Petőfi Népe, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-25 / 121. szám

1990. május 25. • PETŐFI NÉPE • 7 i •« •• • r*' r Az orokiíju Patkós Irma • Patkós Irma s/aval Rezzenetlen arccal, egyenes derékkal ült a fényben. Két keze egymáson, az ölében pihent. így várta, míg egy szék sem reccsen, míg az utolsó suttogás is elül. Tekintetével a közön­ségét kereste, majd ajka kinyílt, és varázslatos hangján mesél­ni kezdett. Eltűnt a parányi színpad, s egyetlen helyről, az arcáról sugárzott a fény. Messze kerültünk időben és térben, míg hallgattuk a madárlátta kenyér történetét, s aztán versek következtek: József Attila, Gyóni Géza költeményei. . .Irma néni nem szavalt: előadott. A legtisztább magyar nyelven jelenítette meg a sokszívű, sokértelmű gondolatot. Kilenc- venévesen, egy személyben is teljes élményű színházat teremt, ahogy tette hosszú évtizedekig. Legendás szépségét kozmeti­kumok nélkül is megőrizte, arca most is ragyog, szeme fényt sugárzón csillogó. Cegléden él egy aprócska házban, most már testvérek nélkül, egyedül. Cegléden, szülővárosában, 1900 óta. Az országos színészegyesület iskoláját elvégezve kapott diplomát. Első ízben a Vígszínházban lépett fel. Majd játszott Békéscsabán, Pécsett, s a leghosszabb ideig Szegeden. Prima­donna volt. Énekelt operát és operettet. 0 volt Médi (Schu­bert—Berté: Három a kislány), Suzuki (Puccini: A Pillangó- kisasszony), Solvejg (Ibsen: Peer Gynt), de a Lili bárónő is (Huszka), s a hercegnő Fedóra (Kálmán Imre: Cirkuszher­cegnő). 1945 után a Fővárosi Operett, a Néphadsereg és a Madách Színház tagja. Itt játszott a legendás Nóra-előadásban, visz- szavonulásáig. A fiatalabb korosztály filmszerepeiből ismeri. Ő volt a Sárika, drágám (Sándor Pál filmjében, 1970-ben). De láthat­tuk a Gyermekbetegségekben (1965), az Ünnepnapokban (1967), a Végre hétfő és a Hangyaboly (1971), A legszebb férfikor, az Újvidék (1972) című filmekben is. Gyakran tűnik fel alakja tévéfilmekben. Legutóbb Odze György: A nagypa­pa ajándéka című írásából készült tévéfilmben szerepelt. Mint mondja: már fárasztja az autóút, különösen akkor, ha többször kell megtenni a fordulót. Ritkán vállal fellépése­ket. De ha felvevőgép elé áll — akármilyen kis időre is —, ha dobogóra lép, hogy verseket mondjon, sugárzó körülötte a fény. Törékeny termetével, hófehér hajával nagyasszonya mesterségének. Tiszta, érthető magyar beszédével, eszközte- lenül, játékával, sokoldalú jellemformáló képességével életet, fényt és színt varázsol. A Nóra-beli Rank doktor szavaival: Köszönjük, Irma né­ni, a tüzet. Még sokáig vigyázza, még sokáig legyen velünk! Józsa Ágnes ŐK FÉLRELÉPNEK, DE A MÁSIKBAN BÍZNAK Hű(tlen)ség Amerikában A házastársi hűség kérdésében az amerikaiak megle­hetősen naivak és bizakodók — ez derül ki az Esquire férfimagazin legújabb számában megjelent közvélemény-kutatási adatokból. A féljek háromnegyedének meggyőződése, hogy fele­sége hű hozzá—míg az asszonyok 35 százaléka bevallja, hogy már legalább egyszer megcsalta pórját. Tökélete­sen biztos hitvese hűségében az asszonyok 65 százaléka — pedig minden második férj félrelépett már. A reprezentatív felmérés készítői négyezer férjet és feleséget kérdeztek meg; többségük az átlagosnál ma­gasabb jövedelemmel rendelkezik, s életkoruk 38 és 40 év között van. Láthatatlan utakon A légi járművek segítsévével való gyors helyvál­toztatás századunk egyik nagy vívmánya és cso­dája. Egy modem utasszállító repülőgép startja mindig lenyűgöző élmény: felbőgő hajtóműveivel a 150-200 tonna súlyú gépmadár egy percnél rövi- debb idő alatt éri el az óránkénti 300 kilométeres felszállósebességet. E kecses, ezüstszürke gépóriások óránkénti 900 kilométeres utazósebességgel kötnek össze orszá­gokat, világrészeket. Közben a légi közlekedés egyre tovább fejlődik; a hangsebességnél is gyor­sabb gépek már 2000 kilométer körüli utazósebes­séget érnek el. (Ezek elterjedésére azonban — gazdaságossági szempontokra való tekintettel — még egy ideig vámunk kell.) Ötszáz kilométeres sebességgel Milyenek a közlekedés szabályai ilyen tempó­nál, a levegő láthatatlan pályáin? A fontos földi közlekedési alapelv, a „látni és látszani”, a repü-- löknél majdnem elveszti a jelentőségét. Két — óránként 900 kilométeres sebességgel — szembe­jövő gép ugyanis egymáshoz viszonyítva másod­percenként közelítőleg 500 kilométeres sebességet ér el! A nagy sebességen kívül a modern repülőgépek süllyedési és emelkedési profilja is olyan tényező, amely a „látni és látszani” elv érvényesülését egy­általán nem biztosítja. Még arra is tekintettel kell lenni, hogy a menetrendszerű forgalmat az időjá­rás viszonyaitól majdnem függetlenül kell lebo­nyolítani. Ma már nem ritka, hogy a nagy utasgé­pek 30 méteres felhőtakaróig és 400 méter látótá­volságnál landolnak. Még sűrű ködben is meg­vannak már a leszállás technikai feltételei (ha ilyen, úgynevezett vakleszállásra ma még nem is mindegyik repülőgép képes). A két fontos repülési művelet, a fel- és a leszállás közül mindig az utób­bi a nehezebb. A gép magasba emelkedik A repülőgép útjának szabályozása a repülés irányításáért és biztonságáért felelős emberek so­kaságának a feladata. Gyorsan és tévedhetetlenül kell minden helyzetre reagálniuk, megfelelő utasí­tásokkal látván el a repülőgép személyzetét. A re­pülőtér ellenőrző, irányítótornyából ők adják meg a repülőgép személyzetének a felszállási enge­délyt, például így: „MA—225 — a tervezett útvo­nalon szabad az út a rendeltetési repülőtérre — utazási magasság 8850 méter — repülőpálya X.l. —Y.2-ig 7000 méteren maradjon!”. A radiogram — rendszerint angol nyelven — annyiszor ismét­lődik, ahányszor egy-egy repülőgép a repülőtérről startol. A felszállási engedélyt, illetve utasítást a tervezett út menti légi közlekedés helyzetének gondos elemzése és a szomszédos külföldi repülés- biztonsági szolgálatokkal történt egyeztetés alap­ján adják ki. Ezt az utasítást minden pilóta köteles pontosan betartani. Maga az a tény, hogy a fel­szállási engedély csak 3 percig (egy perc tűréssel) érvényes, jelzi az utasítás szigorát. A repülésbiztonság dolgozói a gép vezetőjét időjárási és navigációs információkkal is ellátják, olyan jól kiépített radarrendszer adatai segítségé­vel, amely a használt légtér többszörösére terjed ki. Éppen a radarberendezések teszik lehetővé a repülőút földről való követését, a repülőgép sze­mélyzetének adatszolgáltatása nélkül. Az autósok általában nem örülnek, ha radarral követik az útjukat, a repülőgép személyzete viszont hálás azért a biztonságért, amit az állandó radarellenőr­zés jelent számára. Érezhető haladást hozott akkoriban a repülés biztonságában az úgynevezett szekunder radar bevezetése, amelynél a fedélzeten lévő „felelő” automatikusan ad földi kérdezésre információ­kat. Az irányszög és távolság adatain kívül min­denekelőtt a repülőgép „felismerési adataira” (menetszám, repülőtársaság) és a repülési magas­ságra vonatkoznak a kérdések. Ez az automatika jelentősen megkönnyíti a pilóták munkáját. Pálya a felhők felett Mint minden földi pályának, a légi utaknak is jobbról és balról határozott korlátáik vannak. Tíz kilométer szélesek ezek a pályák, rádiónavigáció segítségével meghatározott középvonallal. Ezeket r a pályákat még biztonsági okokból sem szabad önkényesen elhagyni. Síkban levő kereszteződé­sek azonban nincsenek a levegőben. Nemzetközi­leg pontosan meghatározott lépcsőzés szerint mégis léteznek a láthatatlan pályákon alul- és felüljárók. Pontosan szabályozva van a repülőgépek egy­más közti távolsága is. Az azonos magasságban, azonos úti céllal repülő gépek 9 kilométeres mini­mális távolságot kötelesek betartani. A nemzet­közi pályáknak a könnyebb ellenőrizhetőség cél­jából rendszerint nevük is van. A pályák mellett szabályszerű parkolóhelyek is vannak, várakozási zónák a repülőterek felett, ahol az érkező gépeknek addig kell tartózkodni­uk, amíg sorrendben leszállási engedélyt kapnak. B. I. Politikus-Matrjoskák • Politikusokat — Gorbacsovot, Brezsnyevet, Hruscsovot, Sztá­lint, Lenint — áb­rázoló Matrjoska babákat árul Moszkvában Andrej Krjakov egyetemi hallga­tó, az Arbaton. A babákat ő maga festette. (MTI— telefotó) Restaurálják Krisztus szobrát • A brazil fő­városban, Rio de Janóimban állványerdö veszi körül a cukorsüveg alakú hegy, a Pao D' Acucar tetején álló, Megváltó Krisztus szob­rot. A szobor a sok esőtől megrongáló* dott, ezért kell restaurálni. (MTI-telefo- tó) JUBILEUM ELŐTT Mit akar tőlem ez a zöld libériás ürge ? Miért tartja az orrom alá ezt a kis ezüsttálcát ? El akarja adni? Csak egy százas van nálam, de azért megkérdem: — Mit kér érte? Érdeklődésemről nem vesz tudo­mást, csak halszemét emeli le a pla­fonról, ahová eddig bámult, és azt mondja: — Szabad a névjegyét? — Persze, a névjegy... — tapo­gatom végig minden zsebemet, már csak renoméból —, úgy látszik, kifo­gyott, elfogyott. Legközelebb majd kettőt adok, jó? Kit jelenthetek be?— tér hűvö­sen napirendre méltányos ajánlatom felett. — Mizújs vagyok, a Nedclka munkatársa — hebegem megszégye- nülten. — Illetveffordítva: Nedelka vagyok, a Mizújs munkatársa. Tele­fonon meg van beszélve. A jubileumi riport ügyében. . . A lakáj biccent, megfordul és sur­ranó, nesztelen léptekkel eltűnik a hatalmas, kétszárnyú ajtó mögött. Megtörülöm a verejtékező homlo­kom. Körülpillantok. A tágas foga­dóterem berendezése kifinomult íz­lésre és dús anyagiakra vall. Csupa korabeli bútor. Reneszánsz, barokk, Lajos Fülöp, Sheraton és pár pa­raszt lóca. A falakon váltakozva: nonfiguratív festmények, vadász tró­feák. Egy komor, feltűnően bánatos vaddisznófejet bámulok éppen, amely úgy bámul vissza, mintha én is bűnös lennék a tragédiájában, amikor valaki a vállamra teszi a ke­zét. —- Kapitális agyarai vannak, nemde? Érdekli a története? , Megfordulok, a kastély urával ál­lok szemben! Bemutatkoznék, de ö csak barát­ságosan legyint.-— Nem érdekes. Semmi ceremó­nia. Nos, ezt a vadkant két évig nem tudtam puskavégre kapni. De az idén aztán kibabráltam őkelmével. Három vagon vas- és faanyagot vi­tettem ki a vadaskertembe. Tíz ma­gaslest építtettem. Ezekben éjjel­nappal őrködtek a figyelők. Mind­egyiknél távcső és rövidhullámú adó­vevő, persze. A negyedik héten jön a jelzés. Itt a vendég! Én ki az ágyból, be a dzsipbe... Ebben a pillanatban vakító szőke hajú fiatal lány tör be szélvészként a terembe. — Ó, daddy — borul az apja nya­kába —, ugye, elvihetem a Mereit? Tommyéknál lesz koktélparti. — Miért kell az én kocsim? — kérdi a házigazda. — Csak nem ka­ramboloztál megint a Datsunnal?! A fruska bosszúsan legyint. — Ki vesz észre minden egyirányú utcát?! Bevitettem javításra a gyá­runkba. De csak holnap lesz kész. Egyszer igazán utánanézhetnél, mi­ért pepecselnek rajta mindig annyit a te állítólagos szakembereid! — Jó, majd a körmükre nézek. És persze viheted a Mercit, nekem ma már nem kell. De reggelre itthon légy! A tündér boldogan kilibben, ven­déglátóm merengve néz utána. — A lányom, Elizabeth. Nagyon ráfér szegénykére egy kis kikapcso­lódás. Roppant magasak a követel­mények a spéci iskolákban. Apró ajándékokkal tartom ébren a szor­galmát. Garzonlakás, kisautó, vitor­lás. . . Apropó, hol is tartottunk? — Lelőttük a disznót — emlékez­tetem. — De talán térjünk a tárgyra. Most, a jubileumi ünnepségek előtt meghitt, bensőséges, személyes han­gú nyilatkozatot szeretnék öntől, la­punk olvasói számára. — Nem szívesen beszélek magam­ról, befelé forduló természet vagyok, de belátom, ezúttal kivételt kell ten­nem. A jubileum miatt. Merthogy kerek húsz esztendeje lettem a Ken­cefice Müvek vezérigazgatója. Nem születtem vezérigazgatónak, eredeti­leg a fényezőszakmát tanultam ki. Mint egyszerű melós. Egyszerű munkásember voltam akkor is, az vagyok ma is. . . Csak a felelősség! Csak az lett nagyobb. Minden más maradt. Kürti András DAN J. MARLOWE KRIMIJE BIZONYÍTÉK NÉLKÜL Egy nagyvárosi nyomozónak, bi­zony, sok hullával akad dolga. Sok min­dent láttam már életemben, de ilyen holttestet még soha. Mikor Tom Car­ter, az izgatott gondnok kinyitotta a ha­talmas luxuslakosztály ajtaját és beve­zetett a hálószobába, az ágyon fekvő férfi teteme olyan benyomást keltett, mintha már túl lenne a halottmosdatás és -öltöztetés ceremóniáján. Gondosan eligazított, sötét ruhát viselt, cipőjén látszott, hogy nemrég tisztították fé­nyesre, nyakkendője gondosan meg­kötve, két keze a mellén összekulcsolva. Tim Mulhane, a társam felmordult a látványra. — Miért mondtad, hogy öngyilkos­ság, Tom? — kérdezte kicsit szemrehá­nyóan a gondnoktól, aki mindkettőnk­nek jó ismerőse volt. — Azért, mert a mai postámmal kaptam egy levelet, amelynek írója azt kérte, hogy jöjjek fel ide, mert öngyil­kosságot követ el — válaszolta Carter. — Igazán? — csodálkozott Mul­hane. — Ami engem illet, Tim — szóltam közbe —, nehezen tudom elképzelni, hogy egy öngyilkos ilyen szépen haljon meg. Nem, nem, Tim! Gondold csak el, mekkora önuralom kell ahhoz, hogy valaki így rendbe tegye magát, s meg se moccanjon, még akkor sem, amikor már érzi, higy közel a vég. — Nem tehetek róla, de a levélíró öngyilkosságot emlegetett — bizony­gatta Carter. Mulhane az ágy mellé lépve egy leve­let emelt fel az éjjeliszekrényről. — Majd később ezt is megnézzük — mondta, és nekem is megmutatta a borítékot, amelyen ez állt: „CSAK A RENDŐRSÉG RÉSZÉRE.” — Öngyilkos típusnak látszik? — kérdezte Tim. — Nehéz lenne megmondani — vá­laszolta Carter. — Magányos, tartóz­kodó kis emberke volt. Angol. Amióta csak ide jöttem, pedig annak már több mint tizenöt éve, mindig Mr. Wilson- nak dolgozott. Afféle magántitkár volt, vagy mi. Egyszer elmondta, hogy nincs egyetlen rokona sem. De nem panasz-' kodott. Az ilyen tipus nem szokott si­ránkozni. — Hol van most Wilson? — A múlt héten utazott el San Franciscóba. Ő azt mondta — muta­tott Carter az ágyon fekvő hullára —, hogy Mr. Wilson ma este érkezik vissza. — Nem tudsz róla, nem voltak anya­gi zűrjei? — Neki? — mutatott Carter ismér a halottra — Éppen lehettek.. . Renge­teg pénze ellenére Mr. Wilson ritkán fizet, és akkor is általában keveset és késve. — Kösz, most már akár el is me­hetsz, Tom — mondta Mulhane. Mikor az ajtó becsukódott Carter mögött, Mulhane fölnyitotta a boríté­kot. Melléléptem, s együtt kezdtük ol­vasni a levelet. „A RENDŐRSÉGNEK: Soha nem szerettem a bizonytalanságot és a befe­jezetlen dolgokat, ezért írom most ezt a levelet. Néhány héttel ezelőtt véletle­nül fölfedeztem, hogy miközben tanú­ként néhány papírt íratott alá velem Mr. Wilson, aláírtam egy nagy összegű életbiztosítást is, melyet Mr. Wilson az én nevemre kötött, s amelyben saját magát jelölte meg kedvezményezett­nek. Tudom, hogy Mr. Wilsonnak az elmúlt időszakban komoly anyagi vesz­teségei voltak, de el sem tudtam képzel­ni olyan kétségbeejtő helyzetet, mely­ből csak az én halálom lehet a kivezető út Mr. Wilson számára. Később, mikor egy alkalommal Mr. Wilson azt hitte, hogy nem vagyok a lakosztályban, észrevettem, hogy vala­mi színtelen folyadékot önt abba a bo­rosüvegbe, melyből esténként együtt szoktunk iszogatni. Mikor elutazott — ahogy ezt gyakran tette —, bizonyá­ra azt hitte, hogy egyedül is elfogyasz­tom a szokásos italunkat. Ez a kettős fölfedezés megrázó volt számomra, mivel Mr. Wilson az egye­düli hozzátartozóm a világon. Biztosan megdöbbenti Önöket, hogy mindennek tudatában én mégis ittam abból az üvegből. Ennek személyes és csakis rám tartozó oka van. Csak annyit kívá­nok nyomatékkai kijelenteni, hogy sa­ját akaratomból és tettem minden .kö­vetkezményét átgondolva ittam az ital­ból. Viszont annyira szentimentális sem vagyok, hogy Mr. Wilsonnak lehe­tővé tegyem halálom révén a haszon- szerzést. Szeretném azonban, ha ezzel az ügyet lezártnak tekintenék. A mér­gezett italt, az üveget és a poharat meg­semmisítettem, még mielőtt a méreg hatni kezdett volna. Őszinte hívük.” Mulhane a levelet bámulta. Gyilkosság — állapította meg. — öngyilkosság — mondtam én. Akkor gyilkossági kísérlet! Végeredményét tekintve öngyil­kosság. Ő maga írta, hogy nem kény­szerítette senki^az ital elfogyasztására. — Egyetlen hozzátartozója meg akarja mérgezni, erre úgy döntött, hogy legyen akkor úgy, ahogy lennie kell — mondta Mulhane szinte a fogát csikorgatta, és felvette a telefonkagy­lót. — Tom, tudod-e, mikor érkezik Wilson gépe? — kérdezte, amikor a vonal túlsó végén meghallotta Carter hangját. Aztán az órájára pillantott. — Nagyszerű — mondta, s lebigy- gyesztett szájjal hallgatta a gondnok szavait. -— Igen, mi akarjuk közölni vele a rossz hírt. Bevártuk a rendőrorvost. Gyorsan végzett, alig negyedóra múlva már in- dulhattuhk is vissza a rendőrségre, 'Kifelé menet a hatalmas lakosztály­ból, Mulhane megállt, s alaposan szemügyre vett egy bekeretezett képet, mely egy testes, bozontos szemöldökű férfit ábrázolt — aki nem vo(t azonos az ágyon fekvő hullával. — És most mit akarsz csinálni? kérdeztem, miközben a repülőtér felé hajtottunk. —, Semmiféle bizonyíték nincs a kezünkben. Az üveg és a poha­rak eltűntek. Egyetlen dolog van a ke­zünkben: az öngyilkos búcsúlevele. De azzal se megyünk sokra. Ki tudja, iga­zat írt-e, ki tudja, valódi-e a levél? Mulhane nem válaszolt. Mikor a lépcsőt odatolták a géphez, szinte azonnal fölfedeztem a kiszállók között a fényképen látott férfit. Mulhane kí­sérletet sem tett, hogy feltartóztassa, de ahogy elhaladt mellettünk, azonnal a nyomába szegődött. Én kis távolságból követtem mindkettőjüket. Mikor kiér­tünk az utcára, a tülekedő autók és hordárok közé, Mulhane megszapo- rázta lépteit, s kisvártatva Mr. Wilson vállára tette a kezét. — Szeretnénk egy kicsit elbeszélgetni magával arról az üveg borról és a po­harakról, amit a lakosztályában talál­tunk, Mr. Wilson — mondta, s benyúlt a kabátja alá, hallottam, amint meg- csörren a derékszíjára erősített bilincs. Wilson villámgyors mozdulattal kibújt a vállára ‘nehezedő kéz alól, és beleve­tette magát az utca forgatagába. Félre­kaptam a fejem zaj hallatán, amikor a repülőtér^ autóbusz gyorsjárata a csi­korgó fékezés ellenére pontosan derék­ba kapta. — Ki hatalmazott fel arra, hogy a Gondviselés szerepét játszd? — kérdez­tem Mulhane-t kis idő múlva. — A kis embert valóban senki nem kényszerítette arra, hogy igyon az ital­ból, és Wilsont sem, hogy meneküljön előlünk — válaszolta Mulhane tárgyi­lagos hangon, és elindult a parkolóban várakozó kocsink felé.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom