Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-02 / 128. szám
1990. június 2. • PETŐFI NÉPE • 5 WALTER PÉTER — FARKAS ANTAL Kecskemét S tílusosan a nyár legelső napjaira, az idegenforgalmi idény kezdetére készült el Kecskemét különlegesen szép, s a maga nemében előzmény nélküli fotóalbuma. A szponzorok közreműködésével, a Kecskeméti Lapok Kft. gondozásában megjelent, reprezentatív, színes kötet sok szempontból más, mint a műfaj hagyományos darabjai. Nem szolgál részletes helytörténeti adalékokkal, tárgyi-időrendi lajstrommal, és megkímél a reklámízü, erőszakos magakelletéstől, de a langyos „művészfotók" kínosan ismerős szépelgéseitől is. A kötet Walter Péter (lapunk munkatársa) és Farkas Antal személyes hangulatokkal lenyűgöző lapjait teszi közzé. Sétájuk színhelye a közismert szecessziós belváros, történelmi főterével és templomaival. A kiindulópont a megyeszékhely legrégebbi épülete: a Barátok temploma, majd a nemzeti szecesszió egyik legkiemelkedőbb teljesítményeként ismert városháza. Nemcsak kívül ismerkedhetünk meg vele közelebbről, hanem — a lépcsőházat, a tanácstermet végigjárva — belül is. Aztán a város jelképeként is ismert Nagytemplom s az egykori iparosotthon (ma a Szalvay Mihály Úttörő és Ifjúsági Otthon) utána pedig az Ybl tervezte evangélikus templom következik. A sétálóbelváros közismert épületei mellett jelen vannak jellegzetességeikkel az ódon belváros utcái: a színes, agyagfalú épületek, a futónövénnyel ékesített deszkakerítések. Az alkotók gondosan ügyeltek arra, hogy útvonalaik bárki számára bejárhatók, a nézőpontok akárki számára könnyen rekonstruálhatók legyenek. Mintha csak azért tennék ezt, hogy még erőteljesebben kiemeljék a tisztán fotós látványteremtés, a képépítkezés lehetőségeit. A méretek, a kiemelések változtatásával újra és újra követhetjük, hogyan lesz a kimetszett részletből öntörvényű, harmonikus, dinamikus kép. A kötet minden egyes lapja kitűnő példa arra, hogyan lehet lefosztani az objektív segítségével a jól ismert épületeket, épületrészleteket a rájuk rakódott sablonoktól. A szépen felépített, ritmikusan tagolt kötetnek teljes mértékben sikerült elérnie, hogy a látogatók ne csak emlékeket vihessenek haza, hanem készen kapott Kecskemét-hangulatokat is. A megyeszékhelyről készített album segít képpé válni az emlékeknek, de maguk a képek is alkalmasak arra, hogy könnyedén válhassanak emlékké. Károlyi Júlia KÖNYVESPOLC Pünkösd Árpád: Vörös vándorlámpás Pünkösti Árpád makacs ember, és nem törődik az irodalmi divatokkal. Szívós türelemmel — olykor nem kevés bátorsággal — járja kis hazánk tájait közben szépírói igényességgel, míves színvonalon, de publicisztikai hevülettel regisztrálja társadalmunk problémáit. A magyar valóság jelenségei érdeklik, kutatja a kudarcok okait s felelősséggel fürkészi a jövendő várható alakulását. írásai napi- és hetilapokban, folyóiratokban jelentek meg. Újabb könyvébe huszonnégy írást válogatott, a legkorábbi datálású 1970-ben, a legkésőbbi pedig három évvel ezelőtt született. Az idő távlata miatt azt feltételezhetnénk, hogy pontos híradásai már nem aktuálisak. Nem így van, mert időszerűtlenségről egyáltalán nem beszélhetünk, hiszen riportalanyai hús-vér emberek, az a társadalmi közeg, amelyben éltek, élnek, az írások születése óta alig-alig változott. Pünkösti vidéki újságíró olyan értelemben, hogy témáit, eseteit többnyire nem a fővárosban szedte föl, gondolom azzal a szándékkal, hogy bebizonyítsa: Budapesten kívül is létezik Magyar- ország. Jellem- vagy esettanulmányait beszélgetésekben dolgozza fel. Személyes jellegű, irodalmi értékű disputái a tárgyat — legyen az falutörténet vagy szülő nélkül felserdülő gyermek sorsa — főbb vonásaiban világítja meg, állításainak tudományos bizonyítására nem fektet súlyt. Tartalmi sajátosságokat tekintve, ha lehet azt mondani: morális szociográfiát művel, amelyben azonban nem prédikál, nem követeli meg a normák hivatalos beiktatását, hanem megállapít, beszéltet, rögzít és olykor meditál. A politika és az erkölcs érdekli, az erkölcsös politika mellett teszi le voksát. Tudjuk, neki volt igaza, hiszen hazai helyzetünk a napnál világosabban bizonyítja, hogy mire jutunk, ha e két fogalom a gyakorlatban eltávolodik egymástól. Rohanó világunkban az újságíró egyre gyakrabban kényszerül arra, hogy az egyszeri találkozásból kerekítsen ki egy frappáns írást. Pünkösti módszerére nem ez a jellemző, mert rendszeresen visszajár „alanyaihoz” s így jelenít meg emberi sorsokat. (Isten útjai). Más esetben a történészeket követi, mert a dobolási jegyzőkönyvek szövegét veti össze a visszaemlékezők vallomásaival és így egy falu Bor- sodnádasd — legújabbkori történelmébe vezeti el olvasóit. (Etűdök dobszóra). A Most elmegyek tőletek című írását öngyilkosok búcsúleveleiből építi fel és befejezésként odailleszti a megdöbbentő tényt: „Tavaly (azaz ezerki- lenszázhetvenötben) 48Q0-an voltak öngyilkosok, és 1400-an haltak meg közlekedési baleset következtében”. Az írás elején bátorságot emlegettem, nem véletlenül. Szerzőnk akkor kereste meg a megyei főkoriferusokat, amikor egy telefon befolyásolhatta a megjelenést és egy szigorú szemöldökráncolás azonnal öncenzúrára ösztökélte a toliforgatókat is. (Árvíz után köpönyeg, Pára a tó fölött). A kötet címének kölcsönzött, és a könyvet záró fiktív riportregény a középszintű vezetők közötti, társadalmi küzdelmeknek álcázott vi- askodásról szól. Tanulságos - a jövőt tekintve is! Éppen úgy, mint az egész könyv. (Magvető Könyvkiadó 1990.) Komáromi Attila ^ A Amikor pedig esténként mesél- » tem nekik az otthoni életről, le nem vették a szemeiket rólam és azt mondták, hogy ez milyen szép lehet. Ha csak egy napra ott lehetnének, ahol én éltem, akkor valóban érdemes volt élni. Pedig, ha tudták volna hogy éppen én irigyeltem őket és az ő életüket. Nekem ez az erdő csodálatosan szépnek és mesésnek tűnik, pedig való igaz volt! Nem engedtek soha egyedül az erdőbe, féltettek a vadállatoktól, állandóan vigyáztak rám, talán nem élik túl, ha valami bántó- dásom történik. Hideg, zord napok jöttek, beköszöntött a tél, mégpedig olyan kegyetlen tél, ami emlékezetes lesz egész életemben. Az volt a szerencsénk mind a négyünknek, hogy egy akaraton voltunk és egyedül soha nem mentünk sehova, engem különösen nem engedtek el egymagám. Jobban vigyáztak rám, mint az aranyra, ami már nagyon is sok volt. A téli napok még zajosabbak voltak, mint máskor, nem untuk magunkat, a hó adott munkát, mert a folyóig utat kellett csinálni, hogy a víz elérhető legyen, léket kellett a folyón vágni több helyen is naponta, és így a halakból bőven volt táplálék. maguktól jöttek a kezeinkbe, ha lett volna vedrünk, meríteni lehetett volna. Eleiemből tehát nem szükösködtünk, volt bőven. A tűz csiholása volt a legnagyobb munka. Órákig dörzsöltük a két száraz fadarabot, mire az füstölni, majd izzani kezdett. Akárhogyan igyekeztünk a parazsat megőrizni, ritkán sikerült, mindig újra kellett csiholni. Legnagyobb gondunk a farkasok voltak. Hiába volt fegyverünk, én eltiltottam a használatát a töltények miatt. Rohamosan fogyott a lőszer, pedig itt arra nagy szükség volt. Hóból vermeket készítettünk, csapdákat és az oda belekerült vad hiába kapá- lódzott, kijutni nem bírt és a puskatussal vertük agyon, a többi farkassal etettük fel. Pillanatok alatt eltüntették, szinte a farkasok etetője volt a mi vermünk. Egy percre sem untuk magunkat és pem is fáztunk, pedig mínusz 40-50fokos hidegek is voltak. En azt hittem, az ember nem vészeli át, pedig még annál hidegebbet is, csak tudni kell a módját. Szibériai kékrókák falkástól járták az erdőt, tavaszra viszont a fele sem maradt meg, elpusztultak egyik éhen, a másikat csapdával fogták meg, a harmadik megfagyott és olyan kemény volt, hogy amikor a lábánál fogva felemelte az ember, mint az acél pattant el. Ha erős szél fújt, a fák derékban törtek el, teljesen átfagyva. Nagyon nagy árat fizettem én, hogy mindezt láttam, tudtam, de esküszöm, ami szent nékem, megérte. Szibéria. Hatalmas földterület, melyre ember alig teszi a lábát, a járatlan utakon ezer veszély fenyegeti az eltévedt idegent. Olyan vidék ez, ahol csak a mindenre elszánt kalandorok a meggazdagodás reményében rejtőznek el a civilizáció elöl. Erre még a madár sem jár. Hatalmas, óriás törzsű fák, melyeknek átmérője 6-7 méter is megvan, az ágai is méter vastagságúra fejlődnek ki. Nem tudtam, hogy itt tigrisek is élnek a nagy hideg ellenére, nem is kis számban és ami a legérdekesebb, nem csoportokban, hanem egy-egy család éli itt a maga életét. Télen, ha lakott terület közelében vannak, egy-egy tigris mire a csapdába kerül, több emberáldozatot is követel. A legeldugottabb sűrűségekben rejtőznek a kalandorok és évekig maradnak egy helyben, amíg meg nem találták számításukat. Több ezer kilométerről is eljönnek a meggazdagodás reményében, pedig tudják, hogy kevés ember az, aki ebből a rengetegből élve kikerül és sikerül meggazdagodnia. Mégis akad vállalkozó nem is egy, aki éveket, évtizedeket áldoz fel fiatalságából, hogy meggazdagodjon. Ezek a kalandorok nem is sejtik hogy figyelik őket anélkül, hogy tudnának róla és amikor már úgy érzik, hogy megvan, amire vágytak, útrakészek a boldog jövő felé, lecsapnak rájuk a többi kalandorok, kifosztják és kezdheti újra, de ez a jobbik eset, mert az is előfordul, hogy az életükbe kerül, és zsákmányukat pár hét múlva a legközelebbi mulatóban napok alatt szétszórják. Mégis mindig akad vállalkozó, nem is egy. Táskás és bátyjai szerintem nem ezek közé a kalandorok közé valók voltak, ők nem is tudták felfogni ésszel a kezükben lévő arany mit is ér tulajdonképpen. Azt sem, hogy az első kalandor, aki rájuk talál, kifosztja őket és könnyen meg is ölheti mindhármójukat. A tél kezdett elmúlni, a nap ereje nap- ról-napra erősödött és megindult az olvadás. Egyre ritkábban jelentkeztek a farkasok. A folyókon a rianások egyre sűrűbben jelezték a tavasz közeledtét, az erdők fáin megindult a rügyfakadás és lassan a növényzet levetette téli ruházatát és átöltözött zöld színeibe. A folyón a jég hatalmas darabokban felemelkedett a magasba és onnan, mint egy fáradt test, úgy pottyant a mélybe. Az én barátaim is megkezdték a tavaszi munkálatokat otthonuk körül. Elhatároztam, hogy közlöm velük, folytatom utamat az ismeretlen felé, ahol talán ezer, meg ezer veszély vár rám. Táskás arca megváltozott, bátyjaira nézett és azt mondta: Nem engedjük Andrust, vagy menjünk vele, nekünk is könnyebb lesz Andrus sál, ö sem lesz egyedül. Mind a hárman körülállták és azt mondták majdnem egyszerre, hogy tudjátok mit testvérek, menjünk el vele és éljünk együtt mind a négyen továbbra is. Egy napon elkezdtük a készülődést és tahin, ha nem jön közbe egy váratlan fordulat, másnap neki is vágunk az útnak, de este egy idegent pillantott meg Táskás, akit nem tudja hova lett. Kerestük egész éjjel másnap estig, mire megtaláltuk. Egy bokorban hevert a szerencsétlen és úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Megsajnáltam, előbb azonban meggyőződtem róla, hogy van-e fegyver nála. Szerencséjére az nem volt. De lehet, nekünk még nagyobb szerencsénk volt, mert mindnyájunkat lelőhetett volna anélkül, hogy tudtuk volna ki és miért. Legelső szava az volt, hogy ennivalót kért és azt úgy ette, mint aki napok óta nem nyelt le egy falatot sem. Amíg evett, figyeltem, hogyan lát hozzá. Arra következtettem, hogy a civilizált világból való, tehát nem régen lehet az őserdőben. Beszélt mindenről, arról is, hogy a háborúnak vége, a németek elvesztették, győztek az oroszok. Rosszul beszélt oroszul, nehéz volt megérteni, annyit azonban kivettem szavaiból, hogy szeretne az erdőből kikerülni és hazajutni. Nem sok idő múlva káromkodást hallottam németül, így tudtam meg, hogy német. (Folytatjuk) ORVOS ENDRE
