Petőfi Népe, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-14 / 164. szám

1990. július 14. • PETŐFI NÉPE • 5 LÁTOGATÓBAN RÉTI ERIKÁNÁL ÉS KISS JENŐNÉL KALMÁRNÉ HORÓCZI MARGIT: HÍRHOZÓ (A Kecskeméti Képtárban augusztus 20-áig láthatók a festőmű­vész alkotásai!) DOBOZI ESZTER 7. (Város külhonban) a kifolyt szemű ablakok! és ragyavert üres falak! hasadnak ketté, se szám, se utcatábla ... mint ahol nincs is mit megnevezni már csak a patkányok cincognak elő omlások nyiladékaiból: trénböl elfutott hadimén menekülő fogoly, szökött fegyenc s a kitoloncoltatott milliók! úgy, ahogy ők, ha van visszaút nekik hetvenedik éve már, hogy készülök mintha haza; nép, az olcsón elbitorlott mikor visszakér valamit, egy nyugovásnyit abból, mit elhagyatni volt elég oka jövök, mint hetven éve fegyencek, foglyok, lőtt lovak — Csak nem harap? — kér­dezte meghök- kenve, miköz­ben a testes ku- tyus a nyakam^ körül kaparász. Minő szeren­cse, Bence csak „ismerkedik”. Beszélgetésünk közben azután még többször tudtul adja, hogy gyengéd­ségre vágyik. Kiss Jenő és Réti Erika ott­honában va­gyunk, Kecske­méten, a Jégvi­rág utcában. Kellemes hely és kellemes a la­kás is. Életük fő műve. Itt épít­keztek, mert­hogy kecske­méti színészek akartak lenni, miért telepedtek volna le máshol. Mi az? Kecske­méti színészek akartak lenni? Hát nem azok? Nos, erről (is) diskurá- lunk. Erika azzal fogad: azt akarom, hogy ő is máshová szerződjön? Tudni kell, amikor legutoljára ná­luk jártam és cikket írtam a szí­nészházaspárról, rögtön azután kergették el Kiss Jenőt Kecskemét­ről. így hát rossz ómen vagyok, bár Réti Erikát nem zavarták el a Katona József Színháztól. Lehet, az még rosszabb, ha egy színészt mellőznek. — Igen, az az igazság, elmennek mellettem a nekem való szerepek, és ez borzasztó — panaszkodik az egyébként vidám természetű házi­asszony. — Huszonnyolc éve va­gyok a pályán, gondold csak el. Egyetlen díjat nem kaptam soha. De nem sajnálom, nehogy azt hidd. Nem. A kollégák szeretete, dicsérete, alkalmankénti elismeré­se sokkal többet jelent számomra. Most, az évad végén számvetéssel kellene szolgálnom, — És? — biztatom. — Ne viccelj, hát miről számol­nék be! Két darabban játszottam. A Mágnás Miskában nagymama voltam, a Doktór úrbátí pedig a francia nevelőnő. Hatalmas sóhajtás. ‘NinŐá1 to­vább. Két szerep. Az sem a legka­rakteresebb, legtesthezállóbb. Réti Erika mint nagymama. Na jó, eset­leg a valóságban, a magánéletben. * De színpadon, amikor a társulat­Együtt és külön ban találhattak volna nagymama- korúakat! Még szerencse, hogy Erika uralkodott magán és mintha mi sem történt volna, kiválóan ját­szott a színpadon. Egy szegedi kri­tikus meg is dicsérte. Ilyen bókot nem kapott mostanában a színész­nő. Persze, a színházirányítóknak mit sem számít az, hogy a társulat néhány művésze gyötrődik attól, hogy nem játszhatja el azokat a szerepeket, amiket egyébként elját­szanak Kecskeméten, csak épp mások. Mondjuk a direktor felesé­ge. Hát miféle „büntetés” ez? □ □ □ — Ugye, nem mennek el Kecs­kemétről? — kíváncsiskodtak min­dig az emberek, a színházszeretők. Ezt már Kiss Jenő meséli. —Én sem gondoltam volna, hogy el kell mennem Pestre. Kérlek, ne men­jünk ebbe bele ismét. Nem akarok senkit sem megbántani. Éppen elég volt az, hogy engem bántottak meg. Két évet vártam, türelmesen. Szerep nemigen jutott nekem. Azt mondhatom, egy évadon át szinte semmit sem játszottam, mígnem az igazgató közölte velem, az ő szín­házában nem maradhatok. Hop­pá! Mit számit az, hogy a közönség másképp ítéli meg jelenlétünket. Mosolyognak ránk a piacon, főleg mostanában, hogy a Szomszédok­ban is látnak. Őröm ez nekem: nem felejtettek el. Egy pohárka whisky, jéggel. Jó­9 Most együtt a szí­nészházas­pár. (Fotó: Gaál Béla) kor jön. Nem úgy, mint Bence ku- tyus. Erika aprósüteményt hoz, hátha elropogtatjuk. Idegesség el­len a cigaretta is megteszi. Most már jöhet az „éles” kérdés Kiss Jenőnek. — Voltál benn azóta a kecs­keméti színházban ? Hosszú csend. Látom, feltéptem a sebeket. Igazán talált a kérdés. Nem akartam. Nem tudtam, hogy így hat majd. Arra meg végképp nem számítottam, hogy könnyeket csalok elő. A válasz: — A Csárdáskirálynőben néz­tem meg Erikát az erkélyről. A rézkorlátba kapaszkodtam. Sír­tam, amikor bejött a színpadra mint Cecília. Abban a szerepében benne volt az összes figura, amit eddig eljátszott. Egy színész tért be régi színházába. Voltam máskor is benn, de a világosítóktól tovább nem mentem, tőlük néztem öt per­cig az előadást. Ennyi. Nincs foly­tatás. Mit akarnál még? Aztán meggondolja magát, a búslakodó művész, és folytatja. Én pedig nem tudok eligazodni rajta. Kiss Jenőt mindig humorosnak, vidámnak ismertem. Az imént meg sími láttam. Itt valami nincs rend­jén. És valaki nincs helyén! — Nem jönnék víS'sza, legfeljebb csak igazgatónak — nevet végre, de ne kérdezze senki tőlem, komo­lyan gondolja-e ezt a kijelentést. — Kisfia viccesen megjegyezte: „és akkor anyu lenne a Lőrinczy Éva?” Nem jönnék. A Radnóti Színpadon három évadot töltőt­TÓTH-MÁ THÉ MIKLÓS: holtág a falu alatt terül el. Ma már inkább mocsár. Nehéz elképzelni, hogy a múlt szá­zadi szabályozás előtt kisebb hajók is úsztak rajta. Most már csak nagy néha egy ladik, benne öreg halász- szal tekereg a sűrű súlyom meg bé­kalencse között. A holtágban rengeteg a béka. Ez­rével lakják a lomha, nehéz testű, falánk kecskebékák, de találni kö­zöttük vörös hasú, kecses mozgású unkát és üveghangú, szelíd dajkabé­kát is. Tavaszi és nyári estéken messzire hangzik a kuruttyolásuk. Ha valaki a parton áll és hallgatja, olyan, mintha egy hatalmas béka­kórus az ö tiszteletére zengné fur­csa, rekedtes melódiáit. Esztendőkkel ezelőtt a kórustól elkülönítve vartyogott egy öreg kecskebéka. Vezérbékának is mondták többen, de az öreg nem szerette, ha címet ragasztanak rá. — En is csak olyan béka vagyok, mint ti, csak tőletek sokkal öregebb és tapasztaltabb. így aztán az is természetesnek tűnt, hogy amikor karnagyot vá­lasztottak a kórus élére, csak ő jö­hetett számításba. Sokan ugyan fia­talabbat szerettek volna, aki hajla­mosabb az új melódiák betanításá­ra, de később ők is belátták, nem érdemes az öreggel meg a híveivel ellenkezni. Legyen hát ő a karnagy. Amikor megvitték neki a hírt, éppen egy lapulevélen napozott a parton. Körülötte öles kecskebékák ta­nyáztak. — Köszönöm, barátaim — hu­nyorgott elégedetten —, és ígérem, nem fogtok csalódni. Gyönyörű me­lódiákra tanitlak benneteket! Az első kóruspróbán aztán kifej­tette az elképzeléseit. Ráncos, lom­ha testével egy úszó farönkön gub­basztott, onnan karattyolta a sok­ezer béka felé: — Mindenki egyszerre és teli to­rokból kuruttyol. De csak utánam! Es azt, amit én fogok nektek beta­nítani, mert sokkal tapasztaltabb meg vénebb vagyok nálatok. Ezt ne feledjétek! Ezért mindjárt dúdoljá­tok is el, hogy jól befészkelödjön az agyatokba: Az öreg kecskebéka vé­nebb és tapasztaltabb nálunk, úgy kuruttyolunk hát, ahogy ő kuruty- tyol! Rajta! A békák meglepődtek, mert en­nek ugyan semmi melódiája nem volt, de aztán nagyon kelletlenül mégis csak kuruttyolni kezdtek. Annál is inkább, mert számtalan kecskebéka lesett dülledt szemmel, ugrásra készen. — Még egy kicsit hamis, akado­zik — pillogott gúnyosan az öreg —, ezért ma este ezt gyakoroljuk. Kezdjük újra! Es hangosabban! A békák engedelmesen és most már hangosan fújták egész este. — Fog ez menni — dicsérte őket az öreg —, holnap majd újabbat tanulunk. — De olyat, aminek melódiája van! — brékként merészen egy fia­tal unkabéka, mire többen is utána brekegték: — Olyat, aminek meló­diája van! — Hát persze — hagyta helyben elnéző jóindulattal az öreg —, majd olyat tanulunk. Es másnap általános megdöbbe­nésre ezt a dallamot vartyogta: — Az öreg kecskebéka a legjobb, a legszebb, a legnagyobb! Indoklásnak a következőket fűz­te hozzá: — Előbb meg kell hogy erősítsé­tek az önbizalmam. Ereznem mu­száj, hogy valóban szívből és nem színből választottatok karnaggyá. Azonkívül úgy érzem, ez fedi is a valóságot. Van talán valakinek el- lenbrekkenése? Újra a fiatal unka jelentkezett. — Nekem. Úgy érzem, ennek a* szövegnek nincsen melódiája! — Nincsen? — Az öreg békán kisimultak a ráncok, akkorára duz­zadt. — Te nem vagy észnél! Az öreg kecskebéka a legjobb, a leg­szebb, a legnagyobb.'..! Légiesen finom, emelkedő. Csak mindig a leg-re tedd a hangsúlyt. Ne is vesz­tegessük az időt, kezdjük el! Es a békák kórusa rázendített. Fújták egész este. A fiatal unka is, mert két behemót kecskebéka ter­peszkedett a közelében, és szigorú szemmel figyelték. Aztán más esték következtek, újabb, de nem túl változatos szöve­gekkel. Egyik alkalommal azt kel­lett betanulni, hogy az öreg kecske­béka a legfiatalabb. Az ifjú unka erre ismét felbrekegett. Most már inkább gúnyos kötődéssel, mert érezte, hogy úgysem ér el semmit. — Ebben ellentmondást érzek. Ha öreg, akkor hogyan lehetne a legfiatalabb? — Igazad van — kurtyogta el­gondolkozva az öreg kecskebéka —] ezentúl az öreget elhagyjuk. A kecskebéka a legfiatalabb .. .1 Igen, így helyes! Úgyis tudja min­denki, hogy rólam van szó. Es most kuruttyaljátok, de nagyon szépen, dallamosan! A békák rázendítettek és az öreg kecskebéka kigúvadt szemében büszkeség csillogott. Élt a holtágban egy fiatal dajka­béka, aki ha ott is volt a kórusban, sohasem énekelt. Legtöbbször meg sem jelent a kóruspróbákon, olyan­kor inkább kint tartózkodott a par­ton. Talált egy széltől, víztől lapos­ra csiszolt követ egy fűzfa közelé­ben, az volt a kedvenc tartózkodási helye. Onnan nézte az agyagos vég­telent, néha játszadozott a legyek­kel, és élvezte, ha hamuszürke hátát csiklandozta a napfény. Egy napon két hatalmas kecske­béka ugrott mellé és az öreghez ker­gették. — Tudomásomra jutott — dül­ledt az öreg szeme —, hogy te lógsz a kóruspróbákról. A hangversenye­ken meg csak tátogsz. Elárulnád, mi ennek az oka? A dajkabéka hallgatott. — Nem akarsz válaszolni? így is jó. Ma este te énekled a szólamot. Gondom lesz rá, hogy ne lazsálj, erről kezeskedem! Este aztán szigorúan fortyogta az egybegyűlt békáknak: — Átismételjük az eddig tanulta­kat, remélem egyszerre és nagyon szépen fogtok énekelni. A szólamot egyik ifjú társunk viszi majd, őt fi­gyeljétek! — Mára nem ezt igértéd — har­sam metsző hangon a fiatal unka —, hanem hogy végre már olyan dalt tanulunk, aminek melódiája van! — Igen, ezt ígérted—bizonygat­ták többen is. — Igazi melódiákat szeretnénk végre kuruttyolni! . — Türelem — mortyogta ap öreg kecskebéka —, várjatok a sorára! Ne oktassatok engem, mit, hogyan tanítsak. Különben is, amíg akadnak közietek olyanok, akik a régit sem tudják, addig nem haladhatunk elő­re. Márpedig ennek az ifjú dajkabé­kának fogalma sincs az eddig tanul­takról. Kezdjük tehát: Az öreg kecs­kebéka vénebb és tapasztaltabb ... Na folytasd,fiatal barátom! A dajkabéka kitátotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. — Látjátok — karattyolta dia­dalmasan az öreg —, ez egyszerűen nem akar énekelni. Figyelmeztet­lek, hogy baj lesz, ha nem énekelsz! Én béketűrő béka vagyok, de ami sok, az sok! A dajkabéka újra kitátotta a szá­ját, látszott rajta, hogy erőlködik, de csak valami artikulálatlan hang nyöszörgőit elő belőle. — Kurutty ölsz vagy nem kuruty- tyolsz?! — meredt rá vészjóslóan az öreg, miközben püffedt a dühtől. — Ne húzd az időt, mert nagyon megbánod! A dajkabéka tátogott. A közel­ben lévők hallották a szive rendetlen dobogását. Megpróbált kipréselni magából egy hangot, egyetlen pi­cinyke hangot. Nem sikerült. Az öreg ekkor odavágott a pil­lantásával két vaskos kecskebéká­ra, akik elértették a célzást, és rá­ugrottak a nyomorultra. Szorítot­ták addig, amíg csak élet volt ben­ne: Aztán kivonszolták a partra és otthagyták. Ekkor a döbbenet okozta csend­ben egy béka panaszosan felbreke­gett. — De hiszen néma volt! — Akkor is kuruttyolhatott vol­na — vartyogta gyűlölettel az öreg. — Néma volt! — háborogtak többen, aztán egyre többen: Néma volt! Es akkor már egész este ezt morajlotta, zúgta fenyegetően a bé­kakórus: Néma volt! Másnap hajnalban az öreg kecs­kebéka sárgás-fehér hasával az ég felé puffadva, élettelenül himbáló- dzott a sűrű súlyom meg békalencse között. Azóta ha valaki megáll a holtág partján és hallgatja a békák kóru­sát, úgy érzi, mintha valami furcsa, rekedtes melódia lenne a kuruttyo- lásukban. Sok ezer béka egyszerre zengi. És az új karnagy hangja is egybeolvad a többiekével. tem el, a kecskeméti hét esztendő után. Állandóan úton vagyok. Tu­dod, sok pénzt elvisz az autózás, ezért néha vonattal közlekedem. Csak nem jó ez így, de hát a laká­sunk itt van. Van úgy, hogy itthon ülök. A ház, a gyerekek, a felesé­gem, a kutya, a kert köt le. Máskor pedig megállás nélkül dolgozom, nem is látjuk egymást az itthoniak­kal. A pesti vonaton már jól ismer­nek. Emlékszel a,szlogenre: „Vár a vasút,, hív a MÁV!” Hát én szót fogadtam. Ja, ha a Szomszédok­ban csak egyszer megmutatkozik valaki, már megjegyzik a képét. Kiss Jenőnek nincs oka az aggo­dalomra, ha szerepeire vagyunk kíváncsiak. A pesti évek alatt ját­szott az Andrássy u. 60-ban, a Szent Johannában, a Hotel Impe- rialban, a Nórában, a Pygmalion- ban, A néma leventében és a játék­színbeli Játék a kastélyban című darabban. □ □ □ — Az áldozatokról majd én be­szélek — fordul felém Réti Erika. — Huszonnégy évig voltunk együtt. A család — együtt. Most pedig külön élünk. Ne úgy értsd, hogy elváltunk. Csak külön va­gyunk. Kell ennél nagyobb áldo­zat? Na persze, tudjuk, kinek kö­szönhető. A színházban? Minden apró szalmaszálba belekapaszko­dom. A portással, a büféssel, min­denkivel jóban vagyok. Ez tartja bennem a lelket. Furcsa, mi? Nem a szinpad, nem a szerepek. Tisztá­ban vagyok az értékeimmel. De azért ne kelljen majd hatvanévesen naivaszerepekkel küszködnöm. Tudom, kritikus korszak követke­zik, de nem félek. Ha tovább is hallgatnom kell, nem tehetem to­vább. Eddig négy-hat év rohant el önfeledt, nekem való szerepek nél­kül. Ezek az évek akár a dupláját is jelenthetik! Ezek már nem jön­nek vissza. Ezeket egyszerűen el­vették tőlem. Ilyen dilemmák foglalkoztatják Réti Erikát és Kiss Jenőt — együtt és külön. Örülök, hogy elmondták. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem akartak nyilatkozni. Minek? Nincs miről. Tényleg nincs? Végül a jövőről, a reményekről. — Amíg élünk, remélünk — mondják ők, egy kicsit átigazítva a bölcs mondást Ha nem igy gon­dolnák, akkor máris abbahagyhat­nák a színi pályát. Gondolták már korábban is: minden jóra fordul. És rosszabb jött. Remélni azért lehet! Borzák Tibor Transz­szexuálisok gyógyhelye Szenvedők ezrei zarándokol­nak évente Nyugat-Európából és a Föld túlsó feléről is az amszter­dami egyetemi klinikára, ahol a 70-es évek eleje óta működik a világ legeredményesebb transz­szexológiai részlege. Az evolúció különös, tragikus fintora ez a lé­nyegében még feltáratlan beteg­ség, amely miatt egyesek, akik nő­nek születtek, férfinak érzik ma­gukat és azzá szeretnének válni — vagy éppen fordítva. A Gooren endokrinológus pro­fesszor vezette orvoscsoport 12 tagból áll — a nőgyógyásztól a kozmetikai sebészen át a pszichiá­terig. Jelenleg mintegy 1250 páci­ens áll kezelésük alatt, közös jel­lemzőjük az, hogy szeretnék meg­változtatni nemüket. A procedúra rendkívül alapos kivizsgálással kezdődik, amely­ben igen fontos szerephez jut a pszichiáter, majd a következő lé­pés egy 18—24 hónapos hormon- kezelés. Ezt ugyan a páciensek ál­talában sokallják, szeretnének minél előbb „átváltozni”, de az orvosok szerint ez az átalakulás egyik legfontosabb szakasza. A kezelés nyomán ugyanis a nő­nek születettek arcán megindul a szőmövekedés, hangjuk mélyeb­bé válik — a férfiak alakja és bőre ezzel szemben nőiesebb lesz, mel­lük növekedésnek indul. Igen fon­tos, hogy ebben a szakaszban, a külső változásai nyomán derül ki, vajon a beteg és környezete tény­leg képes lesz-e elviselni a nem­változtatást. Ha ez sikerül, követ­kezhet a már visszafordíthatatlan lépés, a műtét.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom