Petőfi Népe, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-09 / 83. szám

1990. április 9. • PETŐFI NÉPF. • 5 MINDENKI ERRŐL BESZÉL Mekkora legyen a vezetők fizetése? Mindig és mindenütt politikai vita tárgya a képviselők és a miniszterek fizetése. Szerencsére most már igy van ez nálunk is. Sajnos negyven éven keresztül ez is tabu téma volt. Farizeus módon a nagy hatalomhoz kis fizetést szabtak, de azt megtol- dották olyan előjogokkal, amelyek sokkal többe kerültek, mint a legma­gasabb fizetések a nálunk sokszor gazdagabb tőkés országokban. En­nek most már vége. Ebből azonban az következik, hogy meg kell fizetni a honatyákat, a minisztereket és a többi állami vezetőt. De mennyi le­gyen a fizetésük? E tekintetben egyelőre nagy a bi­zonytalanság, sokkal inkább az ér­zelmek, semmint a megfontolt racio­nalitás a jellemző. Az elhangzott vé­lemények között nagy visszhangra talált Hágelmayer Istvánnak, a Számvevőszék elnökének a vélemé­nye. Ő úgy nyilatkozott, hogy saját magának a havi 60 ezer bruttót sok­nak tartja és ha ennyit állapítanak meg neki, annak egy részét jótékony célra költi. Ugyanis nem tartja ildo­mosnak az ilyen nagy fizetést akkor, amikor annyi embernek kell egyre nehezebb körülmények között élnie. Hágelmayer álláspontját, mint egyéni véleményt tisztelem, de nem értek egyet azzal, hogy ez legyen a hivatalos véleménye is. Az általa ve­zetett intézménynek az a feladata, hogy az ország pénzével való gazdál­kodásra felügyeljen, hogy leplezze le a pocsékolást, az ésszerűtlen felhasz­nálást. Ebben a munkában nem sza­bad előtérbe helyezni azt, ami nem jelentős, legalábbis a többi takaré­kossági lehetőségekhez képest. Szem előtt kell tartani, hogy az a legdrágább, ha valakinek több hatal­mat adnak, mint fizetést. Ez azzal jár, hogy nem lehet az ilyen posztok­ra a legmegfelelőbb kádereket meg­nyerni; hogy elterjed a korrupció. Az a rendszer, amelyik arra épít, hogy önzetlen emberek töltsék be a fontos posztokat, akik nem pénzért, hanem hivatásból dolgoznak, szükségszerű­en korrupttá válik. Én nem ismerek ez alól kivételt. Márpedig egy ország számára mindennél költségesebb, ha nem a megfelelő emberek vannak a fontos posztokon, és elterjed a kor­rupció. Bevallom, hogy engem sokkal ke­vésbé zavarna, ha a vezetők fizetése még az indokoltnál is magasabb len­ne, de a számuk nem lenne az indo­koltnál több. Soknak tartom például a miniszterhelyetteseknek kifizetett összeget. Nem azért, rhert sok a fize­tésük, hanem mert sokan vannak. De sokan vannak a vezetők minden szinten A társadalom milliárdokat takarítana meg, ha fele ennyi vezetőt fizetne meg dupla jövedelemmel. A sok vezetőnek ugyanis nem a fize­tés sok, hanem a létükből fakadó költségek. Már az is sok, hogy a ki­szolgálásukról kell gondoskodni. Kell titkárnő, kézbesítő, gépkocsive­zető stb. Csak a reprezentatív helyi­ségeiket nagyobb összegért lehetne bérbe adni, mint a fizetésük. Messze a legnagyobb kárt azon­ban azzal okozzák, hogy mivel so­kan vannak, lelassítják a döntési me­chanizmusokat. Én tehát annak örülnék, ha a fize­tések összege feletti vita átcsúszna a fizetésre jogosultak számának drasz­tikus csökkentését követelő felszóla­lásokba. Ha elhangzana, hogy me­lyik főhatóságnál mennyi helyettes van, hogy az ügyintézőkhöz viszo­nyítva mennyire megszaporodtak a magas címmel rendelkezők. Ezek számát kell drasztikusan csökkente­ni, ezzel teremtve fedezetet a megma­radók jobb fizetésére. Az aligha vitatható, hogy a válasz­tók minden országban csökkentenék a vezetők relatív jövedelmét. Még akkor is, jia ezzel saját érdeküket sértenék. Ezért nem népszavazás­nak, hanem felelős politikusoknak kell az ilyen kérdésben dönteniük, akik felkészültségüknél, tapasztala­taiknál fogva fel tudják mérni dönté­sük súlyát. Kopátsy Sándor Nyereséges kerékpárgyártás Csepelen Nyereséges — 9 millió forint hasznot hozó — évet zárt az egy évvel ezelőtt létrejött magyar—amerikai vegyes vállalat, a Schwinn—Csepel Kft. A Schwinn —Csepel működésének első évében 200 ezer kerék­párt készített, mintegy húsz típusból, illetve azok 50-60 változatából. (MTI-fotó) GILISZTA VAGY/ÉS HUMUSZ II. Vevő lenne, pénz nincs A legszigorúbban a véletlen veze­tett. amikor rátaláltam a biogi- liszta-eladók hirdetései között egy telefonszámra. Semmi különleges nem volt a megfogalmazásban, csu­pán az a segítség, hogy megbeszél­hettünk egy találkozót a tenyésztő­vel, Iluszta Jánossal. — Hogyan, mikor, miért vállal- ' kozott a gilisztatenyésztésre?-- Legkönnyebben a miértre tu­dok válaszolni: ugyanazért, amiért nagyon sokan: gyors pénzhezjutá- sért, aránylag tiszta eszközökkel. Amikorra azt mondom: tavaly ta­vasszal. A hogyanra? Egy barátom hívta fel a figyelmemet, neki én let­tem az egyik vevője, és igy a hazai háromezer közül egyik tagja a Csab- rendeki Egyetértés Tsz Extraprém szakcsoportjának. — Ez eddig sima ügy. Én is annak láttam akkor, mc^r is egy jó hónapig gondolkodtam, be­levágjak-e. Most már tudom, ha azonnal belekezdek, ma nem lenne ekkora gondom. Elkéstem. — Hogy érti ezt? — Amikorra nekem is lett eladha­tó szaporulatom, addigra a kutyá­nak sem kellett a giliszta. Ezért is hirdettem. — Lehetne egy kicsit konkré­tabban? — Szóval megvettem 200 ezer gi­lisztát tavaly tavasszal 200 ezer fo­rintért. Ezt az összeget Kecskeméten az OTP hitelezte meg, akkor még 21 százalékos kamattal. Volt a kezem­ben — a szakcsoport adta — techno­lógiai leírás, elkezdtem a szaporítást. Amikor úgy gondoltam, van már elég, igyekeztem én is vevőt szerezni, ez akkor tavaly nyár elején sikerült. Az a vásárlóm még kapott — igaz nem az OTP-től, hanem takarékszö­vetkezettől — hitelt, tehát ki tudott fizetni engem. Az első részletfizeté­sem én is letudhattam. Közben to­vább szaporodtak a giliszták. Nyá­ron már ismét tudtam volna eladni, ha lett volna kinek. Ugyanis jelent­kező még akadt volna, de hitelt már nem kaptak, így a vásárlás füstbe ment. A második törlesztőrészletet nemsokára fizetnem kell, ez 100 ezer forintot jelent. Az első eladásból, meg a spórolásból ezt még talán ki­nyögjük. de a végelszámolást év vé­gén már nem fogjuk bírni. Addig el kellene adni a szaporulatot. Lenne miből, mert számításaim szerint már milliós az állomány. — Humuszt nem akar termeim? — A szakcsoport — úgy tudom — tagja a Novoterra Kft.-nek, ame­lyik a külkereskedelmet bonyolíta­ná. De még bem szerzett piacot. Egyébként a február végi budapesti közgyűlésen a veszekedések közepet­te elhangzott néhány olyan informá­ció is, amelyik a humuszra vonatko­zott. Most három átvevője van az országban a szakcsoportnak, Prü- gyön, Füzesabonyban és Budapes­ten. Ott most 6 forintért veszik állí­tólag a humuszt. Számolja csak: va­lahogy ki kell csalogatni a humusz­ból a gilisztát, aztán az egyéb mani­pulációt, a szállítást. Hát nem sok tiszta pénz maradna rajta! — Most mégis mit tehet? — Várok és reménykedem. Talán lesz a következő vevőnek hitel, talán el tudom adni a szaporulatot, talán érdemes lesz ahum uszt termelni. M ár azon is gorÄolkodtam, hogy a saját kertemben használom fel, mit tudom én, paprikatermeléshez. De annak az árában sem fognak megtérülni a költ­ségeim, nem beszélve arról, hogy az­zal nekem kellene piacozni. Egyéb­ként, amilyen szerencsém van, pont akkor javul valamit a helyzet, ha el­szánom magam és felszámolom az egészet. Azt is hogyan, amikor a sza­porulatot sem tudom eladni, hát még a teljes állományt! Egyetlen lehetősé­gem van, várni és kérvényezni az OTP-nél, hosszabbitanák meg a tör­lesztési időmet. Csakhát őrült nagy a kamat! Arra sincs garancia, hogy ad­dig sikerül eladnom valamit is. Gál Eszter (Folytatjuk) NÉGYSZEMKÖZT Antal László kormányfőtanácsos a csődökről, a rubelexportról, a privatizációról Valóban vannak listák, a sajtó­ban nyilvánosságra is hoztak neveket,’ amit azonban a demokrácia játéksza­bályai súlyos megsértésének tartok. NAGYON NAGY A BAJ — Miniszterhelyettes úr! Ön szerint milyen érdekek motivál­ják, és milyen érdekek fékezik a veszteséges vállalatok mindeddig csak puszta fenyegetésnek bizo­nyult felszámolását? — A frontok világosak. A bankok szempontja a döntő. Durván közelít­ve, nekik az az érdekük, hogy befa­gyott pénzeiket kiszabadítsák. De az a vállalat, amelyik éppen nem likvid, tehát átmeneti pénzgondokkal küzd, nyereséges még lehet. A vállalattól a bank büntetőkamatot szed, de ha csődeljárást kezdeményez, még a ka­matbevételtől is elesik, amely pedig mégiscsak növeli a profitját és a tu­lajdonosok osztalékát. Aki tehát túl mohón sürgeti a csődöt, az a tőkéje egy részét is veszteségként könyvel­heti el. Ezért érvényesülnie kell a jó­zan ellenérdekeltségnek, amire a tő­kés világban is számtalan példát lát­ni. Az ellenérdekeltség mögött az ál­lamnak kell állnia; csak az állam kényszerítheti ki, hogy a bankok bi­zonyos ütemezésben, de leírják kétes követeléseiket. A tapasztalat azt mutatja, hogy az állami irányító szervek, köztük a Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium érdekeltek a felszámolásokban. Ha ugyanis húzzák-halasztják a csődel­járást, tovább nőnek a veszteségek. A példa nem is olyan elvont: ha a csődbe került vállalat rabéiért expor­tál, a csőd bejelentése megállítja az ország erőforrásainak elfolyását. Ér­dekeltek azért is, mert ha a tömege­sen csődbe jutó vállalatok fennma­radnak, aligha sikerül a gazdaságot újra — és a kívánatos irányban — mozgásba hozni. Nyilvánvaló az is, hogy a nemzet­közi intézményekkel — Világbank, nemzetközi Valutaalap — folytatott tárgyalások során lényeges szem­pont a csődök megindítása. A biza­lomnak ugyanis egyik fő forrása a pénzügyi fegyélem megkövetelése és betartása. Az import oldalról is fel­merül a csődeljárás szükségessége. Ha ugyanis bejelentik a csődöt, a vállalat importja biztosan nem ront­ja tovább a gazdaság egyensúlyát. Nem érdeke viszont a felszámolás az ágazati irányító apparátusnak. Ezekért a vállalatokért eddig — bi­zonyos értelemben tulajdonosként — ők harcoltak, és ők látják a leg­jobban azt is, mennyi esetleges té­nyező játszhat közre a cég csődbe jutásában. Ugyanúgy nem érdekel­tek a felszámolásban a helyi taná­csok vezetői sem. Budapestről ugyanis könnyű azt mondani, hogy ötvenezer munkanélküli nemzetközi összehasonlításban nem sok. De ki látja az arcokat. . . És végül nem érdeke a csőd a vál­lalati vezetőknek,' és a munkaválla­lóknak. Amíg a világ világ, nekik ellenérdekeltnek kell lenniük. Az ér­dekek tehát nagyon megosztottak. A túlajdonreform, a privatizáció úgy kapcsolódik ehhez, hogy az érdekel­tek közül egyedül a tulajdonos az, aki előtt úgy jelenik meg a kérdés, növekszik vagy zsugorodik a va­gyon? Ha tönkremenőfélben van, szabadul veszteségeitől. — Vagyis az ellentétes érdékek kereszttüzében a kormány egyet­len mozgásterét ma a privatizálás adja? — Ha ezt mondanám, azt állíta­nám, hogy belátható időn belül nem várható semmi. A privatizálás ugyanis nagyon hosszú folyamat. Ennek az országnak pedig elege van már a várakozásból. Ezzel szemben azt mondom, hogy ahol az államnak egyre többen, egyre többel tartoznak — ide sorolom a társadalombiztosí­tást, az APEH-et, a közszolgáltatá­sokat is, ugyanis közülük is mind többen adósodnak el —, ott az állam akár közvetlenül is megindíthatja a felszámolásokat. A sorbanállás ellen határozottan fel kell lépni. Megvan­nak tehát azok a pontok, amelyeknél mindenképpen harcba kell szállni, és a fő kezdeményezőnek valóban az államnak kell lennie. — Hónapok óta különböző lis­ták keringenek a csődbe jutottak­ról. Január óta szinte hadiállapot van a rubelexport körül is. Hol az a pont, ahonnan a rossz folyama­tok megfordíthatok? Ami pedig a rubelexport körül kiala­kult helyzetet illeti, a kormányzatnak itt valóban meg kell vívnia a harcot a következő hónapokban. De amikor a bajok ennyire elhatalmasodtak, nem lehet mechanikus döntéseket hozni, mert akkora dominóelv alapján össze­omlik minden. Igenis mérlegelni kell, még akkor is, ha az adminisztratív mérlegelésnek, teljesen nyilvánvalóan --nagyon sok a hibája. — Milyen lépések várhatók? — Az az elhatározás született, hogy tizenöt nagyvállalat ellen végre csődel­járás indul. A bankok most egyeztet­nek, a kormányzat pedig ehhez meg­adja a magasegitségét, garanciáit. Saj­nos nagyon torz az árrendszér, az ér­tékviszonyok pedig kuszák. De a csőd az csőd. Vannak, persze hogy vannak nyomós érvek. Például az: melyik vál­lalat képes arra, hogy piacváltással ki­meneküljön a csődből? Vagy: a mene­külés milyen belső átalakulást köve­tel? Én azért vagyok híve a privatizáci­ónak, mert a magánszférában valósá­gos teljesítménykényszer alakul ki. Ebből a szempontból a késlekedés, a halogatás már felelőtlenség ajövőnkre nézve. A kormányban — úgy látom —, megvan ehhez az elhatározás. Ennek a kormánynak persze nem az a történel­mi feladata, hogy az egyensúlyt helyre­állítsa, hanem az, hogy a stafétabotot békésen átadja. Ami a mai helyzetben ugyancsak nagyon nehéz. Sajnos, nem tudatosodott még, hogy a mai válság sokkal több, mint a régi rendszer vál­sága. És az sem, hogy ezt nem oldja meg a többpártrendszer „bevezetése”. Az eladósodás terheit minden létező kormány cipelni fogja. Legfeljebb az új kormány eleinte bizalmat kap, ami természetesen nagyon sokat számít. Csakhogy ezt a gazdaságot már jórészt kezelhetetlen folyamatok befolyásol­ják. Furcsa helyzet állt elő mára. A szabadság ugyan erősen megnőtt, viszont a piac kényszeritő ereje még nem működik. A rosszul dolgozó, a csőd felé masírozó vállalati vezető pél­dául nem fél az egzisztenciális bukás kockázatától. Igaz, a tőkések javakat teremtő profitéhsége sincs meg benne. Szóval, úgy népünk a jövő elébe. Ne­kem pedig az a véleményem, hogy a fellendüléshez vezető út további mély gödrökön át vezet. És'csak remény­kedhetünk, hogy lesz erőnk elviselni a ránk váró nehézségeket. R. E. Légcsavarral vagy anélkül? Az első motoros repülőgép 1903-ban történt felszállásától csaknem négy évtizeden át a gépnek magától értetődően szerves tartozéka volt a légcsavar. Ám az egyre fokozódó repülési sebességgel veszélybe került az egyeduralma. Kide­rült ugyanis, hogy óránkénti 700 kilométeres sebesség fölött a propeller lapátjainak csúcsán a haladási és a forgási sebes­ség eredője már megközelíti a hangsebesség értékét (kb. 1220 km/óra). Márpedig jól tudták, hogy az úgynevezett hangha­tár elérésekor a levegő áramlási tulajdonságai megváltoznak: összenyomhatatlanná válik, ellenállása ugrásszerűen megnő. Ezt a nyomásugrást még a rendkívül erős motorok sem képesek légcsavarral leküzdeni. Röviden: hagyományos lég­csavaros repülőgéppel az elérhető maximális sebesség órán­ként mintegy 750 kilométer. Segít a sugárhajtómű A további fejlődést a gázturbinák hajtóműként való alkal­mazása tette lehetővé. A gázturbina a környező levegőből szívja be az üzemanyag elégetéséhez szükséges oxigént, és reaktív hajtóerővel működik. De alkalmas arra is, hogy könnyű és erős „motorként” ne a hátrafújt gázkeverék toló­erejével, hanem a tengelyéről „levett” forgatóerővel légcsa­vart is (vagy csupán azt) forgatva hajtsa a repülőgépet. *A gázturbinás sugárhajtómüvekkel az utasszállító repülőgé­pek sebessége nagymértékben megnőtt. Ennél a hanggát, a nyomásugrás már nem akkor jelentkezett, amikor a légcsa­var hegye, hanem amikor a repülőgép teste közelítette meg a hangsebességet. így egyszeriben a gépek utazósebessége óránként 900 kilométerre emelkedett. Kezdetben az sem volt érdekes, hogy ennek ára van: az átlag 30 százalékos sebesség- növekedésnél nagyobb mértékben nőtt a fajlagos üzem­anyag-fogyasztás. i A gázturbinás sugárhajtóművek fogyasztását egy új konstrukcióval igyekeztek csökkenteni a kutatók: megszü­lettek a kétáramú turbofan jiajtóművek. Ezek jóval nagyobb átmérőjűek korábbi társaiknál, mivel a sugárhajtóművet, a gázturbinát még egy köpeny veszi körül, amelyben a turbi­nából kinyúló lapátkoszorú, a fan (azaz ventilátor) forog. A külső köpenyben csak levegő áramlik. Mivel a fan hatás­foka jobb, mint a magturbináé, fogyasztása kisebb. Ám a megnövelt átmérő miatt a turbofan csak új gépekre szerelhe­tő fel. Különleges megoldás Nagyobb távolságokon a sugárhajtású gázturbinás repü­lőgépek sebességi fölénye még elviselhetővé teszi a nagy fogyasztás okozta költségtöbbletet. A középhosszú távú repülésnél — 800- 2500 kilométer megtételénél — azonban néhány százalékos költségcsökkentés is roppant nagyjelen­tőségű. Lesz is lehetőség a költségek csökkentésére, mert bevezetik a légcsavaros-gázturbinás hajtást, de új, különle­ges légcsavarokkal. Arról van szó, hogy a korábbi kettő- és a későbbi négyla­pátos, aránylag karcsú és nagy átmérőjű légcsavarok helyett kis átmérőjű, soklapátú, széles, de lapos, ívelten, szabálysze­rűen hajló légcsavarokat hajtanak meg a könnyű és nagy teljesítményű gázturbinával. Ezek a soklapátú „ventiláto­rok” mintegy tízszer akkora turbinateljesítményt képesek a repülőgép hajtására közvetíteni, mint a velük azonos átmé­rőjű hagyományos légcsavarok. Ezt az újfajta propellert — megkülönböztetésül a klasszikus légcsavartól —- prop- fannak (ventilátor-légcsavarnak) nevezték el. A légcsavaros gázturbinának pedig turbo-prop a neve. A prop-fannal hajtott repülőgép alig lassúbb a sugárhaj­tásúaknái, óránként 750—800 kilométeres sebességgel ha­ladhat, mégsem kell tartani a hanghatár elérésétől, hiszen a sok lapát révén csökkenthető a propellerek átmérője, tehát kisebb a csavarhegy kerületi sebessége. Nagy előny viszont, hogy az ekként navigáló gép fajlagos fogyasztása 15—30 százalékkal is kisebb lehet! Kisebb zajjal Mivel a sok lapát a propelleragy közelében elfedi egy­mást, a prop-fan gazdaságosabb, ha két, egymás mögött, de egymással szemben forgó légcsavarkoszorúja van. Csak­hogy a kétkoszorús megoldás zaja elég nagy. Ezért az ilyen hajtóműveket nem a szárnyra, hanem a törzs végének két oldalára erősítik fel. (Onnan ugyanis kevésbé jut el a zaj az utastérbe.) Persze nemcsak az utasokra kell gondolni, hanem a környezeti zajterhelés csökkentésére is. Nyilván erre nézve is rövidesen születnek megoldások. A fejlődő gyártástech­nológia,'az új anyagok megjelenése és használatba vétele már eddig is nagy hasznára volt a repülőgépiparnak. így születhetett meg például a prop-fan is, amelynél a bonyolult alakú légcsavarlapát magja tulajdonképpen poliuretánhab, ezt erősíti meg a szénszálas teherviselő gerinc, amelyet üvegszálas műanyagból készült héj vesz körül. B. 1.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom