Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-01 / 127. szám

1990. június 1. • PETŐFI NÉPE • 5 Mostanában egyre több újságban lehet találkozni olyan rovattal, amelyben bizonyos értékpapírok árfolyamait publi­kálják. Miután a tájékoztatás effajta sokszínűsége magában hordozza a félreinformálás veszélyét is — s éppen a kialakulat­lan szokások, szabályok miatt érezhet ilyet az érdeklődő olva­só —, nem árt kicsit részletesebben szólni az értékpapírok árfolyamairól, illetve azok értelmezéséről. Magyarországon — hasonlóan a nyugati példákhoz — alapvetően kétfajta értékpapírtípus honosodott meg, ezeket jegyzik a jelenlegi, nem hivatalos tőzsdén: a kötvény és a részvény. Először a kötvényekről ejtünk szót. Nemcsak azért, mert ezek a mai piacon hosszabb múltra tekintenek vissza, és így ismertebbek is, mint a részvények, hanem azért is, mert összehasonlíthatatlanul nagyobb belőlük a forgalom. A kötvényeket klasszikus módon árfolyammal jegyzik, azaz a névérték meghatározott százalékában adják meg a vételárat. Roppant egyszerűnek tűnik a dolog: mondjuk, egy 10 000 forint névértékű részvény 90 százalékos árfolyamon 9000 forintot ér, illetve (a vásárlónak) annyiba kerül. (Ehhez jöhetnek még természetesen a bank-, illetve ügynöki költsé­gek, adott esetben a tőzsdei díjak stb. Természetesen ennél azért kissé bonyolultabb a dolog. A magyar piacon a kötvényeket ún. bruttó árfolyamon jegy­zik, szemben a külföldön gyakoribb nettó (tiszta) árfolyam­jegyzési gyakorlattal. Ez utóbbi lényege, hogy a kötvény árfolyama nem tartalmazza az időarányos (felhalmozódott) kamatot, hanem azt utólag adják hozzá a vételárhoz. Egy példán érzékeltetve: ha egy 14 százalékos nominálkamatú angol kötvényt 100 százalékon jegyeznek, s a legutóbbi ka­matfizetés éppen fél évvel korábban volt, akkor az időará­nyos kamat 7 százalék. A kötvényekért fizetendő ellcnérték tehát 100 + 7 százalék, 107 százalék lesz. A magyar árfolyamjegyzési gyakorlatban egyelőre még mind a bankok, mind a kísérleti tőzsde így, vagyis 107 százalékon tartja nyilván a kötvényt. Az általunk alkalma­zott gyakorlatban a probléma, hogy a kötvény árfolyama önmagában nem ad elégséges információt annak valóságos piaci értékéről. Hogy ezt megkaphassuk, két dolgot kell még feltétlenül ismernünk. Az egyik, hogy mikor volt a legutóbbi esedékesség, a másik, hogy mennyi a kötvény nominálkama- ta, azaz mennyi a kupon. Az utolsó esedékesség óta eltelt időszakra jutó időarányos kamatot le kell vonnunk a bruttó árfolyamból, s így kaphatjuk meg a kötvény tényleges piaci helyét, helyzetét tükröző árfolyamot. Meg kell jegyeznünk, hogy ma már számos sajtótermék külön feltünteti a nettó árfolyamot, néhol ezt tiszta vagy tisztított árfolyamként jelölve meg. A kötvények értékelésénél több tényezőt kell figyelembe venni. A különböző kötvényeknek eltérő a végleges lejárati időpontjuk. Emelkedő kamatlábak mellett természetes, hogy mindenki a „rövidebb” (hamarabb lejáró) kötvényeket kere­si. Ugyanakkor éppen a magyar kötvények sajátossága miatt (ugyanis nálunk a kötvények többsége több részben fizeti vissza a tőkét) nem elégséges pusztán a lejárati időpontot ismernünk. Ha biztosak akarunk lenni befektetési dönté­sünk helyességében, tisztában kell lennünk a törlesztési üte­mezéssel is. Ezt a legtöbb kiadvány nem tartalmazza, így a befektető jobbára magára van utalva. Pedig fontosságának bizonyítására elegendő egyetlen példa. Ha két kötvény végső lejárati időpontja (mondjuk 1993. június 1.) és nominálka- matlába megegyezik, ám az egyik a lejárati időpontban egy összegben törleszt, a másik viszont évente négy egyenlő rész­letben, könnyen kiválaszthatjuk a másodikat, mint rövidebb átlagos futamidővel rendelkezőt. Érdemes még megjegyeznünk, hogy a fentebbi árfolyam mindig az adott időpontbeli névértékre, azaz a törlesztések­kel csökkentett értékre, vágy ahogy leggyakrabban haszná­latos: a nettó értékre vonatkozik. (Világos, hogy a már visszatörlesztett tőkerész után semmilyen jövedelmet nem kérhetünk.) Összefoglalva tehát: feltétlenül érdemes figyelnünk a köt­vény nominálkamatlábára, a kamatfizetés, illetve a tőketör­lesztés esedékességére, az aktuális nettó értékre, s csak ezek alapján alkothatunk reális ítéletet az árfolyamról. A részvényekről jóval kevesebb információt kaphatunk az újságokból. Magyarországon a részvényeket szintén százalé­kos árfolyamon jegyzik, és ez a részvény névértékére vonat­kozik. Különösen fontos lenne tudni persze, hogy milyen címletekről van szó. Ez azonban, sajnos, nem mindig derül ki a tájékoztatókból. Igazán lényeges információkat a részvényekről nem tu­dunk az árfolyamlapokból, az árfolyam-tájékoztatásból sze­rezni, hacsak nem az ártrendek alakulásából akarunk követ­keztetésekre jutni. Ám miután Magyarországon még nincs a részvénypiacnak likviditása, így trendek sem alakulhattak ki, erről nem érdemes szólni. Fontos viszont a vállalat mindenkori helyzetét értékelő, a gazdálkodására vonatkozó lényeges adatokat elemző tájé­koztatás. Remélhetőleg rövidesen ez is mindennapos lesz. K. Cs. A lezárt utca sorsáról döntsön a félegyházi lakosság Tízezer példányban véleményké­rő lapot készíttetett a helyi nyom­dában a félegyfiázi tanács. A legin­kább érdekeltek véleményét szeret­né megtudni a Kossuth Lajos utcán tavasszal bevezetett forgalomkorlá­tozásról. A kísérleti időszaknak vége, a vá­rosi tanács rövidesen szétosztja a nyomtatványt az érdekelt közön­ségnek. Sokak tapasztalata szerint csendesebb, tisztább és kevésbé po­ros a félegyházi főutca a forgalom- korlátozás óta. Már érdemes kiülni huzamosabb időre a platánsor alat­ti padokra, kevesebb légártalom éri a szalagparkban sétálókat is. Tény viszont, hogy néhány enge­délyezett vagy belopakodott gépko­csi esetenként gyorsvonat sebessé­gével robog végig a főutcán, riogat­va a kerékpárosokat, s az úttestet keresztező gyalogosokat. Vannak, akik haszontalannak tartják az egé­szet. Szerintük csak az ő bosszantá­sukra záratta le a tanács az utcát, emiatt gépkocsijukkal nem járhat­ják sorba a Kossuth utca üzleteit, legfeljebb nagy kerülővel, és ez ki­nek jó?(!) Nos, döntsön a közvélemény! De ne úgy, mint kora tavasszal a korlá­tozást megelőző hetekben. Az ak­kor szétosztott nyolcezer tudakozó­lapból mindössze hétszázat juttat­tak vissza a városi tanácsnak. De akkor már késő volt... a bánat. (ka) DISZKÓBAN MÉG SOHA NEM VOLT Győrből Lausanne-ba táncolt Markó Iván felfedezettje • Aleszja Popova a próbateremben. Polgári ízléssel berendezett győri lakás könyvekkel teli szobájában ülök egy 15 éves, 45 kilós, sudár termetű kislány­nyal, aki éppen olyan, mint a töb­bi tizenéves. Ha nem tudnám, alig hinném, hogy né­hány héttel ez­előtt Lausanne- ban több mint húsz ország 100 résztvevője közül a Prix de Lau­sanne nemzetközi balettversenyen az első díjat nyer­te. A szigorú nemzetközi zsűri elnöke a Dán Ki­rályi Balett mű­vészeti igazgató­ja, Frank Ander­son úr volt. Be­szélgetőpartnerem az Állami Balettin­tézet növendéke: Aleszja Popova. Édes­apja Kijevben kutatómérnök, Aleszja édesanyja a győri Bercsényi gimnázium tanárnője, ő és lánya is magyar állam­polgár. Mit is kérdezhetnék Aleszjától elő­ször, mint azt: mikor táncolt először? — Talán 2-3 éves lehettem. Az álta­lános iskola első osztályát Budapesten végeztem. Édesanyám valamelyik új­ságban olvasta, hogy Győrött, Markó Iván patronálásával az egyik általános iskolában balett-tagozatot létesítenek. Jelentkeztünk, és felvettek. így kezdő­dött. Kiváló orosz balettmesternő, Ludmilla Cserkaszova foglalkozott ve­lem. Emlékszem, Schubert, majd Csaj­kovszkij muzsikájára táncoltunk elő­ször. Elvégeztem az általános iskola7 nyolc osztályát. Tavaly a Győrött meg­nyílt művészeti szakközépiskolába is beiratkoztam, ahol azonban mindössze fél esztendeig tanultam, mert felvettek az Állami Balettintézetbe. — Magam is vörösre tapsoltam a te­nyeremet a Győri Balettnak azon az előadásán, amelyen te is szerepeltél. Ho­gyan kerültél ebbe az immáron világhírű együttesbe? — Iskolánk patronálója, ahogyan mondtam, Martó Iván volt. Egyik na­pon kettőnket meghívott a színházba, és közölte, hogy valamelyikünk fellép majd a Győri Balett legközelebbi pro­dukciójában. Próbák után a választás rám esett. így lettem szereplője a Mahler zenéjére. Markó Iván koreog­ráfiájára készült Boldog lelkek című balettnek. Második szerepemet a Me­mento című balettben kaptam, amely­ben több iskolatársam is fellépett. Ezt követte a legemlékezetesebb és eddig legkedvesebb darabom, a Prosperó, amelyben 13 évesen főszerepet kaptam. Ariéit, a tündért. Aleszja három hónapig szinte min­den nap 2-4 órát próbált, közben dél­előtt iskolába járt. A legnagyobb örö­me az volt, hogy a Prosperóban együtt szerepelhetett Markó Ivánnal, aki a „tánc nyelvén” irányította, szinte vi­gyázott minden lépésére. Mi a tánc nyelve? Mosolyogva azt válaszolja, hogy ezt szavakkal nem, csak tánccal lehet kifejezni, azaz érezni kell. A Diótörő zenéjére és Markó Iván koreográfiájára készült Álmok ura cí­mű balett Tükör lányával búcsúzott Aleszja Popova a Győri Balettől, ami­kor természetesen Markó Iván egyetér­tésével az Állami Balettintézet növen­déke lett. Naponta, reggel hatkor a Ró­mai parton lévő lakásából utazik a bel­városba, ahonnan este nyolc óra körül érkezik haza, és akkor még tanulnia kell. A kedvenc szórakozása a klasszi­kus zene hallgatása. Legjobban Bee- thoverí Hegedűversenyét kedveli. Disz­kóban még soha nem volt, nem is kí­vánkozik oda. Szeretne bekerülni az Operaházba, de szívesen táncolna to­vább a Győri Balett tagjaként is. Ami­kor beszélgetésünk után kilépek a tava­szi napfényben ragyogó győri utcára, Nietzsche sorai jutnak eszembe: „És legyen elveszett minden olyan napunk, amelyen legalább egyszer nem táncol­tunk.” I. B. Császártöltés plakettje Vass Csaba szobrászművész alkotásaként elkészült Császártöltés plakettje. A kétnyelvű változatban öntött bronzérme emléktárgyként szolgál, s először a nyugat-németországi Deggenhauserthal község (badeni járás) polgármestere és 35 fős kísérete kapja, akik 24-ke óta vannak Császártöltésen. A két éve létrejött kapcsolatból tcstvérközségi szándékok látszódnak kibontakozni. Alig bírtam felemelni, lehe- • tett vagy 30-40 kiló. Ami­kor kibontotta, kiöntve a földre, ki- sebb-nagyobb darabkák gurultak szanaszét és egy bőrzacskóba, amely nem volt nagyobb, mint az öklöm, de súlya lehetett legalább tíz kiló, az arany por volt. Vajon ez az ember tudta-e, minek a birtokában van és a másik kettő tudta-e róla ? Táskás gondolt-e ar­ra, hogy ezért a hatalmas vagyonért itt az őserdő kellős közepén egy szép napon valaki meg is ölheti őket? Azt hiszem, boldog emberek voltak, az emberek kapzsiságáról mit sem sejtettek és nyugodt volt az álmuk. Nem ismertek gonosz em­bert. Csak egymást, mint jó testvé­reket. Akik azért, hogy napi kenye­rük, csekély ruházatuk meglegyen, a természet kincseit, azok értékét nem ismerik, nem is akarják tudni, talán ha tudnák, ennek a kolosszális vagyonnak az áldozatai is lemének. Jobb ez így, nem is említettem előt­te, hogy ez a sárga valami az embe­riség megrontója. Érdekes, bennem sem keltett semmilyen vágyat, hogy megszerez­zem, hiszen tudtam, úgy sem tud­nám itt értékesíteni a Szovjetunió területén. Táskás elmondta, hogy az itteni hegyek, folyók, amelyek a hegyek belsejéből törnek a felszínre, hozzák tudtára az arra tévedt em­bereknek a titkukat. Táskás azt is elmondta, amit nekem mutatott, azért fegyvert kapnak, mind a hár­mójuknak lesz fegyvere, lehet va­dászni akkor, amikor akarnak és talán még lehet, hogy egy-két darab fehérneműt is ad az illető érte. Egy­szer már volt itt, csak akkor nem volt sok a sárga kő, de újra jönni fog és most sokkal több van, mint a múltkor. Valóban jött is, de nem egymaga, hárman jöttek és mind a hárman az én véleményem szerint kalandorok voltak. Nem is oroszul beszéltek, hanem angolul, meg spanyolul. Eb­ből arra következtettem, hogy nem az unióhoz tartoznak. Kezdtem fél­ni és erre felhívtam Táskást figyel­mét is, aki hallgatott rám és az ara­nyat nem adta mindjárt elő. Azt mondta, amire én kértem, hogy hol­nap reggel elmegyünk a bátyjaihoz, mert ott van a sárga föld. Rosszul beszéltek oroszul, de annyit kivet­tem a szavukból, hogy gazdaggá teszik Táskást és boldog lesz, amíg él. Elhatároztam, hogy éber leszek •és nem hagyom ezt az emberi állatot ennyire megtéveszteni. A délutáni órákban portyázásra mentek, velük mentünk mi is. Meg­mutatták Táskásnak a fegyver ha­talmát, vadat ejtettek el a szeme láttára, madarakat lőttek le a leve­gőben. Annyi volt a zsákmány Tás­kás kezében, hogy egyedül nem bírt velük, rám mutattak, hogy hozzam, de én egy vastagabb faágat adtam a kezébe az illető úrnak és mutat­tam, hogy a kezem béna. Nevettek és felszedték az ott heverő vadakat, a puskákat pedig a vállaimra aggat- tákj hogy hozzam. így értünk a vízeséshez. Szépen, vigyázva eregettem le a fegyvereket Elhivatottak Pedagógus: óvónő, tanító, tanár, ne­velő, oktató . . . •Valamennyiünk édes vagy keserű, kedves vagy rossz emlékei közül önkéntelenül előtörnek a régi ké­pek tanárainkról, az évtizedekkel ko­rábbi énünkről. A kellemetlen emlékek többségét feledtük, maradt a kitűnő, a nagy tudású, a kedves, az aranyos, az emberséges, a megszállott pedagógus képe, a tisztelendő emlék. Azoké, akik a mesék és a játszás, az ákombákom, irkafirka birodalmából kézenfogva át­vezettek a betűk és a számok racionális világába, akik később a tudományok alapjainak elsajátításáig irányítottak bennünket, s ha tehették, szemmel kí­sérték, kísérik életünk további alakulá­sát is. Gyarmati Szabó Éva szerkesztésé­ben, a Tankönyvkiadó gondozásában a legkiválóbb pedagógusok közül vá­lasztottak tizenhét példamutató neve­lőt, az ő portréikból született egy könyv, Elhivatottak. Arcképvázlatok pedagógusokról címmel. A 17 kiválasz­tott között örömmel fedeztünk fel 3 Bács-Kiskunban élő, gyermekeinkért az átlagnál többet tevő nevelőt. A bemutatottak egyike B. Boros Ilo­na, aki a Kecskemét melletti Katonate­lep szülötte. Tanítóképzőt a megye- , székhelyen végzett, majd Szegeden ka­pott rajztanári diplomát. Rajzolni Kecskeméten kezdett Mátis Kálmán tanítványaként, később szőtt, varrt s az új nagy szerelme a tűzzománc. Friss diplomásként került hajdan Kecelre, ott eresztett gyökeret, e község lett mű­vészi magáratalálásának, pedagógus­művésztanár létének színtere. Itt nevel­te fel a művészet szeretetére a generáci­ók sorát, ide hozta a posta a világ távo­li pontjairól az értesítéseket: tanítvá­nyai hol, mit nyertek rajzaikkal, batik- jaikkal. Mi az ars poeticája B. Boros Ilonának? „Felfedezni az alkotás gyöt­relmét és szépségét. Megtanítani, mi­ként lehet a természettel szerelembe es­ni... állandóan keresek, kutatok ... a gyerekek érdeklődését mindig ébren kell tartani.” A könyv másik szereplője dr. Szekér Endre. Neve nem csupán a kecskeméti középiskolások között cseng tiszteletet, tekintélyt parancsolóan, ismert iroda­lomtörténészként, periodikaszerkesz­tőként, tankönyvíróként, nyelvészként, kritikusként, a TIT országos választ­mányi tagjaként, a Katona József Gim­názium tanáraként. Szekér tanár úr Pesten született, Szolnokon volt elemi iskolás, Budapesten, Halason és Kecs­keméten gimnazista. Tanári diplomát Pesten szerzett, majd Bugacon, 1958- tól Kecskeméten tanít, nevel. „Elsősor­ban érdekfeszítő előadásokkal nevel — írja róla a könyvben Rácz-Székely Győző — különös, embert megújító, fiatalító munkának tartja a tanári pá­lyát ... az igazi tanári munkája soha­sem fejeződik be a tanítási óra után.” Hittel, következetességgel neveli évtize­A pedagógia Időszerű kérdései Elhivatottak Arcképvázlatok pedagógusokról dek óta a középiskolásokat és az iroda­lom iránt érdeklődő felnőtteket. Megyénk talán legismertebb tanítója a Kargalán (Orgovány mellett) élt Tóth Istvánná Gérus Ella. A szatmári Son­kádról gyermekként Kiskőrösre, Kalo­csára, Kiskunfélegyházára majd Kecs­kemétre költöző Gérus család nagyob­bik lánya a református tanítóképzőben szerzett tanítói oklevéllel Talfájapusz- tára, majd a Dél-Dunántúlra, onnan a Törlei-majorba került, ezt követően negyedszázadot Kargalán munkálko­dott, néptanítóként, Kargalapusztát a hazai pedagógusok zarándokhelyévé tett?, de szép számmal rácsodálkoztak óráira, nevelési módszereire az angol, az osztrák, a francia stb. kollegák is. Volt mit nézniük a hátrányos helyzetű iskolában! 1-8. osztályban, osztatlan tanulócsoportban tanítani; megismer­ni, elfogadni a tanyavilág törvényeit, lámpás szerepet vállalni a pusztai ma­gányban . . . embert, hitet, erőt próbá­ló ténykedés. S mindezt tenni évtizede­ken át töretlen lelkesedéssel, kitartás­sal; ez a nagy csoda Tóth Istvánná sze­mélyében. Mi a hitvallása a tanításról? A gyerekben meg kell találni azt a pon­tot, ami benne és a nevelőben közös. Ez lánc, kapocs! Szeretni, másik ember másságát elfogadni tudó, akaratukat a jó ügy szolgálatába állító, szebben, job­ban élni akaró embereket nevelni, ez életének célja. Az iskolai elfoglaltság mellett egyszemélyes tanyai művelődési központot, tanyaklubot hozott létre, neves tudósokat, színészeket nyert meg előadónak Kargalára Ellus néni, a ma már nyugdíjasként Katonatelepen ok­tató kiváló tanító. Különös hangulatú a pedagógus­portrékat adó kötet. Pedagógusnak, a pedagógusi pályára készülők vagy ta­náraikat tisztelő diákok szép példákat találnak az elhivatott pedagógusok életútjait bemutató könyvben. A Tan- könyvkiadó kedves ajándéka a kötet pedagógusnapi megjelentetése. Kerekes Magdolna a váltamról, megfigyeltem a puská­kat s arra következtettem, hogy nem európai fegyverek. Amit én előre is gondoltam, sőt tudtam is. Hamar esteledett. Feltűnt, hogy a ' megígért fegyvereket nem is mutat- ’ tűk meg Táskásnak, nem is láttam a poggyászuk között olyat, ami ar­ra utalt volna. Megfelelő alkalomra várva, felhívtam Táskásnak a fi­gyelmét, és kértem, higgyen nekem és ne aludjon az éjjel, de ha látja, hogy én a fegyvereket eltettem, úgy ö azt a ládát, amire mutattam, dug­ja el, mindegy, hogy hová! Előrelátásom igaznak bizonyult, mert este, amikor lefeküdtünk alud­ni fekhelyeinkre, az egyik idegen Táskáshoz fordult, mintha valamit mondani akart volna és erélyesen felszólította, ráfogva a fegyvert, hogy adja elő az aranyat. Táskás nem tudta, mit tegyen. En nyugodt voltam, mert tudtam, hogy a fegy­verekből a töltényeket kiszedtem és azóta figyeltem állandóan, és meg­győződtem róla, hogy nem töltötte újra senki. A másik két idegen nyu­godtan feküdt a helyén, mintha biz­tosak lettek volna a dolgukban. Én is biztos voltam, és akkor ráfogtam a fegyveres emberre a felkapott fegyvert, bár tudtam, hogy nincs megtöltve. Az idegen meghúzta a ravaszt, de csütörtököt mondott, így rákény- szerítettem őket a barlangból való távozásra és ott sakkban tartottam őket, amíg Táskás a ládából töl­tényt szedett elő és én mind a három puskát megtöltöttem. Távozásra szólítottam fel őket. Az esti alko­nyaiban a három idegen felemelt kezekkel elindult az őserdő felé. Mind a három fegyverből riasztólö­véseket adtam le és újra megtöltve fegyvereinket, elindultunk a bar­lang felé. Az éjszaka csendben telt el, szik- rányit nem aludtunk, a sötétedésben a holmiaikat átkutattuk és hat régi típusú coltol találtunk, hozzájuk töltényeket. Mind megtöltöttem és Táskást is megtanítottam, hogyan kell kezelni a fegyvereket, a colto- kat, melyek hatlövetűek voltak. Mindenre elszánt kalandorokkal álltunk szemben, tudtam, ha hibá­zok, vagy nem úgy sikerül, ahogy elterveztem, mind a kettőnknek vé­ge. Nem volt más választásom, így is, úgy is megtámadtak volna és el­vesztünk volna, az aranyat pedig elviszik. Veszteni valónk semmi nem volt. Táskás úgy remegett, hogy alig tudtam megnyugtatni és semennyi­ért nem akart a barlangba bemenni. Térdre borult előttem, átfogta a lá­bam szárát és úgy könyörgött, hogy ne bántsam őt. Magamhoz öleltem és megnyugtattam, hogy félni csak másoktól kell, nem tőlem. Minden terhet magára vállalt, hogy ö majd viszi. Mielőtt elindultunk, nem tu­dom, mit csinált Táskás, de a bar­lang bejárata pillanatok alatt meg­telt vízzel, sietnünk kellett, hogy a víz magával ne sodorjon bennünket a mélybe. Táskás cipelte a fegyvereket, ami magában nehéz volt a töltényekkel együtt és még az aranyat is magára kötözte, mutatva, hogy csak az ide­geneket figyeljem. Nagyon félt, szinte remegett a szerencsétlen em­ber. Út közben nem adtam le lövé­seket, így nem árultam el hollétün­ket. Táskás annyira félt, hogy elté­vedt és a tutajt csak másnap este találtuk meg, de a fontos az volt, hogy mégis meglett és a folyó így gyorsabban vitt bennünket. Másnap reggelre elértünk a két testvér lakhelyére, ahol nagy volt az öröm, de mikor Táskás elmesélte, mi történt, a két testvér öccsükkel együtt magukhoz öleltek engem is és mind a négyen sírtunk is, örül­tünk is. Örömüket tetézte, mikor ők is tudtak bánni a fegyverekkel. Ott maradtam köztük egész télen, mint négy testvér és azóta sem éreztem magam olyan jól az én édes testvé­reim között sem. Pedig ezek az em­berek vadak voltak, a vadon nevelte őket, írni, olvasni nem tudtak. Fo­galmuk sem volt a világról, mi is lehet ezen a hatalmas erdőségen túl. (Folytatása következik) A PÉNZ VILÁGA Hogyan olvassunk árfolyamot? ORVOS ENDRE ígéret földje

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom