Petőfi Népe, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-29 / 124. szám

1990. május 29. • PETŐFI NÉPE • 5

ISMERJÜK-E BÁCS-KISKUNT?

Hol van és mit ábrázol?

ÚJ KÖNYVEK: Magyar—bolgár, Bolgár—magyar útiszótár. 3. kiad., (Akadémia- Terra, 95 Ft) — Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset. Függöny. Bűnügyi regények. (Európa krimi) (Európa, 95 Ft) — Ovi suli. Allatmesék. (Text Kft., 69 Ft) — Varga Domokos Varga András: Rejtelmes világ. (Kérdések könyve) (Móra, 275 Ft) Der Zeuge aus dem Zoo. Themen 2. (Lingva kiskönyvtár) (Téka—Kultúra, 55 Ft) — Conan Doyle: Sherlock Holmes. Félelem völgye és más elbeszélések. (Origó Press, 120 Ft) — Győr- ffy György: A magyarság keleti elemei. (Gondolat, 110 Ft) — Mészöly Miklós: A negyedik út. (Életünk könyvek) (Életünk Szerk.. 190 Ft) — Éva Péter: Mein ungarisches Backbuch 279 Rezepte. (Gondolat—Ciceró Gmk, 188 Ft) —- Szerdahelyi Szabolcs: Megjelenések könyve. (Magán, 80 Ft).

A sárkány hét feje

E

nnek a sárkánynak legalább hét feje van. A csökkenő termelés- és jövedelemképződés, a jelentős külső és belső eladósodás, az összeomló KGST, a tervezettnél nagyobb infláció, a növekvő munkanélküliség, az IMF-megállapo- dásban rögzítettnél nagyobb költségvetési hiány veszélye, s nem utolsósorban a létminimum alá kerülők mind nagyobb száma. Ezeket kell legyőznie a most hivatalba lépett Antall-kormánynak ahhoz, hogy eljuthassunk a kívánt célhoz, a szociális piacgazdasághoz.

A helyzet, amelyben a kormány munkálkodni kezdhet, sok szempontból igen kedvező. Legitim parlament által megválasztott legitim kormány kezdhet dolgozni, s mint ilyen, eleve bírja — legalábbis egy ideig bizonyosan — a társadalom bizalmát, hordozza reményeit, hogy ez a csapat valóban a szabadság, a nép és a gazdasági fordulat kormánya lesz — ahogyan az Antall József a kormányprogramban meghirdette.

Igaz, a nép bizalma inkább az új kormány egészének, mintsem egyes tagjainak szól. A kiválasztott szakembereket csak most kezdjük lassan megismerni, s ha egyikükkel-másikukkal szemben vannak is kételyeink — hiszen a mégoly nagy szakmai hírnév sem garantálja a közigazgatásban való eligazodást, emellett pedig az előzetes ígéretekhez képest több igazi „nagy nevet” vártunk —, azért az alapállás mégis csak a bizalom, legalábbis a következő 100 napra.

Ez a bizalom annak is szólhat — s remélhetőleg ez a külföld bizalmát is megerősítheti hazánk iránt —, hogy a kormányprogram stabil, józan, átgondolt külpolitikai elveket fogalmaz meg. Úgy próbálja hazánkat mind szorosabban Európához kapcsolni, hogy egyidejűleg a Szovjetunióval is kiegyensúlyozott kapcsolatokra törekszik, s úgy kíván kilépni a Varsói Szerződésből, hogy ne drasztikusan szakítsa el a szálakat, hanem fokozatosan keresse meg az ország új helyét Európában.

Tápláljak a kormány és a kormányprogram iránti bizalmat azok az értékek is, amelyeket a program középpontjába állítottak.

„Kormányprogramunk középpontjába az embert állítottuk — mondotta expozéjában Antall József—, hozzátéve, hogy a nemzeti megújhodás záloga a törvények előtt szabad, de bensőleg is megújult, felszabadult, alkotó ember. A megújuló Magyarország ilyen emberek közössége legyen.”

Az emberi és állampolgári szabadságjogok kiterjesztése, a jogállamiság megteremtése, a szociális piacgazdaság kiépítése mind olyan célok, amelyek megvalósítása nemcsak bizalmat, de a lakosság támogatását is elnyerheti; olyan jövőkép az, amit a program felrajzol, amelyet kormánypárt és ellenzék, képviselők és állampolgárok egyaránt elfogadhatónak tartanak.

Miközben azonban a jövőkép erőteljesebb kontúrokat mutat, alig esik szó a jelenről. Miközben a társadalmi, politikai rendszerváltás jelei megmutatkoznak, több a homály a gazdasági rendszerváltás kérdéseiben. Az elvek persze tiszták. „Erős, a magántulajdonon alapuló szociális piacgazdaság áll a kormány stratégiájának középpontjában — mondotta a miniszterelnök. — Akik pedig erőtlenek, vagy hátrányos helyzetben vannak, egy szociális védőháló révén segítséget várhatnak az államtól. Ez a szociális védőháló egyszerre jelenti új munkaerőpiaci intézmények kiépítését, a hatékony érdekvédelmet és a vállalkozást segítő politikát.”

E célokkal általánosságban csak rokonszenvezni lehet, az ördög azonban a részletekben rejlik. A részleteket illetőén azonban igencsak szűkszavú a program. Nem szól arról, hogy vajon milyen forrásokból szőhető a mainál erősebb szociális háló, s nem világítja meg azt sem, hogy a vállalkozásbarát gazdaságpolitikának, a piac- gazdaság felé tett lépéseknek kik lesznek a kárvallottjai, s milyen konkrét tennivalók várnak a kormányra a terhek enyhítésében?

De a részletek hiánya mellett kételyeket ébreszt a program néhány belső ellentmondása is. Rendkívül fontos s támogatható törekvés az infláció visszaszorítása, ám nehezen képzelhető el, hogy a szükséges szerkezetváltás hogyan képzelhető el az infláció és a munkanélküliség együttes visszaszorításával?

Ugyanilyen ellentmondás látszik az inflációellenes lépések és a vállalkozások ösztönzése között. Az év egyik neuralgikus pontja a költségvetés hiánya, ami az IMF- megállapodáshoz képest már most nagyobbnak ígérkezik. Intézkedéscsomagra volna tehát szükség annak érdekében, hogy a hiány ne lépje túl a tervezettet — eközben viszont a kormányprogram néhány eleme, például az adósság- csökkentés, a munkanélküliek segélyezése, a csődeljárások megindítása olyan lépések, amelyek megterhelik a költségvetést.

Számos ellentmondás terheli tehát az elhangzott kormányprogramot, s nyilván ezért hangsúlyozzák á felette folytatott vitában, hogy nem program még az előterjesztés,

csupán egy lehetséges program irányelvei. Az ellenzék általi kívánság-, illetve óhajgyűjteménynek, vagy egyszerűen fogalmazványnak minősített alapelvekből majd az elkövetkező 100 napos türelmi időben kell valódi kormányprogramot formálni.

Ezzel összefüggésben azonban egy, a korábbiakban is gyakran használt közhelyet kell felmelegíteni: a kormány nehéz helyzetben lesz. A helyzet ugyanis nem tűr hosszadalmas ismerkedést, alapos, tudósi megfontolásokat. A sárkány minden feje tüzet lövell — neki kell rugaszkodni a küzdelemnek. Ami azt jelenti, hogy rövid időn belül dönteni kell nagy horderejű kérdésekben. Olyan kérdésekben, amelyek megkerülhetetlenül nagy terheket rónak a lakosságra. Ha ezek a döntések nem születnek meg, az ellenzék emeli fel a hangját. Ha viszont megszületnek, akkor az a lakosság terheit növelvén, könnyen a lakosság ellenállását válthatja ki.

Mindezt azért szükséges felemlíteni, mert az átalakulásnak nekivágni, a sárkány fejeit sorban levágni nem elég a parlamenti támogatás — a teendőkről való megállapodásokat a társadalomnak is el kell fogadnia és támogatnia kell. Ez viszont csak akkor nyerhető el, ha nemcsak a távoli jövő rajzolódik ki határozottan, hanem a legközelebbi lépések is: a lakosságtól várt áldozat és annak az eredménye. A kérdés megválaszolásához is megvárható a nemzetközi szokásjog alapján a megadott 100 napos türelmi idő. Annak leteltével azonban meg kell válaszolni.

Kozma Judit

PÓTSZÉK SZÍNPAD: A DIGÓ

Ha mindenki őrült...

• Szabó Nóra, Mogyoró Győző, (fotó: Varga László)

Egy színielőadás láttán nagyon ritkán fordul elő, hogy az embernek az a benyomása támadjon: az előadás jobb, mint a darab. Ha meg amatőr társulat produkciójáról van szó, ez úgyszólván elképzelhetetlen. Pedig ez unikumnak voltam tanúja május 19-én a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeumban, ahol Rainer Werner Fassbinder: a Digó című darabjának ősbemutatóját láthattuk a Kecskeméti Pótszék színpad jóvoltából.

Miért volt jobb az előadás, mint a darab?

Fassbinder a ’70-es években írta ezt a filmforgatókönyvet, gyanúm szerint nemcsak hogy nem szánta darabnak, hanem puszta vázlatként jegyezte le. Ennek következtében (bár Eörsi István fordította) nincs kidolgozva a szöveg, stilisztikai, dialógusbeli bukfencek, következetlenségek mellett sem szerzői utasítás, sem bármiféle dramaturgiai útmutató nem található. A filmművészet fiatalon, 36 éves korában elhunyt fenegyereke egész életművében kísérletezett. A történelmi helyzetből és egyéni sorsából is fakad, hogy feltűnően érzékeny volt a kisebbségi problematika iránt. Nagyon foglalkoztatta a vendégmunkástéma, úgy is, mint az intolerancia engesztelhetetlen ellenfelét. Ha mindenki őrült, az egyetlen kivétel törvényszerűen neveztetik ki elmebeteggé — tartotta.

Arról szól a darab, hogy görög vendégmunkás érkezik egy német kisvárosba, ahol a helybeli ifjak megpróbálják lehetetlenné tenni, melynek során saját tartalmatlan, vad, értéktelen életük szembesül velük, miközben unatkozva gyakorolják a felnőttség szerepeit, és ragaszkodnak a saját otthonukban megszokott otthontalanságukhoz.

Bár a fiatal tizen-, huszonéves szereplők játéka is magával ragadó volt, az előadást elsősorban Mózes István rendező profi munkája varázsolta igazi színházzá. A fény- és hangeffektusok, a képzőművészeti mércével is figyelemreméltó díszlet (A. Varga Imre) és a mozgások

életet leheltek a holt szövegbe. Június 23-án ismét látható lesz a darab Kecskeméten, a játékházban, néhány nap múltán pedig a kazincbarcikai nemzetközi fesztiválon szerepel Fassbinder darabjával a Pótszék Színpad.

Hámori Zoltán

A levegő vibrált, úgy rez- • gett, mintha rostát ráztak volna. Ha akkor egy tojást a homokba tettem volna, pillanatok alatt megsül, lábbeli nélkül a homokra lépni kész öngyilkosság, vastagabb ruha nélkül kimenni a napra lehetetlen volt. A dögkeselyűk csoportosulása nem volt hiábavaló.

Harmadnap lázas kór lépett fel barakkunkban és az egész láger területén csak éjjel lehetett közlekedni. A láger körül éjjel sakálok, hiénák csoportosan, /atkákban körbe- körbe jártak és csak reggel felé távoztak el, mikor már kezdett melegedni az idő. A barakkokban a víz a fadézsákban szinte habos volt, kis híján forrni kezdett, poshadt. Százszorta rosszabb volt, mint a hideg, inkább kibírok harminc-negyven fokos hideget, mint ugyanannyi fokos meleget. Őröket nem lehetett látni, a hűvösre húzódtak, vizes lepedőbe burkolva a testüket. így védték magukat a hőségtől.

Jevgenia Pavlovna egy szép napon értesítést kapott, amelyben közlik, hogy lágerparancsnoki tisztséget a gyenge fegyelem miatt megszüntetik és a Csukcs-félsziget- re irányítják hasonló tisztség betöltésére. Sehogyan sem bírtam megvigasztalni, sírógörcs fogta el és azt hajtogatta, nem éli túl a tőlem való elszakadást. Annyira összeszoktunk már, hogy egyek voltunk. Kérvényezte a velem való távozást, de mivel Moszkvából vártuk a választs, sok időbe került és neki két hónapon belül el kellett foglalnia a helyét.

így magamra maradtam, mert augusztus végén szétváltak útjaink 1943-ban. Megígérte, hogy írni fog és nagyon kért, én is írjak, hogy tudja, mi lesz velem. Kegyetlen a sors, kegyetlenek az istenek, de sokkal kegyetlenebbek a körülöttünk élő emberek. Kegyetlen a háború, a nemzetek egymás iránti gyűlölete, mintha mi, kisemberek lennénk az okai mindennek, ami körülöttünk történik. Nagyon elkeserített a hirtelen változás, annyira egyedül éreztem magam, sehogy sem tudtam belenyugodni sorsomba, azt sem tudtam, pontosan, hová ment tulajdonképpen Jevgenia Pavlovna, csak annyit, hogy Csukotká- ra, a Csukcs-félsziget egyik lágerébe, valami eszkimók által lakott rénszarvastelepre, ahol szintén valami pozícióba helyezték.

Nyugtalan napok, hetek, hónapok következtek és minden olyan üres volt, semmit sem akaródzott tenni. Mint az alvajáró, olyan voltam. Közeledett az ősz, a nagy melegek megszűntek, hűvösek lettek az éjszakák, a nappalokkal együtt, és nemsokára beköszöntött a tél is.

November vége felé járt, amikor levelet kaptam Jevgenia Pavlovnái- tól, a Bering-szoros környékéről írta, egy kis eszkimó településről, ahol rénszarvaskolóniák voltak, de azt írta, még nem tudja, milyen munka vár rá, legyek egészen nyugodt, azon lesz, hogy sorsunk összehozzon bennünket újra. Bízott ebben, de én nem! Olyan nagy volt a távolság, hogy elképzelhetetlennek tartottam azt, amivel Jevgenia Pavlovna kecsegtetett. Azonban a hozzá való ragaszkodásom erőt adott,

türelmet mindahhoz, ami velem történt abban az időben.

1944 tavasza köszöntött rám, hiába vártam naponta a postát, semmi hírt nem kaptam Jevgenia Pav- lovnától. Leningrádba is írtam, már nem is egyszer, Ivánovoj Antonia Fjodorovnának, Jevgenia unokahúgának, igaz, nagyon nagy a távolság Leningrád és Karaganda között, de már akkor is kellene vagy az egyik, vagy a másik helyről valami hírt kapnom felőle. 1944 tavaszán meg is kaptam az őszinte választ Leningrádból Ivánovoj Antonia Fjodorovnától, hogy unokanővére, Jevgenia Pavlovna, aki nekem akkor mindent jelentett, száműzve lett a Csukcs-földre, ahol szabad emberként él, de nem hagyhatja el, csak engedéllyel távozhat 50 kilométernél távolabbra. Meglepett, hogy miért nem ő írta meg ezt nekem. Miért kell ezt nekem mástól megtudni? Miért titkolta itt, Kara- gatulában is, hogy ő nem szabad ember, csak száműzött? Hiszen úgy jött értem a Komi SSR-be, mint szabad ember.

Fejemben a gondolatok futótűzként cikáztak, őrjítő gondolatok vettek hatalmukba, szabadulni lehetetlen volt, és nem is tudtam. Sodort, mint sebes folyóknak árja, elsodorta mindazt, ami útjába akadt és az a gondolat vert gyökeret bennem, hogy megszököm! De hová?

Az ismeretlenbe ? Innen délről a világ másik felére, a Csukcs-földre. Magam sem tudtam, milyen messze lehet innen Karagandától, úgy gondoltam, 1-2 ezer kilométer, pedig ha tudtam volna, hogy megközelíti a 8-10 ezer kilométert, semennyiért nem kockáztatom az utat, pedig vesztenivalóm semmi nem volt, de én akartam látni, tudni a tiszta valóságot az egész Szovjetunióról, az ott élő szerencsétlen emberekről tudni akartam, mi az igazság.

Jevgenia Pavlovnával muszáj találkoznom, mert ő volt az én életemben akkor minden. Muszáj vele találkoznom, ha mindjárt bele is pusztulok. Nem tudtam olyan erőt elgondolni, ami visszatarthatott volna. Pedig, ha tudom, mire vállalkozom, nem indulok el semmi pénzért.

Attól a naptól kezdve, ahogy elindultam a nagy útra, nyugtalan lett az életem. Tevém, melyet magammal vittem az útra csak azért, hogy ne legyek magam és legyen a kazahsztáni sivatagban vizem, ami a teve belsejében volt tárolva és a csap is, melyen le tudtam ereszteni annyi vizet, amennyire szükségem volt.

Két nap, két éjjel mentem a kazahsztáni homoksivatagban, mire annak is véget ért az útja. A tevére nem volt szükségem többé és egy kisebb településen, ahol éppen piac vagy vásár lehetett, a tömeg közé

keveredtem, hogy eladjam. Furcsa öltözékben, kaftánok voltak az emberek vállain, turbán a fejükön, bő színes bugyogókban olyan különös látvány volt nekem, hogy arról is megfeledkeztem, hogy eladtam a tevét, pénzt nem kaptam érte, mert a furfangos vevőm úgy eltűnt a tevével, hogy észre sem vettem.

Érdeklődni sem tudtam, mert nem értettem a nyelvüket, fogalmam sem volt, mitévő legyek. Pénzem az volt, pokrócom összecsavarva a hátamon, de érdeklődni senkitől sem mertem. Volt, aki megkérdezte, hogy mi van eladó. Nem volt semmim, de ő megfogta a kabátom ujját és végigmutatott rajtam. Megértettem. Nyilván nem első ilyen kuncsaftja voltam már az illető mohámé dánmrnak. Intett, menjek utána és én nézelődve mentem, bámészkodva az emberek között, de csak férfiakat láttam, nőket egyet sem. Fölfelé mentünk a cikcakkos utcákon és bizonyos vagyok benne, ha ő úgy akarja, Allah kegyelme nélkül soha ki nem jutok onnan.

Egy hosszú helyiségbe vezetett, ahol a bútorzat egy kőasztal és a földre terített szőnyeg volt, egy magasított párnával, amely mindenféle cifra tollú madár tollával volt díszítve, a keleti népek szokása szerint.

(Folytatása következik)

MEGFEJTÉS:

A MEGFEJTŐ NEVE: LAKCÍME:

ORVOS ENDRE