Petőfi Népe, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-11 / 85. szám

1990. április 11. • PETŐFI NÉPE • 5 CSENDKÚRA A KAMARASZÍNHÁZBAN Ősbemutató kecskeméti szerzők közreműködésével Csalódik, aki komolyan veszi a kecs­keméti kamaraszínház Csendkúra mű­sorfüzetében olvasható szerzői előze­test. Olyan mélységeket, „eszmeisége­ket”, időszerűségeket fedezett fel siető­sen összefércelt kórházi történetében a szerző, hogy a szintén általa jegyzett Linda mesterdetektív is nehezen ismer­né föl: ehhez a műhöz próbál kedvet csinálni a beharangozó cikk. Közhelyszinten sok mindenről szó esik, mint a hasonlóan Polgár András közreműködésével gyártódó Szomszé­dokban, amíg kiderül, hogy a tenyérnyi pódiumon sűrűn vetkőző, öltöző Küz­dő Asszony, Messi, azaz Emese hősies elszántsággal újabb csalódásán is túlte­szi magát. Miután a műsorfüzetben meghökkentő szerénységgel bevallotta Polgár András, hogy az említett soro­zatok, valamint Kémeri és más nagybe­csű alkotások ellenére bizonyos érzése­ket ő sem tudna Hemingway-nél szeb­ben kifejezni, sejteti, hogy könnyű volt a boldog, televízió előtti, korszakban az alkotóknak, mert nem kellett hétről hétre, hónapról hónapra háttérbe szo­rítani a színházat, az örök szerelmet az újabb és újabb folytatást követelő so­rozatok miatt. Kénytelen-kelletlen mélyedtem el ennyire a darabíró nyilatkozatában. Szerettem volna az előadásban meg- tudhatónál alaposabban megismerni a „felemelkedést megérdemlő” magá­nyos asszonyt. Kísérleteim kevés siker­rel jártak, hasonlóan a Csendkúra elő­adásaihoz. A színészek mentették a menthetőt. Nyúlfarknyi szerepében az infarktusos nőcsábász filmes felesége, Ági tetszett a legjobban. Csizmadia Gabinak elhit­tük, hogy nehéz vele élni, de elhagyni lehetetlen. Néhány mondata volt csu­pán, de ennyi is elég volt egy ismert típus életre keltéséhez. Ugrifüles volt a sóher, minden lében kanál üzletelő asz- szisztensként a mind jobban magára találó Latabár Árpád. Az eddig bonvi- vánként ismert Turpinszky Bélát a Csendkúra kiléptette szokott szerepkö­réből. A „zenés dráma” műfaji tisztá­zatlanságai miatt maga sem tudta — a többiekhez hasonlóan — eldönteni, hogy mennyire vegye komolyan magát mint feltehetően tehetséges, ám az ér­teden környezetnek kiszolgáltatott művészt. Nehezen képzelhető el a sokat emlegetett szürke magány a csupa élet­kedv, csupa vibrálás, csupa lendület Ambrus Asmáról. A maga is zavart idegzetű ideggyógyász hálás szerepé­ben Horváth Károly szórakoztatta a nagyérdeműt. Mira János vendégként tervezett díszletei a szűk tér, a hangulatkeltés és a szereplők mozgatásának, ez esetben nehezen egyeztethető, követelményei­nek kompromisszumai. A jelmezeket Sz. Varga Katalin tervezte. Angyal Mária rendező megpróbálta folyamatos történéssé összeszőni az olykor egymással feleselő jeleneteket. Gondjai voltak a húsz zenei betét elhe­lyezésével. Kezdetben mintegy kiemel­te az énekeseket a játék menetéből, ma­• Papp Emese (Ambrus Asma) az Or­vossal és Tordai filmrendezővel (Tur­pinszky Béla). (Ilovszky Béla felvétele) gyarázatként, összefoglalásként tudat­nák érzelmeiket, véleményüket a rögzí­tett mikrofonokhoz parancsolt, jól éneklő színészek, később dramaturgiai funkciót is kaptak némely dalocskák. Hajdú Sándor, a kecskeméti színház karmestere kellemes, jól hangzó, ha nem is túl eredeti muzsikát komponált Gulyás Zoltán verseire. Jól szólt az ál­tala irányított kis együttes. Időnként még a történet bugyutaságait is sikerült feledtetniök. Heltai Nándor Költészet napja, 1990 Manapság — érthető indulattal, de nem mindig érthe­tő és elfogadható gondolatisággal — szinte mindent meg­kérdőjelezünk, ami az elmúlt negyven-egynéhány eszten­dő terméke. Ám még ettől függetlenül is megkérdezhetné akárki, hogy ugyan mi szükség van a költészet napjára 1990-ben, mi szükség volt eddig, s hogy miért éppen a költészetnek van napja? Ezekre a kérdésekre nemcsak lehetséges, de szükséges is a válasz. Valóban a pártállam sztálinista szemléletének terméke lenne a költészet napja? Az időpont oda sorolná, de a szemlélet nem. Akárki volt is a kitalálója ennek az ün­nepnek, s bármi volt is a szándéka vele: eredményében jót cselekedett. A magyar költészetben ugyanis a magyar­ság önmaga létét, nemzeti öntudatát ünnepelhette meg, bármilyenek voltak is a körülmények. S ez egyben ma­gyarázat arra is, hogy miért éppen a költészet műneme kapta meg ezt. az ünnepet. Nem kívánom lekicsinyleni sem más irodalmi műnemek, sem más művészeti ágak vagy tudományok teljesítményeit, amikor cáfolhatatlan­nak tartom azt, hogy a magyarság ez idáig önmagáról és önmaga megőrzéserői a legtöbbet költészetéből tudha­tott meg. Ezt lehet erénynek tekinteni, lehet fogyatékos­ságnak, mégis így van. Erény azért bizonyosan, mert egyáltalán volt, adódott olyan anyag, és abban- olyan értékrend, ami ezt a tudást lehetővé tette. Fogyatékosság azért bizonyosan, mert nem adódott kellő számú és érté­kű más anyag és értékrend, amely ugyanezt a fajta megis­merést segítette volna. Mert hiszen gyönyörű az, ha egy népnek nagy. költészete van, de az se megvetendő, ha tartósan normális társadalmi életre nyílik lehetősége, ha nem kell a puszta megmaradásért küzdenie, s ha minden gyermek olyan értékrendbe születik bele, és olyanban nő fel, amilyent nyugodt lélekkel elfogadhat a magáénak. Tudjuk, nálunk évszázadok óta a valóságos élet és a valódi közötti szakadékot elsősorban a költészet hidalta át. Ezért lettünk és maradtunk álmok álmodéi? S ha igen, mi tehetünk róla elsősorban? Mátyás királynak éppen öt­száz évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta — bármekkora volt is országunk területe — kis nép voltunk, amely nem rendelkezhetett a saját sorsával a saját belátása és akarata szerint, amelynek tehát állandóan alkalmazkodnia kellett az európai és ázsiai nagyhatalmakhoz, hogy megmarad­hasson nyelvében és nemzetében is. S ha belegondolunk ennek az ötszáz esztendőnek a történelmébe, bizony kevés az olyan esemény, kevés az olyan időszak, amelyre büsz­kék lehetünk, s amire, okkal, büszkék vagyunk, azok is rendre kudarccal vagy félsikerrel végződtek. A magyar költészet pontosan átérezte és meglátta en­nek a nemzeti történelemnek a valóságos menetét, látta a kiáltó hiányt, s így a sürgető feladatot is, s ennek felelt meg a reformáció írói és Balassi Bálint óta folyamatosan, bár természetszerűen változó tehetséggel. Mégis, a ma- yar felvilágosodás kora óta állandó a nagy magyar öltészet árama, s ez létezik még akkor is, ha a minden­kori társadalomnak csak egy töredéke vesz róla igazán tudomást. Három évtizeddel ezelőtt, a költészet napjának meg­születésekor „népszerű” volt a magyar klasszikus és kor­társi költészet: még tízezer példány is elfogyott egy-egy jelentős élő költőnk új verseskönyvéből, s volt, amikor utánnyomásra is szükség volt, hogy jusson minden vers­barátnak. Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nagy László, Pilinszky János, Váci Mihály sikere részben a szuverénül gondolkodó művészet igazságerejének volt a következ­ménye, részben pedig annak az olvasói fogékonyságnak, amelyet a hatvanas évek bizakodóbb, valódi fejlődést ígérő légköre erősitett. Korántsem a bőség kosara jelent meg még előttünk, de valami hasonló a korábbi nyomor- évekhez képest, s a kenyér éhének csillapultával kezdett megmutatkozni éhe a szónak is; ígérkezett a szellőm napvilágának eljövetele. Mindez ma már történelmi múlt. Más szinten ugyan, de Nyugat-Európával összevetve ismét csak a nyomor esztendei ígérkeznek a magyarság számbelileg döntő többségének közeli jövőül, s egy ilyen helyzetben a szép szó éhénél előbbre való a kenyéré. Á kenyér követelésével vitatkozni nem lehet: mindennapi kenyerünk a legfőbb parancs. Egyet azonban nem szabad elfelednünk. Szép szó, költészet — és természetesen még sok minden egyéb — nélkül soha nem lesz elegendő kenyér sem. Petőfi Sándor nevezetes költeményében tudatosan használta a mindenki és a minden szavakat, mert bár voltak illúziói az eszményi társadalmat illetően, azt ő is pontosan tudta, hogy mindenki számára csak akkor jöhet el a bőség és a szellem világa, ha előbb egyeseknek (osztályoknak, réte­geknek) módjuk lesz anyagi és szellemi értékekben gaz­dagodni. A kilencvenes évek nem úgy köszöntenek hazánkra, hogy anyagi bőséget ígérnek. Ám abban bizonyosak le­hetünk, hogy tudás nélkül, a szellemi értékek, s köztük a költészet birtokbavétele nélkül helyzetünk jóra nem fordulhat. Vasy Géza KÍSÉRLETI MŰHELY? MŰTÁRGY? LÉGSZŰRŐ? Arborétum készül Kecskeméten Sokan a helybeliek közül sem tud­ják, merre van a kecskeméti Mária- kápolna. Pedig aki a Széchenyivárost a Sutusfaluval összekötő úton járt már, legalább messziről láthatta (legfeljebb a nevét nem tudta). Dombon áll, s le­számítva a közelebbi és a távolabbi tanyákat, szántóföld és legelő vette kö­rül, még két-három évvel ezelőtt is. A legenda szerint egy jómódú gazdál­kodó építtette, hálából, mert megme­nekült az őt azon a helyen megkergető, feldühödött bikától. A régi, gidres-gödrös utat tavaly szé­pen kiépítették, azóta nagy ott a forga­lom. De a kápolna már nem látszik oda: drótkerítés mögötti, növekvő fák takarják el. Az elkerített terület Széche- nyiváros felé eső végén divatos, nagy ház készül. Talán azért, mert mindez a szabadidőpark szomszédságában talál­ható (vagy ki tudja, miért), elterjedt róla, hogy a vízmű igazgatója építteti. Ismerősöm mesélte, hogy kíváncsiság­ból megkereste a bejáratot, s szétnézett a kerítésen belül. Az a gyanúja, hogy arborétum készül Kecskeméten. így igaz. A cél Dr. Gőbölös Antallal, a Kecskeméti Erdőfelügyelőség igazgatójával meg­egyezünk abban, hogy az arborétumot könyvtárhoz is, képtárhoz is, illetve egyikhez sem lehet hasonlítani. Az ar­borétum ugyanis nemcsak gyűjtemé­nye, tára a bemutatandó fáknak, növé­nyeknek, hanem egyúttal kísérleti mű­hely is, ahol a szakemberek különböző kutatásokat folytatnak. A kecskeméti­ek arra is keresik a választ, hogy az egyik fafajta a másikkal színben, for­mában hogyan harmonizál, milyen ké­pet mutat. Ha majd felveszik a világ KÉPERNYŐ arborétumainak katalógusába, lehet, hogy ez lesz a többitől megkülönbözte­tő különlegessége, amit a neve mellett megjegyeznek. Tekinthetjük az arborétumot mű­tárgynak is: az adott település díszé­nek, ha úgy tetszik: idegenforgalmi lát­ványosságnak. De ez a létesítmény egyúttal kirándulóhely is lesz: ellátják mindennel, ami erre alkalmassá teszi. Nagy szerepé lesz" az arborétumnak a légszennyezés szűrésében, a zajvéde­lemben. A szereposztás Kinek jutott eszébe a létrehozása, ki adja a rávalót, ki a gazda? Az erdőfel­ügyelőség igazgatója készséggel el­mondja a szereposztást, de az ötletgaz­dát nem tudja megnevezni. Nincs ilyen, mert nem egyvalakinek jutott eszébe. A város zöldövezeti tervének megfele­lően ezen a tájon (is) szükségesnek, il­letve alkalmasnak látszott az erdősítés. Ez volt az indulási alap. A telepítést 1987 őszén kezdték el. Az ambíció: hogy ha már úgyis erdősítenek, legyen arborétum, az erdőfelügyelőségtől származik. Meg is agitálták hozzá, aki­ket kellett, szervezték-szervezik a létre­hozást. A rávalót központi pénzalap­ból különítették el. A terveket két Be- dő-díjas erdőmérnök készítette: Mé­szöly Győző és Ván László. (Az utóbbi a nemzetközi Goethe-díjnak is tulajdo­nosa). Az arborétum kivitelezője és ke­zelője a Kiskunsági Erdő- és Fafeldol­gozó Gazdaság. Úgy tűnik, szívügye is a feladat, hiszen jobban jövedelmező munkát is vállalhatna helyette. Nem nagyon mutatós még, ami ed­dig elkészült, a fiatal fák, bokrok látvá­nyában, fejlődésében inkább csak a szakemberek lelik kedvüket. A kápol­na környékét ugyan szépen kialakítot­ták — a mellette levő tisztást padokkal, asztalokkal „rendezték be” —, ám ez nem egészen kirándulásra való hely. (Istentisztelet szokott lenni rendszere­sen). A berendezés Milyen lesz az arborétum pár év múlva? A terület összesen 62 hektár, ebből 27 a gyűjteményes kert. Az ezt szegélyező véderdőövezetben az alföldi tölgyesek változatai lesznek többség­ben, de a mérsékelt övi tölgytípusokból is bemutatnak jó néhányat. A területet szándékosan nem egyengették el, a te­lepítéssel alkalmazkodtak a természe­tes domborzathoz. Nemcsak termőhe­lyi adottságokat, hanem esztétikai szempontokat is figyelembe véve. Pél­dául a mély fekvésű részletekbe alacso­nyabb növésű, a magasabb térszintek­be magasabb növekedésű fafajokat ter­veztek. Ezzel kedvező térhatás érvénye­sül. Agrártörténeti emlékként meg­hagyták a régi mezőváros határába ki­vezető utak maradványait. Lesznek külön sétautak, padok, letelepedőhe­lyek, lesz két kilátótorony, esőkunyhó, két játszótér. A kápolna melletti tisz­tásra egyszerű kis kerti házat terveztek, záporok előli menedékként. A most készülőben levő épület lesz a kezelőház: szolgálati lakás, valamint állandó kiállítás és ismeretterjesztő elő­adásokra, film- és diavetítésre alkalmas termek kapnak benne helyet. Itt lesz egyébként a főbejárat: az erről a pont­ról feltáruló kép magába foglalja majd a kápolnát, a két kilátótornyot és a tájékozódási tárgyként is szolgáló kop­jafát. A természeti környezettel kap­csolatos kiállítást már az idén szeret­nék megnyitni, az arborétumot pedig 1995-ben. Almási Márta Lehet jó néhány órával rövidebb? Aligha javasoltam volna juta­lomutazásra a televízió választási stábját, ha beváltják fenyegetésüket és megszakítják a nagyon várt vá­lasztási eredmények közlését. Amennyire rosszul sikerült az első forduló közvetítése, annyira gyors, izgalmas műsorrá kerekedett a va­sárnap kora és késő esti körkapcso­lás. Jól működött a gépezet, néhány apró tévedéstől eltekintve, ponto­san ismertették a pártok közötti ve­télkedés pillanatnyi helyzetét. Csak azt tudnám, hogy miért tartalékolták a Jutalomutazás cí­mű filmet? Nyilvánvaló volt, hogy ezúttal összehasonlíthatatlanul gyorsabban zúdítják a részeredmé­nyeket, mint korábban. A szava­zatszámlálók, a különféle bizottsá­gok tanultak az országos, sőt, nemzetközi szégyenből, számitani lehetett bizonyítási készségükre. Azt is tudni lehetett előre: most jóval kevesebb szavazatot kell ösz- szeszámolni, hiszen csak jelöltekre adhatták voksukat az állampolgá­rok. A közvélemény-kutatók meg­jósolták, kevesebben keresik fel a szavazófülkéket. Jól döntött Baló György főszerkesztő, hogy végül is eltekintettek a különben kellemes szórakozást ígérő film sugárzásá­tól. Vagy mégis műsorra tűzték volna? Nem tudom, én közvetlenül éjfél után, amikor megnyugtatott a Magyar Demokrata Fórum sikere, lekattintottám a varázsdobozt. Rövid szunyókálás után, hajnal­ban kapcsoltam be ismét a készülé­ket, de sötét képernyő meredt rám. Pihenőre tértek a közreműködő te­levíziósok is? Megérdemelték. Ré­szük volt abban: egy kétségtelenül történelmi jelentőségű választás­ról elismerően szólhatnak a semle­ges megfigyelők. Hogy valóban különbözött ez a mostani választás a régiektől, azt a bejátszott, vissza­emlékező dokumentumfilmek szemléletesen érzékeltették. A mai fiatalok is megfigyelhették, hogy a kezdeti lelkesedés miként vált néhány év alatt üres, parancsolt szertartássá. Bízhatunk-e abban, hogy évtizedek múltán felemelke­désünk fontos állomásaként idézik majd utódaink a kétfordulós vá­lasztás képsorait. * * * A bőség zavarával küszködő új­ságíró nem hallgathatja el, hogy sokakat megrendített a csütörtöki televíziós merénylet. Jó, jó, tudjuk: a világ nem rózsalugas, gondok, bajok, háborúk, szerencsétlensé­gek nyomorítják az embert. Egyik helyen a szárazság pusztít, a mási­kon az özönvíz pusztítja az embe­reket, itt lövöldöznek, ott gyilkol­nak, másutt robbantanak. Sosem tudhatjuk, hogy mire kapcsoljuk be készülékünket. Arra azonban a legsötétebben látók sem gondoltak, hogy a Sza­badság téri intézmény visszaél százezrek bizalmával. Ügy beug­ratták az aranyos, kedves Bőhm bácsit, hogy hálószobának nézte a lépcsőházat. Tisztelt uraim, szer­kesztők, színészek, mindent lehet? Már egy aranyos öregúrnak sem hihetünk? De ez még semmi! A nagy Fehér, azaz a házastársi hűség mintapéldánya, Mágenheim doktor úr csak úgy megcsókolja csinos kolléganőjét. Bármibe fo­gadnék, hogy a közeli napokban megszaporodik a Szomszédok le­velezése. Kikérik maguknak idős falusi nénik, rajongó városi fiata­lok hőseik megcsúfolását. Ezentúl félve nézem a Szomszédok újabb folytatásait: mi jöhet ezután? H. N. • A Mária- kápolna. • Készül a kezelőház. (Gaál Béla felvételei) SZIRÉNA Szól a riasztóberendezés szi­rénája. Valaki betörte a kiraka­tot, vagy csak alaposan rávágott a jelzőszerkezet kiálló bütykére, netán egyszerűen kiment a biz­tosíték , .. Mindenesetre a pul- záló, ütemesen, hullámzóan lük­tető hang sivákol, nyivákol a nagy magyar éjszakában. Itt, a magas, tízemeletes, ötemeletes házak kürtőjében még idegesí- tőbb, félelmetesebb, az öregeket, akik még hallottak ilyet, a vész­terhes háborús évek felsüvöltő szirénájára emlékezteti. Pedig annál mégiscsak enyhébb, dalla­mosabb, sőt, még érdekes is. Mintha az énekes önmaga hang­jára ráénekelné a tercet is, vagy mintha a magas hegyek között kóborló visszhang, egy segély­kérő kiáltás bujdokolna ijedten, kétségbeesetten. Játszadozik, hasonlítgat a megriadt képzelet. Éjjel van, tizenegy óra. Éppen csak elzárták a tévét az embe­rek, s örültek, hogy pihenőre térhettek az unalmas választási vitaműsor után, amelynek for­dulatait már kívülről tudják, s akár leckeként is felmondhat­ják, de nézték, hallgatták, hátha mégis mondanak valami újat, re­ménykeltőt. Éppen csak lefe­küdtek, a fal felé fordultak, vagy előbb még megszokásból meg­csókolták egymást, és már el is szenderedtek egy kicsit, amikor felsivított ez az átkozott sziréna­hang. Évente egyszer-kétszer fordul ez elő, de akkor aztán, mint most is, sipákol és nyávog órákon át, hiszen a negyedek, háromnegyedek is óráknak tűn­nek. Valakinek ilyenkor szólni kel­lene, talán a rendőrségnek, vagy a bolt „kulcsosainak", akiknek a neve ki is van írva a kirakat­ban. Bizonyára el is indultak már értük a megadott címre, de mire összeszedik őket a város különböző részében, ez bizony időbe telik. De az is lehet, hogy nem telefonált senki sehova, mindenki a másikra vár, hogy az majd felkel és intézkedik. Pedig inkább befogja a fülét, párnát tesz a fejére, vattát dug a fülébe, de nem telefonál, mert hátha mégsem oda kell szólni, és a vo­nal túlsó végéről valaki elküldi melegebb éghajlatra, és akkor a végén csak felidegesíti magát, s nem tud majd elaludni, egész éj­jel csak mérgelődik. Igaz, így sem alszik, csak magában ká­romkodik, majd a feleségével tárgyalják az esetet. Kihajolnak az ablakon, mint mások is te­szik, és eközben szidják a néni­kéjét annak, aki a szerkezetet elrontotta. Lassan\r éjfél, és még min­dég ... És most egyszerre csak elhallgatott. Milyen süket csönd lett hirtelen, ßzinte hiányzik az a sivítás. Úgy látszik, mégis akadt egy rendes ember, aki nem volt rest, felkelt és telefonált. Vannak ilyenek, ilyen rendes kis buzgómócsingok; istenem, mi is lenne nélkülük!. .. De most már aludni kéne, mert mindjárt reggel lesz. Holnap azért meg kell nézni, hogy tény­leg betörték-e azt a kirakatot. F. Tóth Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom