Petőfi Népe, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-22 / 118. szám

1990. május 22. • PETŐFI NÉPE • 5 ISMERJÜK-E BÁCS-KISKUNT? A MEGFEJTŐ NEVE: LAKCÍME: Hol van és mit ábrázol? 9 TÁRLATNAPLÓ Gyermek és játék A Kecskeméti Tavaszi Napok idején nyílt meg a Szórakaténusz Játékmúzeumban egy új kamarakiállí­tás, melynek témája és egyben címe: Gyermek és játék a képzőművészetben. A szeptember végéig látogatható tárlatot Kalmár Ágnes művészettörténész rendezte, a látványtervező pedig Szabó Csilla. • P. P. Rubens: A művész gyermekei (1752). Kezdjük is mindjárt a látvánnyal! A Szórakaténusz felső szintjén „meghúzódó" kamarateremben nem könnyű figye­lemfelkeltő installációval előrukkolni, ennek dacára legtöbb­ször sikerült érdekesen tálalni a bemutatandó anyagot. Most is ez történt. A tenyérnyi méretű képeslapok, sorozatok szépen megférnek egymás mellett, külön-külön üveg alá rejt­ve. Az egyik sarokban minibabaszobát rendeztek be, és a házfalon levő kis ablakokon át lehet megcsodálni a falra helyezett képeslapokat. Jó ötlet, a tárlat színfoltját alkotja. Az új kiállításon számos értékes alkotás, metszet fedezhe­tő fel. A körgalériában elsősorban gyermekábrázolások lát­hatók, egyben ízelítőt adva a különböző korok szokásaiból, hangulatából, a gyermek megjelenítésének, úgymond, törté­netéből. Amíg a kora középkorban hiába keressük a festmé­nyeken a kicsik megjelenítését, addig a későbbiekben egyre nagyobb szerepet kapnak a művészeti alkotásokon. A XVII. században már játékkal együtt is ábrázolják a művészek a gyerekeket, a családot. Ilyen például a kiállításon szereplő egyik legértékesebb metszet, Tobias Stimmer A gyermek és a szűz, vagy P. P. Rubens A művész gyermekei című, 1752-ből származó alkotása. Ez utóbbi képen a gyerekeket játékokkal együtt láthatjuk. E megjelenítési mód egyébként gyakori az évszázadok során. Nem véletlen, hiszen nem kell feltétlenül gyereknek lenni, hogy játsszon az ember. Érdemes elmélyülteti, az apró motívumokat, részleteket felfedezve nézegetni a közszemlére tárt metszeteket. Ha a látogatónak sok ideje van, ugyancsak megfigyelheti az apró részleteket a képeslapokon is. Az már az első pillanatban feltűnik, hogy kedvesek, bájosak és nem utolsósorban sajá­tos hangulatot árasztóak a lapok. Az is érdekes, hogy vala­mennyi alkotója nő. Nem lehet ez véletlen, hiszen az anya szinte a nap minden percében figyeli (felügyeli) gyermekét, ellesheti hát a játék közbeni mozdulatokat. Mela Koehler, Pauly Ebner és Hilde Rükcr-Lott levelezőlapjait Bécsbcn adták ki, úgy mint az angol K. Greenaway, a lengyel W. Fialkovvska és az ugyancsak angol Susan Beatrice Perarse apró műveit. Kate Greenaway elsősorban fekete-fehér grafikákat adott ki a- keze alól, míg mások az akvarell könnyed, világos színeit érvényesítették lapjaikon. Mela Koehler részben kézi sokszorosítással készült képeslapjai magas művészi színvonalat tükröznek, megannyi kis kép különös hangulatot áraszt. Elmondható ez Pauly Ebner gyermekportréira, a játszás legintimebb, ellesett mozdulataira, jeleneteire is. És persze egyben kortörténetről, a hajdani szokások megörökítéséről is beszélhetünk a képek kapcsán. A Szórakaténuszban most bemutatott sorozatok és egyedi darabok java részben magángyűjtőktől kölcsön kapottak. Aki pedig emlékbe akar néhány szép képesla­pot, beszerezheti a helyszínen, hiszen hármat hasonmás kiadásban megjelentetett a múzeum. B. T. • Tobias Stimmer: A gyermek és a szűz (1560 körül). (Fotó: Xtraszcr András) • Susan Beatrice Perarse képeslapja. Mela Koehler levelezőlapja. VÉLEMÉNYÜNK SZERINT A lakástulajdonról Az elmúlt negyven esztendő termeléscentrikus szemlélete alapján a legtöbb ember számára talán meglepő, hogy- manapság a fogyasztói társadalom­ban nagyobb értéket képvisel a lakásvagyon, mint a termelő célú vállalkozások vagyona. Nő a lakások száma ott is, ahol stagnál a népesség, mert egyre kisebb a családnagyság. Ez ad magyarázatot arra, hogy például Angliában ma 50 százalékkal több a lakás, mint 1951-ben. A mennyiségnél is jobban nő a lakások nagysága és javul felszereltsége. Az meg egyenesen eltitkolandó volt a hazai közvé­lemény előtt, hogy a tőkés országokban a második világháború után gyors ütemben kisajátították a bér­lakásokat. Jó példa ez arra, hogy a tőkések kisajátítá­sához nem diktatúrára van szükség, hanem emelkedő életszínvonalra. Ha a tőkés tulajdon felett eljárt az idő, a természetes fejlődés gondoskodik spontán ki­sajátításukról. Ezelőtt száz esztendővel Angliában is az volt a politikai pártok szinte egységes álláspontja, hogy a lakosság szegény többsége számára csak úgy lehet megfelelő számú lakást biztosítani, ha azt az állam, illetve a helyi tanácsok építik fel és adják bérbe. Ám az élet — mert ott hagyták — keresztülhúzta a politi­kusok elképzeléseit. Feltartóztathatatlanul emelke­dett a tulajdonos által lakott lakóházak száma. 1951- ben még csak 3,5 millió ilyen lakás volt, az is többsé­gében a falusi körzetekben. Ma 15 millió az ilyen lakások száma, többségében városokban. Az ütolsó tíz év során a tanácsi lakások negyedét is eladták a lakóknak, megfelelő árengedménnyel. Először nem is a politikusok, hanem a szociológu­sok vették észre, hogy nem jó megoldás a tanácsi lakás. Az ilyen lakótelepeken nagyon hamar tönkre­mennek a lakások és szinte minden szociális vonatko­zásban sokkal rosszabb a helyzet, mint ott, ahol a tulajdonosok laknak. A politikusokat ott is, mint nálunk, a költségvetési hiány vette rá, hogy feladják a szociális gondoskodást a lakásellátásban. A válto­zás motorja .azonban a lakosság volt. Aki tehette, igyekezett lakást vásárolni. Ez a legjobb vagyoni be­fektetésnek bizonyult ott is. A saját lakásnak a legnagyobb pozitívumait azon­ban még mindig nem tárták fel. A kertes házban egészségesebb a családi élet, nagyobb a gyermekszám, és nagyobb a szakmai ambíció is. Magam is megle­pődtem, amikor a 60-as években egy felmérés alapján kiderült, hogy közel 30 százalékkal nagyobb azoknak a bányászoknak a teljesítménye, akik családi házat építettek, mint azoknak, akik ingyen kaptak lakótele­pi lakást. Azóta szinte minden felmérés azt igazolja, hogy a munkateljesítményt semmiféle bérezési ösz­tönzés nem fokozza úgy, mint a lakásépítés céljára szolgáló megtakarítás. A dolgozók nagy többsége nem hajlandó azért több áldozatra, munkakör­változtatásra, hogy megtakarított pénzét a takarékba tegye, de azért igen, hogy szép családi lakáshoz jut­hasson. Ha meg egyszer már ez sikerült, szinte folya­matosan kívánja bővíteni, szépíteni, vagyis a teljesít­ményt növelő hatás nem hal el. M indeddigcsak a rideg közgazdasági szempontokat soroltuk fel. A legfontosabb azonban az, hogy a csalá­dok négyötöde sokkal jobban érzi magát a családi ker­tes házban, mint a bérlakásban. Márpedig nincs bizto­sabb záloga a gazdasági sikernek, mint a lakosság jó közérzete. A modem termelőerők azért számolják fel nemcsak a tőkés és az állami lakástulajdont, de a dikta­túrákat is, mert hatékonyság és a jó közérzet egyre in­kább elválaszthatatlan egymástól. K. S. ÚJ KÖNYVEK: Dékány Ist­ván: Két kicsi bocs meg a róka. (Képcsarnok, 59 Ft) — Evelyn Marsh. Lázálom. (Könyvérté­kesítő—Editorg. 85 Ft) — Sóti Klára: Virágom, virágom . . . (Képcsarnok, 59 Ft) Sandra Brawn: Virágot pedig ne küldj. (Vörös rózsa. Szerelmes regé­nyek) (Text Kft.. 79 Ft) - Fe- nákei Judit: Grófnő a répaföl­dön. (Csíkos könyvek) (Móra, 45 Ft) — Arthur Hailey: A vég­ső diagnózis. (Magvető, 120 Ft) t — Kosáryné Réz Lola: Selmeci diákok. (Móra, 52 Ft) - Ovi­suli. Állatmesék. (Text Kft., 69 Ft) — Gárdonyitól Gárdonyi­ról. Összeáll.: Tóth Tibor. (Tan- könyvk., 108 Ft) — Grimm: Az ördög három arany hajszála. (Táltos, 58 Ft) — Magyaror­szág zenetörténete. II. 1541— 1686. Szerk. Bárdos Kornél (Akadémiai K., 310 Ft) — Sellei Sarolta—Panyik István: Pécs. (Magyar Távirati Iroda, 329 Ft) — Török Rezső: A férfi mind őrült. (Dovin. 110 Ft) — Vörös könyv. A Magyarországon ki­pusztult és veszélyeztetett nö­vény- és állatfajok. Szerk. Ra- konczay Zoltán. (Akadémiai K., 898 Ft) — Stan Lee: A cso­dálatos pókember és a démonir­tó. (Interprint, 96 Ft) Peter Moss: Kísértetek Britannia fe­lett. Hiteles beszámolók mo­dern szellemekről. (Artemis, 175 Ft) — Szelényi Károly: Ba­laton. 2. kiad. (Officina Nova, 280 Ft) — Fűzi László: Szere­pek és lehetőségek. (JAK-füze- tek 44.) (Magvető. 72 Ft) - Sásdi Sándor: Magányos asszo­nyok. (Szépirodalmi K., 75 Ft). 1 /í Egymagámat fogdába tet- -•* * * lek, kenyéren és vízen. A fogságot is könnyebb elviselni, ha az ember nem éhes, de étlen-szom- jan az már abszurdum nehéz. Rög­tönítélő bíróság tárgyalta ügyem anélkül, hogy kivizsgálták volna. Az volt a fontos, mint később meg­tudtam, hogy legyen, akire rá tud­ják fogni és el tudják ítélni azért, amit soha nem is követett el. A kü­lönös bíróság meg is tette a magáét, úgy az én személyemre való hivat­kozással, mint sok ezer más hason­lóval szemben. Öt évre ítéltek ha­tárátlépésért, lágerból való szöké­sért tizenöt évre, és így ezek után húszévi büntetésemet kellett újból kezdenem. Ez kegyetlen döfés volt, de vigasztalt az, hogy katonáktól szöktem meg, bűnösnek éreztem magam. A lágerból való szökésért keveselltem is a tizenöt évet. Elhatároztam, hogy a húsz év alatt, amit rám sóztak, bejárom a Szovjetunió hatalmas területét. Amit én egyszer elhatároztam, ab­ban az időben, ha egy mód adódott, véghez is vittem. Még akkor is, ha utána talán meg is bántam. Nem messzire vihettek autóval az ítélet után, mert rövid volt az út, egy er­dőben szállítottak le az autóról töb- bedmagammal, szigorú őrizet mel­lett. Az erdőben a fákon kívül jófor­mán semmi különöset nem volt al­kalmam látni, de annál többet ott, ahová vittek. Bekötötték szemein­ket fekete kendövei, kezeinket hát­rakötötték, és gyerünk, előre. Min­den eszembe jutott akkor, csak az nem, ami a legfontosabb lett volna. Kegyetlenül rosszul éreztem magam összekötött kézzel, de bármit is csi­náltam, nem sikerült meglazítani a kötést. Talán jobb is, mert akit a halálfé­lelem környékez, mindenre képes. Akkor szentül hittem, hogy az lesz az utolsó utam. És amikor a föld alatti katakombákban levették sze­memről a kötést, nem akartam el­hinni, hogy élve megúsztam, bele is csíptem a karomba. Fájt! Nem ke­vésbé, mint az a látvány, amely elém tárult a zárkába jutás után. Amikor az ajtó kinyílt, sötétség és csend volt, de érezni lehetett, nem vagyok egyedül, amit az ajtóbecsu- kódás is megerősített, mert utána azonnal kigyulladt a villany. Nem bírtam megmozdulni, csak álltam, mint akinek gyökeret vert a lába; egy hatalmas cella volt, fehér­re meszelt falak, plafon, a padlóza­ton már korábbról ismert, soha el nem feledhető kép: rongyok, mert ruháknak nem voltak nevezhetők, azokon szakállas, lelógó, hosszú hajú, meggyötört emberek. Szótla- nok voltak, mintha ők vártak volna valami jó hírt az érkezőtől. Nem tudom, meddig állhattam ott, csak azt éreztem, még a levegő is mintha egy másvilágról áradna be a cellá­ba. Fogalmam sincs, meddig álltam ott, csak arra lettem figyelmes, hogy egy hang, mintha a másvilág­ról jönne, megkérdezte oroszul: Ki vagy te? Mit mondhattam volna? Többen is körém gyülekeztek és a legnagyobb örömömre magyar is volt köztük. Bár nem kelleti volna örülni, én mégis olyan nagyon örül­tem. Surek János volt, aki 1924-ben emigrált Magyarországról, azóta Moszkvában élt, 1937-ben ő is a rostára került. Surek János arca piros, véreres volt, nagy bajusza, hosszú szakálla egy valódi orosz muzsikra emlékeztetett. Sokat me­sélt Nagy Zsuzsannáról, aki szintén a kecskeméti kommunisták egyike volt. Ahogy körülnéztem a cellában, azok az arcok az én nézetem sze­rint, ha nem féltek volna, hogy a falaknak is füle van, hát sokqt tud­tak volna mesélni nem csak maguk­ról, másról is. Surek elmesélte, hogy ez a fegyház amióta a háború tart, állandóan működik. Minden héten kétszer, éjfél körül, jönnek és szólítanak ki embereket, akik nem térnek vissza többé. Egy ilyen volt általam látható és megemlítésre ok­vetlen méltó, és aki ha tudomása van róla és elhallgatja, az bűnrészes és a legsúlyosabb büntetés kiszabá­sára érdemes. Pontosan éjfélkor a kulcsot csör- renve illesztették a zárba, sarkig kinyitották az ajtót. Mindenki a fal felé fordult, kezeink a hátra téve kellett állni. Én úgy éreztem, mö­göttem állt meg, de az őr idegesen visszafordított. Tisztán emlékszem: a bal kezem felöl álló sötét hajat, szakállt viselt, és mikor annak a vállára tette az őr a kezét, én láttam és esküvel állítom, az az ember egy pillanat alatt tiszta ősz lett! Utána még kilencet szólítottak ki. Elveze­tésük után tisztán lehetett hallani egymás után a pisztolylövéseket. Pontosan tízet. Nem voltam gyáva ember, nem voltam kérkedő soha, bármi is történt életemben velem, mindent könnyen elviseltem, de ez, amit ebben a knyazspogosztyi bör­tönben láttam, átéltem, ez megvi­selt. Ügy éreztem, nem lehet igaz! Ennyire kivetkőzött az ember a sa­ját létéből? Lehetséges ez? Ki az, aki ilyen törvényeket hoz az embe­riség ellen? Nem csak őket kell okolni. Mikor hazaértem, sok-sok év után, értesültem hazámban is, hogy erdeinkben bitófákat állítot­tak, a Duna jegén lékeket vágtak, hogy oda embert, emberi hitet, re­ményükkel együtt eltemessenek! Annyira megviseltek ezek az igazságok, hogy megbetegedtem és Knyazspogoszty másik lágerébe, ahol kimondottan betegek voltak, ott gyógykezeltek. Mint egy hatal­mas nagy város, azzal a különbség­gel, hogy tüskésdrótokkal volt ősz- szevissza behálózva. Nagyon beteg lettem, annyira le­gyengültem, hogy mozdulni sem bírtam, már napok óta nem is ettem semmit. Teljesen közömbössé vált minden előttem, úgy éreztem, hiába minden, sorsát senki el nem kerül­heti, akárhogy is küzdünk ellene. A kórteremből naponta vittek ki hullákat, hosszú terem volt, széles is, négy sorban voltak a priccsek. Állandó orvosi felügyelet alpti volt az egész épület. Az ellátás elég jó volt, akiről látták, hogy talán még lehet belőle ember, azzal elver göd­iek, de aki nem mutatott semmi je­lét az élni akarásnak, azt sorsára hagyták. Elhunyta után két órával elszállították a hullaházba, helyet adva a többi soron következőknek. Ebben a kórházban kezdődött el életem legnehezebb időszaka, egy­ben a legszebb, ami az ember életé­ben lehet. Különös összehasonlítás, de ez az igazság! A mellettem lévő ágyon Döme Imre feküdt. Csont és bőr, ahogyan ő mondta betegágyán, ősei nemesek voltak, vitézi rangot is viseltek, de sehol azóta nem tudtam meggyőződni erről. Imre nagyon jó barát volt és elvesztése nagy csapás volt. Imre a karjaimban halt meg, csont és bőr volt, de az acélnál sok­kal edzettebb. Mégis magával ra­gadta a legyőzhetetlen halál. Soká­ig emlékezetes lesz életemben, jó barát, akiben az ember megbízha­tott a legmesszebbmenőkig. Azon a napon Imre volt a kilencedik halott, mikor kivitték, úgy éreztem, üres lett az életem. Nem esett jól az enni­való, senkivel nem értettem szót és én is éreztem, jobban, mint bármi­kor, talán a következők között lesz az én helyem is. (Folytatása következik) ORVOS ENDRE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom