Petőfi Népe, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-14 / 88. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1990. április 14. ÉS MI LESZ A NŐKKEL ? Lili meg a tűzhely melege Lili fiatal asszony, a harmincon innen. Két gyermeke van, egyikük óvodás, a másik még csak egyéves. Lili gyesen van, de már foglalkoznia kell a jövővel. Hónapok óta állást keres, sajnos, hiába. A fiatalasszony agrárüzemmérnök, mérlegképes könyvelői vizsgája is van. De még soha nem volt állásban, az egyetemről egyenesen gyesre ment. Vagyis, annak ellenére, hogy már évekkel ezelőtt megszerezte a diplomáját, tulajdonképpen pályakezdő. Az ő szakmájában pedig (s különösen a könyvelők esetében) szívesebben alkalmaznak olyan embereket, akiknek már van öt-, de legalább hároméves gyakorlatuk. Néhol azt is hozzáteszik: inkább férfira gondoltak, amikor az állást meghirdették. Lili már alig mer bekopogtatni a különböző vállalatok személyzeti vagy munkaügyi osztályainak ajtaján. Kétségbeesve tapasztalja, hogy a munkaközvetítőben egyre nagyobb a tolongás, és egyre kevesebb az idő, amit egy-egy emberre szánhatnak. Egyszer már eladónak is jelentkezett, de csak csodálkozva néztek rá: ilyen végzettséggel a pult mögé akar állni?! Mindennek tetejébe a házassága is megromlott. Férje türelmetlen, ideges, s az utóbbi időben gyakran vágja Lili fejéhez: ingyenélő, és jobb, ha csendben marad. Az állandósult veszekedések miatt a fiatalasszony válásra is gondolt már, de igazából nem mer belevágni. Hogyan fogja eltartani a gyermekeit? Már az is megfordult a fejében: ha valódi munkanélküli lesz, lejár a gyes, talán elveszik a gyerekeket, és a férjének ítélik őket. De ha mégsem, akkor is kétséges, elbírja-e egyedül a család terhét. Szíve mélyén abban reménykedik, ha sikerülne gyorsan állást találnia, az a házasságát is megmentené (hiszen ő szereti a férjét). Akkor ugyanis nem lenne annyira kiszolgáltatott, nem kellene tűrnie az állandó lekicsinylést, zsarolást, egyenrangú félként vehetne részt a vitákban. S talán a férje is megváltozna, ha nem lehetne annyira biztos benne: akármit is tesz, az asszony úgysem tudja elhagyni. Lilit nem én találtam ki, de lehet, hogy esete nagyon egyedi. Még az. Ám egy kicsit ismerős is: nagyanyáink meséiből, vagy még korábbi időkből származó „romantikus” regényekből. Azt az örökre elmúlt (?) korszakot idézi, amikor a nőnek nem volt választása: őriznie kellett a roskatag családi tűzhely alig-melegét, mert teljes anyagi függőségben élt. Nem mintha az a másik korszak, amikor végre el lehetett szakadni a tűzhelytől, olyan dicsőséges lenne. A nők nagy többségének gazdasági kényszefből kellett munkába állnia. Ma, úgy látszik, gazdasági kényszerből kell otthon maradniuk. Igaz, nagyon lelkesítő a jelszó (már akit, persze, lelkesít), hogy a nők térjenek vissza örök-szép hivatásukhoz, legyenek csak családanyák. De a jelszó mögül nagyon is feltűnően kandikál ki a könyörtelen valóság: a növekvő munkanélküliség. Az, hogy a gazdaság kevesebb munkaerőt igényel, s legelőször is a szakképzetlenekről és a nőkről fog lemondani, ahogy a világon mindenütt. A nőket illetően ezt legalább meg lehet ideologizálni: ne tegyék többé tönkre magukat a három-négy műszakkal, maradjanak egynél, az igazinál. Vonzó perspektíva, csakhogy a nők többsége most sem szabad akaratából fog e mellett vagy ez ellen dönteni. Igen, gyönyörű a családanyai hivatás, ám nem jár vele fizetés és nyugdíj, a szerep kényszerű vállalásával növekedhet viszont a kiszolgáltatottság és a társadalomtól való leszakadás veszélye. A „kell”-t most is meg fogják sínyleni a családok. Egy fizetésből ma Magyarországon általában nem tud megélni több ember. Ami pedig az ideológiát illeti, valódi biztonság és a függetlenség lehetősége nélkül, muszájból, nem tudom, lehet-e valaki igazán boldog, főhivatású családanya. Képzeletünkben, persze, ott él a gyönyörű jövő: a szabad választás, amikor egyedül a nőkön múlik, hogyan akarnak élni. Lili példája mutatja, milyen messze vagyunk még ettől. Amennyire nincs felkészülve gazdaságunk arra, hogy kizárólag családanyákat képezzen a nőkből (egyébként: hol van ma már a világon ilyen gazdaság?), legalább annyira nem képes még megadni nekik a szabad választás lehetőségét. Bárhogyan is próbáljuk szebbre festeni a képet, a nők helyzete aligha fog javulni az elkövetkezendő néhány évben. A statisztikák nem lesznek megnyugtatóak, ámbár megnyugtatásra fabrikált statisztikák korábban se sokat segítettek rajtunk. A nők talán csak abban bizakodhatnak, hogy soruk úgy fordul(gat) majdan jobbra, ahogyan javul(gat), reméljük, az egész gazdaság helyzete. S benne — ne feledjük — a férfiaké. Külön-külön eddig se ment, csak a nőknek egy kicsit mindig nehezebb volt. Lilinek, a fiatal családanyának még két éve van a gyesből. Vajon mit remélhet ettől a két évtől? Magyar Ágnes TÖBB A JELENTKEZŐ Sertéshizlalás kockázatcsökkentéssel A húsipari vállalatok és az Agroinform felmérése szerint hazánkban 15 év óta először fordult elő tavaly, hogy a sertések száma nem érte el a nyolcmilliót. Ugyanakkor a 624 ezres kocaállománynál 1980-ban volt csak kevesebb. Az előző évihez viszonyított létszámcsökkenés a sertésnél 8, a kocánál 6,7 százalékos. Az immáron általánosnak mondható folyamat csak néhol fordított. Arról hallani pedig, hogy valahol megalapozottan számíthatnak a jövőben is a sertések számának növekedésére, üdítően hat a sokszor elhangzó „úgyis abbahagyjuk a hizlalást” fenyegetés között. Városföldön, a lakótelep szélén álló ház sertésóljai mellett Pálfi Imre a hizlalás mellett tör lándzsát: — Évek óta hizlalok, a mostani falkában 67 jószág van. Nem az enyémek, az állami gazdaságé a süldők, én csak bérhizlalásukat csinálom. Mindent megkapok hozzá, magát a süldőt, a tápot, a munka és a hizlalás kockázata az enyém. Bővebb magyarázatra szorul, hogyan is van ez a Városföldi Állami Gazdaságban. Kerekes Antal, a kistermelési főágazat vezetője segít: A kulcskérdés pontosan ez, a bérhizlaltatás. így ugyanis a termelőnknek nem fekszik pénze áz állományban, a szakértelmét és a munkáját pedig megfizeti a gazdaság. Gyakran előfordul, hogy a kocát tartó gazdától megvesszük a süldőket és otthagyjuk nála hizlalni. Sem a szállítási költséget, sem a táp árát nem terheljük rá. — Még nem beszéltem olyan termelővel, aki meg lett volna elégedve a táp minőségével. Mit mondhat erre? — Azt, hogy nekem nincs különösebb bajom vele. A legelső turnusban kellett valamikor, régen vizsgáltatni egyszer, de akkor is kicserélték a tápot — így Pálfi Imre. — Szép is lenne, ha a gazdaság saját keverője, a saját bérhizlalóknak gyenge tápot adna! — véli a főágazatvezető. — Persze, előfordul nálunk is, de a legtöbbször kiderül, hogy az adalékanyagokkal volt a baj. Ilyenkor kicseréljük a tápot, és kész. — Tulajdonképpen ezzel a termeltetési módszerrel menynyivel több hízót adhatnak át feldolgozásra? — A kisebb kockázatvállalás csábító — mondja Kerekes Antal. — A múlt év első három hónapjához viszonyítva ezerrel több hízóalapanyagot vásároltunk meg és helyeztünk ki, ami majd’ négyezer darabot jelent. És még így sem tudunk megfelelni a termelőink várakozásának, sokkal többen lennének, akik hizlalásra jelentkeznek. Éppen ezért vásárolunk 100 vemhes magyar nagy fehér kocát, hogy ezek szaporulatával is gyorsíthassuk a hízószám felfutását. Az is igaz, hogy azt a termelőt, aki ilyet kap majd, kötelezzük, hogy csak a bugaci tenyészetünk duroc kanjaival fedeztetheti be ismét. így a kimondottan hústípusú fajta felé is el tudunk mozdulni. Egy csapásra kettőt ütünk, visszahódítjuk a termelőinket a hizlaláshoz, és minőségi hússertést adunk a húsüzemünknek. Igaz, ennek érdekében a gazdaság most 4-5 millió forint potenciális nyereségről mond le. Annak érdekében, hogy később is legyen feldolgoznivaló. Tavaly 16 ezer sertést hizlaltattunk meg, az idén 25 ezret akarunk. A következő években pedig ezt is meg tudjuk duplázni, a számításaink szerint. Gál Eszter PRIVATIZÁLJUNK! PRIVATIZÁLJUNK? Van, aki sürgeti, van, aki (most még) vitatja Vállalkozók pedig nincsenek Gazdasági bajainkra (egyebek között) a vállalkozások elterjedésétől várunk orvoslást. Jórészt ennek tudható be, hogy sokan egyre türelmetlenebbül sürgetik a boltok magánkézbe adását. A privatizálás ugyanis legrövidebb út a vállalkozáshoz. Bessenyi István, a Konzum Kereskedelmi Vállalat igazgatója is egyetért a privatizálás szükségességével, a sürgetéssel már kevésbé. Mivelhogy még nincsenek meg hozzá a feltételek. — Bár még privatizációs törvényünk sincs, a kiskereskedelmi egységek magánkézbe adása jogilag lehetséges. Az érdeklődés azonban igen gyér, mert még létezik és hat a félelem, hogy egyszer megint elveszik. azaz államosítják a boltokat — mondja az igazgató . Vagy „csak” agyonnyomják adóval a vállalkozót. Ezt tapasztalhattuk az elmúlt negyvenvalahány év során. — Gyökeres változások mentek végbe a társadalomban mostanában! De még minden átmeneti. Az embereknek és ez érthető garanciákra van szükségük. Megbízható törvényekre, vállalkozásbarát politikára. Ez utóbbin nemcsak azt értem, hogy elsőbbséget kell adni a vállalkozásoknak, nemcsak azt, hogy az adózás elviselhető legyen, hanem azt is, hogy a vállalkozó kapja meg a szükséges segítséget. Kapjon hitelt kedvezménnyel! —, elfogadható feltételekkel. Például a mindenkori kamat 50 százalékáért, öt-tíz éves időtartamra. Ha tényleg meg akarjuk oldani a közellátás problémáját, akkor erre a célra állami intervenciós alapot kell elkülöníteni. Legyen néhány garanciabiztosító társaság az országban, az általuk kiadott garancialevél alapján kapjon az. igénylő kölcsönt. Ne kelljen a kérelmezőnek a rokonai v’agy'óhár1 k elzálogosítania abban az esetben, ha a sajátja fedezetnek kevés, miként ez jelenleg is van a gyakorlatban. Ez ugyanis nem egyszerűen megnehezíti a hitelfelvételt, hanem visszariasztja az állampolgárt a vállalkozástól. — Tételezzük fel, hogy ezeket a feltételeket sikerül megteremteni. Akkor már vonzó lesz az élelmiszerkiskereskedés mint vállalkozás? — Nem. A szakma nyereségtermelő képessége padlóköz.elben van. Az élelmiszerek többségén kicsi az árrés. Kis boltban nemigen van lehetőség az áruskála szélesítésére, az alapvető szükségleti cikkek mellett nagyobb jövedelemtartalmúak árusítására. Nem járható út az áremelés sem. a fogyasztói ár már most is a tűréshatáron (vagy azon is túl) van. A megoldás csak a központi elvonások mérsékelése, illetve differenciálása lehetne. Figyelembe kellene venni, hogy a közellátásban pótolhatatlan szerepet játszó kis boltok — mondhatni szatócsboltok —- üzemeltetése igen költséges. Túlnyomó részük magántulajdonban levő épületekben található, amelyekért (egyre emelkedő) bérleti díjat kell fizetni, korszerűsítésre, állandó tatarozásra szorulnak. — Ha a feltételek elfogadhatóak lesznek, a vállalkozás pedig anyagilag vonzó, akkor — véleménye szerint — van-e még akadálya a privatizálásnak? Akkor a zavartalan működés feltételei még mindig hiányoznak! Gondolja el: az olyan kis szatócsbolt vezetője, aki naponta legtöbb 50 liter tejet rendel, mert annyit tud eladni, hogyan lehet partnere bármelyik mamutcégnek?! Hiszen most is azt látjuk: boltosaink ki vannak szolgáltatva a monopolhelyzetben levő szállítóknak, hiszen rajtuk múlik, hozza vagy nem hozza azt az árut, s ha nem, akkor nincs a boltban! Majd ha a kereskedőnek módja lesz abban dönteni, hogy a terméket, például a tejet az egyik cégtől, a vajat, a túrót, a sajtot a másiktól, harmadiktól rendeli meg, attól függően, hol a jobb, ki a megbízhatóbb partner, akkor már beszélhetünk arról, hogy rajta múlik az ellátás minősége, s a vállalkozás sikere. Ehhez azonban az kell, hogy minden területen, tehát az iparban, a mezőgazdaságban is privatizáljunk! Legyen annak az üzemnek, vállalatnak érdeke, hogy megvegyék a termékét, ne az legyen, hogy veszi, nem veszi, a fogyasztó nem kap mást! S ha ez. is megvalósul, akkor már tényleg együtt vannak az életképes magánkiskereskedés feltételei. Nincs vége viszont fenntartásaim sorának! Ugyanis nem tudok egyetérteni azzal az elképzeléssel, ami szerint a nagy üzleteket, áruházakat is magánkézbe kell adni. Vigyázzunk, nehogy a privatizálás oltárán feláldozzuk azt is, ami jó! Ne akarjunk 50-100 évet visszamenni az időben, hiszen a Lajtán túlra kell csak menni, hogy lássuk a nyugati kereskedelmi cégek példáját, amelyek azt bizonyítják: központi szervezéssel, menedzseléssel, szolgáltatással lehet igazán szervezetten és hatékonyan „vinni" a kereskedelmet is! Egy ilyen szervezet nem kell feltétlenül vízfejű legyen. A működési formák sokfélék lehetnek, meg kell keresni a lehető legobbat. És, persze, meg kell szüntetni a túlzott adminisztráció kényszerét. —- Mindaddig, amíg a körülmények legkevésbé sem előnyösek, a Konzum el sem kezdi a privatizálást? Nemrégiben még több mint kétszáz üzletünk volt, jelenleg 160 van. A helyi tanácsok, a közvélemény nyomása ellenére bezártunk sok, ráfizetéses kis szatócsbol'tot: nem bírtuk már a finanszírozásukat. Mindenhol megbeszéltük ugyan a helyi tanáccsal, hogy pró-, háljunk meg közösen megoldást találni. Üzemi általános költség nélkül lehet egy ilyen kis bolt is nyereséges. Sok helyen a saját dolgozónknak segítünk a bolt megvásárlásában. Amint a privatizálás feltételei megteremtődnek, ez az egész folyamat felgyorsul, hiszen itt is belépnek a piac törvényei. Lesznek viszont olyan boltjaink, amelyeket természetesen átszervezett központtal — szeretnénk továbbra is mi üzemeltetni. Almási Márta AUTÓHÍREK A TRABANT RENESZÁNSZA? A számos egyszerű műszaki megoldással készített Trabant manapság sajátos kettős megítélés alá esik. Míg Kelet-Németországban az autósok jobb híján kényszerültek arra, hogy ezt a típust használják, az NSZK-ban sajátos nimbusz alakult ki körülötte. Az ottani közvélemény szemében ez a jármű a tavaly őszi politikai gátszakadást megelőző exodus egyik főszereplője volt, s így az általa okozott légszennyezés felett is könnyebben napirendre tértek. Helyenként még az is felmerült, hogy válasszák az 1989-es év autójának. A Trabantot előállító zwickauj VEB Sachsenring sorsa a mostani rohamos átalakulás idején csak azért nem pecsételődött meg, mert a nyugatnémet Volskwagen konszern vállalta, hogy részt vesz az elengedhetetlenné váló korszerűsítési programban, és a közös gyártás céljára felajánlja a népszerű Polo típust. Ez utóbbinak a gyártása várhatóan 1994-ben éri el a tervezett teljes kapacitást. A zwickaui gyár arra törekszik, hogy a teljes átállásig fennmaradó idő is hasznosan teljék, ezért megpróbál új életet lehelni a jó öreg „Trabi”-ba. Az új marketingprogram előkészítéséhez használt égyik alapszlogen úgy hangzik, hogy a kocsi „mozgékony, jó manőverezőképessége van, ezért városi közlekedésre jól használható”. Ez utóbbi célra már a közeli jövőben megjelenik egy Polo-motorral felszerelt változat. Az új modell mintapéldányát kiállították az idei tavaszi vásáron, ahol az egyik sztár lett belőle. Az „újjávarázsolt” Trabant nyitható tetejű, sportos modell, amelyet főleg fiataloknak szánnak. „Szalon- változatát” bárral is fel lehet majd szerelni. Az NSZK-ból tömegével keletre vitt és piacra dobott használt autók miatt a zwickaui gyár vezetői elhatározták, hogy erőteljesen leszállítják az árakat, nehogy a csökkenő kereslet miatt le kelljen állítani a termelést. A korábbi 14 ezer keletnémet márkás árat már eddig is több mint négyezerrel csökkentették. A gyár arra is kötelezettséget vállalt, hogy 10 évig szállít pótalkatrészeket a ma gyártott változatokhoz. (Reuter) A CHRYSLER AUSZTRIÁBAN Az amerikai Chrysler konszern az osztrák Steyr—Daimler—Benz művekkel együtt Ausztria legnagyobb autógyárát készül létrehozni Grazban. Az erről szóló szándék- nyilatkozatot a Chrysler és az osztrák kormány írta alá, s Franz Vranitzky osztrák kancellárnak és Lee Iacoccanak, az amerikai konszern vezetőjének részvételével már le is zajlott az építkezést elindító „első kapavágás”. Az 50-50 százalékos tulajdonrészesedéssel megalakított, Eurostar nevű osztrák—amerikai vegyes vállalat a Chrysler cég „Minivan” típusú kocsiját fogja gyártani, amely a személyautó és a kisbusz jól bevált „keresztezésének” tekinthető. E járműfajtából Grazban, a tervek szerint, a jövő év közepétől évente 25 ezer darabot készítenek, később pedig a gyártást az évi százezres mennyiség fölé kívánják növelni, s akkor az új üzem létszáma a négyezer főt is elérheti. A beruházási összeg egyharmad részét az osztrák állam, a stájer tartomány és Graz város pénztámogatása fedezi majd. (MTI) EZT OLVASTUK A résből szakadék lett? A kommunizmus vége — ezzel a címmel írt nagy visszhangot kiváltó cikket, az Európa-Archív című tekintélyes folyóiratba, a magyar származású Schöpflin György, a londoni közgazdasági intézet professzora. A terjedelmes tanulmánynak azt a részét vesszük alaposabban szemügyre, amelyben Schöpflin a széthulló kommunista tábor utódállamainak gazdasági problémáit elemzi. Mostanában annyit olvassák a fejünkre, hogy lassan már unjuk, ám ettől, sajnos, még igaz, amit a szerző kijelent, nevezetesen, hogy nálunk „a közvélemény bizonyos részei egyfajta megváltásként várják a nyugati segítséget, abban a hitben, hogy negyven év alatt itt minden rossz volt, és a választások másnapján minden jóra fordul". Ugyanez a gondolatsor imigyen folytatódik: „Nehéz az emberek fejéből kiverni azt a durva és elnagyolt feltételezést, hogy ha nyugati mintára létrehoznak egy politikai rendszert, ez automatikusan magával fogja hozni a nyugati jólétet.” Schöpflin cikkében a Nyugatnak az az aggodalma is érződik, hogy a kommunizmustól megszabadult kelet- európai országok máris szinte egyenrangú félként viselkednek, és várhatóan követelnek a gazdagabb országoktól. Túlzott várakozásaink lehűtésére írja: „A gazdasági probléma nem fog egy csapásra eltűnni. A szovjet típusú gazdaságok piacorientált rendszerekké történő átalakítása igen komoly problémát vet fel. Nem tudni, honnan is vegyék azt a tőkét, amellyel az állami ipart fel lehet vásárolni.” Ezzel kapcsolatos Schöpflinnek a magyar privatizációról szóló megjegyzése: „figyelemre méltó jelek utalnak arra, hogy a jelenlegi menedzserelit a nyugati tőke segítségével lázasan igyekszik átmenteni a nómenklatúrából eredő hatalmi helyzetét”. A szerző igen nagy bajnak tartja, hogy gazdaságunk, főként iparunk, szinte teljes egészében versenyképtelen. Piaci szemszögből nézve a hazai gyárak jelentős részét azonnal be kellene zárni, ám egy ilyen lépés szörnyű társadalmi következményekkel járna. Ráadásul ezek az országok — írja Schöpflin —- nem rendelkeznek semmiféle tapasztalattal a munkanélküliség terén, hiányoznak a szervezetek, az intézmények, vagyis az a szociális háló, amely Nyugaton évtizedek óta többé-kevésbé hatásosan működik. Ha lehet, még szkeptikusabh a szerző a technológiai hátrányunkkal kapcsolatban. Mint írja, kiváltképp az információs technológia átvételét akadályozta a kommunista hatalom. Szerinte a helyzet ma olyan súlyos, hogy egyes területeken a nyugati tudományos szint és a kelet-európai közötti rés szakadékká, mégpedig áthághatatlan szakadékká nyűt. Schöpflin egy új harmadik világról beszél, „amely megmaradt egy bizonyos elavult, gazdaságtalan, pazarló ipari és tudományos aiapon. Nem rendelkeznek a korszerűsítésükhöz nélkülözhetetlen erőforrásokkal, a megfelelő humán tőkével, és know-how-val. Ezt a szakadékot még nyugati támogatással is nagyon nehéz lesz áthidalni". így Schöpflin György, akinek szigorú elemzésével egyet lehetne érteni. De annyi feltétlenül idekívánkozik, hogy a Nyugat támogatása, amelyet sok-sok ígéret formájában bőven osztogattak, amíg a kommunizmus politikai felszámolása volt napirenden, most már kemény dollárok és márkák képében mindinkább aktuális. p f, .
