Petőfi Népe, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-11 / 161. szám
1990. július If. • PETŐFI NÉPE • 5 HELYHATÓSÁGI VÁLASZTÁSOK Az ellenzék hosszú és forró nyara A parlament ellenzéki pártjai számára is újabb megmérettetés következik az ősszel: a helyhatósági választás. Vezetők és tagság kapcsolatáról, az önkormányzatok választási kampányának előkészítéséről kérdeztük a három párt egy-egy vezetőjét. SZDSZ: A pénzügyi helyzetünk kétségbeejtő A Szabad Demokraták Szövetségében Danis György országgyűlési képviselő, a vidéki szervezéssel megbízott vezető a beszélgetőpartnerünk. Az SZDSZ vezetésének és tagjainak viszonyát illető kérdésünkre így válaszolt: — Alig egy hónappal a választások után összehívtuk az országos küldöttgyűlést, mert szükségesnek tartottuk, hogy értékeljük eredményeinket’ és megvitassuk, miben nem vagyunk elég erősek. Akkor is megfogalmazódott: szeretnénk európai értelemben is modern, de jól szervezett pártként működni, ám szervezeteink abszolút értelemben vett önállóságának ez nem mehet a rovására! A vezetéssel való kapcsolatnak elvi síkon kell továbbra is erősnek maradnia, a zavartalan munkát 100 fős országos tanácsunknak és 11 tagú ügyvivői testületünknek kell biztosítania. — Tudjuk, az ügyvivők többnyire azok, akik országos hírnévre tettek szert korábbi közszereplésükkel, s ma szinte kivétel nélkül parlamenti képviselők. Vagyis nem a pártban dolgoznak ... — Valóban, mind nehezebben viselik a többszörös terhet a központi iroda munkatársai, tisztségviselői. Viszont vidéki — regionális — irodáink, amelyek révén mindennapos lehet a kapcsolat a központ és az ország különböző részein működő, például a több mint 700 vidéki szervezetünk között, számos kiváló személyiséget dobnak „mély vízbe”. így nem kell félnünk attól, hogy nem megfelelő színvonalú az utánpótlás a pártvezetésben. — Milyen muníciót kap a tagság a helyhatósági választásokra? — A legtöbb helyen nem várnak központi útmutatásra, segítségre. Csoportjaink többségéből máris számos ragyogó elképzelésről, helyi kezdeményezésről érkezett hír. Mindenütt személyekben gondolkoznak, s természetesen ott helyben illetékesek az ilyen döntésekre. Budapestről mi értelme lenpe beleszólni? Ami viszont mégsem teszi egyértelműen rózsássá a jövőt, az pártunk anyagi helyzete. Tudom, ezt a riválisok is elmondhatják, hiszen a kormányzati döntés, amely szerint csak szeptember végén kaphatjuk meg a pártunkat törvényesen megillető állami támogatást, valamennyi párt helyzetét és az önkormányzatok választásának propaganda- munkáját megnehezíti. Akár kétségbeejtőnek is nevezhetem pénzügyi helyzetünket, mert még a lezárult választások nyomda- és egyéb költségeiről is naponta kapunk számlákat, nemhogy új kampány megszervezésére futná a pénzből. De a muníció szerencsére nemcsak anyagiakat jelent, s a politikai, stratégiai felkészülés terén lényegesen jobban állunk. Június végén Mosonmagyaróvá- rott kezdődött az országos kampányra való felkészülés alapelveinek megbeszélése a tagság széles körének bevonásával, — ezt a rendezvényt az ország több pontján hasonlók sora követi majd. E találkozók időrendi naptára most készül, ősszel pedig — az októberre tervezett tisztújító közgyűlésünkön — már e kampány értékelését, s az ön- kormányzatok létrejöttével kialakult új helyzetből adódó tennivalóinkat is végig tudjuk majd gondolni. MSZP: Három alapvető követelmény A Magyar Szocialista Pártban Szekeres Imrével, a párt országos szervezőtitkárával beszélgettünk. — Milyen most a pártvezetőség és a tagság viszonya? — A Magyar Szocialista Párt úgy éli meg a választásokat követő hónapokat, hogy nem nélkülözheti tagsága közvetlen beleszólását és befolyását a politikai döntések meghozatalába. Új szervezeti felépítésünk — a 11 fős operatív elnökség és a 125 fős választmány — a garancia arra, hogy a helyi pártszervezetek és a párt felső vezetése között létezzen a közvetlen kapcsolat. Azt hiszem, ma már senki sem tarthatja megyei bizottságainkat politikai hatalmi központoknak, a helyi tagság saját tevékenysége segítésére hozta létre, s nem felülről erőszakolták rá. Ettől persze még nem lesz homogén az MSZP tagsága, s nem is lenne jó a súrlódásoktól mentes összhang. Szükség van a kialakult platformokra, s arra, hogy önálló mozgásteret biztosítsunk részükre. Ahogy nem nélkülözhetjük tagozataink — például az értelmiségi és a pedagógus tagozat — kezdeményező szerepét sem napjaink társadalmi változásainak vitáiban. — Az őszi önkormányzati választásokra hogyan készítik fel a tagságot? — A szocialisták valódi önkormányzatot akarnak, s ennek három alapvető követelményét hangsúlyozni kell! Az önkormányzati testületeknek legyen megfelelő anyagi alapjuk, biztosítsák számukra a kellő mozgásteret és szavatolja a rendszer, hogy a helyi ügyekben egyedül döntsenek. Sajnos, abban a törvényjavaslatban, amelyet most vitatott meg a parlament, sok a nem eléggé világos pont, ezért meg kell jegyeznünk: az olyan jogokkal, melyeknek'az érvényesítéséhez nem teremtik meg a szükséges feltételeket, nem lehet sokra menni! — Tehát: jogok és garanciák? — Igen, ez a kiindulópontunk a helyhatósági választásokat illetően. Egyébként nem kívánunk központi kampányt indítani, s a párt vezetősége sem akar beleszólni a helyi elképzelésekbe, hiszen az embereknek helyben kell tudniuk, milyen lehetőségekkel kívánnak élni, s hogy kiket tartanak alkalmasnak közfunkciók betöltésére. Még arra sem biztatjuk tagjainkat, hogy mindenképpen sorainkból keressenek tisztségviselőket az önkormányzatokba, hiszen ha környezetükben rátermettebbnek ítélik más párt képviselőjét vagy éppen egy pártonkívülit, bátran támogassák őt. — Ezekről az irányelvekről miként szerez tudomást a tagság? — A már meghozott elnökségi döntésekről a helyi szervezetekhez a Szocialista Párt belső információs csatornáin jut el a tájékoztatás, de az országos párttanácskozás után a több mint 400 helyi alapszervezet bármely tagja részletesen megismerhette pártunk állásfoglalását személyes részvétele vagy az alapszervezetet képviselő társa révén. Fidesz: Szikár, de határozott kampány Deutsch Tamás, a Fiatal Demokraták Szövetségének választmányi tagja igy válaszolt kérdéseinkre: — Hogyan jellemezné a Fidesz vezetőinek és tagságának egymáshoz való viszonyát? — Ezzel mérhető pártunk belső demokráciája. Mi „unikum” vagyunk, abban az értelemben, hogy generációs pártként működünk. Ez a sajátosság a tagság fokozott beleszólási igényét jelenti mind az országos jelentőségű döntésekbe, mind pedig a párt stratégiai elképzeléseinek kialakításába. Mostanra tagságunk „kinőtte régi ruháját”, éppen ezért már nem egy szerveződéshez, hanem egy jól felépített szervezethez kell a leginkább megfelelő belső struktúrát megtalálnunk. A választások óta eltelt két hónap alatt ugyanis 3 ezerről 10 ezerre gyarapodott a tagságunk, és működésünk mai rendje már-már áttekinthetetlenné vált. Alapkérdéseknek kell eldőlniük: Budapest és vidék, vezetőség és tagság kapcsolatrendszerének. Egyáltalán: milyen legyen valódi szervezetként a Fidesz? Hogyan lehet megoldani például, hogy alapvető kérdésekben is a legalsó szintekig kérjük ki a tagság véleményét, s használjuk fel a döntésekhez anélkül, hogy pártunk működésképességét veszélyeztetnénk? — Van egy — nyugodtan mondhatom így — ritka sajátosságuk: tagságuk mérhetetlen módon megbízik vezetőikben. — Nem szeretnék ezzel kérkedni, de ez valóban ténykérdés, ugyanakkor fontos eleme a Fidesz működésének. Ezt a különleges viszonyt a vezetők nagyra értékelik, s mindig igyekeznek rászolgálni a bizalomra. Nem könnyű az előttünk álló időszak, nem lenne az még korn)ánypárti szervezetként sem, hát még ellenzékben! Tetézve azzal, hogy az előző választási kampány idején még jól körülhatárolható volt, hogy mi és kik ellen emeljük föl a szavunkat, most viszont azokkal kell megküzdeni, akikkel korábban sok tekintetben azonos platformon álltunk. Főleg vidéken okoz ez gondot, ott, ahol még föllelhető a kettős hatalom. Egyrészt a régi rendszer emberei irányítják, végzik a tanácsok, iskolák, helyi intézmények munkáját, másrészt viszont a kormánypártok emberei már nyíltan aspirálnak hatalmi szerepkörökre. Tehát működik egy többpárti ellenzéki koalíció, amelynek tagjai közösen lépnek fel a régi beidegződéseken alapuló tanácsi döntések, az állami vagyon elherdálása, a még pozícióban lévő helyi vezetők hatalmának átmentésével szemben. Az ország jövőjét alapvetően befolyásoló kérdésekben azonban ez az ellenzék kettéválik, kormánypártra és valóságos ellenzékre. Ami a Fideszt illeti, úgy gondolom, van mire büszkének lennünk. Fiataljaink megtalálják! szerepüket a mozgalomban és a társadalomban, klubhálózatunk, akadémiánk, „zöld” csoportosulásaink, nyári táboraink pontosan meghatározott célok érdekében működnek, s közösségteremtő erejük sem lebecsülendő. — Milyen szerepet kap mindez a helyhatósági választások során? — Nehéz kérdés, hiszen az országnak nincs semmiféle önkormányzati tapasztalata. Ma még csaknem teljesen ismeretlen, milyen lesz végül is maga a választási rendszer, ki és hogyan fog polgármestereket választani, s hogy egyáltalán miként is kell önkormányzati kampányt csinálni. Vidéken különösen húsbavágó gond a rendszerváltás, a helyi hatalmasságok elleni harc, amelynek sokrétűségéhez képest a felkészülési idő igen kevés. Szakértők terén nem állunk rosszul, a kampány anyagi forrásait viszont nem látjuk. Az a pénz, amivel eddig rendelkezhettünk és amire ezután — késve — számíthatunk, csak a normális működéshez elegendő, ebből nem futja választási propagandára! így — biztosan mondhatom — szikár kampányunk lesz. Ám a tartalmi felkészülés tovább nem halasztható, a helyi csoportjaink műl&uJüsét a közelgő választásoknak kell alárendelni. A helyi jelöltek megkeresése, a lehetséges támqgatók megnyerése és egy jó kampánystratégia kidolgozása és elindítása, — ezek a mostani időszak legfőbb tennivalói (MTI-Press) 1 S. J. OSZTRÁK PROFESSZOR ÁLLÍTJA: „Jó példákra leltünk Magyarországon” Nemrégiben ért véget Kecskeméten a Tanítóképző Főiskola által rendezett óvodapedagógiai nyári egyetem. Az eseménynek külföldi vendége, előadója is volt. Dr, Friedrich Striberny professzor Ausztriából, a kremsi Pedagógiai Akadémiáról érkezett, hogy a hazájában folyó intézményi gyermekgondozás és -nevelés gyakorlatáról számoljon be az érdeklődőknek. — A magyarok számára meglepően hangzik, de itt jóval előbb tart az óvónőképzés, mint nálunk - mondja a professzor;Ausztriában ez a fogalom egészen 1985-ig csupán egy négyéves középfokú tanfolyamot jelentett. Új típusú képzésünkkel sikerűit magasabb szintre emelnünk: a négyből öt év lett és a végzősöknek egy érettségihez hasonló vizsgát kell letenniük. Az idén kerülnek ki az intézetből az első óvónők, akik — ha úgy gondolják — nyugodtan folytathatják a tanulást bármelyik egyetemen. — Milyen alapvető különbségek vannak a magyar és az osztrák óvoda között? — Erre nem egyszerű dolog válaszolni. A mi országunk kilenc tartományból áll, mindegyikben más törvények vonatkoznak a pedagógiai munkára. Nincs tehát két egyforma gyermekintézményünk. Óvodáink között — a települések, magánszemélyek, üzemek, kórházak által fenntartott hagyományos típusokon kívül — vannak szezonális jellegűek is, melyeket nyáron vagy a téli síidőszakban működtetnek, hogy a hazánkba látogató vendégek nyugodtan kikapcsolódhassanak. Óvodáinkat az osztrák gyerekek 85%-a látogatja rendszeresen. A kicsik háromévesen kerülhetnek ide, félnapos vagy egész napra szóló gondozásra. A megjelenés soha nem kötelező, ezért sokan vannak, akik az óvodai szolgáltatást csak néhány órára veszik igénybe. Ez persze azon múlik, mennyire elfoglaltak a szülők ... — Milyen a kapcsolat Ausztriában az óvoda és az iskola között? ■— Nálunk a kettő teljesen külön utakon fejlődött, nincs közöttük semmiféle szerkezeti összefüggés. A tanárok jogosan sürgetik a közeledést, hiszen a kicsik képességeit még iskolába kerülésük előtt fejleszteni kell, elő kell őket készíteni az ismeretanyagok befogadására. A két nevelési intézmény közötti jó kapcsolat kiépítéseire/ egyébként remek példákat találunk Magyar- országon. — S hogyan készítik fel a gyerekeket a rájuk váró iskolai követelményekre? — Létezik nálunk egy- bizonyos „előiskola”. Azok a hatéves gyerekek járnak ide, akik szellemi képességeiket tekintve elmaradtak. Éz az intézmény — a magyarországi gyakorlattal ellentétben — nem az óvodához, hanem az iskolához kapcsolódik, így tulajdonképpen nulladik osztálynak is tekinthető. — Hogyan gondoskodnak önöknél a szellemi és testi fogyatékos gyerekek óvodai elhelyezéséről? — Speciális óvodáink vannak számukra, de természetesen külön intézetekben foglalkoznak a súlyos és a kevésbé súlyos fogyatékosokkal. Aztán ezek a gyerekek az iskolai hálózatba kerülve kilencéves oktatást kapnak, s eközben a jobbak a hagyományos iskolába is átkerülhetnek. — Lehetséges, hogy az ön kecskeméti látogatása egy kialakuló testvér- intézeti kapcsolat kezdetét jelenti? t.— A kezdeteken már túl is jutottunk. Az itteni taiiító- és óvónőképző intézet három oktatója — dr. Dovala Márta főigazgató-helyettes vezetésével — nemrég látogatást tett a kremsi Pedagógiai Akadémián. Úgy érzem, egy mindkét iskola számára nagyon hasznos és hosszú életű kapcsolat született. f. m. KOMMUNIKÁÖÓS JAVAK ELKÓTYAVETYÉLÉSE _________ M i történjen a kábeltévékkel? Az üzlet megköttetett. Az egyik fél eladta azt, amihez szigorúan véve semmi köze, a másik cserébe nem adott semmit, A politikai harcok közepette a figyelem átmenetileg elterelődött a városi, más néven helyi közösségi, de általában csak kábeltelevízióként emlegetett intézményekről. Természetesen a szélcsend csak átmeneti volt. A stúdiókat, akár elismerik ezt jelenlegi vezetői, akár nem, politikai döntés hozta létre. Egy ideig a pártközpontban mereven elzárkóztak az ellenőrizhetetlennek és éppen ezért nagyon veszélyesnek ítélt tömegkommunikációs eszköztől. Majd fejedelmi gesztusként megajándékozták a lakosokat az európai szórakoztató műholdas adások vételének lehetőségével, és ehhez kapcsolódóan a kis közösségek életét látszólag legdemokratikusabban bemutató helyi stúdiókkal. A beruházás természetesen döntő mértékben lakossági hozzájárulásból valósulhatott meg, ám a berendezések egy-két kivételtől eltekintve az állami tulajdon valamilyen formájában maradtak. Van, ahol a tanács vagy az IKV, másutt erre a célra alakult kft. gyakorolja a tulajdonosi jogokat. Ez utóbbiak tisztázása azért fontos, mert a városi televíziókat újabban egy frissiben felbukkant szervezet vásárlásai osztják meg: a Macro-Vision Telekommunikációs Hálózatszervező kft. a stúdiók felesleges műsoridejét szerezte meg ingyen. Pontosabban olyan technikai fejlesztéseket helyezett kilátásba, amelyek az anyagi lehetőségekben nem tobzódó helyi szerkesztőségeket elkápráztatták. A legvonzóbb az egész országot összekötő, oda-vissza kapcsolatot biztosító mikrohullámú rendszer. Erre hivatkoztak a kecskemétiek, a dunaújvárosiak, a miskolciak. A sort hosszan lehet folytatni, mivel csatlakozott a hálózathoz a győri, a székesfehérvári, a szegedi stúdió is. Például azért is, mert elterjedt a pletyka, hogy csak az első huszonöt belépő részesül az áldásból. Ha ez nem is pontos információ, helytálló a huszonötös szám a szerződések érvényességénél. Minden megállapodás korlátlan időre köttetik, de módosítani is csupán negyedszázad eltelte után lehet. Igaz, így még érthetetlenebb, hogy félinfor- máltan, a szerződéstervezet alapos tanulmányozása nélkül, több ponton félreérthető, vitatható szöveget írtak alá. Ráadásul némely helyütt az „úgysem lesz ebből semmi” alapállásból közelítettek a kérdéshez, és gondolták, akkor miért ne? Szinte csak mutatóban akadnak olyanok, akik a több oldalról is megkérdőjelezhető adásvételhez nem adták nevüket. Például a gazdagrétiek és a debreceniek. Fenntartásait hangoztatta dr. Szekfű András, a Közvéleménykutató Intézet tudományos főmunkatársa is. Bár kétségtelenül szükség lesz az állami televízió mellett gazdasági-kereskedelmi csatornára, ám az átfogó kommunikációs törvény megszületése előtt frekvencia-moratóriumot kellene hirdetni a kábeltelevíziókra is. Ellenkező esetben ugyanis a körülmények kész helyzet elé állítják a döntéshozókat. A helyi televíziók esetében a Springer-ügyhöz hasonlóan kommunikációs javak cserélnek gazdát. A dolgot a politikai átmenet és az ebből fakadó személyi, anyagi és politikai biztonság elvesztése teszi lehetővé. A stúdióvezetők egy része nem szakember, hanem a korábbi hatalom politikai megbízottja, aki most a helyétTélti. Ezért fel sem méri, hogy a csatorna eladásakor olyan technika felett rendelkezik, ami nem az ő tulajdona, de nem is a munkatársaié. Igaz, hogy cserébe reális tartalom nélküli ígéreteket kap. A mikrohullámú rendszerrel kapcsolatban a szerződés sehol sem rögzíti, hogy azt a helyi stúdiók ingyen használhatják saját anyagaik továbbítására. Ezzel szemben a Macro-Vision által szervezett későbbi adást a most kikötött időtartamon túl nem szakíthatja megvannak anyagait nem bírálhatja felül. A kft. ugyan ígéri a műsorkészítési lehetőséget, de itt sem köti ki, hogy mennyi megbízást köteles adni. Az is elképzelhető, hogy egy-egy stúdiótól átvesz heti egy percnyi anyagot. Ezzel a szerződés formai követelményeit betartotta. Huszonnégy órásra tervezett — bár a „megfelelő feltételek” megszorítás ennél a pontnál is szerepel — adásában valószínűleg mindig azzal fog dolgoztatni, aki a megfelelő színvonalat a legolcsóbban biztosítja. Azaz a nagy reményekkel várt technikai megújulásra ismét nem lesz pénze a városi televíziónak. Közben vészesen közeledik az önkormányzati választások ideje, amikor a politikai pártok vélhetően nagyobb figyelmet szentelnek majd a célzott közönséghez szóló médiáknak. Vagyis lehet, a Marco-Vision műszaki ígéreteit a pártok politikai ígéretei követik hamarosan. Szabó Z. Levente KÉPERNYŐ A meccs tetszett vagy a közvetítés? A reklám és a közvélemény Miért csapja be a közvélemény a közvélemény-kutató intézetet? Útón-útfélen sokallják a tévéreklámokat. Mind többen bosszankodnak a képernyős árukínálat miatt. „Erre se jut, arra se, mégis dugdossák az orrom alá a jobbnál jobb holmikat”. Á gyerekeket kivéve mint műsort is unják a rengeteg hirdetést. Még a legötletesebbeket is! Jó, jó, tudom, az ismétlés a hatás titka. A jelek szerint azonban a nézők kevésbé járatosak a reklámpszichológiában, mert ellenzik a reklámdömpinget. Lehetséges persze, hogy tévedek, mert az illetékes közvélemény-kutató intézet szerint igen népszerűek a reklámok. Nagy — ahogyan mondani szokás — a nézettségük és a tetszési indexük. Már-már meghajoltam volna a felmérési adatok előtt, ha a veszprémi tévéfesztiválon nem kifogásolják mások is a terpeszkedő hirdetéseket. Lírám bocsá’, valaki a tévé egyes műsorából valamennyi hirdetést eltüntetné. Indítványát lenéző hallgatás fogadta. Senki sem ellensége saját magának, márpedig mind gyakrabban szerepelnek nyílt vagy burkolt hirdetésekben ismert tévés személyiségek. Csinálják, ha van rá idejük, amíg megéri nekik, és ilyen minőségben is elviseli őket a közönség. Kötve hiszem, hogy a hirdetési bevételek lényegesen módosítanák a tévé költségvetését. Tévedek? De ha már van .reklámok szerzésére hivatott szervezet, megy minden a maga útján. Nyilván érdekeltek is a bevétel növelésében. Félreértés ne essék: ha megkérdeznének, kell-e reklám, magam is igennel válaszolnék. Persze módjával, mert mint írásomból is kitűnik, furcsák az emberek. Nagyon tetszenek nekik a reklámok, meg bosszankodnak is miattuk. Ki tud igazságot tenni? Csak a reklámmal vagyunk így? Sportriporterek szerint a fél ország az elmúlt hetekben Olaszországra vetette tekintetét. Mit mond az előbb már említett közvélemény-kutató? Két mérkőzést vizsgáltak. Eszerint a nézettség egyiknél sem érte el a negyven százalékot. Világos beszéd, pontosabban egyértelmű következtetés. Azzal már nem nagyon tudok mit kezdeni, hogy-az NSZK —Hollandia mérkőzés tetszési indexe egy-két százalékkal magasabb volt egy másik mérkőzésénél. Mit mérlegeltek a nézők? A meccs színvonalát? A közvetítését? Vagy azt fejezi ki ez az arány, hogy a látottak mennyire feleltek meg a várakozásaiknak? Magyarságkutatás A Magyarságkutató Intézet évkönyve Harmadik alkalommal találkozhat a határon túl élő magyarság helyzetével foglalkozó szakember és az érdeklődő olvasó a Magyarságkutató Intézet évkönyvével. A fel évtizede létrehozott kutatóintézet ma lényegesen más politikai-társadalmi és geopolitikai körülmények között működik, nem változott viszont az alapításkor megfogalmazott célkitűzése: szigorúan tudományos eszközökkel keresni a választ a határainkon túl élő magyarság helyzetével kapcsolatos alapvető kérdésekre. Különösen nagy jelentősége van a higgadt szakmai analíziseknek a megváltozott sajtóviszonyok közepette, amikor publicisták tömege avanzsált hirtelen kisebbségi szakértővé, s gyakran légből kapott adatokkal, téves következtetésekkel inkább ártanak, mint használnak a magyarság ügyének. A Magyarságkutató Intézet eddig megjelent évkönyvei közül az első (1987) leginkább „kollektív névjegyként”, bemutatkozásként értékelhető, a második (1988) szerkesztése már koncepciózusabb volt: a tanulmányok többsége a világban élő magyarság számbavételét célozta meg—a magyarság demográfiai viszonyainak, tájtörténeti tagolódásának elemzéseivel. A most megjelent évkönyv gerincét is az e tárgykörbe sorolható tanulmányok teszik ki, igaz, ezúttal hangsúlyozottan a szórványtna- gyarság kerül a vizsgálódások középpontjába. A magyar szórványok különböző változásait ismerhetjük meg a kötet tanulmányaiból: Fejős Zoltán a szülőföldtől távol, főként az Észak- Amerikába került, multietnikus környezetben élő magyar szórványokat vizsgálja; Éger György demográfiai és településtörténeti tanulmányában a burgenlandi magyar szórványok helyzetét tálja fel; Szabados György a moldvai csángók, Sebők László pedig az erdélyi Aranyosvidék magyar szórványait veszi számba. Ugyancsak demográfiai tanulmányt közöl Ar- day Lajos (A jugoszláviai magyarság demográfiai helyzete 1944-tőlnapjainkig), valamint Dávid Zoltán (A mai Kovászna megye népességszámának alakulása 1910—1969). Molnár Imre tanulmányában a II. világháború után Csehországba deportált magyarok sorsáról közöl eddig ismeretlen dokumentumokat, tényeket. Székely András Bertalan azt vizsgálja, hogy hogyan működik a vallás és az egyház a jugoszláviai magyarság életében. A kis népek és nemzetek különösen fontosnak tartják, hogy a világ számára megmutassák kulturális értékeiket. A megismertetésen kívül a megismerést és a kulturális kapcsolatok kiépítését szolgálják a külföldön működő kulturális intézetek. Romsics Ignác a Párizsi Magyar Intézet történetével és tevékenységével foglalkozik. Schneider Márta pedig a Bécsi Collegium Hungáriáim eddigi működését dolgozza fel. A Nemzeti Parasztpárt egyik legismertebb politikusának, Kovács Imrének az emigrációban töltött éveit dolgozta föl eddig ismeretlen dokumentumok és levelek alapján Tóth Pál Péter. A kötet végén az intézet munkatársainak 1988- ban a kisebbségtudomány tárgyában született publikációinak válogatott bibliográfiája található. B. Gy.
