Petőfi Népe, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-04 / 155. szám

1990. július 4. • PETŐFI NÉPE • 5 FÉLEGYHÁZA, MAJSA, HALAS Korán kelni, • • nem várni a második kakas szóra: csak így ér­nek oda jókor — mire a toronyóra ötöt üt — a más­más helységekből való termelők a félegyházi piacra. A kiskun piacokon már piac van Tímár Lajos itt tudta meg tegnap, hogy megér-e a paradicsomja 40 és az uborkája 30 forintot kilogrammon­ként. Mucsi Istvánná, Baks faluból, Csongrád megyei. A Tiszához 7 kilo­méterre lakik. Ehhez képest jól sáfár­kodott ma is az idejével. Hat órakor már javában árulja, 2,50—5 forintért, a fehérözön paprika darabját. Kétszá­zat hozott, eddig 30 kelt el. — Súlyra is adja? — Még nem. Majd ... Nagy László kisteleki termelő úgy számolja: — Április végén 110-120 forint volt a paradicsom. Ha ma el tudom adni a jobbat 30-35 forintért, elégedett le­szek. Tíz rekeszben almát és őszibarac­kot is hozott. ' Földije, ugyanonnét való Palotás Vincéné is. 1963 óta jár a félegyházi piacra. A „szép”, a „gyönyörű” jel­zőkkel nem fukarkodnak a fogyasz­tók, amint áruira pillantanak. Ötven forint az árpával érő körte. Negyven­re mondja a vajalmát. Míg Farkas Béla nyugdíjas pedagógus méret az utóbbiból egy kilót, kellemes látvány számomra, hogy a termelő a láda al­ját nem gyűrött újságlapokkal, ha­nem tiszta, fehér papírral bélelte ki. Nem alaptalanul híresek a Csong­rád megyei kertészek! Vörös óriás sárgarépa, berlini fél­hosszú gyökér, csomónként 20 forin­tért: még mindig Kistelekről, de már Csókási Sándornétól. A zellert tíz, a fokhagymát 4-6, a kígyóuborkát (ezt súlyra) ötven forintért kínálja. A vö­röshagyma 30 forint. Hetente három­négy alkalommal jön, és már harminc esztendeje! A nyugdíjas tanártól kérdezem: Elviselhetők az árak a kiskunfélegyházi zöldség- és gyü­mölcspiacon? — Ezek még tűrhetők —- választ­ja. — Inkább a boltokban a tejtermé­kek árát tartom, túlzottan magasnak. A pénzromlást ki így, ki úgy érzi a zsebén. A tanács is ilyen bajjal küsz­ködhet, mert a piád betonasztalok már megszolgálták az árukat. Az egyik, egy tejtermékárus túrója alatt, két téglával aládúcolva. Némelyik összetörve, felborítva. '— Miért?1— fordulok Kurucz Já­nos piacrendezőhöz. — Ide az jön be, nyitva tartás után is, aki akar. Egyszer bemásztak a ke­rítésen, és feldöntögették a termelők virágait. Nemegyszer ide piszkolnak (finoman szólva) az asztalok alá. A piactérre nyílik a kocsma ajtaja, ez nem éppen szerencsés körülmény. Kétszáz eladó aláírásával tiltakoz­tunk ez ellen a tanácsnál, hiába. Azt mondták: figyeljük, mi történik az italbolt körül, és ami „olyan”, jegyző­könyvezzük. Sinkó Pétérné kistermelő: — Tíz órakor már itt támolyognak köztünk a részegek! 2 — Tele volt a kosaram reggel • zöldbabbal — mondja a kis- kunmajsai piacon a 83 éves Patyi Sándorné. — Nézze, már csak ennyi maradt! Egy levesnek vagy egy főze­léknek való... • Ezért a ki­sebb barac­kért nem kér­tek volna 40 forintot Kis- kunmajsán, mint á napok­ban Kecske­méten. • A kerek­dombi fürdő előtt is meg­kezdődött a zöldség- és gyümölcssze­zon, egyelőre így • ■ 1 • Mennyi? Ez érdekli ma legjobban a fogyasztót. (Tóth Sándor felvételei) — Hogy a zöldbabja, Juliska néni? — szólítja meg egy asszony. — Harmincöt forint. — Én már vasárnap is harmincért vettem! — Kissé odébb áll. — Elmegy —jegyzem meg halkan. — Mindig így szokott lenni — vá­laszol Patyi néni. — Előbb csak kér­dezősködnek. Piacon vagyunk. A ve­vők először végigjárják a sorokat. Nincs szabott ára semminek. Valaki magvaváló őszibarackot keres. — Még nincs — feleli neki a csó- lyospálosi Lantos Mihály né. — Az a fajta később érik. Van viszont sárga húsú őszibarackom, meg kajszim is, harmincért. — Később olcsó árak lesznek ám itt, nagyon! — ezzel bocsájt utamra a két termelő. Annyi igazság van a dologban, hogy a majsai sosem tartozott a drá­ga piacok közé. Kalász Tiborné, tár­sával, Harkakötönyből jött, hogy a tompái Balogh Istvántól paprikát ve­gyen lecsónak és kenyér mellé. A kosszarvú öt, a hegyes erős és a fehérözön három, s a kisebbek 2,50 forintba kerülnek, de ha a vevők úgy kérik, ez utóbbit kilogrammonként 35-ért is meg lehet vásárolni. — Harkakötönyben nincs piac — mondja Kalászné: — Csak egy-két öreg néninél lehet kapni valamilyen zöldség- vagy gyümölcsfélét. — Tessék választani! — hallom itt is, ott is, a sorok között. Kurgics Lajosné (Bodoglár 52.) ta­nyai termelő is eljött egy kis vásárlás­ra. Hat tehén és 6 ezer csirke otthon az állatállományuk. Tej és hús bőven jut tőlük piacra. Annyi könnyítést igazán megengedhet magának az asz- szony, hogy legalább a paprikát, a paradicsomot, s a hasonlókat Majsán szerezze be! 3 Már csak azért is, mert mint • utaltam rá: itt nem verik föl az árakat a csillagos égig. Jó kis piac a majsai. A halasira sem lehet okunk panaszkodni. Bár ott, a Park Áruház melletti kispiacon, valamivel maga­sabbak az árak június végén, a nyug­díjas kistermelők — Fodor Károlyné, Horváth Antalné, özvegy Péterfai Fe- r'encné s a többiek — nem hagynak veszendőbe menni a ház körül egy marék babot, néhány fej fokhagymát és két-három tejfölöspohárra való málnát sem. Kihozzák eladni — bár­milyen kevés is —, ami pénzt ér. így főzhetett aznap délben Kocsis Mi- hályné, Tinódi utcai nagymama uno­kájának piszkefőzeléket. Fél liter piszke 20 forint. Még min­dig jóval olcsóbb, mint sok más élel­miszer az üzletekben, ahol, persze, alkudni sem lehet. Itt — a zöldség- és gyümölcspiacon — legalább piac Kohl Antal MINDENKI ERRŐL BESZÉL Ingó búzatáblák Riadtak a búzatermelők. A kormány nem fogadta el a Földművelésügyi Minisztérium javaslatát a búza áremelé­séről. Mégis reménykednek a termelők, hiszen, mint a kormányülés után ígérték, a testület újra napirendre tűzi a témát, a Nemzetközi Valutaalappal való tárgyalásokat követően. Ma nem tehetnek mást a gazdálkodók, mint a számukra kedvező változásra várva folytatják a megkezdett aratást. A döntésre szeptemberig várni kell, így a jövő évi kalászo­sok vetését, vagy a jövedelmezőség függvényében a terület­csökkentést akkor határozhatják el. A terméscsökkenés veszélye A kenyérgabona ára tavaly szeptemberben módosult tonnánként 5700 forintra. Ekkor a termelők megközelítő­en 20 százalékos jövedelmezőséggel számolhattak, és en­nek megfelelően indították a vetést is. Azóta azonban a helyzet többször változott, hiszen a növényvédő szerek és műtrágyák ára 45—70 százalékkal emelkedett, a forintot többször leértékelték, emiatt a termeléshez szükséges im­portanyagok is megdrágultak. Mindezek következménye, hogy az 5700 forintos tonnánkénti ár a mai helyzetben már csupán a tervezett jövedelmezőségnek a felét kínálja. Ezt is csak úgy érték el a termelők, hogy a műtrágyázásí és a növényvédelmi költségeiket nem növelték, aminek nyil­vánvaló következménye, hogy egységnyi területre keve­sebb anyagot használtak fel. Tartósan ezt képtelen elviselni a föld, számottevő terméscsökkenés nélkül. Az árat, vagy még inkább a jövedelmezőséget azért is célszerű rendeznie a kormánynak, mivel már az idén is a tervezettnél kisebb termésre lehet számítani. Az őszi kalá­szosok vetésterülete 1 640 000 hektár, az előzetes termés- becslések szerint megközelítően 7 300 000 tonna kalászos gabonával lehet számolni. A tervezetthez képest kisebb termésmennyiség egyik oka a téli csapadékhiány, amely elsősorban Győr, Pest, Jász-Nagykun-Szolnok megyékben gyérítette a búzatermést. A vártnál kisebb termés ugyan most még sem a hazai ellátást, sem az export teljesítését nem fenyegeti, de a termelőket ellátó vállalatoktól kapott jelzések már sokkal kedvezőtlenebb helyzetre engednek következtetni. A gazdaságok sorra csökkentik a korábban megrendelt, s a termeléshez nélkülözhetetlenül fontos mű­trágya mennyiségét. Tavaly az előző évhez képest már 20 százalékkal kevesebb műtrágyát szórtak ki, most újabb 10-20 százalékos csökkenést jeleznek a vállalatok. A drá­gább, de egyben nagyobb termést kínáló vetőmagvakból is csupán a felét rendelték meg a megszokott mennyiség­nek. E jelekből arra lehet következtetni, hogy a pénzhiány­nyal küzdő vállalatok mindenáron takarékoskodnak, a - jövőjüket is kockáztatják a napi megélhetés reményében. Szédítő sebességgel Voltaképpen kétoldalú nyomásnak vannak kitéve a ter­melők. A gazdálkodáshoz szükséges eszközök a szabad­áras kategóriába tartoznak, s a termelőknek úgy tűnik, hogy szédítő sebességgel kúsznak fel az áraik. Az étkezési búza viszont hatósági áras termék. így a gazdálkodók képtelenek elismertetni valós költségeiket, szinte minden változás a jövedelmezőség romlásával jár. Szinte egyetlen védekezési lehetőségük marad, a számukra veszteséget ho­zó vagy alacsony jövedelmezőségű termékek előállítását mérsékelni, vagy végleg felhagyni velük. Ha a búzaterme­lést éri ez a döntés, drámai következményei lehetnek, hi­szen így a jó agrártermelési adottságairól nevezetes Ma­gyarországon is ellátási nehézségekkel kellene szembenéz­ni. Persze, azoknak is igazuk van, akik a felvásárlási ár eme­lése ellen érvelnek, hiszen az étkezési búza árának növeke­dése nyilvánvalóan számos sütőipari termék árában éreztet­né hatását. E termékkörben azonban a búza árának emelése nélkül is várható lenne az árváltozás, hiszen a jelenlegi árak­ban még a tonnánkénti 4750 forintos búza szerepel. A hús­termelésre viszont nem lenne számottevő hatással a búza tervezett áremelése. A takarmánygabona ugyanis ez idő sze­rint is szabadáras, így az állatok etetésére szolgáló keverék- takarmányokban a gabona szabadpiaci ára foglaltatik, ami 6-7 ezer forint között változik tonnánként. Ami a fogyasz­tókat közvetlenül érinti: a tervezett búzaárváltozás a kenyér árában megjelenne, a húsét viszont elkerülné. Mellette és ellene Nyilvánvaló: az áremelés érintheti az exportot is, hiszen mind a rubel- mind a dollárelszámolású piacon csak támogatással lehet eladni a magyar búzát. A számítások szerint a tervezett, de elutasított áremelés a rubelelszámo­lású piacokon a támogatás növelését követelné, míg nyugati piacainkon változatlan támogatással értékesíthe­tők e termékek. Ami ennek költségvetési kihatásait jelen­ti, tudni kell, hogy a magyar gabona nagy része a rubelelszámolású piacokon talál gazdára, azaz a felvásár­lási ár emelése jelentős terhet ró a költségvetésre, végered­ményben a lakosságra. Tehát, a búza áremelése mellett és ellene egyaránt szól­nak érvek. A kormány nyilvánvalóan a piaci ismeretek és a konkrét számítások után dönt a termelők számára sors­döntő ügyben. Az viszont már nem csupán termelői, ha­nem lakossági érdek is, hogy e döntés hosszabb halogatás nélkül szülessen meg: Ezúttal, hatásvadászat nélkül is, valóban az ország kenyeréről van szó. V. Farkas József KÉPERNYŐ A csak fél kézzel tévékritikus vidéki újságíró más irányú kötelezettségei mi­att csak ritkán ülhet végig többnapos bemutatósorozatot. így csak utólag ér­tesülhettem az első nap vetített Ahová te mégy fogadtatásáról. Azért kérdez­gettem két nappal az író jelenlétében tartott premier után, hogy „milyen volt?”, mert alig-alig emlegették a klubban, a folyosókon. Vagyis nem keltett különösebb izgalmat. A díjki­osztás előtt többen hümmögve sajnál­koztak: „Úgy látszik, a szabaddemok­raták felülkerekedtek a zsűriben, díj nélkül marad az erdélyi író önéletrajzi novellájából készített tévéfilm.” Eldönthetetlen számomra, hogy kü­lön elismerést érdemelt volna-e a Cselé- nyi László (tudtommal az író rokona) nevével jegyzett műalkotás. A bírálóbi­zottság szempontjait és pártállását sem ismerem eléggé ahhoz, hogy bármiféle véleményt megkockáztathassak dönté­sükről. Elképzelhető: az eredeti novel­lához méltó az Ahová te mégy tévéfilm. Lehetséges: remekművet hagytak fi­gyelmen kívül. Egy szót sem imék azon­ban a film — tudatos vagy indokolt, mindegy — mellőzéséről, ha nem hal­lom valakitől az aggodalmaskodó mél­tatlankodást. „Pont most?” Vagyis amikor az erdélyi írót joggal tiszteljük Sütő András és a zsűri nemzeti hősként, amikor egy ország bizakodik teljes gyógyulásában, ami­kor nevét világszerte elismerik? Nagyon remélem, hogy Sütő András nagyságát, hírnevét, az általa képviselt ügyek nemzeti jelentőségét nem tekin­tette a mérlegelést döntően befolyásoló tényezőnek a zsűri. Egyszer és minden­korra vége annak a kornak, amikor személyi érdemek, politikai'szükségsze­rűségek szerint ítélnek oda művészeti díjakat, tüntetnek ki alkotókat. A veszprémi zsűri döntése ezt a re­ményt táplálja. Még akkor is tapsolok nekik, ha a mű láttán magam is díjaz­tam volna az író szülőföldjét idéző mű­vet. Arról nem is szólva, hogy ez a tévé­film is többek alkotása. Semmiképpen sem csökkentheti egy-egy író jelentősé­gét, ha netán rossz film, tévéjáték ké­szül az irodalmi alapanyagból, a forga­tókönyvből. Elfuserált színházi előadá­sok sem csökkenthetik Madách Imre vagy Katona József drámaírói érdeme­it. Jó volna tudni: az önéletrajzi novella szerzője hálátlanságnak, netán igazság­talanságnak érezte-e, hogy a közremű­ködésével készült film kimaradt a díja­zottak közül. Szomorú volnék, ha igen! Sütő Andrást ismerve azonban biztos­ra veszem, hogy megbízik a bírálók tárgyilagosságában, hozzáértésében, ügyszeretetében és nem telefonáltat senkivel a zsűri elnökének: „hogy kép­zelitek. .. V * Veszprémi díjazottak: a drámai fődí­jat az Anyegin című film (rendezője Szikora János), Veszprém díját a Fagy­lalt, tölcsér nélkül (rendező Felvidéki Judit) kapta. A Budapesti Tavaszi Fesztivál díjával Balogh Zsolt 1968 cí­mű filmjét jutalmazták. Különdíjat ve­hetett át Kútvölgyi Erzsébet, Andorai Péter, Rátonyi Róbert, Karácsony Ta­más, Tóth Béla színművész, valamint Császár István író, Hajdufy Miklós rendező, Illés János operatőr, Palotai Éva vágó és Hegedűs László hangmér­nök. A társadalmi zsűri közönségdíját a Margarétás dal és az Én és a kisöcsém zenés játék érdemelte ki. Díjazták Györgyi Annát mint legígéretesebb ifjú tehetséget, Benedek Balázst és Seszták Szabolcs gyermekszínészeket, valamint Szikora Jánost zenedramaturgiai mun­káért. H. N. „így lett kilenc nehéz, szomorú évünk.. A Magyarországi Németek Szövet­ségéhez több ezer rehabilitálási, kárté­rítési kérelmet juttattak el az ország minden tájáról. A Minisztertanács ta­valy meghozott rendeletének alapján ugyanis megnyílt a lehetőség az elszen­vedett testi-lelki sérelmek és anyagi károk jóvátételének megkezdéséhez. Ha valaki hivatalos papírral nem tudja igazolni a szovjet munkatáborban el­töltött időt, a deportált „levelét” is hi­telesnek fogadja el a szövetség. Szed­ték Lipót kiskőrösi olvasónk — a la­punkban megjelent hasonló témájú írásra „válaszolva” — Feuerstein Já- nosné szalatnaki asszony beszámolóját juttatta el a szerkesztőséghez. A meg­rázó történetet — két folytatásban — adjuk közre. 2 Másnap reggel még sötét volt, | már megint verték az ébresztő gongot. Mint az áram, úgy futott végig rajtunk. Egymástól kérdeztük, vajon meddig csörömpölnek itt nekünk?! Tel­tek a napok, hónapok, s eljött a május 9. Nem kellett munkára menni, hanem az udvarban sorakozni. Ott egy tiszt mondott beszédet, hogy vége a háború­nak, most már hamarosan hazamehe­tünk. Lehet, hogy 3 hét múlva, lehet, hogy 3 hónap múlva, de az is lehet, hogy 3 év után. Azt a nagy bánatot, amit akkor éreztünk, leírni nem lehet, de az életnek tovább kellett mennie. Másnap, megint hajnalban, aki tudott, annak munkára kellett menni, de, saj­nos, már sokan nem tudtak a gyenge­ség miatt, és sokan már nem is éltek. Nagyon nehéz napokat éltünk át, min­den nap meghalt egy jó barátunk. Deszkából össze volt szögelve láda és abba tették a halottakat. Este, mikor munkából jöttünk, a láda az udvar kö­zepén állt. Az volt mindig a szemünk előtt. Mi is már annyira gyöngék vol­tunk, hogy azt mondogattuk egymás­nak, holnap már én fekszek benne. Este jött'mindig egy lovas kocsi és elvitte. Az orosz felnőttekre nem lehetett pa­naszkodni, azok nem bántak csúnyán vegünk. De voltak olyan 10 évesek,, akik azt kiabálták, hogy „vaina kan- csál”, „Hitler kaput” és ököllel úgy az arcunkba vertek, csak úgy folyt a vér az orrunkból... És még nagyon- nagyon sokat lehetne írni. Ez volt Stári Bromiszlauba. Körülbelül másfél évig voltunk ott. Aztán bevagonoztak és elvittek az Uraiba. Itt is csak tovább éheztünk és fáztunk abban a nagy hi­degben, ami ott volt. Néha összerak­tunk 3 téglát és azon főztünk, azt a kis valamit, amit szedegettünk. De egy tiszt olyan kegyetlen volt, hogy ha pont ilyenkor ért oda, sorba fölrúgta. Itt is csak nehéz munkát kellett csinálni. Olajvezetéknek kellett 2 méter mély ár­kot ásni, vagy betont hordani a kőmű­vesek mellett. Kit hová osztottak be. Volt olyan munkahely is, amelyik 25 ki­lométerre volt a lágertől. Reggel még sötétben, abban a nagy hidegben vittek a munkahelyünkre. Nyitott kocsin áll­tunk, ahol olyan huzatot kaptam, hogy az egyik fülemre elvesztettem a hallást, és a másikon is ölég rosszul hallok. Az is előfordult, hogy reggel elvittek a mun­kahelyünkre, és ha napközben 30 fok­nál hidegebb lett, akkor jöttek értünk. És sajnos mindig kevesebben lettünk, mert a kegyetlen halál sok jó barátun­kat magához szólította, pedig ők is mennyire szerettek volna hazamenni! Ez is történt velünk egy farsangi hét­főn, már nem emlékszem, hogy 48 vagy 49-ben. A munka elosztásánál reggel elvittek bennünket a munkahelyre, úgy 20-25 kilométerre a lágertől, 6-an vol­tunk. A ránk parancsolt munkát meg­csináltuk, mivel óránk nem volt, egy­szer csak láttuk, hogy estelödik. Vár­tuk, majd csak jön egy gép értünk, de sajnos hiába álltunk ott a szabad ég alatt, a 30 fokos hidegben. Volt ott sirás, rívás, kiabálás, hogy mi lesz itt most velünk? Nem messze volt egy kis (atár falu, ahova sírva odamentünk és éjjeli szállást kértünk. De sajnos azt válaszolták: „nyeto”, és sehol nem kap­tunk helyet. Bánatunkban azt mond-, tűk: mi is úgy járunk, mint a Szűz Má­ria Betlehemben. A falu másik végén volt egy kis őrház, ahol volt egy fiatal nő. Őt megkértük, nem engedne-e ben­nünket ott éjszakázni. Megkönyörült rajtunk, mert látta, hogy már össze vol­tunk fagyva. Azt is mutatta, hogy kicsi a hely. Nem is tudtunk egyszerre leülni, csak fölváltva. Volt, aki a szenes vöd­rön vagy egy darab deszkán. De ha ültünk, a poloskák majdnem fölemel­tek bennünket. Reggel a nagy hidegben fölváltva álltunk kinn az országút mel­lett, és vártunk, majd csak jönnek ér­tünk, vagy jönnek munkára. Egyszer csak megállt egy gép, ami értünk jött. Mert ezen a napon is 30 foknál hide­gebb volt, és nem kellett dolgozni men­ni. Jól megfázva abba a szobába kerül­tem én is, ahol már többen voltak, akik hasmenésesek voltak és már majdnem az utolsókat rúgták. Sokat imádkoz­tam, kértem a jó Istent, hogy segítsön, majd talán mégis eljön egyszer az a nap, hogy hazamehessünk ... Mert ha itt meghalok, a kislányomnak már töb­bé édesanyja nem lesz. Lassan megint csak javultam és mehettem dolgozni. így teltek a napok, hónapok, és elér­kezett a november 1. Reggel mentünk dolgozni, mint mindig. Mivel Minden­szentek ünnepe volt, megint csak egy fájdalmas szomorú napunk volt. De este, mikor hazajöttünk, mondták az örömhírt, hogy hazamegyünk. Nem akartuk elhinni, mert ezt már sokszor mondták. De akkor egyszer igazat mondtak. Az itt eltöltött időről még sok-sok mindent lehetett volna írni, egy vastag könyvre valót. November 7-én indul­tunk onnan és november 28-án értünk haza, egy szép napsütéses vasárnap dél­után. Megérkezésünkkor nagyon fáj­dalmas pillanatban volt részem. Elém jött a férjem és a lányom, két barátnő­jével. A féljem kérdezte, hogy melyik a mi lányunk. Azt hittem, hogy megha­sad a szivem, mert egyikre sem tudtam mondani, hogy ő az, mert már nagy­lány lett belőle. Még valamit szeretnék hozzáfűzni a leírtakhoz. A férjem 1940-ben bevo­nult, mint honvéd. Sajnos, huszár be­osztásba került, azoknak pedig 3 évig tartott a szolgálat. Aztán utána még egy évet a háborúban. 1945-ben jött haza, de nekem, sajnos, már 44-ben el kellett mennem. így lett 9 hosszú nehéz és főleg szomorú évünk, hisz fiatal éve­inket egymástól olyan távol éltük, és mindig abban a félelemben, vajon lát­hatjuk-e egymást még egyszer. Most itt a nagy kérdés, hogy vajon hogyan lehet jóvátenni, akinek ezt szenvednie kellett?! A következményeit még most is érzem a csontjaimban, mert még a csontunk, velőnk is átfá­zott. Végül szeretném megköszönni azok­nak az embereknek a munkáját, akik e szenvedések napvilágra hozásán fára­doznak. (Vége) Feuerstein Jánosné

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom