Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-20 / 143. szám
1990. június 20. • PETŐH NÉPE • 5 A HÍRNÉVHEZ NEM CSAK TEHETSÉG KELL ... Sötétlila hangulatok Beszélgetés a kecskeméti KORTÁRSAK zenekarral Kétfajta muzsika létezik. Az egyik olyan, mint a rágógumi: szájba vétel után azonnal, egyenletesen élvezhető, egészen az unalomig. A másik csoportba tartoznak, amelyekre nem illenek az iménti használati utasítás pontjai. A bóvlizenétől megfáradt fülnek ritka felüdülést jelent egy érdekes, eredeti, hovatovább: jó zeneszám. Ezért tetszik a kecskeméti KORTÁRSAK zenéje. A dallam különleges, a szöveg elgondolkodtató, az egész valahogy nagyon egyedi, intellektuális és egyben borzongató ... A sikerhez, a hírnévhez eny- nyi azonban kevés. Vagy éppen túl sok. — Biztosan ezren kérdezték már, miért vagytok ti éppen KORTAR- SAK. Ma, amikor minden zenekar poénnévvel fut. . . — Mi nem tartozunk az ilyen zenekarok közé. Nem játszunk popzenét és nem a nevünkkel akarjuk magunkra felhívni a figyelmet — mondja a csapat egyik tagja, Bíró Zoltán. — Körülbelül egy éve terjedelmesebb cikk jelent meg rólatok a Petőfi Népe hasábjain, s ebben beszámoltatok addigi munkátokról. Mi történt azóta? .— Tavaly májusban sikeres ORI-vizsgát tettünk, majd második helyezést értünk el egy országos tehetségkutató versenyen. Meghívást kaptunk a salgótarjáni rocktáborba, itt készítettük el Tükör és Maszk című lemezanyagunkat, melyet Pesten rögzítettek ... Szeptemberben a zenekar három tagja megkapta katonai behívóját. A bevonulás előtti napon még elkészítettünk egy videoklipet. Hamarosan beszállítottuk a hangszereket katonatársaink alakulatához a kecskeméti reptérre — itt kaptunk próbatermet. Februártól rádiófelvételek készítésébe kezdtünk. Estétől hajnalig dolgoztunk, nappal pedig az országos médiákat ostromoltuk. Közben riportot adtunk a Pesti Műsornak, a Polip Magazinnak, a rádió pedig adásokat sugárzott rólunk a Rock Gyermekei, a Poplabor és a Zenerulett adásában. A Magyar Televízió átvette és bemutatta a Tükör és Maszk című számunk videoklipjét, április 18-án pedig a laktanyában rögzítette élőkoncertünket. Most a boglárlellei Két évtized című fesztiválra készülünk, ahol az elmúlt tíz év sztárzenekarai és a következő korszak — szakmai zsűri által kiválasztott — ígéretei vesznek részt... • — Tv- és rádiófelvételek, meghívások ... Nem rossz. Mégis azt hiszem, a kelleténél kevesebbet hallani rólatok. Olyan zenét játszunk, amelyet a magyar közönség nem keres, nem is ismer igazán. Az ilyen stílusú produkciók egyszerűen eladhatatlanok az országban, a piac sokkal jobban kap a fajsúlytalanabb, egyszerűbb zeneszámok után. Mi nem üzleti vállalkozásba fogtunk, hanem valami egészen másba. Persze, a helyzet kicsit máshogy állna, ha Pesten élnénk. Túl messze vagyunk a tűztől.. . — Van-e pontos műfaja annak a zenének, amit előadtok? — Ezt nem lehet igazán egyetlen kategóriába, egyszavas meghatározásba gyömöszölni. Ha mégis jellemezni kellene, angolszász típusú lágy, alternatív rockzenének nevezném, vagy valami hasonlónak — folytatja a beszélgetést a KORTÁRSAK szövegírója és énekese, Kormos Zsolt. — Nem mindennapi a számaitok témája. Nemcsak a szövegre, a dallamra is jellemző az erotikus beállítottság. — Miért furcsa ez? Talán politizáljunk? Ma mindenki ezt teszi, s a zenekarok között is nagyon divatos a hangzatos politikai jelszavak puffogtatása. A direkt, könnyen érthető mondatokért pedig mindig hálás a széles közönség. A mi elgondolásunk a szövegről egészen más .. . S hogy miért központi témánk a szerelem? Mert a szerelemből kiindulva az egész világot meg lehet magyarázni. A szerelem egy tudatfolyamat. Vagy egy tudathasadás .. . Ha figyelsz a szövegeinkre, rájössz, hogy ennek az érzésnek mi már egy egészen megváltozott tartalmáról, egy egészen megváltozott formájáról énekelünk. Nem rózsaszín, tiszta érzelemről, hanem egy pőrére vetkőztetett, disszonáns érzésről. Laár András szerint sötétlila zenét játszunk ... — S hogy fogadja ezt a kecskeméti közönség? Sajátságos, de minket éppen Kecskeméten ismernek a legkevésbé. Más városokban „szurkolótáboraink” vannak, akik gyakran hívnak bennünket szerepelni. Itt csak egy viszonylag szűk mag, egy tizenévesekből álló csoport ismer bennünket igazán. Közönségünk soraiban nagyon kevés a főiskolás. Ezt csak azért emelem ki, mert egy nagyobb város fiatalos arculatát általában a főiskolások, vagy — ha vannak — egyetemisták szokásai határozzák meg, ők irányítják a diákok szellemi-közösségi életét. Ettől diákváros egy diákváros. Hiába van Kecskeméten három főiskola, ha a hallgatói egyszerűen nem mutatkoznak, „nem élnek”, nem kíváncsiak arra, ami körülöttük történik, — Bár ezzel teljesen egyetértek, úgy tűnik, most egy kicsit pesszimisták vagytok. Vagy nem? — Nem vagyunk pesszimisták, csak vannak gondjaink. Ha a jövőre gondolunk, egyszer egy nyugati magazin címoldalán látjuk magunkat, egyszer pedig el sem tudjuk képzelni, hogyan tovább. Egy zenekar pénz és menedzser nélkül nehezen boldogul, főleg, ha olyan produkciókat nyújt, amilyent a nagyközönség igénye kíván. Nekünk egyelőre az is gondot okoz, hogy hová vigyük a hangszereinket és hol próbáljunk, ha a három katonánk leszerel és nem patronál többé minket az alakulat. Igaz, pár alkalommal a Kedisz is támogatott minket, ennél többet azonban tőlük sem kívánhatunk. Mit csináljunk? Kitől, mitől várjunk segítséget? Reménykedjünk talán abban, hogy nemsokára azt a zenét is értékelni fogjak Magyar- országon ami valóban értékelhető .. .? Fejes KÉPERNYŐ Köszönet az élményért Az ötvenéves Kosztolányi egy álmatlan éjszakán budai ablakából az égre bámulva földig hajolva köszönte meg „egy nagy ismeretlen Úrnak” a „sok élő, fényes égi szomszéd” látványát. Én pedig — ezrekkel, tízezrekkel? együttérezve — köszönöm a költőnek és Bánffy György előadóművésznek a kivételes élményt. Váratlanul hódított meg az előadóművész verstolmácsolása. Már bocsásson meg a népszerű színművész: a tudós poéta nagy összegező költeményének káprázatos egyszerűsége, természetes természetessége most eltüntette a színészhez tapadt pátoszos modorosságot. A l.ogodi utcai lakás ablakát a világmindenségbe kémlelő megfigyelőállomássá alakító költővel együtt kiabált föl-föl Bánffy: az égben bál van, egyszerre jajongott a menthetetlen betegségét észlelő Kosztolányival: „azt is tudom, hogy el kell mennem innen”. Köszönet a vasárnap délelőtti nemzetközi gyermekkórus-fesztiválért is. A cseh, a lengyel és a két magyar énekkar meggyőzően bizonyította Kodály igazát: „Az ének szebbé teszi az életet, az éneklők másokét is”. Szebbnek éreztem vasárnap délelőtt a világot. * * Azért tetszik az Ablak, mert életünk apró-cseprőnek látszó gondjait-bajait is a közügyek rangjára emeli. Oldott, könnyed hangvétele ugyanakkor nem engedi, hogy rosszkedvűen keljünk föl műsor-összeállításuk végén a karosszékből. Mértéktartásukat, pontosságukat kérdőjelezte meg a legutóbbi adás műsorvezetője. Hamis képzeteket keltett a nézőkben-hallgatókban egy poénos átkötés kedvéért. A túlságosan is bőséges égi áldás veszedelmeiről tudósító ismertetést követően a víztelenség, a szomjúság kínjaira utalva vezette be egy pesti háztömb lakóinak panaszát közvetítő riportot. Gyorsan kiderült: nem egy pohár vízre szomjasak a lakók, hanem a melegvíz-szolgáltatás bizonytalanságait kifogásolják. Bosszúságuk indokolt! A melegvíz-hiány azonban nem azonos a vízhiánnyal, az ilyen riporteri túlzások, hangulatkeltő rájátszások — nem szűkölködik effélékben mostanában a magyar sajtó, a rádió és a televízió nem segítik a bajok orvoslását, oktalanul rontják az egyébként is pocsék közhangulatot. Olvasom az egyik lapban, hogy a szakmai színvonal védelmében az egyik riportert néhány hónapra eltiltották a kamerák elől. Noha nem vagyok híve az efféle fegyelmezéseknek, elmondhatom, hogy csak helyhiány miatt maradt ki annak idején azejnye-ejnyém. Mégse járja, hogy fontos ügyekben riporteri elfogultságok, indulatok, tájékozatlap- ságok félrehangolják a közvéleményt. Vajon mit szólnak ma a Szabadság téren ahhoz a riportfilmhcz, amely egy vezérigazgatót marasztalt el néhány fölösleges, túlfizetett adminisztrátor elküldéséért? H. N. rp ff ff 1 f 1 •* 1 x rr C 1 r rr 1 Tűnődés a koltoíelesegrol Kecskemét nagy fia, a népi írók mozgalmának jelentős alakja, Sántha György költő, hosszú évek óta nincs közöttünk már. Az életigenlő bölcs alkotót elvitte tőlünk a megfölleb- bezhetetlen halál. Büszkén vallom, hogy távozása napjáig a barátomnak mondhattam e kivételes tehetségű, bő humorú lírikust, mindenki Gyurka bácsiját. A vele kapcsolatos élményekről, verseinek hatásáról kötetet lehetne írni. Am ezúttal nem róla szólok ezekben a sokféleképpen elfogult sorokban, hanem éltető fényforrásáról, örökfiatal múzsájáról, legfőbb támaszáról, mindennapjainak biztos fogódzkodójáról, szerető, mindig hű hitveséről, gyermekének anyjáról. A költőnek ő mindez együttesen gazdagította életét. Micike néniről—-mindenki így hívta — szólok most, arról az asz- szonyról, aki kerek százesztendős gazdag élete végeztével oda távozott örökre, ahonnan egyrészt már nincsen visszaút, másrészt ahol várt rá — hite szerint — a legtisztább, a legboldogabb örök élet. (Tegyük hozzá: amit kivételesen nagylelkű, gazdag életével méltán kiérdemelt, ha egyáltalán van ilyen.) O mindig hitte, hogy van. Azt, hogy van, fényességes örök élet. Hitt a Nagy egybeolvadás világot teremtő és mozgató létében. Hitt benne, mint lelkének-szellemében másik fele is, az ő éltető társa, a költő. Szégyen motoszkál bennem, bűntudat ébredezik ezen az esős júniusi napon, amikor a névnapjára emlékeznek a családtagok, a tisztelők, a hit által összekovácsolódott társak. Nem tiszta a lelkiismeretem, lehetetlen ezt nem bevallani. Több mint három évtizeden át mindig írni akartam, mindig vallani szerettem volna róla. De nem lehetett. Először azt mondták, hogy ő földbirtokos-ivadék volt. Azután azt, hogy a férje reakciós költő. Majd a vallásosságával, elkötelezett hitével érveltek olykor, meg azzal, hogy nyugaton él az egyik fia. Máskor meg „kispolgári csökevénynek” tekintették jó előre azt, aki mint feleség és anya úgymond nem mer lépni a nyilvánosság elé. Az egyik „tótumfaktum” ezt mondta egyszer „megértőén”: — Legalább tagja lenne a nőtanácsnak.” Bizony nem volt az. Egyszerűen csak egy úri származású, parasztokat, munkásokat mindig szerető gazdaasszony, és törődő, gondoskodó, nagyszerű anya, tiszta szívű feleség volt. Úgy is mondhatnám, hogy ember, aki minden politikai kontárkodás és szemforgatás nélkül élt és cselekedett. Élt egyházának jó leányaként, akinek százesztendős, gyönyörű élete után királyi temetést rendeztek a hívei, a barátai, és a hozzátartozói. Most, amikor végre szabadon írhatok írhatnék — róla, az elfogódottságtól kiszárad a toliam. Mert ugyan mit is mondhatnék el róla úgy, hogy ne távolodjak el az igazságtól, a valóságtól. Hogyan szóljak arról, aki azokban a nehéz veretű költeményekben él tovább, amelyeknek szerzője Sántha György, és amelyek őnélküle talán sohasem jöhettek volna létre. Ha csupán ennyi lenne a legfőbb érdeme, azt mondanám róla, hogy nem élt hiába, Am ha csak annyi lenne az érdeme, hogy szült és fölnevelt négy gyermeket, hogy az unokákról és a dédunokákról ne is szóljak, ugyanezt mondanám. És hogy elérte, meghaladta a száz esztendőt szellemi, lelki frissességben, tisztaságban, ez sem akármi. Mindez együtt megérdemel hetvensornyi cikket az immár szabad magyar sajtó hasábjain. Késői köszöntésként. Varga Mihály ORVOS ENDRE f 7Q j Sima bőrük mint afé- ( D y . J kete bársony, úgy fénylett, ha a nap rásütött. A kicsinyeket semmi nem zavarta, azonban az anyafókák, habár nem is voltam hozzájuk közel, nem szívesen fogadtak. Jegesmedvét is láttam egészen közelről, egyiknek három, a másiknak két kis bocsa volt, akik pajkos hancúrozással követték anyjukat, amerre ment. Nem tudtam rájönni, hogy szárazföldön vagy a jeges tenger befagyott vizén 'vagyok. Viszont a lékek arról tanúskodtak, hogy a befagyott tengerhez érkeztem. Az aranybányából magammal hozott csákánnyal éjszaka a jéggé fagyott hóban egy odút készítettem magamnak, abban szállásoltam el éjszakára. Már elmúlt két hét, hogy elindultam, és a jég mintha a hó alatt olvadásnak indult volna. Egy hatalmas úszó jégtáblán voltam, lehetett a hossza fél kilométer, a szélessége pedig pár száz méter, ami sodródott vetem a tenger áramlása folytán. Észrevettem, hogy az úszó jégtáblám mindig kisebb lett. Hol itt, hol ott tört le belőle egy darab. Egy kis medvebocs is rajta volt az édesanyjával együtt, tőlem körülbelül 2-300 méterre. A medveanya az úszó jégsziget szélén halászott, minden kapása biztos volt, csak nagyritkán fordult elő, hogy ne fogott volna valamit. Kicsinye gond nélkül az anyja körül szorgoskodott, és jóízűen falatozott. Ha nem lettek volna ott ezek az állatok, talán meg is bolondultam volna a szörnyű helyzetem tudatában. Bántott, hogy meggondolatlanságom mindig csak bajba sodor, egyik baklövést a másik után követem el. Holdvilágos éjszaka köszöntött rám, a csillagok mint apró mécsesek világítottak, mintha a segítségemre lettek volna, bátorságot adtak volna, hogy el tudjam viselni a sorsomat. Nem tagadom, hogy féltem a medvéktől, de bátorítottak is magányomban. Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy az anyamedve nyugtalan lett, a jégtábla szélén ide- oda járkálva keresett valamit. Lehet, hogy több kicsinye is volt, és azokat keresi? Mély dörgő hangján kiérzett a fájdalmas üvöltése, kétségbeesése, talán csak most eszmélt rá, hogy elvesztette kicsinyét vagy kicsinyeit? Az éjszaka nagyon hosz- szú volt, de a vastag jégbe vájt odúmban nem fáztam, és el is aludtam. Tudom, kevesen hiszik el azt, amit most leírok, de ez való igaz. Arra ébredtem, hogy valami melegség ér hozzám. Megtapogattam, és szörnyű rémület fogott el. A kis medvebocs összetekeredve, horkolva feküdt egyik mellső lábát a derekamra téve, szinte átölelt. Jó érzés volt, hogy ez a kis élőlény, elszakadva szülőanyjától, nálam talált menedéket. Nem hagytam ott, nem is költöttem fel, sőt, közelebb húzódtam hozzá. Nem bírtam elaludni, annyira felborzolták az idegeimet az események. Később aztán átöleltem a kis alvó barátomat, és elnyomott az édes álom. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de arra ébredtem, hogy valami bökdösi az arcomat. A kis bocs volt, már felébredt, játszani szeretett volna. Kimerészkedtem pihenőhelyemről, kis társam követett, körülöttem hancúrozva keresgélt a fagyos hó tetején, szaglászott. Ha eltávolodott, visszajött értem, csak éppen azt nem mondta, hogy menjek vele. En mentem is utána, és egyszeresük szörnyű bömbölés reszkettette meg a téli csendet. Láttam is már az anyamedvét, kicsinyei utána cammogva, bömbölve rohantak felém. Félelmemben azt sem tudtam, mit csináljak. Képtelen voltam bármit is cselekedni, csak vártam, vártam, és amikor egészen közel láttam az öreg medvét, behunytam a szemem. A kis medvebocs hozzám dörgö- lődött és akkor kinyitottam a szemem. Az anyamedve a kis csemetéjét szeretettel mosdatta és féltőn nézett rám. A kicsi bocs visszaszaladt hozzám, majd ismét az anyjához, mintha biztatta volna, hogy ne féljen tőlem. Gyanakodott, de azért odajött hozzám dörmögve, rámnézett, de támadószándékot nem mutatott irányomban. Mind a két medvebocs megbarátkozott velem, velük együtt az anyjuk is. Ettől fogva mind a négyen együtt maradtunk az úszó jégtáblán. Az öreg medve a két kicsinyével együtt engem is ellátott ennivalóval, hol halat fogott, hol fókát ejtett. Egy családi kollektíva alakult ki, nagyon megszerettem őket, és úgy vettem észre, hogy ők is engem. Most már semennyi pénzért nem váltam volna meg medvebarátaimtól, de, sajnos, a sors ebben is meggátolt. Kezdett a nap egyre melegebben sütni, a jég napról napra olvadt, úszó szigetünk a rianásoktól mindig kisebb és kisebb lett. Hatalmas táblák szakadtak le. Nem volt semmi kilátás, hogy mi lesz velem, ha elmorzsolódik a jégsziget. Azt is sajnáltam, hogy meg kell válnom a kis barátaimtól és édesanyjuktól. Ok vígan élték világukat, ki-be ugráltak a tengerből. Ott ugrándoztak körülöttem, eszembe juttatva otthon maradt családomat, akik nélkülem nevelkednek, és táléin várnak. Kegyetlenül elfogott a honvágy, az idő is viharossá változott, szige-. tünket kénye-kedve szerint dobálta a szél, a hullámok nyolc-tíz méter magasságban is felcsaptak, és ha leereszkedett, mintha hullámsírba kerültem volna. Mindig közelebb, közelebb kerültem a jégtábla szélére, amitől óvakodnom kellett, mert könnyen elsodorhat az ár és a tengervíz összecsap a fejem fölött. Tengeribetegséget kaptam, hideg vizes borogatást kellett a homlokomra rakni, amit egy darab jég helyettesített, ami kissé csillapította kábult ságomal. A kis hoc sok egy mélyedésben helyezkedtek el, pedig a kicsik szerettek volna hozzám közelebb kerülni. Anyjuk a napi élelmet továbbra is beszerezte, bizonyára nem volt szokatlan számára a vihar, hiszen itt északon naponta előfordul a kegyetlen vihar, aminek állandóan ki vannak téve. A hullámok csillapodni kezdtek, lehetett érezni a levegőn is. A júniusi nap gyengén melegítve szórta szét sugarait. Kezdtem számlálni magamban a napokat, az órákat, de mivel az Északi-sarkkör mondhatni egész területén hat hónap éjszaka, hat hónap a világosság, nehezen ment. A vihar elmúltával teljesen megnyugodott a tenger, összefüggő jég már csak kisebb darabokban volt látható. Az úszó jégtáblákon látni lehetett, hogy a fókák sütkéreztek a napon. Egy hatalmas jégsziget közeledett felém, mintha egy leszakadt jéghegy lett volna. Nagyon gyorsan közeledett, féltem, ha ösz- szeütközünk, darabokra zúzza a szigetemet. Szerencsére, csak egyik részét szabta le, mint egy karéj kenyeret, de ez a darab mintha visszakívánkozott volna, felemelkedett a magasba, és visszazuhant oda, ahonnan levált. Különös alakú, ismeretlen formájú madarak is voltak rajta, olyanok, amelyeket én még soha nem láttam, talán csonttollú madarak lehettek. (Folytatása következik) ÚT FÖLDJE
