Petőfi Népe, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-05 / 80. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1990. április 5. Hetedik állomás KÁLVÁRIA Jézus másodszor esik el a kereszttel Megint földrerogyra. Mgint a porban. Megint. Mögötte a megtett út gyötrelmei, enyhülései, előtte a cél, és mégis. Most egy pillanatra — nincs tovább. A test erőtlenebb, mint a lélek. Hiába a szándék, hiába az akarat. A teher nehéz, a szervezet kimerült. Ülsz egy pádon, kezeddel a szívtájékod nyomkodod. Torkodhoz kapsz, mert nincs levegő. Szemed elé csapod a tenyered, sikoltasz, jaj, nincs tovább! ... Vagy csak elsötétül előtted a világ és piros karikák táncolnak a hirtelen jött éjben? Rosszul méred a lépést, és fejed koppan az úttesten, fának ütközik az autód, pedig csak a másodperc tört részére hagyott ki figyelmed. Egyszer fordult veled elő, vagy százszor átélted ezeket a kínokat? Föleszméltél. Még szégyenkeztél is, ugye, nézted a csődületet, csak nem értetted, mi ez? Ha tehetted, elhárítottad a segítséget, fölálltál és indultál tovább. Talán a föld adott új erőt, vagy az, hogy tudtad, erre még nincs idő, nincs lehetőség. Még nem jött el az óra, hogy megpihenj. Még várnak rád, még van mit tenned. Még föl kell állnod. A kereszt s a cél vár. A PÉNZ VILÁGA Az egyház gazdálkodásáról Ha valakit megkérdeznénk, mi jut eszébe az egyházról, válasza valószínűleg kimerülne az Isten, a templom, a hit fogalomkörébe tartozó asszociációkban, vagy az erdélyi menekültek és a kábító- szeresek segítésére utalna. Arra kevesen gondolnak, hogy Isten házait ugyanúgy tatarozni kell, mint egy iskolát vagy egy kórházat. Magyarországul] a második legnagyobb felekezet a református. Bazsó Béla zsinati tanácsos tájékoztatott egyháza gazdasági állapotáról. A fordulat éve után az egyházak vagyonának jelentős részét államosították. 1948-ban az állam és az egyház között a mai napig érvényben lévő egyezmény köttetett. Ez az egyezmény többek között szavatolta volna a mainál jóval több ingatlan egyházi tulajdonban maradását. 1948 és 1951 között azonban az élet túlhaladta az egyezményt, „önkéntes” felajánlások és államosítás nyomán a református vagyon 60-70 százaléka állami tulajdonba és kezelésbe került. A Magyarországi Református Egyház ingatlanvagyona — Az Állami Biztosítóval kötött vagyonbiztosítási szerződések alapján — mai árakon 60 milliárd forintra tehető, s ez tömegben, értékben mintegy harmada-negyede az 1948-as tulajdonnagyságnak. Az állam 1948-tól — tekinthető ez jóvátételnek is — személyi és dologi államsegélyt juttatott az egyháznak az állami költségvetésből. Ennek az összege 1989-ben 40-50 millió forint volt, s a legkülönbözőbb címeken adták: áfa-hozzájárulás, tb-járulék stb. A személyi államsegély összege 1848-ban havi átlagban 400 forint volt. Ma ez az összeg 400 és 800 forint között mozog. A református egyház összesített pénz- forgalma megközelíti az évi 600 millió forintot. Költségvetési keretek között, maradványérdekeltségi rendszerben gazdálkodik, és a bevételek legfőbb forrása az egyháztagok önkéntes adománya. A külföldről érkező adományok évi egy- kétmillió dollárt jelentenek. Ezt a pénzt is szociális, egészségügyi és oktatási célokra fordítják. Ezen a területen az igények egyre nőnek, mind több szeretetotthonra, gyógyító apácarendre, egyházi iskolára van szükség. Az egyházak alanyi jogon adómentesek. Adományozóik ugyanúgy levonhatják adóalapjukból a felajánlott összeget, mint egy alapítvány esetében. Az egyháznak és az államnak az egyezményben rögzített szétválasztása nehezen valósulhat meg úgy, ha évről évre az állami költségvetésből, a parlament által jóváhagyott mértékben, folyósítják a munkához szükséges anyagiakat. Az egyház autonómiája gazdasági autonómiát is feltételez. Az egykor államosított egyházi ingatlanok éppen ezt a gazdasági függetlenséget biztosították, s a visszaigénylés mögött is ez áll — mondta Barsó Béla zsinati tanácsos. Ha szerény mértékben is, de vállalkozik az egyház is. A napokban kezdi meg működését Debrecenben a Reftur Utazási Iroda, s itt újszerű, profitábilis egyházi vagyonbiztosítási konstrukciót szerveztek. Bozó A TARNOWIÄK VENDÉGJÁTÉKA KECSKEMÉTEN Színpadra ültették a nézőket is Az elmúlt héten Kecskemét vendége volt a Tarnowi Ludwik Solski Színház társulata. Brel címen zenés játékot láthatott az érdeklődő közönség. A vendéglátó Katona József Színház színpadán játszották a darabot, és a nézők is ott foglaltak helyet. Mindebből hiba lenne kimódolt rendezői fogásra vagy a színházi modernkedést követő bűvész- mutatványra következtetni. Nem, nem erről volt szó, „csak” egy tiszta. szép színházi estéről. Jó volt a választás, hiszen az előadott dalokhoz nem volt szükség a nyelv ismeretére, mert Jacques Brel dalait olyan megjelenítő erővel adták elő a lengyel színészek, amely lehetővé tette, hogy tudjuk: a francia szerző a halálról, az életről, a szerelemről, elválásról, barátságról, a háború ellen és a szabadságról irt, többnyire szomorúan, gyöngéden, de olykor gúnyosan is. Hétköznapi ügyeinkről a színház erejével tehetségesen. Jó előadást láthattunk, mert érezhetően a rendező (Anna Au- gustynowicz) és a kilenc színész, munkájának szerves összefonódásából született. Az előadott dalok az átgondolt rendezői elképzelés és az alapos, belső fegyelemmel végzett színészi munka harmonikus egységét sugározták a nézőtér felé. Marék Braum díszlete és jelmezei jól szolgálták az előadást, de a si- » kerben oroszlánrészt vállalt Zbigni- ri ew Lampart is. aki a zongoránál ' szinte végig vezényelte a több mim másfél órát, ügyelve arra, ; tolakodjék a jó színészi csapatmunka elé és azt a célt szolgálja, amiért az előadás született. Nevezetesen: hogy a nézők ismerjék meg a franciák egyik legnagyobb dalnokát, Jacques Brel-t, aki már huszonkét éve Paul Gauguin sírja közelében nyugszik. A Józef Zbiróg főigazgató aki a darab egyik szerepét is játszotta — vezetésével itt járt társulat test- , vérszínházuk tavalyi tarnowi látó- | gatását viszonozta. A két előadás I mellett megismerkedhettek a kecs- \ keméti társulat munkájával és a vá- ros kulturális életével is. Természetesen szó esett a további kapcsolatokról, amelyek a következőkben figyelembe véve a két színház gazdasági helyzetét is darabok, rendezők, díszlet, jelmeztervezők cseréjében realizálódhatnak. —miatt— OROSZTANÁROK AZ ISKOLAPADBAN „Megalázó, hogy kétségbe vonják ismereteinket.. Felszabadultan vettük tudomásul annak idején, hogy a megunt és sokak által nem szeretett orosz nem kötelező többé. A gyerekek és a szülők azonnal döntöttek, s szeptembertől az iskolákban egész minimálisra csökkent a „régi nyelvet” tanulók száma, megnőtt az angol és a német divatja. A kezdeti nehézségek ellenére mindenki elégedett és lelkes, csak az orosztanárok kérdezik bosszankodva és riadtan: velük mi lesz? Furcsa helyzet állt elő, amelyet legjobban egy szülő szavai illusztrálnak: gyerekek százezrei nem tanulhatnak egy általuk haszontalannak vagy ellenszenvesnek ítélt nyelvet csak azért, nehogy a pedagógusok egy részének munkája feleslegessé váljon. Mi legyen hát azokkal, akik hosszú ideig készültek egy olyan feladatra, amelyre ma már csak néhány ember tart igényt? Talán sikerül egyszakosán megfelelő óraszámot kapniuk, esetleg lehet belőlük iskolai könyvtáros... Nagy részük viszont arra kényszerül, hogy egy másik nyelv tanulásába kezdjen. Természetesen most nekik a legnehezebb. Nagyon bizonytalan helyzetbe kerültünk — panaszolja Pénzes Miklósné, a kecskeméti Hunyadi János Általános Iskola tanárnője. — Hogy a jövőben szükség legyen ránk, átképzésre járunk. Fárasztó ugyan készülni a heti tízórás tanfolyamra, de ez még csak a kisebbik gond. Ha úgy két év múlva sikeresen letesszük a középfokú nyelvvizsgát, azzal — elméletileg! — még nem állhatunk a gyerekek elé. Felvételiznünk kell a tanárképző főiskolára, hogy a két és fél vagy hároméves levelező tagozat elvégzése után végre megkaphassuk a papírt ahhoz, hogy az új idegen nyelvet végre taníthassuk is. Kicsit elkeseredtünk. De nem az bánt minket, hogy 30, 40, sőt 45 évesen ismét iskolapadokba kerültünk, sokkal inkább megalázó, hogy gyakorlott nyelvtanár létünkre kétségbe vonják bizonyos ismereteinket. Azokat, amelyeket még mint orosz szakosok szereztünk főiskolás korunkban, s később gyakorlati tapasztalatokkal ötvöztünk. Az idegen nyelvek oktatásának metodikája alapvetően alig különbözik. Miért kell akkor megtanulnunk a német romantika költészetét vagy az ősi hangváltozásokat ahhoz, hogy a gyerekeknek megtanítsuk az aj^pokat^és a társalgást? Miért nem elég a középfokú nyelvvizsga? Miéri kél! iljább három évet tanulnunk? Azért, hogy a hátrányost helyzetűnk még hátrányosabbá váljon? — Nagyon kevés energiánk jut nyelvtanulásra — mondja Tóthné Halász Erzsébet, a Berkes Ferenc Szakközépiskola tanárnője. — Nekem például érettségiző osztályaim vannak történelemből, őket nem hagyhatom cserben. Ezért még a felkínált órakedvezménnyel sem élhetek. A hullámok viszont lassan összecsapnak a fejem felett. A heti 11 óra, majd évek múlva az egyetem ... Hosszú és nehéz időszak lesz. Család mellett még hosszabb, még nehezebb. Azután itt vannak még az iskolai feladatok. A versenyek, a szakkörök ... Az átképzés keretében én németet tanulok — mondja Sári Erzsébet, a Katona József Gimnázium tanára. — Igaz, franciát szerettem volna, de csak a német és az angol között lehetett választani.. . S hogy az orosszal mi lesz? Tény, hogy ma nem igazán népszerű nyelv. Ez érthető is. Mégis úgy gondolom, lesz idő, amikor visszatér a divatja, ha nem is olyan formában, mint régebben. Sajnálnám, ha hiába készültem volna rá tizenhárom éven keresztül... Fejes Mária A pince meg- telt. Még a kazántetőn is literes kőbányáik tornyosodtak összesen húsz üveg. Kö- vidinkából nyolc f barackkonsag és a munkatársak keményebb felét hét végére toborozta össze Nyű Rezső, a 6-os számú MEH-telep vezetője. A házat is jószerével velük házalta föl pár éve a Tündérszikla tövében. A hátsó kerítés betonozására már nem futotta az erejükből. Nem a cement hiányzott, az jócskán maradt a nagy munkából, s jutott is belőle a járda, a kocsifeljáró, a pergola lebe lottózására. A kerítésügyet nem lehetett tovább halogatni. Nyü úr tűrhetetlennek tartotta ezt a hátsó fás, köves, bokros, ellenőrizhetetlen macska- és ebfolyosót, meg szerette is a tiszta s oly igénytelen betont. Legszívesebben az egész kertet szürke betontengerré változtatta volna. ■ „Bocika jutalmat kap novemberGRABÓCZ GÁBOR: Kő kövön sarad ben, Pisti örül az ingyenpiának, a sógornak meg majd visszadolgozom” — tisztázta magában a jól bevált brigádösszetételt Nyü úr. Bocika, a bikányi Bocsó Sándor hűséges, bekoptatott lábtörlő, és ha kell, sziklát is morzsol. Pisi, azaz Pisti is régi MEH-es segédmunkás, és még régebbi alkoholista. Innen a beceneve: gyakorta bevizel. Ha vendégdolgozni megy, csak ennyit motyog felfogadójának: „Én elalszom a cementen ...” A sógor meg sör tüzeléssel jól bírja, nem egykönnyen fullad le. A sóder-feketefuvart a szomszéd rendelte meg. Szombat reggel Bocika csöngetett elsőnek, aztán a sógor hahózott át a páncélvas kapun. Pisinek még jó darabig nyomát sem látták. A bemelegítő felesek után Nyü úr kiadta a parancsot: ■— Mindent kiirtani! Fa, bokor, szikla nem maradhat! Az öklömnyi köveket majd a betonba keverjük! És csattogni kezdett a fejsze, csákány, kapa. Irtanivalóban nem volt hiány. Végtére egy zöldellő természetes kerítéssel kellett leszámolniuk. A Nap égi pályáján való emelkedésével nőtt a sörfogyasztás, vele meg a bősz erő. A zsengébb kőrisfákat egy mozdulatra csavarintotta ki Bocika rémes fújtatások közepette. A meredező, földes gyökerek közt még a járataikból kiforgatott, menekülő giliszták is összegabalyodtak ijedtükben. — Füstszünet! — csillogtatta meg Nyü úr kátrányfényű hangját. Az ásó-, kapanyél koppanásával egy időben tompa puffanás és halk nyöszörgés szűrődött föl a kert aljából. Pisi érkezett meg a kerítésen át. Miután a csöngőt hiába nyomta, kiabálni meg már nem tudott, úgy döntött, a kerítésen át veszi be a házat. Szerencsére nem esett nagyot. — Megjöttem, Főnök — vigyorgott öröklila képével Nyü úr rökö- nyödött arcába. Egy feles meg egy sör nyomán visszatért belé az élet. Nyü úr csikkét gyűrögetve már kis ideje keményen fixírozta a telekhatáron lombosodó üde tölgyet, mikor hátrabotorkált a kiegészült triász. — Na, sógor, kikapod-e ezt a venyigét? — pöccintette Sopianae- csutkéiját Nyü úr a barna kérgű fa lábához. Bocika a kihívást automatikusan magára vette, nyomban gyürkőzni és fújtatni kezdett:-— Kirántom én, mint nagyapám odvas szemfogát a töröcskei kovács ...! A bodros levelek másfél óra múlva egy tömegben puffantak a földön ágastul, törzsestül, a triász mámoros éljenzésétől kísérve. — Sört! — üvöltött Nyü úr, és alkarjával egy huzintással leseperte homlokáról a sós cseppeket. — Pisikém, te majd csak ebéd után! — böffentett, lecuppantva szájáról az üveget, a nyakalókra liftező ádámcsutkával sandító fiúra. Pisi besomfordált a mélyülő árokba, s engedelmesen kapargatni kezdte a köveket. Ahogy haladtak lefele, egyre több volt a kő. „Affene ...! A redA hazai délszláv irodalom tükre 1989 1 Mindig is tudtam, hogy a délszláv irodalomnak jelentős képviselői vannak hazánkban. Közülük nehányat nemcsak személyesen ismerek, hanem barátomnak is nevezhetek. Örömmel vettem kézbe a küllemére is igényes új folyóiratukat, a Glas (Hang) című időszakos kiadvány első füzetét. A kiadó a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége, illetve dr. Mándity Marin főtitkár. Szerkesztőként Karagity Mihály és Sztepanovity Pred- rag jegyzik az új folyóiratot. Nézzük, mit olvashatunk az első számban! A hercegszántói születésű, megyénkben jól ismert horvát költő, Blazsetin István Suncu u oci (A nap szemébe) című versével jelentkezik. A falujabeli — és az utóbbi években Baján élő — Dékity Márk a szülőföld és a nagyobb pátria iránti szeretetről vall Tuga nad zavica- jem főcímű versciklusában. Csepel-szigeti emlékeit idézi fel a budapesti szerbhorvát általános iskola nyugalmazott tanítónője, Sárác Margó, a hazai horvátok és szerbek gyermekirodalmának kiemelkedő egyénisége. Dr. Mijosevity Péter novellája, Puzsárov öyuszó versösszeállítása (a Dráva menti horvátok képviselője), továbbá Tisler Jolánka, az úgynevezett kaj nyelvjárásban (zalai, Mura menti horvát) írott költeményei ígéretes munkák csakúgy, mint Skrapits Lajos költeménye, aki a gradis- tyei (nyugati) horvátok nyelvjárásában versel. A fiatal nemzedék soraiból tehetséget árul el a garai Krékity Tomiszláv, bensőséges érzelmeket megjelenítő három költeményével. A hazai szlovén novellát Barbár Irén írása, az irodalmi elemzést a szintén garai származású dr. Karagity Mihály esz- széje képviseli. Tiszteletreméltó kezdeményezés a magyar irodalom klasszikusainak bemutatása. Ifj. Blazsetin István Pilinszky János egyik novelláját, Sokcsevits Dinko—bajai származású műfordító — a költő nyolc versét ültette át szerbhorvát nyelvre. Sztyepanovity Predrag pedig Gyurkó László egyik novelláját fordította le. A folyóirat bemutatkozása—úgy tervezik, hogy évente háromszor jelenik majd meg — kitűnően sikerült. Várjuk és szurkolunk a folytatásért! Gál Zoltán vés . ..! Hogy az a...! A joó . ..!” — és hasonló szócsonkok spriccen- tek az egyre forrósodó levegőbe. — Ez a dög rikoltozott hát minden hajnalban?! — lökött félre lapátjával Nyü úr egy csupasz, kék húsú rigófiókát. — Most lármázzatok, há-háá...! — Főnök, összeértek a gyomromban a mutatók! — jelentette ki kenetteljesen Bocika. — Ezzel a fél hegyoldallal — koppantott csákányával a mellette fekvő hatalmas mészkődarabra — teli hassal köny- nyebben elbánok. Nyü úr beterelte a társaságot, s megindult a meghitt csámcsogás, hörpölés, gurgulázás. A házigazda elmélyülten böförészett, és eközben kérges agyában megpecsételődött a kősziklamonstrum sorsa: — Szétütöm!! Segítesz-e, sógor? A sógor heves fejrázásában kis híján félrenyelte a bekapott szalonnát, így hát hang helyett csak gülü- szeme meredt beszédesen. — Na, akkor te tartod a vésőt, én meg ütöm. így is lett. Ebéd után a vöröslő fejű triász kigörgette fészkéből a megtermett követ. Nyü úr meg a sublótnyi kemény anyag előtt megvetve lábát, parancsot adott:
