Petőfi Népe, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-09 / 159. szám

1990. július 9. • PETŐFI NÉPE • 5 SOKSZOR KESERŰ, BORONGÓS ELŐTERJESZTÉS A KORMÁNYNAK „Tenni azt, amihez értek...” Pályakezdés gondokkal Gubcsi Attila festőművész két éve él Kecskeméten. Har­minchat esztendős, de azt mondja magáról, hogy már nem fiatal művész. Nemcsak korát, de munkáit tekintve sem. És valóban nem harsá­nyak, nem derűsek képei, nem szereti az üres formai kísérlete­ket. Ő is sokszor keserű, bo- rongós.- Félegyházáról kerültem el. Ott, a nagyszüleim tanyáján tanultam meg, hogy kapálás közben milyen forró tud lenni a homok, és milyen jó egyedül lenni pásztorkodás közben, mi­közben magadénak érezheted az egész határt. — Ez egy kissé romantikus­nak hangzik ... — Nem az. Ez az én gyerek­korom része... — Es még mi tartozik hozzá ? — A tanyasi tanító apánk, a postai tisztviselő anyánk és a tanáraim, akik közül a legna­gyobb Terescsényi Endre volt (ma már nyugdíjas), hiszen leg­alább tízen köszönhetjük neki, hogy a művészetet mint „szak­mát” műveljük. — Ezek szerint jó volt az in­dításod? — Igen, de utána még el kel­lett végeznem a képzőművésze­ti középiskolát, a főiskolát, hogy biztos szakmai tudást sze­rezhessek. — És a főiskola után? — Először Kaposvárra hív­tak, oda mentünk, utáriá Sze­gedre költöztünk, majd Kecs­kemétre invitáltak, és ide is nagy reményekkel érkeztünk. — Miért ez a nagy vándorlás?- Azért, mert már hetven­hét óta arra vágyom, hogy ne garázsban vagy többször elön­tött pincében kelljen festenem, hanem legyen egy kis műterem, ahol dolgozhatok. ígéret min­denütt volt. Amikor idejöt­tünk, eldöntöttem, ha belege- bedek, akkor is építek egy mű­teremlakást a családnak és ne­kem. Úgy gondoltam, hogy nem terhelem a várost, én egye­dül, saját erőből megcsinálom. Most úgy néz ki, hogy nem megy. — Miért? — Azért, mert az infláció na­gyobb, mint az én munkabírá­som. — Sokat dolgozol? — Megszoktam. — Egyik kollégád azt mond­ta, hogy bármit festesz, képbe fogalmazott filozófiát, portrét, aktot vagy tájképet, akkor is ott a nyoma, hogy ezt Gubcsi Attila csinálta. • \ árako/ás 9 Erdélyi cmlck — Ha ezt egy kolléga mond­ta, akkor ez dicséret. — Szokatlan? — Nem azért mondtam, de itt Kecskeméten egy kicsit lég­üres térben érzem magam. — Azt is mondták, hogy nem veszel részt a város képzőművé­szeti életében... — Miért? Van ilyen? Ha van, akkor vagy szervezési kérdés, vagy pedig bennem van a hiba, de tényleg nem szeretek nyü­zsögni. Ezért nem voltam tagja se a KISZ-nek, se semmilyen politikai szervezetnek. (De ha lehet, ezt ne írd meg, mert ezzel mostanában sokan akarnak szerezni maguknak jó ponto­kat.) Azt nem lehet tudni, hogy az én passzivitásom volt előbb, vagy pedig azért nem mozgoló­dom, mert rájöttem, hogy nem hiányzóm senkinek. — Ezt úgy értsem, hogy nincs kapcsolatod az itt élő művészek­kel?- Dehogy! A fiatalabb, ve­lem egyívású kollégákkal na­gyon jó a viszonyom .. . — Akkor mi a baj? Baj? Semmi. Dolgozni szeretnék, a feltételeket megte­remteni. Tenni azt, amihez ér­tek, és ezzel talán másoknak is örömet tudok szerezni... . Komáromi Attila Megkezdődött a vakáció. A diákok többségé boldog, ám a végzősök máris újabb gond elé néznek. Sikerül-e — ha nem szándékoznak továbbtanulni — megfelelő munkahelyet találni? — Dr. Rolek Ferenccel, a Munkaügyi Minisz­térium helyettes államtitkárával lehet­séges sorsukról, jövőjükről beszélget­tünk. — Hány pályakezdővel kell számolni az idén? — Várhatóan 120-130 ezren lesznek, s közülük mintegy 60 ezerről már eddig is tudni lehetett, hogy nem kell szembe­nézniük elhelyezkedési problémákkal, hiszen idejében megegyeztek a rájuk számító munkaadókkal — állítja dr. Rolek Ferenc. — Mi lesz a többi 60-70 ezerrel?- Többségük megtalálja az első munkahelyét, hiszen a korábbi szokás ma is ugyanaz: nemcsak az előre meg­hirdetett állásokat töltik be pályakez­dőkkel. Az viszont — az egészen pon­tos számadatok ismerete nélkül is — lény, hogy 15-20 ezer fiatal nem tud majd rövid időn belül elképzeléseinek megfelelő munkahelyet találni. — Bizonyára nem azonos arányban lesznek köztük a különböző végzettségi szintű fiatalok. — Természetesen a teljesen szakkép­zetlen munkaerő foglalkoztatása a leg­égetőbb gondunk. Az egyetemi, főisko­lai diplomásokat a frissen bevezetett gyakornoki rendszer például nagyban segítheti. Központi alapból — csak diplomásoknak! — Mi ennek a lényege? — A munkáltató a friss diplomás fiatal felvételéhez a foglalkoztatási alapból igényelhet támogatást. Fél év után a vállalat, intézmény dönt arról, hogy meghosszabbítja-e újabb fél évre a gyakornok munkaviszonyát. Erre az egy év letelte után még egyszer van lehetőség, s persze arra is, hogy a már megismert és bevált fiatalt véglegesen alkalmazzák. — Ez a rendszer a középfokú végzett­ségű pályakezdők esetében nem vezethe­tő be? — Foglalkozunk a gondolattal, de előre kell bocsátanom: országos kiter­jesztése nem látszik célszerűnek, legfel­jebb helyenként lehet majd róla szó. — A magyar társadalomnak, sok egyéb mellett, most már a rohamosan növekvő munkanélküliség problémájá­val is szembe kell néznie. Köztudomású, hogy a minisztérium válságkezelő prog­ramot készít. Ebben mire számíthatnak az állástalan pályakezdők? Mit tartalmaz a válságkezelő program?- A program egyik fő pillére az iskolából kikerültek képzése, átképzé­se, illetve ennek a megszervezése lesz. Ebben hatalmas feladat hárul a me­gyei, területi munkaügyi szervekre, hi­szen a legjobban helyben látható, hogy milyen képzettségű fiatalok foglalkoz­tatására van lehetőség. Mindez, persze, megfelelő anyagi hátteret is föltételez, s mert pénzügyi forrásaink tudvalévő- lég szűkösek, alapelvünk, hogy oda jusson a legtöbb pénz, ahol legsúlyo­sabbak a foglalkozáspolitikai gondok. — A legalacsonyabb színvonalú mun­kaerőt, magyarán: a teljesen képzetlen fiatalokat mivel tudják biztatni e terüle­teken? — Például a közhasznú munka kíná­latával. — Csakhogy ehhez a fogalomhoz nem éppen kellemes képzetek társulnak. Af­féle munkaerő-piaci „elfekvő intéz­mény "-nek tartja a társadalom, s nem is alap nékül, hiszen a notórius munkake­rülőknek, a börtönökből szabadultak­nak is ezt ajánlják fel. — Úgy gondolom, mint a munkanél­küliséget, úgy a közhasznú munka fo­galmát is maga az élet fogja átértékelni! A közhasznú munkában részt venni csak addig sértő, amíg valamilyen bün­tetésként fogjuk fel, s amíg a munka jellege is olyan, hogy aki teheti, kerüli az ilyen feladatokat. De az infrastruk­túra oly sok helyen igényelt fejlesztése, vagy az egészségügyi ellátás is komoly munkaerő-keresletet támaszt, s ezek a területek is beletartozhatnak a köz­hasznú munkaalkalmak körébe. EGY ERDÉLYI ÚJSÁGÍRÓ JEGYZETEI III. 9 Pihc-nö A svédek nagy nyári ünnepe előtti na­pokban írom ezeket a sorokat. Ez az egész lakosságot megmozgató ünnepség jó szolgálatot tesz az emberek egymás­hoz való közeledésében. Nagy családok, közösségek találkozója az év leghosz- szabb napja, amikor a szórakozáshoz, az ismerkedéshez minden bizonnyal szé­les körű véleménycsere is tartozik. Ezt gyakoroljuk immár napok óta mi is: vá­rosnézés, látogatás, közös vacsora, és nem utolsósorban az eperszedés alkal­mával. A tévében is láttuk, hogy ez az ünnep nemcsak a svédeké, hanem a be­vándorlóké is. Egy stockholmi műked­velő előadás közvetítéséből tudjuk, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségű emberek kultúráját megbecsülik, nyelvüket ma­guk között szabadon használhatják. A svéd állampolgár, legyen az svédül gyengén beszélő bevándorló, vagy akár­ki más, azonos jogokat élvez. A beván­dorló iratai szerint svéd. adatai között nem szerepel nemzetisége, csak születési helyéből következtethetnek erre. Egy barátom, aki nemrég kapta meg a svéd állampolgárságot, útlevelébe kolozsvári születési helyét Klausenburgnak Íratta, így csak kevesen tudják meg, hogy Ro­mániából való. Ő el akarja felejteni, hogy honnan jött, honnan kényszerült idegenbe, de esze ágában sincs svéddé válni. Annyira nem, hogy még nem tud svédül. Nem hiszem, hogy ezt helyesen teszi, de mit tehetne, ha — nemzetiségi hovatartozását illetően — nem akar cse­berből vederbe kerülni. A Romániában élő magyarok saját hazájukban igénylik a nyelvükhöz és kultúrájukhoz való jo­got. Itt, az őket befogadó Svéd­országban, milyen jogon követelhetnék ugyanezt? De az itteni magasabb élet­színvonal és demokrácia megadja nekik a lehetőséget arra, hogy megtartsák és műveljék anyanyelvűket. Persze, a tár­sadalmi felemelkedés feltétele itt is az állam nyelvének jó ismerete. De nem csak ennyi. Ne áltassuk magunkat! Minden országban, így Svédországban is vannak olyan erők, amejyek nem szi- vesen látják az „idegenek" terjeszkedé­sét. En magam is láttam falra és útjelző táblára írva ezt a három figyelmeztető betűt: BSS. (Megtartani Svédországot a svédeknek!) Nincs ebben semmi kivet­nivaló. De ha arra gondolunk, hogy a bevándorló fiatalok közül csak nagyon kevesen kerülhetnek valamilyen főisko­lára, hiszen az értelmiségi pályán a své­dek nem szívesen látják a befogadotta­kat, akkor bizony arra következtethe­tünk, hogy hazáján kívül sehol sem lehet teljes jogú az ember, mert önmegvalósí­tásának lehetőségeit mindenütt meg­nyirbálják. Ismerek néhány elgondolkoztató pél­dát a svédek jóhiszeműségéről, illetve, ahogyan ezt nálunk mondják, naivságá- ról. Elképesztő, hogy csupán az eltelt évtizedek során kiket fogadtak be orszá­Svédország dicsérete gukba. Ezek közös ismertetőjeleként megállapíthatjuk, hogy valamennyien menekültek valamiért, valahonnan. Et­től még, új életet kezdve, hasznos állam­polgárai lehetnek az őket befogadó or­szágnak. De találkoztam már olyanok­kal is, akik semmi egyebet nem akar­nak, csupán kihasználni az itteni, álla­milag biztosított, anyagi előnyöket. A bevándorlóknak juttatott segély pél­dául a romániai életszínvonalnál jóval magasabbat nyújt nekik, de — mivel az ottani szocializmusban is meghirdetett „Mindenkinek munkája szerint!’’-i elv más elvekhez hasonlóan, sohasem vált valósággá, tehát erkölcsiségükre sem hathatott — egyes hazánkfiainak úgy tetszik, hogy ne dolgozzanak, és amed­dig csak lehet, munka nélkül élvezzék az itteni szabad életet. Azt hiszem, amíg világ a világ, mindig is lesz vándorlás. És mindenütmen első­ként azok indulnak a jobb életet biztosí­tó tájak felé, akiket szülőföldjükön ül­döznek, vagy akiket kevésbé köt fajtá­juk gondjainak tudatos vállalása, és azok, akiket egyszerűen hajt a kaland­vágy. Sokan azok közül, akik itt Svéd­országban letelepedtek, azt hiszem, ha­mar rájöttek: ez nem a kalandok orszá­ga. Itt, hosszú távon, csakis szorgalmas munkával lehet köztiszteletet kiváltó módon élni. Ismerek egy svéd fiatalem­bert, aki képzőművészeti tehetségét már több képkiállitáson is bizonyította, aki tisztviselői munkája mellett, minden haj­nalban, kerékpárján a környéket járja: hat óráig minden újságot eljuttat az elő­fizetőkhöz, és természetesen egy cseppet sem szégyelli ezt a, különben jólfizetett, munkáját sem. Ugyancsak hajnalban, sölvesborgi lakásunk előtt, megáll egy csodaszép kocsi, és egy nyugdíjas házas­pár száll ki belőle: ők is újságot horda­nak. Aztán, úgy dél felé, reklámlapok potyognak az előszobánkba. Es ilyentájt érkezik a posta is... Most már kezdem érteni, hogy a sokféle és dicséretes svéd­országi szolgáltatásokat az emberek többletmunka-vállaló kedve teszi lehe­tővé az, hogy a jól fizetett munkát meg­becsülik a svédek. Több alkalommal is hallottam már, hogy Svédországot az elképzelt kommu­nizmus országához hasonlítják. Nálunk most időszerű jelszó: Le a kommuniz­mussal! Akkor jöttünk el Romániából, amikor Bukarestben a kommunizmust minden formájában ellenzők éhség- sztrájkja még javában tartott, és Ko­lozsváron Mátyás király szobrát teleag­gatták a hatalom elleni mindenféle tilta­kozással. Mondják, hogy a kommunizmus az Személyes kapcsolatot a munkáltatókkal — Felkészülten várják-e a hozzájuk fordulókat a helyi munkaerő-szolgálati irodák? — Biztos, hogy erősítésre szorulnak. Részint azért, mert komoly létszám­gondokkal küzdenek, noha a közremű­ködésükre számítók száma rohamosan gyarapodik. De szükséges az erősítésük szakmai téren is, mert nem engedhető meg, hogy lélektelen hivatalnokként végezzék az emberi sorsokkal alapvető­en összefüggő dolgukat. Elváruk az irodák minden egyes dolgozójától, hogy tartson személyes kapcsolatot a lehetséges munkáltatókkal. Ismerjék naprakészen az álláslehető­ségeket, sőt, maguk is vegyenek részt azok föltárásában. Ne csak a bejelenté­seket lajstromozzák, s az ügyféllel se csak a rájuk vonatkozó jogszabályokat és az ölükbe hulló kínálatot ismertes­sék. — A pályakezdők gondjai hogyan arányosíthatok a munkanélküliség szé­lesedésével járó országos gondokhoz? — Most mintegy 40-50 ezer munka­nélküliről van tudomásunk. Ők azok, akik zömmel önhibájukon kívül van­nak állás nélkül, s nem számoltuk hoz­zá azokat, akiknél ez a helyzet életvite­lük jellemzője. Tudjuk azonban, hogy az ev végére nagyjából kétszer ennyi állástalannal kell számolni. Az ő hely­zetük valóban aggasztó. Közöttük a 15-20 ezer — elhelyezkedni nem tudó ■— pályakezdő fiatalé is. — A tárca politikai államtitkára nemrég elismerte: rosszul használták fel eddig a foglalkozáspolitikai alapot. Olyan célokat is támogattak, amelyek nem szolgálják a foglalkoztatást, vagy csak nagyon pazarlóan. Maradt-e pénz a közmunkák, a műnk anélküli-segély és az átképzés további finanszírozására? — Az év teljes hátralévő időszakára nem. Éppen ezért dolgozunk ki előter­jesztést a kormány részére, áz alap fel- töltését kérve. Bízunk a pénzügyi segít­ségben, hiszen enélkül az egyik legsú­lyosabb társadalmi problémánk orvos­lásának lehetőségétől esnénk el. S. J. égvilágon sehol sem vált be. Ha alapo­sabban vizsgáljuk a kérdést, látnunk kell, hogy megvalósításával komoly ba­jok vannak. Az, amit Romániában kia­lakulónak mondtak és dicsértek a pro­paganda minden eszközével, alapjaiban eltért mindenféle szocializmustól és- kommunizmustól. Romániában sok éve szocializmust és kommunizmust prédi­káltak, és a középkori elnyomatást, rab­szolgasághoz hasonló diktatúrát hoztak létre a hatalom megszállottjai. Az elmé­letben meghirdetett átmeneti diktatúrát véglegessé kívánták tenni, az országot pedig egy célnak, egy embernek alávet­ni. Ezzel nem azt állítom, hogy a kom­munizmus elméletének jövője van. Ez is csak egy az emberiség sokféle, megvaló­síthatatlan álmai közül. Egy olyan mennyországot hirdettek nekünk, amely ultraközpontositott vezető szerveivel el­nyomja és megalázza az embert. Orwell 1984 című regényében olvashattunk eh­hez hasonlót, és ettől a hideg kirázza az embert. A „Le a kommunizmussal!" számomra pontosabban azt jelenti, hogy le az eddigi megvalósításához hasonló próbálkozásokkal. Azért kell így fogal­maznunk, mert az emberiség jövője to­vábbra sem gondok nélkül való. Mi lesz például az ember, ember általi kizsák­mányolással? Es mi lesz a fejletlen or­szágokban éhező milliókkal? A svédek valószínűleg.további nehéz kérdésekre is gondoltak, amikor messze földön hires, nagy adóztatásukat bevezették, és úgy alakították ki jóléti társadalmukat, hogy abban a kisember, a kevésbé tehet­séges, az elesett, a valamilyen okból gyengébb képességű egyén is jól érezze magát. A csak néhány hétre ide látogató is észreveszi, hogy nem minden, a svéd társadalmat érintő, intézkedés vitán fe­lüli, és a jövő szempontjából egyformán hasznos. A mindenben ultrapontos nyil­vántartásra való törekvés, a kényelme­sek és a restek segítségével máris létre­hozta a „neves" svéd bürokratizmust. A más országbelinek feltűnő nagy sza­badság, adott helyzetben visszaszorítja a sokfelé szükséges célirányos dinamiz­must. A szigorú és olykor érthetetlen adózás a versenyszellemet, az alkotó­munkát fékezi. (A napokban jutott el hozzánk, hogy tőrölték az ösztöndíjak­ból és az alapítványokból származó be­vételekre kivetett adót.) A művész, az író nem élhet valamilyen állandó alkal­mazás nélkül, mert alkotásának ered- ' ményét csak jókora adólevonással érté­kesítheti .'.. Kissé furcsának tűnik az. hogy az „egyenjogú” ríők immár felül­kerekednek a család, az adminisztráció irányításában, és hogy talán éppen azért, a férfiak a kelleténél,'illetve a nálunk megszokottnál lágyabban visel­kednek. Mindezeket meglátni és kérdőjelesen megnevezni, nem jelenti azt, hogy pilla­natra is abba kell hagynunk Svédország dicséretét. Svédország — nekünk, ro­mániai magyaroknak — olyan példa­kép, amelyet megértetni akarunk a ha­zai románokkal. A mi megmaradásun­kért folytatott küzdelmünket nem jó szemmel nézte, és minden erejével gátol­ta, üldözte a december végi forradalom­ban letűnt, a világot felháborító rend­szer, de nem sokat tesz érdekünkben a mostani hatalom sem, amelyre éppen ezért nem szavazott az ebben dicsérete­sen összefogott romániai magyarság. A régóta izmosodó román ultranaciona­lizmus olykor dühödt sovinizmusba csap ál: ha nem mennek a gazdasági dolgok, rendszerint a magyarságot hibáztatják, mert követeléseivel, úgymond, ismétel­ten nehézséget támaszt az ország vezetér seben. Azt állítja a hivatalos politika, hogy a magyarok több és nagyobb jogot akarnak a románoknál, mégpedig az utóbbiak rovására. Ez nem igaz. Mint minden kisebbség, a romániai magyar­ság is — amely Európa legnagyobb szá­mú kisebbsége — csupán megmaradásá­hoz, nyelvének és kultúrájának ápolásá­hoz kér és követel jogokat. Azt szeret­nénk, hogy magyarnak maradhassunk szülőföldünkön, Erdélyben, ahol ezer évnél több ideje őseink megtelepedtek, és ne kelljen kivándorolnunk sem az ál­talunk dicsért Svédországba, sem más­hova, ahol új életet kell kezdenünk. , Minden kisebbség jövője csakis de­mokratikus és jóléti államban biztosí­tott, ahol a kulturált többség nem akarja a kisebbséget eltüntetni, nem akarja a maga képére átalakítani. Nyilvánvaló, hogy a természetes asszimiláció hatásá­ra a kisebbséghez tartozók közül többen is feladják anyanyelvűket, de az is való­színű. hogy egyre többen lesznek azok. akik két- vagy többnyelvűekké és két- és többkultúrájúakká válnak, amely az emberiség előrehaladása szempontjából mindenképpen hasznos dolog. Az ilyen közösségekből épülő új Európa ma már nem álom, nem ködös, képzeletbeli vi­lág, hanem a svédországi valóságot te­kintve, a létrehozható, a felépíthető, az elérhető korszerű jövő. Hiszem, hogy ezt a kék-sárga zászlókkal díszített orszá­got, az egykor úttörőknek kijáró tiszte­lettel fogja emlegetni a hálás emberiség. Mi, magyarok, az ide befogadottak és be nem fogadottak, de az otthon küsz­ködök is, hálásan dicsérjük Svéd­országot. A svédek gyakran használt köszöntése a „Hej!" úgy hangzik, mint a biztatás: Serkenj fel! Amikor viszont­látást mondunk svéd módra, a „Hej döfi fogadkozás erejű: Veletek tartunk, egy az utunk, az így természetes... És az itteni nyár reménységet szimbolizáló, erős zöldjéből is viszünk magunkkal va­lamennyit emlékeztetőül. Stockholm, 1990. június 25. (Vége) Tar Károly

Next

/
Oldalképek
Tartalom