Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-29 / 151. szám

1990. június 29. • PETŐFI NÉPE •

CITROENEKET NYERHETNEK A BELÉPŐK

Aerocaritas

a tanyán élőkért is

Magyarországon évente tízezren ma még azért halnak meg, mert nem jutnak időben szakszerű sürgősségi ellátáshoz. Az Aerocaritas az országutakon közlekedők, a tanyákon, községekben élők mentőszolgálata. Helikopterei az ország egyharmadán 15 percen belül képesek segítséget nyújtani. Az Aerocitas Alapítvány célja az, hogy az ország 12—50 kilométer sugarú körzetébe mentőhelikoptert telepítsen és az utakon rádiótelefonos segélyhívó rendszert építsen ki. Ebben mindenki a segítségükre lehet: magánemberek. intézmények, gazdálkodó szervezetek.

Azok között, akik a 100 forintos pártolótagsági rendszerbe június 1. és július 13. között belépnek, a Dunabank egy Citroen AX gépkocsit sorsol ki. Az Aerocaritas 1000 és az Emergency rendszerbe belépők a Providencia biztosító ajándékát, egy Citroen BX-et, míg a Family rendszerbe belépők egy Citroen 25 ki- lencszemélyes dízel mikro- buszt nyerhetnek — még júliusban.

A jelentkezési lapot a Dunabank Rt. Budapest,

Pf. 238., 1391 címre lehet beküldeni.

ÚJ KÖNYVEK. Rainer Maria Rilke: Válogatott prózai művek. (Európa, 108 Ft) — Assisi Szent Ferenc perugiai legendája. (Fíelikon, 140 Ft)

— Balázs Mihály: Forrásvidék. (Tankönyvk., 129 Ft) — Halász Katalin—Rédei Éva: Sütés-főzés mikrohullámon. 2. kiad. (Generál Press, 198 Ft)

— Jókai Mór: Elbeszélések 1850. (Akadémia K., 160 Ft) — Judit. Összeáll. Réz Pál. (Névnap könyvek) (Helikon, 150 Ft) — George Ohsawa: A gyógyító makrobiotika. (Planétás könyvek) (Mező- gazdasági K., 120 Ft) Somogyváry Gyula: A Rajna ködbe vész. (Auktor, 116 Ft) — Kosáry- ríé Réz Lola: Filoména. (Garabonciás, 118 Ft)- Jeffrey Archer: Párbaj. (IPC könyvek) (IPC Kft.

99 Ft) — Leleszy Béla: Az utolsó csillaghajó. (Csokonai K., 80 Ft) — Tanú. Német László kritikai folyóirata. III. (Bethlen, 68 Ft) — Jókai Mór: Elbeszélések 1853—1854. (Akadémia K., 145 Ft) — Lestyán Sándor: Jóskönyv. 3. kiad. (Háttér K., 92 Ft) — Szentirmai József—Szentirmainé Bánla- ky Cecília: NSZK útipraktikum. (Medicina-Panoráma, 98 Ft) — Gerd Thiele: Félvezetős tárak. (Műszaki K., 98 Ft) — A világ legszebb meséi. A három kismalac. (Juventus, 188 Ft) — Ancsel Éva: Szácnyolcvankét új bekezdés az emberről. (Interart, 120 Ft) —- Kós Gábor—Csimadia András: Főzőcske lépésről lépésre. Német nyelven, (Agria, 248 Ft).

Június 29. ünnepjeilegét ugyan sikerült kiiktatni az utóbbi évtizedek naptárából, ám a nevek annyi szállal és oly szorosan kapcsolódtak népünkhöz, hogy azok eltörlésére még kísérlet sem történt. Ha csak annyit mondok, hogy Péter-Pálkor kezdődik az aratás, máris paraszti lakosságunk régi és mai ünnepét jelzem. Mert az aratás kezdetét ősidőktől harangzúgás kísérte, kalaplevéve állt a paraszt a mezsgye szélén és imát mormolt. A mindennapi kenyeret jelentette az első kaszasuhintás. S a szem éppen Péter-Pál napjára acélosodott a kalászban.

De a magyar folklór sem nélkülözhette a két bibliai személy nevét. Mesék és népi legendák világából léptek közénk, talán azért, mert meghitt barátság, egyfajta meghatóan cinkos kapcsolat állt fenn népünk és az apostolok között. Különösen Péter volt az, aki mélyen belopta magát a nép szívébe. Még akkor is, ha baja támadt az ácsokkal, s egyéb iparosokkal, a gyümölcstolvajokkal, vagy a kódorgó, nyughatatlan lelkekkel. A lábon maradt gabonacsíkok „Péter lova számára” kellettek, s a pohár alján maradt csiger is őt illette. Legendameséket őriz a nép Péter esetéről a patkóval, vagy hogy Isten akart lenni, vagy éppen embert teremtett, csakhogy fordítva tette fel teremtményének fejét. Esetlegesek, de megkapóak ezek a legendák. Máskor vaskos tréfák főszereplőjévé vált, miközben erősen tartotta magát a hit, hogy szabad bejárása van az Úristenhez, s a mennyek országában kapusként hozta-vitte a halandó ember üzenetét.

Arany János A fülemülében leplezi le a két apostol viszonyát: „Péter és Pál tudjuk nyárban, összeférnek a naptárban”. Valamit sejtet ez a sor arról, hogy a két apostol kapcsolata nem lehetett mindenkor felhőtlen. De nézzük meg közelebbről őket, hiszen az egyház egyik legrégibb ünnepét szentelte számukra. Péter- -Pál napját már a harmadik századtól ünnepelték, utalva arra, hogy a két apostol ugyanazon a napon, vagyis június 29-én esett áldozatul Rómában a Néró-féle keresztyénüldözésnek. Pétert, mint zsidót a vatikáni halmon feszítették meg. Kérésére fejjel lefelé, mert nem tartotta méltónak, hogy úgy haljon meg, mint Jézus. Pált római polgársága alapján karddal fejezték le az ostiai úton. Ősi hagyomány szerint levágott feje a földön hármat döccent és mindhárom helyen egy-egy forrás fakadt. Ez a Tre fontane. A vatikáni halmon Péter tetemei fölé hatalmas, a világ legcsodálatosabb katedrálisát emelték (15—16. szd.), a Szent Péter bazilikát. Oda tehát, ahol „Róma szíve dobog”. Míg Pál kivégzési helyének közelében, az ostiai úttól nem messze ugyancsak egy óriási templomot építettek, a San Paulo fuori le mura-t.

A 16. század, vagyis a reformáció óta bizonyos kételyek támadtak abban, hogy a két apostol együtt szenvedett volna mártíromsá- got. A protestantizmus biblikus alapon állva még abban is kételkedett, hogy Péter egyáltalán járt-e Rómában. Pál apostol római fogsága és mártíromsága körül kevesebb problémát sejtett. Erre a tényre elég sok bibliai nyomot talált, míg a „főapostol” Róma-beli halálát vagy Rómában való tartózkodását a Pé- ter-kultuszra magyarázta.

Napjainkra elültek a történelemkutatás és bibliakritika által támasztott hullámcsapások, s így szelídebb lélekkel és meghittebben nyúlhatunk a kérdéshez. Tény az, hogy a két apostol egy napon történt kivégzése hagyományokon nyugszik. Mivel azonban a Szentírás, a Biblia nem történelemkönyv, s a benne foglaltak nem azért íródtak, hogy Jézus tanítványainak életét mutassák be, általában az apostolok élete Jézus mennybemenetele után ködbe veszik. így kénytelenek vagyunk azokra támaszkodni — legyenek bár ún. világi történetírók, vagy az egyház ősatyái —, akik összegyűjtötték vagy megírták az apostolok Biblián kívüli utóéletét. Szent hagyományoknak nevezzük ezeket az iratokat, s nincs jogunk kételkedni bennük.

Nos, így kell értelmeznünk a katolikus egyház állítását, mely szerint teljes bizonyossággal kimondhatjuk, Péter kétszer is megfordul Rómában. Először 42 körül, amikor az idősebbik Jakab apostolt kivégezték Jeruzsálemben. 49-ben pedig, amikor Claudius császár rendeletére a zsidókat és keresztényeket deportálták Rómából, elhagyta a várost, s valahol Ázsiában misszionált. 54 körül azonban újra visszatérhetett és ekkor egész Itália területén, sőt Szicília és Szardínia szigetén is terjesztette a krisztusi hitet. A protestantizmusban akkor támadt kétely, amikor vizsgálgatni kezdte Pál apostol 56-ban irt római levelét. Ebben a levélben az apostol legalább 25 családot, illetve személyt üdvözölt név szerint, s e nevek közül hiányzik Péteré. Elképzelhetetlen —— véli a kritika —, ha Péter Rómában tartózkodott, hogy ne üdvözölte volna őt is após toltársa. Mert közöttük ez időben már helyreállt a béke. Korábban ugyanis teológiai kérdések miatt szenvedélyes viták és nézetkülönbségek adódtak. A 49 körüli jeruzsálemi apostoli zsinaton már szent volt a béke. (Erre az időszakra utal Arany A fülemülében.)

Ám ha nem is köszöntötte Pál apostoltársát —s ma már megállapíthatatlan ennek oka —, attól még Péter ott lehetett Rómában, s várhatta Pált, aki a hagyományok szerint ugyancsak kétszer tartózkodott a városban, de mindkét esetben mint fogoly. A második fogsága volt a súlyosabb, ez halállal végződött. Eddigre s ezt 67-re tehetjük — eluralkodott Néró császáron az őrület, s Róma felgyújtásá- ért a keresztyéneket tette felelőssé. Ekkor került börtönbe mindkét apostol, Péter, aki éppen Rómában tartózkodott, és Pál, akit, mint foglyot hurcoltak a városba. A hét fogságot szenvedő apostol számára ez volt az utolsó.

Péter és Pál közös börtönviseléséről sem tudunk semmi hiteleset. Mégsincs jogunk kételkedni abban, hogy együtt gyötrődtek, egymást vigasztalva a sötét, nyirkos, egészséget gyilkoló Mamerlinusban, az állami börtönben.

A Severus diadalive mögött álló állami fogház pincéjében jutottak a hagyomány szerint végső békességre egymással. Innen Péter útja a vatikáni halmok felé, míg Pálé az ostiai útra vezetett. Ma kápolna áll a börtön felett, sa kivégzések helyein egy-egy katedrális.

A két apostol mártírhalálára emlékeztet a közös névnap, a majdhogynem magyarrá vált emlékünnep. Wiey Pá,

Már messze elhagytam •az Északi-föld szigeteit, és nyugat felé haladjam. Ha akkor tudom, hogy az Északi-föld déli részén van a Vilkickij-szoros, akkor én megállók a Tajmir-félszigeten, de akkor nekem fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, csak itthon jöttem rá. Nagyon keserves volt ez az utazás, alig vártam, hogy valahol szárazföldet érjek. Mikor a Novaja Zemlja (Új Föld) felé közeledtem, a távolban egy nagy jégtörő hajót pillantottam meg. Meghűlt hennem a vér. Ha feltörik a jeget, hogyan megyek tovább ? Mikor közelebb ért hozzám, megláttam a vörös lobogót. Már nem érdekelt, hogy milyen nemzetiségű, csak az, hogy van egy hajó és haj'elvesznek, csak köszönni lehet.

Közeledett a hajó felém, a szívem erősen vert. Integettem, és aki csak a hajón volt, az mind a korlátnál állt és engem nézett, nekem kiabáltak.

Mikor egy irányban volt velem a hajó, megállt. Száz méter lehetett köztünk és hárman igyekeztek felém. Elébük szaladtam, oroszul kértem, hogy vegyenek fel. Megértettek, széttárt karokkal öleltek magukhoz, kérdezték, honnan jövök. Elmondtam nekik röviden, de mindig azt hajtogattam, vegyenek fel a hajóra, 'mert nem bírom tovább.

Kedvesen közrefogtak, a legénységgel felhozattak a hajóra. Itt most már részletesebben elmondtam, ki vagyok, és újra csak azt kértem, vigyenek el a hajójukhoz, mindegy, hogy hová. Sírtunk is, nevettünk is mindnyájan. Testvén szeretettel megvendégeltek, sokáig elbeszélgettünk, utána bevezettek egy kabinba, levetkőztettek és rongyos, elnyűtt ruháim helyett kaptam egy újat. Megfürdettek és a kényelmes matrózkabinban jó meleg ágyba fektettek, hogy aludjam

ki magam. Nem kellett sokat biztatni, rögtön elnyomott az álom. Végre kialudhattam magam, oly sok idő után!

Mikor felébredtem, az ágyamnál ült a hajó kapitánya, mosolyogva köszöntött, látszott az arcán a részvét. Megmosakodtam, felöltözködtem és a kabin ismét megtelt emberekkel. Igen, szovjet emberekkel, akik az Új Földön mint elítéltek voltak a hajón.

Több mint három hétig hajóztunk, elmondták, hogy 1950-et írunk, május 10-ét. Az Uj Föld környékén törik a jeget, ők is kényszermunkára vannak ítélve, 10-20-30 évre elszakítva a családjuktól. Megtudtam, hogy szabadon járhat- nak-kelhetnek kedvük szerint, mert nincs ember, aki a szökésre gondolna, ha valaki meg is talál szökni, úgy jár, mint én, örül, ha lágerbe kerülhet. Sokféle nemzetiségű ember volt az Uj Földön, magyar is volt, emlegették, hogy dolgos, rendes, szorgalmas nép a magyar. Elmagyarázták, hogy mehetek, amerre a szemem lát, de ha nem, akkor elvisznek az Új Földre, ahol ugyanaz a sors vár rám, mint az övéké.

Az a hely, ahol letettek a hajóról, a Nyenyec nemzetség földje volt. Ismét szárazföldre kerültem. Itt elmagyarázták, hogyan jutok el Vor- kutára, a Komi Népi Demokratikus

Köztársaság területére. Hatalmas, hosszú utat tettem meg, keresztül egész Szibéria területén, egy olyan utat, amelyet kevés ember tesz meg ezen a világon. Ismét a komi területre érkeztem, ahol már 1940-ben jártam.

Vorkután, a Komi ASZSZR területén hatalmas szénbányák voltak, valamikor ott fektettük le a vasúti síneket Kotlasztól Vorkutá- ig, mint elítélt kerültem oda. Most ugyanott kötöttem ki, azzal a különbséggel, hogy nem Kotlasztól Vorkutáig, hanem Vorkutától, ahol egy szenet szállító szerelvényen sikerült eljutnom egészen Kotlásiig. Az út körülbelül 1800 kilométer.

Egy éjszaka leszálltam a szerelvény tetejéről, hogy élelmet szerezzek magamnak. Kotlásion voltam, ahol kisebbfajta házak egymás mellett sorakoztak. Az egyik ház ajtajáról vasrúddal levertem a lakatot. A házban sötét volt, de kintről bevilágított az égi mécses, a jó holdvilág. Világosságánál megláttam három köcsögöt és egy darab tégla alakú kenyeret. A köcsögben aludttej volt, a kenyér felét is megettem. Éppen ki akartam jönni a házból, amikor észrevettem, hogy egy ember tart a ház felé. Erősen megmarkoltam a vasrudat, gondoltam, ha a házba tart, leütöm vele.

Szerencsére másfelé vette útját. Kiosontam a házból és a szerelvény felé igyekeztem, hátha sikerül valamelyikre feljutnom, de sehogyan sem sikerült, mert akkorára már elment. Ahogyan nézelődtem a vagonok között, egy rendőrféle elém állt, megfogta a karomat és azt kérdezte: Ki vagy, igazold magad! Olyan erősen fogta a karomat, hogy nem sikerült kitépnem magam a kezei közül. Mondtam egy nevet, de nem hitte el, bekísért a milíciára. Bántott a dolog, de nem tehettem róla, most már hagytam, hogy kísérjen kedve szerint, ahová akar.

Vigyorgott, járkálva szívta cigarettáját, kérdéseket adva fel nekem. Két nevem volt, az egyik a valódi, a másik pedig Balogh József, öszerin- tük Onzse. Szökéseim után soha nem mondtam meg az igazi nevemet, de most már nekem mindegy volt, akár száz évre ítélnek is el. El is ítéltek 25 évre, amit büntetőtáborban kell letölteni. Transzporttal vittek az Uraiba, ahol annyi volt a büntetőtábor, hogy számukat sem tudták. Itt a kegyetlenséget, a brutalitást a legmagasabb fokon „művelték" .

Nem volt olyan ember, aki ne félt volna a másiktól, ha valakinek haragosa volt, azt biztos, hogy örök időkre lágerbe helyezték el. Ha

három ember találkozott, kettő azt figyelte, hogy a harmadik mit mond. Napról napra szaporodtak a bűnözések, garázdálkodások. Fiú az apját lopta meg és adta el, tagad ta meg, ezért még büszke is volt magára.

Ha a gyermeket megfenyegető anyja vagy apja, vitték mindkettőt a gyereket pedig az állam nevelte De kérdem én, hogy ugyan mire..' Nem látják, hogy ki a felelős az emberiség tönkretételéért? Nem egy-két emberről beszélek, hanem mindnyájunkról, mert mindannyian felelősek vagyunk. Előbb-utóbb oda jutunk, hogy még az utcára sem merünk kimenni sötétedés után.

En mindezt láttam, és állítom hogy ránk is sok rossz ragadt Sok lágerben voltam, sok mindent láttam, egy olyan gazdag országot, ahol minden van, csak emberség nincs. Valahogy úgy éreztem, hogy az emberek között sokkal keservesebb volt az életem, mint az erdők - ben vagy a vízen, jégen. Legalább ott egymagámban intéztem dolgai mat, senkinek nem aggattam, nerc parancsoltak, nem követeltek, de itt a lágerekben mindenféle szedett■ védett emberekkel találkoztam.

• (A vége következik)

Péter-Pál napja