Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-30 / 152. szám

1990. június 30. • PETŐFI NÉPE • 5 HUSZADIK ÉVES A PANNÓNIA KECSKEMÉTI MŰTERME Régi törekvések, új formák Nemcsak népszerű sorozatai (Magyar népmesék. Vízipók-csodapók, Leo és Fred) és számos fesztiváldíj­jal elismert egyedi filmjei (Az éjszaka csodái, Hogyan került Eszter az asztalra?), de immár éveinek száma alapján is nagykorú a kecskeméti animációs műterem. A Pannónia legelső vidéki stúdiójaként megalakult, júliusban huszadik életévébe lépő műhely a közeljövő­ben önálló lesz. Mikulás Ferenc stúdióvezetőt arról kérdeztem, milyen változásokat jelent ez tevékenysé­gükben? — Kulturális szolgáltató vállalat leszünk a jövőben is — mondja, ám ebben az új formában még egyértel­műbbé válik, mit csinálunk jól vagy éppen rosszul. — Az igényes munkáiról, határozott profiljáról is­mert műhely a bérmunkákra specializálódott, gyarapo­dó számú hazai stúdió között meg kívánja-e, meg tudja- e őrizni a manapság különösen sokat emlegetett értékes tradícióit ? — Aki ma számít a szakmában, biztos, hogy a Pannónia köpönyege 'alól bújt ki, szellemi bázisán nevelkedett. (Még akkor is, ha az új animációs vállal­kozások beindítása óta —- olykor kígyót, békát kia­bálva — sokan megfeledkeznek erről.) Tudomásom szerint az egykor megfogalmazott célok egy-egy rész­területét vállalta fel egyregy közösség. Lényegében mi is egy régi, ám csak részben megvalósított törekvését, nevezetesen az egyedi film készítését tűztük zászlónk­ra. A sorozataink, néhány perces animációs mozijaink iránti érdeklődés azt bizonyítja, hogy a művészi igé­nyű animáció is lehet piacképes. A közelmúltban vá­sárolta meg például Homolya Gábor Westernjét a nagy felvevőpiacú, a művészi rövidfilmért igen jó árat fizető Egyesült Államok. A harmadik című munkáját és Toró Annamária Csiribiri című alkotását Francia- ország, Hollandia, Törökország és Svájc. Ugyancsak mostanában vette meg a Vízipók-sorozatot Izrael és Japán. Filmjeinek rendszeresen jelen vannak a nem­zetközi fesztiválokon is, az augusztusi hirosimai me­zőnybe például három produkciónkat is beválogat­ták. — Ezek a bevételek persze kiadásaikhoz képest még­iscsak elenyészöek. — Mivel számíthatunk arra, hogy a közeljövőben sem a televíziótól, sem a filmalaptól nem várhatunk nagyobb anyagi támogatást, megpróbálunk stratégiát változtatni. Például úgy, hogy a filmtervekhez meg­próbáljuk még „lábon” megteremteni a gyártási felté­teleket, az anyagi fedezetet. (A korábbi gyakorlat szerint csak a kész filmekkel álltunk elő.) Semmikép­pen sem akarunk külföldi bérmunkastúdióvá alakul­ni, de azzal is tisztában vagyunk, hogy nem zárkózha­tunk el teljes mértékben ezektől a megbízásoktól, a nyereségünkből azonban mindenkor egyedi munká­kat finanszírozunk. Mindezek mellett különféle szol­gáltatásokat is vállalunk más stúdióknak. Természe­tesen az lenne ideális, ha — számos szimpatikus mo­dellhez hasonlóan — a Magyar Televízió és a film­főigazgatóság gondoskodna a nemzeti filmművészet ér­tékeinek megőrzéséről. Ez azonbaii csak a távóji jövő: . — A stúdió ismert rendezői gardája változatlan. Szo- boszlay Péter, Horváth Mária, Szilágyi 'V? ‘ZoMn, Nagy Lajos, Weis Béla a változások után is tagja a csapatnak. A munkatársak közül viszont az utóbbi hetekben többen máshová szerződtek. — Ennek az egészen egyszerű, praktikus oka, hogy míg a Magyar Televízió százhatvanezer forintot fizet egy percnyi animációs filmért, addig a külföldi megbí­zók ennek a háromszorosát. Áz elmúlt időszakban mi is dolgoztunk hasonló munkákon, de emellett meg­• Pirosmalac. (A Magyar népmesék negyedik, Horváth Má­ria rendezte sorozatának egy-egy epizódjából.) próbáltunk egyedi filmekből is fenntartani egy egész­séges arányt. Nyilvánvaló azonban, hogy azok lénye­gesen kedvezőbb anyagi helyzetben vannak, akik bér­munkát vállalnak. Míg az alkotók s rendezők számá­ra a jó közérzetet, a lelki kondíciót a filmkészítés jelenti, a rajzolókat, kifestőket ez kevésbé motiválja. A néhány hete megalakult Animációs Filmrendezők Szövetségéhez hasonlóan célszerű lenne az irányítók, alkalmazottak számára is egy érdekvédelmi szervezet létrehozása. Többen támogatják az animációs filmes kamara ötletét, amely alkalmas lenne arra is, hogy a leglényegesebb kérdésekben, például a külföldi piac- politika kialakításával, egy-egy nagyobb külföldi megbízás, a szabad kapacitás vagy a szakemberképzés megszervezésével összehangolja a stúdiók munkáját. A kamara sokat tehetne a nemzetközi szervezetekkel való kapcsolattartásért és a szakmai tisztesség fel­ügyeletéért is. Úgy gondolom, a jelenlegi több mint fél tucat stúdió munkájának koordinálásában, integrálá­sában mindenképpen fontos szerepet kellene kapnia. Az érdekképviseletek sokfélesége végül is jó, mert együtt vihetik előre a nemzeti filmkultúra ügyét. Károlyi Júlia J. SUPERVIELLE: Magyar barátainkhoz forog a föld forog nagy könyörtelenül minden nemzetével Magyarország körül hegye-völgye vérzik öt világrész helyett mi bűnünk hogy így kell halnotok-é/netek tárjuk ablakunkat az Irgalom felé járuljunk az Igaz Bíró színe elé kegyetlen sugárzás: semmi sem tétetett! minden kellett volna semmi nem tétetett ím térdre omolva minden hitetlenek - ■ könyörgiink értetek. Franciából fordította: Határ Győző KEDVCSINÁLÓ KOSZONTO Kitűnő kiskunfélegyházi könyv A szülőváros példamutató kertésze jeles szülötte emléké­nek. Új és új hajtásokkal élesztik a hagyományt. Legújabban Péter László Móra Ferencről írt könyvének kiadásával tanú­sította Kiskunfélegyháza tanácsa, hogy a „nemzeti szolgáló­mester” életművének méltó gondosa. Szerencsésen rátalált a legalkalmasabb szövetségesekre. A szegedi (jánoshalmi, szőregi?) irodalomtudós, helytörté­nész Kálmány Lajos hagyatékának földolgozása során fog­lalkozott először Móra Ferenccel. Elsősorban a muzeológus­ról írt, a Tiszatájban több mint négy évtizede megjelent tanulmányában. Hét esztendő múltán olvasható emlékező cikkei is inkább egy-egy évforduló ösztönzésének, mint átfo­gó kutatás kikívánkozó összegezésének minősíthetők. Mind­amellett már Móra-szakértőként tarthatták számon 1954-től a Tisza-parti városban, mert a Délmagyarország őt kérte föl a folytatásokban közölt Hannibál föltámasztása bevezetésé­re. A szűcsmester fiának szobrával önmagát megtisztelő Kis­kunfélegyháza és Móra kapcsolatairól is ugyanebben az évben irt először. Filológusi, könyvtárosi éberséggel igazítot­ta ki Kozocsa 1956-ban megjelent irodalmi bibliográfiájának az íróra vonatkozó pontatlanságait. Elmondható, hogy az utóbbi három évtizedben közvetve-közvetlenül aligha tett többet bárki — kimondom! — Móra Márton és Juhász Anna szeretetreméltó fiainak népszerűségéért Péter László­nál.. Kisszerűségekkel, rangkórságokkal, oktalan civódások- kal, az ocsút a búzával gyakorta tévesztő vidéki Magyaror­szágon ritka öröm, hogy felkészült helyi kutatók (korábban Mezősi Károly, Fazekas István, Fekete János) olyan igényes szövetségben dolgozzanak másutt élő ügytársakkal (Péter Lászlóval, Földes Annával és másokkal), mint a Mórával elgyűrűzött Kiskunfélegyházán. * * * A politikát meglovagoló szakmai féltékenységből a déli egyetemi városban sokáig gyanús elemként kezelt, katedrá­tól eltiltott, képességeit könyvtárosként hasznosító irodal­már mindent tud Móráról, amit tudni lehet. Noha napjaink­ban divat a szorgalom, a tudás, az alaposság lesajnálása, a Bodor Miklós ízes, szép rajzaival dúsított kötet legfontosabb jellemzőjének éppen a hiteles adatok bőségét érzem. Minden közlésének utánajárt, utánanézett Péter László. Még Mórá­nak is csak akkor hitt, amikor meggyőződött a leírtak valódi­ságáról. Csak példaként említem A festő halála című regénye keletkezésének vizsgálatát. Péter László sem tételezi föl, hogy Móra valamiért félre akarta volna vezetni olvasóit, úgy tapadt az igazsághoz, mint virághoz az illat, de íróként el-eljátszott a gondolattal: így is történhetett volna. Meg a bőréből se tudott és nem is akart kibújni. Olykor még füllen­tett is, hogy érintetlen maradjon a róla kialakult, az íróságot a példás kötelességteljesítés mögé soroló kép. A több mint 11 íves monográfiát többnyire a fontosabb művek szerint tagolta szerzője. A 18 fejezet közül hétnek egy-egy írásmű a címe. Feltehetően ezeket tekinti Péter Lász­ló a Móra-életmü talán legértékesebb, mindenképpen leg­fontosabb teljesítményeinek, legmóraibb megnyilvánulásai­nak. Mivel a Szarvas utcából földi pályára induló iparos sarj mindig magáról írt („Lírikus vagyok, no, ne szépítsük a dolgot. Különösen mióta nem írok verseket.”), hatékonynak mondható Péter László módszere: a művekből kimazsolázza, kiszedegeti az életrajzi motívumokat, a rejtett vallomásokat, a mondandó megértését segítő személyes adalékokat, ugyan­akkor az adott életszakasz történéseiben, külső körülményei­ben is megmártja az elemzett kötetet. így eleve kizárja az életmű megítélésének esetleges egyoldalúságait. * * * Egy pillanatra sem titkolja, hogy szeretné, ha szeretnék minél többen a Hannibál föltámasztása, az Ének a búzame­zőkről, az Aranykoporsó szerzőjét, de fölkészültsége, ízlése megóvja a lelkendezéstől, az aránytévesztésektől. Mórával azonos következtetésre jut például — a fiatal­kori versek megítélésében: „csupán irodalomtörténeti érde- kűek”. Sajnálkozva állapítja meg A festő haláláról szólván: írója a könnyebb ellenállás, az idill irányába fordult. Azt sem titkolja — és okait is kimutatja , hogy Móra gyorsabban avul más klasszikusainknál. Méltatja ugyanakkor hangulat­teremtő készségét, közéleti érdeklődését, tiszta emberségét, demokratikus népszeretetét, lenyűgöző népismeretét, igaz magyarságát. Noha e sorok íróját Péter László kitűnő köny­ve sem győzte meg teljesen arról, hogy Mórát a közelgő új évezredben is klasszikus íróink közé sorolják, de arról igen: „Móra életművét megszitálta ugyan az eltelt fél évszázad, de maradt benne bőségesen, amelyet jó lelkiismerettel kínálha­tunk a mai és a holnapi olvasónak.’’ * * * Péter László gondos munkájában e sorok Írójánál felké­szültebb szaktudósok is aligha találnának tárgyi tévedését, hamisságot, ha következtetéseivel netán egyikük-másikuk vitatkozna is, hiszen kinek a pap, kinek a papné. Azt azon­ban sajnálom, hogy nem jutott néhány mondat Móra Kato­na Józseffel kapcsolatos érzelmeire, terveire. Szülővárosán kívül éppen a drámaíró kecskeméti szobránál vállalt közsze­replést, halála előtt regényt tervezett a Bánk bán szerzőjéről, Kecskemétre készült adatgyűjtésre. Hasztalan biztatta ma­gát 1933 karácsonyán, hogy „leszek a Kiss Bandi kvártélyo- sa [...] leszek még a Tóth Laciék vendége is. Péter László könyvének gondos sokszorosítása a kiskun­félegyházi nyomdát dicséri. Heltai Nándor Az Ural-hegységben ke- •Lj» serves, kemény volt a munka. Az emberek itt sem érde­keltek, mert mindegyik haszonle­ső volt, még a halálos ágyán is írig)’, fukar, kapzsi maradt. Se­hogy nem voltam képes beillesz­kedni a láger életébe. Szándékom mindig ugyanaz maradt, haza akartam jutni! Nyugtalanított szülőhazám sorsa, nem tudtam el­képzelni, hogy maroknyi népem elfogadja ezt a szégyenteljes való­ságot. ami itt uralkodik. A karcerban éreztem, hogy kezdek legyöngülni, mert a 12 deka napi kenyéradag és a három liter forralt víz, amit itt némelyek kipjatoknak vagy csájának nevez­tek, kevés volt az ember szerveze­tének táplálásához. Ez minden szökésem után tíz napig tartott. Már a végelgyengülés fenyege­tett. 1953-ban Szverdlovszk bör­tönében vártam az utolsó szöké­sem ítéletét. A rám szabott éve­ket összeszámlálva, 168 évet tett ki! Soha nem hittem volna, hogy egy hatalom vezetői ilyesmire is képesek legyenek. A Szovjetunió területére bejutni gyerekjáték volt, de onnan vissza, teljesen le­hetetlen! Megfogadtam, hogy többé nem szököm meg. Egy platinabányában kezdtem letölteni az elölről kezdett 168 évi büntetésemet. Itt jutott tudomá­somra, hogy 1953. március 9-én Sztálin meghalt. Lágerünkben több nemzetiségi fogoly volt, köz­tük sok magyar is. Mindenki örült a hírnek, még a politikai foglyok is reménykedtek, hogy hamarosan hazakerülünk. Kabá­tom, nadrágom, minden ruhane­műm Sz-U 54 14-es számmal volt jelölve, ami szabotázst jelentett. Többek között határátlépés, kém­kedés, szabotázs a sok szökésért. Mégis reménykedtem! Egy szép napon lágerünkbe magyar bizottság jött és minden magyart kihallgattak. Többet név szerint szólítottak, de én nem vol­tam köztük. Mindegyiket tetőtől talpig új vattás téli ruhába, bélelt csizmába — amelyekhez még gu­miabroncsból készített bocskort is adtak — öltöztették. Április vége volt, de a higanyszál elérte a mí­nusz 30 fokot. Mikor a teherau­tóra pakolták a szerencséseket, úgy éreztem, hogy a szívem meg­szakad. Kilencvenkét magyar tér­hetett haza. Több sorstársammal üzentem haza, de sajnos, egy sem volt, aki hírt vitt volna enyéim­nek. Még legalább kétezer ma­gyar maradt a lágerben. Lógó or­ral jártunk, kurva magyar volt a nevünk, és mint a fasisztákat, nem vettek semmibe bennünket. Igavonó állatok lettünk. Még többet követeltek, mint addig, a munkánk, az kellett, mert min­dent rendesen elvégeztünk. Kéthetenként volt transzport, de én csak augusztus végén let­tem szólítva. Júniustól megtagad­tam a munkát, amiért fegyelmi után fegyelmit kaptam. Jevgenia Pavlovna Andriánovától kaptam pár szárított kenyérből álló cso­magot. Gyermekem anyja arra kért, maradjak, előbb-utóbb rám kerül a sor, akkor elutazhatom unokahúgához Leningrádba. Kér­te, hogy ne felejtsem el öt, hiszen nemsokára amnesztia útján sza­badul. Maradjak ? Huszonhárom kilóval? Belőlem már úgysem lesz ember! Szeptemberben úgy tettek fel az autóra, Lywovba szállítottak a gyűjtőtáborba, ahol mindent meg­ettem. A WC-böl kifogtam a pat­kányokat és nyárson megsütöt­tem, azt ettem, hogy fenntartsam magam, hogy hazakerülhessek. Ne dögöljek éhen az idegenben! A táborban, ahol hazajövetelre vártunk, egy lengyel sorstársam nekem ajándékozta megviselt ka­bátját. Magamra alakítottam, nagyon örültem neki. Nemsokára bevagoníroztak, ahol valamivel jobb ellátást kaptunk és levittek a magyar határra, Csapra, ahol át­rakodtunk a kisebb nyomtávú va­gonokba. Sokunkat úgy kellett felraknimert jártányi erőnk nem volt. En összeszedtem minden erőmet, azon voltam, hogy ne lás­sák, mennyire meggyötörtek. Örültem nagyon, de szégyelltem is magam. Hogy miért? Jobb len­ne, ha nem mondanám el senki­nek, mert kinevet a világ! Az átvételnél a magyar kor­mánybiztosoknak még a szeme sem rebbent meg. Természetesnek tartották, ami velünk történt, mintha ez lett volna rendjén. Azt mondták, köszönjük meg a ma­gyar kormánynak, hogy érde­künkben lépéseket tettek és lelke­sedéssel dolgozzunk az új magyar hazáért, amelynek vezetősége ezt elvárja tőlünk! 1953. év november 26-án szerelvényünk átlépte a szovjet—magyar határt. A gőz­mozdony indulásunktól fogva, míg Nyíregyházára nem értünk, fokozatosan gyorsította iramát, nehogy visszairányitsák oda, ahol voltunk. Egészen Záhonytól Nyíregyhá­záig a vasúti sínek mentén az itt­honiak piros-fehér-zöld zászlók­kal köszöntöttek bennünket. A vagonok ablakai mind leereszt­ve és így énekeltünk: Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, gyönyörűbb, mint a nagyvilág! Ha szól a zeneszó, oly édes, ra­gyogó szép ország! Szegény ma­gyar nép, akármerre lép, akár­merre jár, az itala könny, a ke­nyere sár! Nyíregyházán teherautóra pa­koltak bennünket, most már nem tudom, hogy Újfehértóra vagy Sóstóra. Egy üdülőben szállásol­tak el bennünket, egy hétig felja­vító kosztol kaptunk. Aztán ad­tak 30 forintot, mint segélyt, egy igazolást arról, hogy szovjet hadi­foglyok voltunk és kérik az utol­só tartózkodási helyünk vezetősé­gét, vegyenek pártfogásba, léte­sítsenek részünkre munkahelyet. Vasúti menetjeggyel ellátva kivit­tek bennünket az állomásra és ki­nek merre kellett utaznia, mehe­tett. minden felügyelet nélkül! En Sz. Sándor volt rendőrkapi­tánnyal ültem vonatra Békéscsa­ba felé. A vonaton mindenki min­ket nézett különös öltözetünk mi­att. Egyik állomáson egy piacozó kofaasszony szállt fel és velünk szemben foglalt helyet. Lerakva puttonyát a hátáról, kivett egy gyönyörű szép piros almát, kezé­vel megtörölte és mikor enni kezdte, kicsordult a könnyem. A számban összefutott a nyál. Nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem: nénikém, jó ízű az al­ma? Ránk nézett és azt mondta: Édes gyermekeim! Csak nem Oroszországból jöttök? Ezzel te­lerakta sapkánkat. Egyetek, édes gyermekeim! A disznók nem esznek úgv a vályúból, mint én és Sándor ak­kor. Ha a kezünkből ki nem ve­szik az utasok, addig ettük volna, míg bele nem halunk! (Vége)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom