Petőfi Népe, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-16 / 165. szám

1990. július 16. i PETŐFI NÉPI • 5 KSH-FELMÉRÉS A FOGLALKOZÁSOK PRESZTÍZSÉRŐL Az óvónő hasznos, de a vendéglős jobban keres ______ VÉLEMÉNYŰNK SZERINT A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 1988-ban közel 30 ezer embert kérdezett meg 1S6 egyéni foglalkozás társadalmi megíté­lése után tudakozódva. Jóllehet 1988 óta, az azóta bekövetkezett gyors politikai átalakulás feltehetően nem kevés változást hozott az ezzel kapcsolatos véleményekben is (hiszen például a rangso­rolt foglalkozások közül a megyei és a vállalati párttitkáré már nem is létezik, a foglalkozások többségét illetően azonban nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy a presztízsükkel kapcsola­tos megítélés nem módosult jelentősen. Legfontosabb a szaktudás A vizsgálat során — korábbi kutatásokra támaszkodva — ab­ból a feltételezésből indultak ki a kérdezők, hogy a presztízs nagy részben négy elem, a pénz, a tudás, a hatalom és a hasznosság valamilyen kombinációjának kifejeződése, ezért ilyen szempon­tok szerint is rangsoroltatták az egyes egyéni foglalkozásokat. Az elemzésből — amely a részletes számadatokkal együtt a közelmúltban látott napvilágot a Társadalomstatisztikai Közle-' menyek c. sorozat keretében — kiderül, hogy a legszorosabb kapcsolat a foglalkozás presztízse és a műveléséhez szükséges szaktudás között van az emberek megítélése szerint. Ezután kö­vetkezik a foglalkozással járó hatalom, majd azzal megszerezhető pénz, és a legkevésbé esik egybe az egyes foglalkozások presztízse és társadalmi hasznossága közötti megítélés. Ebből a szempont­ból többé-kevésbé egyformán vélekedtek a férfiak és a nők, és a generációs vélemények sem tértek cl lényegesen egymástól. államigazgatási, de különösen a politikai foglalkozások megítélé­se némileg kedvezőtlenebb, mint azt gondolnánk. Igaz ugyan, hogy a miniszterhelyettest a 2. helyre sorolták a válaszadók a presztízshierarchiában, de a megyei tanácselnök csak 10., a mi­nisztériumi tisztviselő IS., a községi tanácselnök 18., a tanácsi előadó 42. A politikai foglalkozásúak közül a megyei párttitkárét a 27., a vállalati párttitkárét pedig a 44. helyre sorolták. Noha a hatalom (vagyis a más ember életébesegítőleg vagy korlátozóan való beavatkozás lehetősége) szerinti lista első helyeit állami,- politikai, gazdasági, intézményi vezetők és hivatalnokok foglal­kozásai foglalják el, az egyéb presztizsalkotó szempontok szerinti rangsorok közül még a jövedelemszerzés lehetősége szerintiben sem állnak igazán vezető helyen ezek a foglalkozások (jóllehet a pénz szerinti listát a miniszterhelyettes vezeti, de a 14. helyen álló megyei párttitkári foglalkozás éppen csak megelőzi az önálló vendéglőst ebből a szempontból). Ami a foglalkozások tudás és társadalmi hasznosság szerinti megítélését illeti, a válaszadók meglehetősen hátra sorolták eze­ket. Az egyes foglalkozásokhoz szükséges szaktudás, szakismeret szempontjából a miniszterhelyettes 12., a megyei tanácselnök 22., a községi tanácselnök 33., a megyei párttitkár 55. (éppen a kőmű­vest követi a sorban), a vállalati párttitkár pedig (az állattenyész­tési brigádvezető és a fényképész között elhelyezkedve a listán) 80. Ennél is rosszabb az ezen foglalkozásokról alkotott vélemény hasznosságukat illetően: a miniszterhelyettes 19., a községi tanácselnök 33. (megelőzve a 40. helyre sorolt megyei tanácselnö­köt), a megyei párttitkár 98., a vállalati párttitkár pedig 126. A falvakban nagyobb a pénz szerepe | A futballistát nem tartják hasznosnak Említésre méltó differenciák adódtak azonban a válaszadók lakóhelye szerinti különbségekből. A pénz meghatározó szerepe a budapestiek szemében volt a legkisebb, míg a falusi válaszadó­kéban a legnagyobb. Az egyes foglalkozásokkal gyakorolható hatalom súlya is a vidéken élők véleményének alakulásában ját­szott szerepet. Az viszont, hogy egy foglalkozás hasznos-e a társadalom számára, vagy sem, a községi és vidéki válaszadók szemében nem annyira fontos tényező a presztízskép kialakítása­kor, mint a budapestiek esetében. Egyedül az egyes foglalkozá­sokhoz szükséges tudás tekintetében volt viszonylag egységes a megítélés: a válaszadók területi hovatartozásuktól függetlenül ennek szerepét értékelték a legnagyobbnak. Az egyéni foglalkozásokat társadalmi-foglalkpzási csoportok­ba sorolva kiderül, hogy a legnagyobb presztízsük az értelmiségi foglalkozásoknak van, ezt követi a vezetői foglalkozások cso­portja. Érdekes és figyelemreméltó, hogy egy korábbi (1983-as) felmérés még fordított sorrendet mutatott, akárcsak a nem mező- gazdasági önálló foglalkozásúak és szakmunkások között. Míg 1988-ban az előbbi, öt évvel korábban az utóbbi állt előrébb (4. helyen) a presztízs szerinti rangsorban. A sor végén a segédmun­kások állnak, ezt a foglalkozási csoportot megelőzi még a mező- gazdasági fizikai foglalkozásúaké is. Élen az orvosok A 156 egyéni foglalkozás általános és presztízsalkotó szempon­tok szerinti rangsorolása az egészségügyi pályák kiugró elismert­ségét mutatja. A vizsgálat szerint a presztízshierarchia élén a kórházi orvos foglalkozása áll. A kórházigazgató a 3., a körzeti orvos a 4., a fogorvos a 6., az állatorvos a 8., a gyógyszerész a 12. a listán. E foglalkozások társadalmi elismertsége főként abból adódik, hogy az emberek szerint ezek igénylik a legtöbb tudást. Ezt bizonyítja, hogy az ezen szempont alapján készült rangsor első hét helyéből hatot a fenti foglalkozások foglaltak el (csupán a 3. helyre rangsorolt egyetemi tanári foglalkozás tudott „közé­jük férkőzni”). Hasonlóan élen szerepelnek ezek a foglalkozások a társadalmi hasznosság szerinti megítélésben is, még az egyéb­ként csak 37. helyre rangsorolt ápolónői foglalkozás is 11. helyen áll ezen a listán. A hatalom nem minden Annak ellenére, hogy az adatfelvétel 1988-ban készült, az Az elmúlt időszakban gyakran lehetett arról hallani, hogy egyes szakmák, foglalkozások presztízse jelentősen csökkent. Ezek kö­zött leggyakrabban a pedagógusi és mérnöki munka tekintélyvesz­tését emlegették. A KSH foglalkozási presztízsvizsgálata azonban nem támasztja alá ezt a nézetet A megkérdezettek 156 foglalkozás közül all. helyre rangsorolták általános elismertségét illetően a mérnöki. 13.-ra a tanári, 21.-re tanítói foglalkozást, s még az óvónői (30.) is megelőz olyan, népszerűnek, vagy elismertnek vélt foglalkozásokat, mint az idegenvezetőé vagy a katonatiszté. A vá­laszadók főként e foglalkozások társadalmi hasznosságát értékel­ték, amikor kedvező helyre rangsorolták őket, amit az is kifejez, hogy mind a mérnöki, mind pedig a tanári és tanítói foglalkozás az első tíz között van a hasznosság szerinti listán, az óvónői pedig 15. (Csak összehasonlításul: ha a foglalkozásokat aszerint nézzük, hogy melyikkel lehet legjobban keresni, 1988-ban a 15. helyen az önálló vendéglős állt...) Vannak ugyanakkor olyan foglalkozások, amelyekről azt hi­hetnénk, hogy népszerűek és kedvező a megítélésük. Ezek közül az ügyvédi foglalkozásról alkotott vélekedés a vizsgálat szerint valóban a nagyobb presztízsűek közé tartozik, hiszen a társadal­mi hasznosságon kívül (ebből a szempontból 23.) minden más megközelítésben az első tíz között van a listán. Az újságírók foglalkozását közvetlenül a tanítóké után és a fogtechnikusoké előtt helyezték cl a válaszadók a presztízshierarchiában, mégpe­dig a 22. helyre. Igaz, még mindig előrébb került ez a foglalkozás, mint a színészi, amelyik csak 59. a hasznosság szempontjából, vagy a futballistáé, amelynek társadalmi hasznosságánál csupán a csomagolóét és a, vállalati portásét ítélték a válaszadók alacso­nyabbnak (azaz a 156-os listán 153,). , ,,. _r. t Az egyes szakmák, iparos mesterségek közül az általános meg­ítélés a fogtechnikusit sorolta legelőbbre (23. helyre), ezt követi az autószerelői (43.), az ékszerészi (47.) és a tévészerelői (49.) foglalkozás. Legtöbbet viszont szakmunkával a válaszadók sze­rint sírkőfaragó kisiparqsként lehet keresni (a pénz szerinti rang­sorban 21. helyen áll). A leginkább tudásigényes szakmáknak a fogtechnikusi mellett a tévészerelők vélik, hasznosság szempont­jából pedig a pékek foglakozása foglalja el a legelőkelőbb helyet: 11. ezen a listán, megelőzve többek kozott a miniszterhelyettest és a gyárigazgatót is. Dr. Király László György igazgató, KSH Bács-Kiskun Megyei Igazgatósága Mitől van infláció ? Meg kell fékezni, de nem minden áron Jelenleg aligha van súlyosabb gazdasági gondunk, mint az inf­láció megfékezése. A 30 százalé­kos áremelkedés olyan helyzetet teremt, amely mellett már állan­dóan ott van az árak végzetes elszabadulásának a veszélye. Nem engedhetjük tehát meg ma­gunknak, hogy könnyelműek le­gyünk. Énnek tudatában is az volt az utóbbi időkben a legna­gyobb félelmem, hogy olyan po­litikai erők kerülnek hatalomra, amelyek az infláció megállításá­ért bármi árat hajlandók lenné­nek megfizetni. A pénzromlás világjelenség Az inflációval ugyanis még mindig úgy van a közgazdaság- tudomány, mint a szélsőjobb és a szélsőbal ideológusai voltak és vannak a demokráciával: csak a hibáit látják. Sok nemzet tragédi­ája származott abból, hogy a de­mokrácia hibáiból arra követ­keztetett még a közvélemény többsége is, hogy a demokrácia rossz, amit egy kitalált sokkal jobbal érdemes helyettesíteni. Szerencsére ma már ezen túlva­gyunk. A közvélemény előtt is világossá vált, hogy a demokráci­ának is vannak hibái, de minden más rendszernek még több hibá­ja van. Az inflációról is egyelőre csak azt hirdetik a szakmán be­lül, hogy kártékony, A tervgaz­daságnak is kiemelt céljai között szerepelt az infláció teljes kikü­szöbölése. Az mára már kiderült, hogy a tervgazdaság nem ver­senyképes a piacgazdasággal, de az még nem, hogy az infláció­mentes gazdaság önmagában működésképtelen. Pedig a tények ezt bizonyitják. A gazdasági fejlődés azóta gyors, amióta a pénz romlik, amiótíMaz áxak tefldgneiaszesűen emelkednek. A gyakorlat szerint -csak az vethető, fel elméletileg, hogy mekkora az az infláció, ami mellett a hibái kisebbek, mint erényei. De elméletileg ez sem tisztázható. Nincs semmiféle ta­pasztalati bizonyíték arra, hogy a kisebb infláció mellett gyor­sabb lenne a gazdasági növeke­dés. De a fordítottja sem igaz. Az inflációval járó hátrányok közismertek, nem is kell felsorol­ni azokat. De vannak előnyei is. A modern társadalom csak ab­ban az esetben képes megoldani a struktúraátrendezést, a munka­erő átcsoportosítását, ha az árak emelkednék, ha lehetővé válik, hogy szükség esetén a reálkamat negatív is lehet, hogy a vállalatok akkor is képesek legyenek to­vább működni, ha a nyereségük csak fiktív. Mindennek az a tech­nikai feltétele, hogy a pénz szük­ség szerint szaporítható legyen. Itt most nincs lehetőségem arra, hogy ezen állításomat részletesen bizonyítsam. Elégedjünk meg az­zal, hogy korunkban mindenütt van infláció, mindenütt fedezeté­nél gyorsabban szaporítják a pénzt, sehol nincs árupénz. Már­pedig egy ilyen kivételt nem isme­rő világjelenség mögött objektív okoknak kell meghúzódniuk. Inkább 20-30 százalékos munkanélküliséget ? Mindezt azért írom le, mert szükségesnek tartom, hogy az inf­lációban ne olyan pestist lássunk, amelyet mindén áron ki kell pusz­títani, Az ugyan senkinek nem jut eszébe, hogy el kellene érni, hogy ne legyen egyáltalán infláció. An­nál több híve van annak, hogy a jelenlegi inflációt bármi áron lé­nyegesen csökkenteni kell. Ezzel a bármi árral van nekem bajom. Vé­leményem szerint csak olyan áron szabad mérsékelni az inflációt, amely mellett az előnyök nagyob­bak, mint a megfékezéssel járó hát­rányok. Hivatkozom a lengyel pél­dára. Ott az inflációt úgy fékezték meg, hogy jó harmadával csök­kent a termelés, tehát szükségsze­rűen az életszínvonal is. Ekkora árat nem tartok megengedhető­nek. De azokat az országokat sem irigylem, amelyekben 20-30 száza­lékos munkanélküliséggel fizetnek a kisebb inflációért. ­Jó volna, ha Keynest jobban tanulmányoznánk. Ő volt az el­ső, aki felismerte, hogy a társada­lom számára fontosabb a króni­kus és nagymértékű munkanél­küliség elkerülése, mint az árak stabilitása, hogy jobb a kapacitá­sok túlzott kihasználása, mint azok harmadának leállítása. Nem vitatom, hogy a teljes foglalkoztatottság vagy az összes kapacitás teljes kihasználása is nagyon rossz, ezt sem szabad so­káig megtűrni. De a másik végle­tet sem. Mivel nálunk jelenleg nagyon alacsony a kapacitások kihasználása és aránylag már na­gyon magas a munkanélküliség, a kapacitások leállítása, a mun­kások tömeges elküldése csak növelné gazdasági nehézségein­ket. Az, hogy a kapacitások je­lenleg nincsenek kihasználva, ál­talánosan elismert tény. A mun­kanélküliség magas foka azon ban bizonyításra szorul. Ez csak akkor derül ki, ha elfogadjuk, hogy a gazdaság kezelése szem pontjából a kapun belüli műnk a nélküliség nem különbözik attól, hogy az kapun kívülivé válik. Mj olyan gazdaságot örököltünk, amelyik a felesleges munkaerő­nek nem munkanélküli-segélyt folyósít, hanem munkaviszony? biztosít. Márpedig ezt az eldu gótt munkanélküliségét kell elő­ször nyílttá tenni, csak aztán ke­rülhet sor a veszteségesen terme­lők elbocsátására. Gondoljunk a lengyelekre! A kapun belüli munkanélküli és a veszteségesen termelő között óriási különbség van. Az előbbi­nek semmi haszna sincs, sőt ott­léte károkat okoz. Ezzel szemben a veszteségesen termelő ugyan nem termel annyit, hogy abból a bére, a bérjáruléka, az adó rá eső része és a berendezések amortizá­ciója teljes egészében megtérül­jön. De tekintettel arra, hogy a modem társadalomban a fenti költségek akkor is jelentkeznek, ha a munkást elküldik, nem a kívánatosnál kevesebb értéket létrehozókat kell elsősorban el­küldeni, hanem azokat, akik semmi értéket nem hoznak létre. Ezeket azonban nem lehet a vesz­teséges vállalatok kollektíváival azonosítani. Tehát az infláció mérséklése csak olyan eszközökkel engedhe­tő meg, amelyek nem járnak több kárral, mint haszonnal. A keres­let és a kínálat közötti egyensúly javítása érdekében egy olyan gaz­daságban, mint a miénk jelenleg, elsősorban a termelésnövelő for­rásokat kell feltárni, a kapun be­lüli munkanélküliséget nyílttá tenni. Még messze vagyunk attól, hogy már veszteséges vállalátok leállításával kellene foglalkoz­nunk. Egyelőre ugyanis még azt sem tudjuk biztosan, hogy me­lyik vállalat volna veszteséges ak­kor is, ha megbízható volna a vállalati mérleg, s annak eredmé­nye valóban a népgazdasági ha­tékonyságot mutatná. Kopátsy Sándor LESZ MIN RÁGÓDNUNK Kétszázötvenmillió golyó Szabadszállásról sasssBsgra Végy egy kevés szőlőszirupot, tet­szés szerinti gyümölcsaromát, majd porcukrot keverj hozzá, szükséged van még növényi zsírokra, valamint az NSZK-ból, illetve Olaszországból importált „bázisalapra", és akár azonnal munkához láthatsz. Előbb gyúrj össze mindent alaposan, a masszát tömörítsd, extrudáld, for­mázd golyó alakúra, ezeket fesd és fé­nyezd, legvégül csinosan csomagold, s máris piacra dobhatod a kész ter­méket — a rágógumit, amiből ha sze­retnél naponta közel 700 ezer dara­bot gyártani, akkor a gépek mellé vegyél fel hetven embert. Ezt tették a június 4-étől termelő szabadszállási rágógumiüzem létre­hozói is. A recept persze korántsem volt ennyire egyszerű — mondják, —, hisz az elgondolástól az avatásig csaknem öt esztendőt kellett várniuk. Eközben a papírokon kétszer, a fe­jekben négyszer váltott profilt az üzem. Eredetileg rágógumit készítet­tek volna itt, majd később ez csokolá­déra módosult, az idők során már szaloncukorgyár építéséhez kezdtek, végül pedig mégiscsak a rágógumi győzött. Ami egyáltalán nem baj, hi­szen a rágó iránti kereslet napjaink­ban fantasztikus méreteket öltött. Egyedül ebből az üzemből az év végé­ig 720 tonna, naponta kétezer kilo­grammjut a piacra. Azért ez nem sem­mi, összesen mintegy 250 millió go­lyó. Ebben az évben eszerint lesz még min rágódnunk ... Ami pedig jó nekünk,'a? most kü­lönösen jó az üzemnek és még ennél © Készül I massza, amelyből a golyó­kat for­mázzák. © A for­gó fém­üstökben színezik a rágó­gumi- goi vókat. (Tóth Sándor * felvételei) 1 §jpll is jobb az ott dolgozóknak. Többsé­gük ugyanis a tulajdonos Budapesti Édesipari Vállalat Édesipari Gyárá­ban töltötte a hosszúra nyúlt építke­zés miatt hosszadalmas betanulási időt. "Évekig autóbusszal szállították őket minden nap a fővárosba, ami a munkaidőt éppen négy órával növel­te meg. Érdekes módon igaz, a helyi munkalehetőségek ismeretében ez már inkább csak logikus — nem sokan fáradtak bele az ingázásba. A fizetésük mindenképpen jobb volt, mint vidéken. Most megszűnt a bu­szozás — ám a fizetés maradt. Egy húszesztendős meós kislány elárulta az övét: átlag nyolcezer forint körül kap kézhez. Az új üzem 70 dolgozója szinte ki­vétel nélkül Szabadszállásról és a környékéről való. A kivételt sikerült megtalálnunk a 23 esztendős gazda­© Innentől már csak a cso­magolás van hátra. © Murár Mária meós és Szőke Péter műszaki üzem­vezető a minőséget ellenőr­zik. sági vezető, Kozári Gyula személyé­ben. Ő és gyesen lévő felesége is tős­gyökeres budapestiek. Miért jöttek Szabadszállásra? A lakásért, amelybe már be is költözhettek. A fővárosban kilátástalannak Ítélték meg az önálló otthonhoz jutási lehetőségeiket, itt viszont egy megürült tiszti lakást kaptak azonnal a tanácstól. Kozári Gyula úgy látja, hógy döntésük ma már nem mondható különlegesnek, mind többen határoznak majd ha­sonlóan a fiatalok közül. —noszlopy—

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom