Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-08 / 133. szám

1990. június 8. • PETŐFI NÉPE • 5 KALAMAJKA A KALOCSAI „KADERBARLANG” KORUL Nem síbolták el az egymillió forintot TESTVÉRVÁROSI KAPCSOLATOK Hosszú ideje köti le a kalocsai tanács figyelmét a Korona étterem körüli huzavona. Két tanácsülés is fog­lalkozott már a témával. A megduplázott vizsgálat, me­lyet a tanács pénzügyi osztálya végzett, szabálytalansá­gokat említ, de kevés konkrétumot tartalmaz. Éppen ezért némelyek ködösítést sejtenek a bizonytalan fogal­mazás mögött. így aztán szárnyra kelhettek olyan hírek is, hogy Molnár Ferenc, a Kereskedelmi és Vendéglátó­ipari Szakmunkásképző (volt) igazgatója esetleg sikkasz­tott. A hírek hallatán az adóhivatal sem volt rest, ők is vizsgáltak. Ám nem találtak lényeges eltéréseket az elő­írásoktól. Vagyis: a jelek szerint Molnár Ferencet nem terheli felelősség a kimutatott közel egymilliós elszámo­lási eltérésért. — Ahhoz, hogy megértsük, miről van szó, vissza kell nyúlni a kezdetekig állítja Molnár Ferenc. — Öt éve javasoltuk és kértük a Kereskedelmi Minisztériumtól, hogy segítsen bennünket a kabinetrendszerű, speciális oktatás megszervezésében. Ennek lényege az lett volna, hogy bevezetjük nemcsak a vállalatokkal szerződött ta­nulók oktatását, hanem a saját diákjaink szakmai segí­tését is. Örömmel fogadták a kezdeményezést, mellénk állt és támogatást ígért az Országos Pedagógiai Intézet is. Szakács-, cukrásztankonyhát alakítottunk ki, elké­szült az ételbár, a felszolgálóterem. Megtudtuk, hogy a város, pontosabban az MSZMP protokolláris ügyeit itt intézték. Jöttek ide megyei, orszá­gos, sőt. külföldi fejesek is. Koccintott e, világ szeme elől eltakart, kis zugban Losonczi Pál, Berecz János, de még Mark Palmer amerikai nagykövet is. Mint Molnár Fe­renc mondja, mindez ragyogó alkalom volt a tanulóknak a szakmai műveltség elsajátítására. A számla is ki lett egyenlítve. Hol az Országgyűlés, hol a megyei tanács, esetleg az MSZMP vagy a város rendezte a cechet. Kalocsa polgárai, persze, tudtak a magas rangú vendé­gek alkalmi kiruccanásairól, el is nevezték a Korona éttermet „káderbarlangnak”. Aztán jöttek a zordabb idők, amikor is felröppent a hír az egymillióról. Ez egy jó kísérlet volt mondja Molnár Ferenc. — Az alapképzést megkapták a gyerekek, a második évtől pedig szakmát választhattak. Többmilliós támoga­tást kaptunk a szakminisztériumtól, a pályázatokat so­rozatban nyertük. A jó kapcsolataim révén sikerült elér­ni, hogy a kapott anyagot a vállalatok jóváírással adták át. Tehát az iskola komoly összegekhez jutott. Szeren­csés kísérlet volt, bevezettünk egy sajátos modellt, mely mintául szolgált. Persze, ehhez bér is kellett, közel nyolcvanezer havonta, a társadalombiztosítási hozzájá­rulással egymillió-háromszázezer évente. — Kezdtük szorgalmazni egy színvonalas étterem be­üzemelését. Jóváhagyta a megyei tanács, a vb — minden­ki. Készen álltak az engedélyek a Korona megnyitására. Ám a forgóalap feltöltésére nem volt elegendő tőke. Szerencsére, a Monimpex és a Kecskemétvin beszállt, nyitottunk Gösser sörözőt is. így aztán futotta a forgó­alapra. Közben változtak a jogszabályok, a három cég­gel betéti társasági szerződést kellett kötnünk. Ez viszont húzódozott, ami kettős könyveléssel járt. Az oktatóknak járó bért az étterem kiadásaiba kalkulálták, ami helyte­len. Itt történt a félreértés. — A kísérletért köszönet járna, nem elmarasztalás —- fakad ki Sütő János, a szakmunkásképző jelenlegi igazgatója. — Ugyanis, ha levonjuk az általános oktatás­ra költött pénzt, a Korona nem veszteséges. A fegyelmi eljárást Molnár Ferenc ellen egyáltalán nem tartom in­dokoltnak. Különben sem én vagyok a munkáltató, ennek elbírálása nem tartozik a hatáskörömbe. — Ártatlan vagyok — mondja Molnár Ferenc. — Mások acsarkodnak rám, rosszindulatból. Rajtam ne verjék el a port, ne kiáltsanak ki bűnbaknak, én erre nem szolgáltam rá. Ennyi hát a Korona étterem története! — a másik fél előadásában. Hogy mikor nyugodnak meg végre a kedé­lyek, nehéz megjósolni. Annyi azonban bizonyos: a köz­vélemény egyre érzékenyebben és ingerültebben fogadja a gyanús híreket. Nem tűri a színfalak mögötti pusmo­gást .... Zs. Kovács István A FELEGYHAZI MÁV-ÁLLOMÁS Csomópont a Duna—Tisza közén Versenyben a vagon és a kamion Százharminc, száznegyven személyszállító és tehervonat fut be minden­nap Csongrád, Kecskemét, Kiskunhalas, Szeged, Szolnok felől a kiskunfél­egyházi MÁV-állomásra, amely vasúti csomópont a Duna—Tisza közén. Nem is olyan rég a gyümölcs- és zöldségfélék érési idényében tíz, tizenöt hűtőkocsi dinnyét, temérdek paradicsomot, paprikát adtak fel itt a szállít­tatok Csehszlovákiába, az NSZK-ba, Lengyelországba, az NDK^ba. Másfél, két évtized telt el azóta, s a hűtővagonok helyett kamionok továbbítják a veteményes- és gyümölcsöskertek termését Félegyházáról. A városban működő ipari üzemek termékeinek exportja is mérsékeltebb, és a MÁV-állomás kereskedelmi szolgálata a jelenlegi adottságokhoz iga­zodott. A korábbinál nagyobb feladat hárul viszont a forgalmi szolgálatra — mondja Makra János állomásfőnök. Kelebiát is mentesíti A dunántúli iparvidékről, a dél-alföldi mezőgazdasági körzetekből és Jugoszlávia felől érkező szerelvények találkoznak itt, hogy elegyrendezés után Borsodba, a Nyírségbe, vagy a határon túlra folytassák útjukat. Kiskunfélegyháza a déli határállomás, Kelebia forgalmát is mentesíti az elegyrendezéssel. A Szabadkától északra tervezett, nagy befogadóképessé­gű és közös érdekeltségű határállomás — a pénzhiány miatt — máig sem készülhetett el. Kiskunfélegyháza szempontjából sem lebecsülendő a Ju­goszláviába, vagy onnan ide és harmadik országba irányuló forgalom. Az állomás kétszázhatvanöt dolgozónak a munkahelye, emellett a gazdaság, az exportforgalom megélénkülése a városnak is érdeke. Fuvar kedvezményes áron A teher- és a személyforgalom mérséklődésé miatt a MÁV nehéz helyzet­be került. Az önfelélési folyamatot mindenképpen meg kell állítani — véli a félegyházi állomás főnöke. Halaszthatatlan az eszközállomány felújítása. A megrendelők máról holnapra kérik a MÁV-tól a teherkocsik kiállítását. Egy, Félegyházához közeli, mezőgazdasági szövetkezet külföldi szállításra úgy rendelt vagont, hogy másnap reggel már rakodni akar. Ha így nem kap, akkor kamionnal szállíttatja a portékáját, mert a nyugati partner nem vár tovább. Ma már arra is mód van, hogy a nagyobb szállíttató gazdaság vagy iparvállalat — a szegedi vasútigazgatóság jóváhagyásával — fuvardíjked­vezményt kapjon. A holland vasútnál ez már régi, jól bevált gyakorlat 7 rrl.on,^.a Makra János. Nem szabad engedni, hogy üresen, igénybevétel nélkül álljanak a teherkocsik az állomáson, minden fuvarozási lehetőségre szüksége van a MÁV-nak. Akkor sem szabad elengedni a megrendelőt, ha egy-egy alkalommal egyetlen kocsit tud megrakni árujával. Szigorú követelmény A szállításieszköz-tartalékot azért is elő kell teremtenie a MÁV-nak, mert előfordul, hogy a nyugati exportszállításra előkészített, megvizsgált tíz teherkocsi közül csupán kettő felel meg a külföldi partner által támasz­tott szigorú követelménynek. Igen sok elöregedet kocsi áll Szegeden és Békéscsabán arra várva, hogy kijavítsák, de egyelőre nincs rá pénz. Az 1980-as években csekély támogatást kapott a MÁV, 1986 óta pedig sem­mit. Ilyen körülmények ellenére a kiskunfélegyházi állomás a szegedi vasút­igazgatóság területén évek óta 4-es rendű minősítést kapott, legutóbb az idén februárban. Kiss Antal UJ KÖNYVEK: Török Rezső: Vannak még férfiak. (Kuitúrsped Kft., 173 Ft) — Hutson Shaun: Áldozatok. (Vízöntő könyvek, Holnap, 160 Ft) — Ferenczy Dénes: Az orsó. (Horgászpraktikák) (Mezőgazdasági K., 59 Ft) Fodor György: Mértékegység-lexikon. (Műsza­ki K., 295 Ft) — Grimm: A. csizmás kandúr. Német nyelven. (Forma Art, 129 Ft) — Mikszáth Kálmán: Magyar- ország lovagvárai. (Kolibri, 79 Ft) — Hemző Károly—Lajos Mari: 99 saláta. Angol nyelven. (Corvina, 250 Ft) — Maurice Leblanc: A pokoli csapda. A vörös selyemkendő. (Népszava, 36 Ft) Waiblingeni óvónők Baján és környékén A Stuttgart közelébe eső Waiblin­gen város sokban hasonlít Bajához. Például abban, hogy a lakosság lét­száma mindkettőben negyvenezerre tehető. A rövid múltra visszatekintő testvérvárosi kapcsolat mind szoro­sabbá válik, a bajaiak és a waiblinge- niek nemcsak látogatóba, hanem egyre gyakrabban tanulni mennek egymáshoz. így érkezett kéthetes ta­nulmányútra, a közelmúltban, hoz­zánk két fiatal óvónő, Gudrun Hein­rich és Bärbel Heinzclmann. A találkozót a bajai Vöröskereszt téri óvödába beszéltük meg. Itt több napot töltöttek ugyanis a vendégek, a képzést tanulmányozva. Amint mondták, az itt tapasztalt tartalmi munkára igazán nem számítottak. Ebben az óvodában vallásetikai ala­pon álló világnézetre nevelik a gyere­keket, a kereszténység szellemében. Az intézményvezető, Hornyák Fe- rencné az előző napon részletesen tá­jékoztatta a vendégeket, sőt, néhány foglalkozáson is részt vettek már, igy kíváncsi voltam a tapasztalataikra. Annál is inkább, mert elképzelhető, hogy egyre több szülő igényli majd gyermekének ilyen szellemű oktatá­sát. — Sommás ítéletet nem szeretnék mondani, hiszen először járok Ma­gyarországon. Eddig éppen tíz óvo­dában tettünk látogatást, közülük ebben az egyben folyik a vallás alap­jait megismertető képzés. Nagyon tetszik a kollégáim munkája, látom, hogy a gyerekek élvezik, amit tanul­nak. S mégis, azt kell mondanom: mint szülő, ragaszkodom ahhoz a jo­gomhoz, hogy kiválaszthassam, mi­lyen világnézetre akarom gyermeke­met nevelni —: volt Gudrun vélemé­nye. Élénk vita következett a nevelés szabadságáról. Jelen esetben úgy tű­nik, ez nem csorbult, hiszen minden szüíő írásban nyilatkozott, hogy egyetért-e gyermekének a Vöröske­reszt téri óvodában folytatandó taní­tásával. Csekély kivétellel igennel vá­laszoltak, a maradék számára pedig az a lehetőség állt nyitva, hogy vagy másik óvodába menjenek, vagy itt illeszkedjenek be a képzési rendbe, a szülők más meggyőződése ellenére. A dilemma mindenképpen megma­rad: egyszerre nem lehet idealista és materialista világnézetet hirdetni. Az sem lenne helyes, ha az eddigi kizáró­lagosságot (a materialista világnéze­tet illetően) most egy ellentett kizáró­lagosság váltaná fel. A napi program következő része a bácsszentgyörgyi óvoda meglátoga­tása volt. Éz a kis, határszéli község — egyre fogyatkozó lakosságával — szinte mintája a határ menti közsé­gekkel kapcsolatos helytelen politi­kának. Napjainkra hiába teremtettek infrastruktúrát az itt élő 260 lélek számára, az évszázadokkal ezelőtt a vidék központjának számító telepü- lés nchczen nyeri vissza életerejét. így mesélte ezt Hornyák Ferencné, aki a szülőfalujába hozott el bennün­ket, abba az óvodába, melyben öt is oktatták mai vendéglátóink, Végvári Józsefné és Hajzer Jenőné, azaz a gyerekek Erzsi és Elvira óvó nénije. Itt a gyerekek egy csoportban van­nak, de úgy, hogy a bölcsődések is helyet kapnak köztük. (A fényképen majdnem a teljes létszám látható.) Irigylésre méltó a tágas, csupa virág, csupa fa udvar, a csendes környezet és általában a természet közelsége. Természetes, hogy itt is a „szakmá­ról” folyik a beszélgetés. Amint Bär­bel mondja, nagyon tetszik nekik, hogy minden óvodában rengeteg báb van. Tapasztalták, hogy a gyerekek mennyire szeretik a bábfoglalkozáso­kat, otthon is bevezetik majd. Helyes­li á változtatás szándékát, a játéko­sabb óvoda megteremtését Magyar- országon, aminek sok jelét érzékelte. Nyilvánvaló, hogy a bácsszent­györgyi látogatás alkalmával nem térhettünk ki a szíves meghívás elől, nem kerülhettük el Pencz Jánosék, Hornyákné szüleinek Hunyadi utcai portáját. Míg a házigazdák a helyi sváb nyelvjárásban a község történe­tét mesélték, megragadtam az alkal­mat, hogy az óvónők waiblingeni fi­zetéséről érdeklődjem. Nos, a helyzet ott sem rózsás. Körülbelül 1800 már­kát kapnak havonta, és nagyon kicsi az előmeneteli lehetőség. (Éz a bér egyébként 20 éve nem változott.) Összehasonlításul elmondták, hogy egy középiskolai tanár nettó bére 2500 márka. Gál Zoltán • A bács­szentgyörgyi óvodások. A felnőttek sorában balról jobbra: Vég­vári Józsefné, líornyák Fe­rencné, Haj­zer Jenőné és a vendégek, Gudrun Hein­rich, Bärbel Hein/elmann. 29. Minden a helyén volt, semmi nem hiányzott, csupán Ordas volt egész idő alatt nyugtalan. Hogy mi­ért, azt ő jobban meg tudta volna mondani, bár elhatároztam, hogy végére járok a dolognak. Egész éjjel nem aludtam, azon gondolkoztam, mi lehet abban a barlangban, kik járhatnak oda. Az éjszaka hideg volt, Ordasom is közelebb húzódott hozzám, úgy összebújtunk, mint két anyátlan ár­va. Egész éjjel fújt a szél, nem kí­vánkoztam kibújni a takaró alól. Csak reggel vettem észre, hogy egy kevés hó esett. A cserjék most már két oldalt elhajoltak, mintha azt mutatták volna, merre kell menni, hogy a dolog nyitjára jussak. Ordas már jelezte, hogy ő már menne, csak arra vár, hogy én is induljak el. Megnéztem a tutajt, a csónakot, azután elindultam. Könnyebben ment, mint előttevaló nap, minden nehézség nélkül eljutottam a bar­lang szájához. Érdekes, Ordasom csendben volt, türelmesen várt, mintha parancsra várna. A nyílás elég nagy volt, kényel­mesen be lehetett rajta férni. Ordast előreengedtem, én követtem öt, tud­tam, hogy Ordas megvéd. De nem kellett tartani semmitől, égy tága­sabb barlangba értünk, ahol, a leg­nagyobb meglepetésemre, valami présféle volt a földön, egy óriási kőhöz rögzítve. Nem tudtam elgon­dolni, mire használják, és kik. Ahogy a szemem megszokta a barlang sötétségét, egy harmadik hullára is ráakadtam, annak is a kezében egy kisebb pénzeszsák és benne aranyrögöcskék. A zsákon USA felirat volt, tehát amerikaiak voltak, akiket holtan találtam. Mindegyik kezében ott volt az arany, még meghalva sem eresztet­ték el, ragaszkodtak hozzá a másvi­lágon is. A présfélét jobban szem­ügyre vettem, és rájöttem, hogy va­lami kliséformák vannak benne. Tetejét vastagon belepte a por, egé­szen biztos, hogy mostanában nem használták. De miféle érmék lehet­tek, amiket itten készítettek? Kuta­tásom ismét eredménnyel járt: a föl­dön, lent a porban 18%. dátummal egy pár érmét találtam. Sikamlósak voltak, ahogy a ruhámhoz dörzsöl­tem őket, kifényesedtek. Nagyon szépek voltak. Engem is elfogott az aranyláz, és amikor kijutottam a barlangból, szétnéztem a parton. Semmi gyanúsat nem vettem észre, de sejtettem, hogy itt valahol arany­nak kell lennie, minden jel arra mu­tat. Mivel lassan a tél is beállt, elha­tároztam, hogy letelepszem, és megpróbálok kitelelni, hátha sze­rencsém lesz. Először a vízparton próbálkoztam, úgy nézett ki, hogy azon a vidéken a vízben, a földben, mindenütt arany van. A folyók al­ján, a homokban, a hegyek belsejé­ből, a föld alatti folyók kihordták, gondos mosással nagyon sok ara­nyat ki lehetett mosni. Volt aranyam elég, a csónakban is, amit a véletlen sodort utamba, biztosan volt egy mázsa. Amit a tél folyamán kimostan a parton, az is jócskán volt. Már attól kezdtem fél­ni, hogy a parton húzódó dombos részen is találok aranyrögöket. Ez így is volt. Ekkor döbbentem rá, hogy ez a vidék az orosz föld kincs­tára, csak még nem akadtak rá az illetékesek. De akik ráakadtak,' és ha,ki tudják juttatni_ Alaszkán ke­resztül az Egyesült Államokba, ak­kor azok szerencsések. Tíz-tizenöt évet is eltöltenek a ' kietlen aranymezőkön, amikor elin­dulhatnak haza, úgy érzik, hogy győztek, akkor lecsapnak rájuk, el­veszik életük munkájának gyümöl­csét. Nem csukják lágerbe, szaba­don engedik, hogy dolgozzon. Har­minc-negyven évet él a vadonban, még szegényebb lesz, mint amilyen volt, amikor idejött. Aztán vissza­engedik, Alaszkán keresztül, az Egyesült Államokba, ahol már sen­kije, semmije nincs. Vajon érde­mes-e életét áldozni ezért a rideg, csillogó aranyért? A hegyekben csordogáló arany­erek sötétbarna burokban, a kőze­tek között, különös formában talál­hatók. Már a hegygerinc is elárulja ar arany hollétét. A leleményes aranykutatók hamar rájönnek á le­lőhelyekre , furfangos módon takar­gatják, hogy más rá ne bukkanhas­son. De ha mégis arra kerülne sor, az életük árán is megőrzik a titkos rejtekhelyei. Az óriási hegyek az örök hótakaróval, ember által soha nem járt szűz erdőségek őrzik a hegylánc titkát. 1945—46 telén, ha ráfektetem a súlyt, és azt az aranyat, amit azon a helyen puszta kézzel kibányász­hattam volna, azt segítséggel, simán el is vihetem, édes szép hazám mai összes adósságát kamatostól, dup­lán megfizethettem volna. Csupán ezen a maroknyi helyen, és bizonyos vagyok benne, hogy száz kilométe­res körzetben a világ nemesfém- készletének a fele itt megtalálható, a platinát is beleértve. Vannak aranyérfolyamok, van darabos aranyér, ahol mint egy lúd- tojás, akkora nagyságúak. Az idáig való eljutás nem volt probléma, de hogy innen hová jutok, fogalmam sem volt róla. Még csak a tél dere­kán voltam, de már úgy éreztem, elegem van a télből. Szép napos idő­ben sokkal könnyebb a leesett fa­gyos havon közlekedni az erdőben, mint nyáron, mert a cserjék nem akadályozzák az előrejutást. Már jó darabon eljutottam az északi irányba, csónakom színültig tele aranyrögökkel, meg a már ben­ne lévő mosott aranyporral. Sok ottmaradt, mért képtelen voltam a helyéből elmozdítani, annyira lefa­gyott. Mint már említettem, sok ar­ra a kalandor, a meggazdagodás vágya sokakat vonz, és kisebb- nagyobb sikerrel boldogulnak is. De az életük java része rámegy, míg annyit össze tudnak kaparni, hogy azt fel is használhassák. Éddig azt hittem, hogy a tigrisek csak a forró égöv alatt szeretnek élni. Nagyon különös, de itt is fel­bukkan, egész nagy területet tarta­nak magukénak, amely sérthetet­len, ha idegen tigristörzsek behatol­nak, heves harc dönti el, kié legyen a már meghódított terület. Ezek a nagymacskafajták leginkább a fák koronái között szállásolják el ma­gukat, és jaj annak, aki télvíz idején háborgatja nyugalmukat. Nem rika a vadmacska, de a bar­na medve is, amely ilyenkor alussza téli álmát. Az itteni medvék nagyra nőnek, van köztük két és fél, három méter magas is, súlyuk meghaladja a három mázsát, de talán még töb­bet is. Ilyenkor, tavasz felé az em­bert is megtámadja, mert kevés az élelme, azonban ha nincsen más, a hó alól, két méter mélyről is előke­resi az erdei bogyókat, vagy azok híján a fák kérge is megfelel neki. Gyermekkoromból Szibéria úgy maradt meg emlékezetemben, mint a rettegett Iván cár korában — amelyeket regényekből olvastam : a száműzött embereket csak a halál szabadította meg a földi kí­noktól. Az én véleményem egészen eltér, mert Szibéria egy hatalmas, szörnyű nagy gazdagsággal bíró földterület, amely megőrzi még na­gyon sokáig a-földi javakat, ame­lyekhez ember még nem tudott hoz- ' záférni. (Folytatása következik) ORVOS ENDRE IGÉflEI FÖLDJE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom