a tapasztalattal szembesítet­ték a kétségbeesés reménytelenségéből, a fel­tűnési viszketegségből, ostobaságból, nye­részkedésből született híreket. Nem tagadták, hogy nehezen magyarázható egyik-másik kü­lönlegesnek, rendkívülinek látszó eset, de új­ból és újból bizonyitották: akkor jutunk a legmesszebbre, ha minél alaposabban megis­merjük a természet örök törvényeit és nem hagyjuk kizsebelni magunkat közeli és távoli ámítókkal, a betegek kiszolgáltatottságával visszaélőkkel. Közérzetjavító, kitűnő műsort köszönhetünk Szabó Sándornak és munka­társainak. * Rontotta hangulatomat, a különben az utób­bi hetek egyik legtartalmasabb A hét műsorá­nak a végén, a sajnos az indokoltnál a most is agresszívebb Tardos Júlia. Magam sem kedvelem különösképpen Petrasovits Anna módszereit. A róla kialakult képet rontják a vasárnap este is emlegetett árulkodós levelek. Rossz beidegzettségekre vall, ha valaki vitás ügyeit azonnal a nagyfőnök elé viszi. Engem is felháborított az egyik szociáldemokrata ösz- szejövetelről készített hányaveti tudósítás, de aligha a miniszterelnök dolga az esetleges vét­kesek megdádázása. A bocsánatkérés pedig a hibát elkövető in­tézmény, illetve az ezt képviselő munkatárs kötelessége lett volna. Mert azért nem intéz­hető el egy kézlegyintéssel az ötszázat ötvennel összekeverő számolási hiba. Sajnos, nem is­merem a BBC sokat emlegetett etikai kóde­xét, de feltételezem, hogy keményen elítéli a tények meghamisítását. * Az áremelés, a közel-keleti válság, sporto­lóink mérsékelt szereplései, az aszály, a párt- viszályok, a békési sertésvész, a közlekedési krízishelyzetek ellenére boldog a nép. Ponto­sabban csütörtök óta elégedettek az emberek. Rokonok, ismerősök tudatták megnyugodva: Láttad, hallottad? Előkerült a Virág doktor a Szomszédokban”. Heltai Nándor TAMÁSI ÁRON: Keserű kenyér (2.) A Hadak útja sűrűsödni kez­dett, s csillagai egymást vigasztal­ták. A maradék fény a kalangyák te­tejére menekült, s a földek barázdái úgy látszottak, mint egy-egy hatal­mas ár, miben megfeketedett a vér. Mire az utolsó kévékhez ért, már nem olyan ember volt ö, aki meg­gondolással cselekszik. Hanem olyan, kinél a szeretet árnyékában elsorvad a tilalmas törvény ereje, s akinek szándékát már olyan érzés vezérli, amely fenntartja, élteti és élettel ékesíti a világot. Lassan, mint bátorító csoda, lá­tomás elevenedett meg szemei előtt: minden éhező teremtett lény feléje fordította lesoványodott orcáját, és feléje nyújtotta alamizsnáért aszott kezét. Feléje, ki rongyos ruhájában is hatalmas, mert annyi jósággal ál­dott, hogy azzal megszabadítja rút­ságától a bűnt: feléje, aki mégis leg­jobban hasonlít az Istenhez, mert gondjaiba veszi az éhezők vágyát. Szántóvető kezével a négy felső kévét megsimogatta és elszánt moz­dulással hóna alá vette mind a né­gyet. Aztán egy eltévedt kicsi öröm végigfutott orcáján, a falu felé for­dult, és lépegetni kezdett lassan, úgy, mint a templomból jövő ko­moly férfiú. Az igét, a jelt és az élet kény er ét vitte, hasonlóan egy szentakaratú emberhez, ki a beléje teremtett bűnt minden nyilvánulásában magával hordozza, s mégis az örök jóttevő- höz illőt akar cselekedni. Mintha új csillagok fényerejét próbálná az Úr, itt-ott megvilágo­sodott a föld meghajlott háta. Es jelezvén éjfélt, nagyoj sóhajtott a föld: ezzel a sóhajtással táplálja minden éjjel a meghalt földmívelök visszajáró lelkét. Szente Mózsi, ügyet sem vetve semmi veszélyre, egyre hagyta ma­ga után a kalangyákat. A hetedik föld borozdájánál mégis keményebb tartást adott a fejének, mert mintha botorkáló ember alakját látná, ki egyenesen nekitart. Egyszerre megállt a botorkáló ember, csak a szeme csillogása lát­szott. De erős, rezes hangon nyom­ban belekiáltotta a csendbe: — Ki vagy, hé? Aztán újra megindult, s néhány lépéssel már Mózsihoz ért. Látszott rajta, hogy az idő már jócskán eltőtt tőle, de azért a hosszú gyapjúszok- mán legényesen volt a vállára vetve. A nézése olyan, hogy likat égetne a papiroson, a jobb füle tövénél pedig egy háromágú vasvilla mutatott a csillagok felé. Szente Mózsi abbahelybe megis­merte, s már nyelve hegyin is volt az indulatos szó, hogy „a szentyit a vén fejinek, mit bogarász ilyenkor” de mégis békességgel kezdte: — Nézzen meg, s üsmerjen meg, Pali bál A pásztor meghunyorgatta sze­meit, — Biza, nem üsmerlek,.ecsém. — Eddig Szente Mózsi voltam, az Izsáké. Kitalálhatta volna, ha fungál még az esze, hiszen sok pipa­szárat szúrtam én ennek előtte ma­gának. — Netene! — tempózott a vén­ember, s istenesen szemügyre vette minden oldalról — egész merejében hozod is a Szente Mózsi formáját, s csak csoda, ha ilyen rongyosan is nem az vagy. — Kied is jobban tenné, ha boly- gás helyett földhöz ütné magát ilyen vaksetétben. Némi hivatalossággal felelt a pásztor: Ütném, ecsém, de vénségemre pásztorkodásba fogtam: őr őzöm a födeket, s ismét az áldást, ami raj­tok vagyon. — Az bajos dolog £ ejtette el Mózsi a szót, egy kicsit elsápadott, de a négy kévét még jobban a hóna alá szorítptta, s hát indúlófélben van. A határpásztor elejébe állott: — Még egy mákszemet nyug- hass, Mózsi, mert úgy jó nekem, hpgy a darabossá még hától vagyon, Azzal szúrós nézését a kévékre vetette, s beszédjét csípősre fogta: — Ügyé, no! Ki hitte vóna?! Hóit híredet kötötték, de kéntelen va­gyok hinni, hogy nem a mennyből szállottál alá. — Eresszen! Fiam s feleségem várnak 3 mondta nyersen Szente Mózsi. Az egyik kévét kötésinél hirtelen megragadta a pásztor: — Hát ki födjiről valók, hé?! Mózsi megvillantotta a szemét, s egy irtó keserűt káromkodott: — Eresszen, mert ami kenyeret ett, avval marad! — Az Istennek is tartozom véle, hogy egy szem búza is el ne legyen a határról — vallotta bátran és reszketve a vén pásztor, s a Mózsi hóna alól könyörtelenül kiszakasz- totta a kévét. — ügyé?! Most osztán a menny- béli szenteket is rakásba gyűttöm! —szaggatta ijesztő hörgéssel Szen­te Mózsi a szót, s már mind a négy kéve a földön s a vasvilla a kezében volt, s a másik pillantásban már, valahogy találta, a kévékre hullt a határpásztor, s nyöszörögve kapko­dott a fejéhez, miből olyan szép pi­ros vér csörgött a búzafejekre, mintha nem vénember, de húszesz­tendős legényecske csorogtatná. Mózsi hirtelen tette miatt össze- roskadva lábon remegett. A csend mélyebbre dobta a ha­tárt. Egy szempillantásig megállóit a szél is, aztán sajogni kezdett minden búzaszár, és reszketni a fű gyökere. Hatalmas körvonalakkal, ijesztő gyászosan és félelmetesen, véresen, és verejtékezve megjelent az Elet: egyik kezében Szente Mózsit tar­totta, ki bűn árán váltja meg az éhezőt, a másikban a vén pásztort, ki vére árán védi meg a más kenye­rét. Ki a hős?Es ki a bűnös? Ki az igaz, és ki a nem jó? így állott egymás mellett és szen­vedett egyformán a szegénységnek és a kétrétű igazságnak két áldoza­ta. Egyik jajgatott, a másik szívét tépte és irtózott önmagától. Aztán magára eszmélt, s a pásztor szíve fölé hajolt. — Jól szuszog, ó Istenem, legyen hálá! — azzal zsebkendőjével meg- törülgette a vénember véres fejét, a négy kévét kihúzta alóla, újra a hó­na alá csípte azokat, a falu felé for­dult, és lehajtott fejjel megindult, s a bűnt s a jóságot egyszerre vitte magával. A szél megnyugvás nélkül lebbe- dezett, mintha reszketne az éjszaka is. Közben-közben erősebb futamok sírva szaladtak. Ahogy a tarló között, kicsi suho­gással és szomorúan tovatűnt a ké­vét hordozó ember, a csend meghaj­lott, és ráhajlott a jajgató pásztor­ra, s mintha titokzatos értelme tá­madna és nyílana az éjszakának, vallató szavak hullottak véres fejé­re: — Hát te ki vagy, hé?! , — En vagyok a megvert gondvi­selő, kinek fájdalom a bére. En va­gyok a mások életére ügyelő, kinek kenyérre eresztették jutalmul a vé­rét. Es jajgatva felállt a pásztor, eset­ten körülvigyázkodott, a földek vé­gében meglátta az égdegélö tüzet, fogta a villát, s a saját vérére tá­maszkodva vánszorogni kezdett a tűz felé. A küzdelmet pedig, ami sorvasz- tóbb a fájdalomnál is, a véres ké­vékkel együtt Szente Mózsi tovább­vitte. Alvó kicsi virágra, tarló közé hullott búzafejre ha lépett, újra éle­tet bántott, s újra számadásra hívta a sors: —- Ki vagy, hé?! — En vagyok a verejtékező em­ber, aki véremből új kicsi életet te­remtettem. En vagyok a kenyérke­reső, aki magzatomért meghasitom a sziklát is, aki vétkezésem árán is _ szájába adom a kenyeret. O, fensé­ges hideg sors: én vagyok az apa! A kévéken lassanként egészen fe­ketének látszott a vér. Végre a földek lábánál letérve kertek végibe ért Szente Mózsi, és végképpen eltűnt a fák között, mint egy fekete gondolat. Ahogy belépett otthon a csűrbe, megijedt tőle egy gunnyasztó ba­goly, s az egyik szarufáról a másik­ra suhant. O pedig megremegett a bagolytól, netalán számonkérné tő­le a bűnt. Gyötrődött lelke mélyéig, és erejét kicsinek érezte nagyon. Aztán, egészen megtörve, leeresz­kedett a csűr földjére, az egyik ké­vét a feje alá igazította, s mire elsőt szólt a legserényebb kakas, szenve­désébe beleszenderedett. Reggel kisírt .szemekkel ébresz­tette a felesége: — Mózsi, Mózsi, ugyanbiza hol voltál az éjszaka? Ó, hogy látlak megint, hiszen egyet sírtam mosta­riig... Szente Mózsifehér és gyötrelmes orcáját megmozdította, s szomorú szemét az asszonyra emelte: I En-e?... Csak a tanárokban... A felesége összeütötte kezeit, s szepegni kezdett: — Egbelakó Isten, csak nem szá­ra meg valami tolvaj, hiszen véres a kéve! Erre felült a szomorú férfiú, ma­ga elé meredt, s csak a fejét hajto­gatta: — Véres-é? Az megeshetik... De estére új kenyeret ehettek. Aztán Szente Mózsi, szegény, rongyos, búbánatos ember, előke­reste a csépet, s könnyes szemekkel verni kezdte a négy véres kévét. (Vége)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom