Petőfi Népe, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-04 / 79. szám

1990. április 4. • PETŐFI NÉPE • 3 LEVÉL A VEZÉRKARI FŐNÖKSÉGTŐL: Kiskunhalasról december végén kezdődik a kivonulás Látogatás a szovjet laktanyában (Folytatás az 1. oldalról) „Nyelvet” fogtunk Másnap reggel a titkárságon vára­koztam, hogy a szkeptikusokkal ellen­tétben abban reménykedjek, én is beju­tok a delegációval. A kapcsolat felvétele nem egyszerű, merthogy a titkárnő is csak tárcsázni és köszönni tud oroszul, beszélni már ke­vésbé. így a telefon túlsó végéről áradó orosz beszéd elszáll a semmibe, a tol­mácskérő „segélykiáltást” sem értik. Végül előkerül a kereskedelmi osztály vezetője, aki — ha nem is professzora a nyelvnek — összehoz egy találkozót tíz órára az 53-as úti laktanya parancs­nokával. Rövid tanakodás után úgy döntünk, nem a tanácselnök-helyettes nyugati kocsijával megyünk, inkább az állami Lada Nivát választjuk. A kapuőrség talán meg sem kérdez­né, hová tartunk mi, három civilek, nyugodtan üldögélnek a portásfülké­ben. Semmi állj, jelszó vagy efféle, még­sem kísérletezünk, Várnai Iván előszed­ve a fentebb már említett orosztudását, bekopog hozzájuk. Míg ők odabenn értekeznek, jóképű fiatal tiszt közeleg felénk. Tisztában vagyok vele, hogy a tanácselnök-helyettes még annyit sem ért a nyelvből, mint én, elszánom hát magam a fordításra. Vár bennünket a parancsnok, s rög­tön előkerül a tolmács is — ennyit meg­értek. Hangosan bekiáltunk hát a por­tásfülkébe: Iván, gyere! A tisztre váratlan hatást teszünk, ugyanis kiderül, hogy a tolmács — akit éppen keresnek — szintén erre a névre hallgat. Jót nevetünk a közjátékon. S hogy a beszélgetés fonala meg ne szakadjon, az elnökhelyettes, fitogtat­va orosztudását, megjegyzi: zima. Újabb nevetés, mert a tiszt mosolyogva kiegészíti, hogy amolyan magyar zima ez, hiszen benne járunk a tavaszban. Egész kis városrész Útközben összeáll a csapat. Előkerül a tolmács, s két tiszt kíséretében elénk jön a laktanyaparancsnok is. Széles aszfaltúton haladunk a parancsnoki épület felé. Balra egy helikopter-leszál­ló, jobbra szabadtéri úszómedence, a két-háromemeletes épületek (valószínű kiskatonák körletei) között hatalmas zöldterületek, parkok, melegház, sőt a csatorna partján fiatal gyümölcsös hú­zódik. Aztán sportpályák, mozi, távo­labb a kórház éppen felújítás alatt lévő épülete. — Hü, mi mindent lehet itt majd csinálni! — jegyzi meg az elnökhelyet­tes. Valóban, egész kis városrész ez. A büfére már úgy tekintünk, mint a majdani lakótelep boltjára, az ebédlőre — amit a reggeli után most mosnak fel a kiskatonák — mint jövendő sport­csarnokra, mert csaknem akkora mére­tű. Biztos, ami biztos, az elnökhelyettes neki is indul öles léptekkel lemérni a terem szélességét. A parancsnok int, s az egyik katona máris lépi a hosszúsá­got. A számok bekerülnek a jegyzetfü­zetbe. Kampányhatás A parancsnok szobájában a Lenin- kép elé telepedünk. Kérdezik, mit ter­vez a város április 4-ére. Szavaikból kiérződik, szeretnének hagyományo­san együtt ünnepelni. Somogyi Antal megragadja az alkal­mat, hogy közölje, nemcsak az ünnepet törölte el a magyar kormány, s így nem lesz hivatalos, közös koszorúzás, ha­nem a városban álló szovjet emlékmű sorsa is kérdéses. A pártok ugyanis át kívánják telepíteni a katolikus temető­ben lévő katonasírok közelébe. Komo­lyan és némán bólogatnak. Az elnök- helyettes tulajdonképpen megköny- nyebbül, hogy elmondhatta: egy kínos kötelességgel kevesebb. Ráterelődik a szó a választásokra. A tiszt, aki fogadott bennünket (le­het, hogy ő a politikai tiszt?) arról be­szél, hogy olvassák a sajtót, tudják, hogy Magyarországon demokratikus választások zajlanak. Sorolja a magyar pártok, rövidített neveit. Kérdezem, hogyan élték meg a vá­lasztási kampányt. Ok mindent látnak és megértenek, mondja, egyedül azt a bizonyos MDF-plakátot fogták fel ne­hezen. Aztán nevetve teszi hozzá, hogy jó ideig egymást vizsgálták, ugratták, melyiküknek van olyan vastag tarkója, mint a plakátkép tovarisának. Sor kerül a látogatás tulajdonképpe­ni céljára is. — Ahhoz, hogy ide a tanács műsza­kiakat küldjön .felmérések céljából — RADIO JEGYZET LEHET KÖVETNI! Olvasóink előtt már jól ismert Josef von Ferenczy, a Kecskemétről elszármazott, Münchenben élő mé­dia-menedzser, a német könyvkia­dás és filmforgatás egyik vezéralak­ja, a battonyai, a kecskeméti gyer­mekfalu létrehozója, legutóbb a bu­dapesti magyar—román párbeszéd kezdeményezője. Nem biztos azon­ban, hogy honfitársaink többsége a villanásnyi képeken kívül is őriz ró­la valamit emlékezetében. A vele készült beszélgetést egy­szer már műsorra tűzték, de egy választási diskurzus miatt elhalasz­tották, sajnálatunkra. Az elmúlt héten, a Petőfi rádióban, kedvező esti adásidőben, végre mégis sorra kerüli Egy próféta — licenc nélkül címmel, amely bizonyára felkeltette sokak érdeklődését. Ferenczy, aki három évtized alatt a saját erejéből, különleges tehetsé­ge révén küzdötte fel magát az üzle­ti és társadalmi élet nemzetközileg is elismert és megbecsült posztjáig, érdekesen, színesen beszélt minder­ről. Jó tanáccsal is felérő mondatai voltak, amelyek azonban leírva ba­nalitásnak tűnnek. Ilyeneket mon­dott: Nálam a szerda nem csütörtök, s az öt óra nem hat óra ... Okos ember nem lehet inkorrekt... A család az alapja mindennek . . . Minden este önvizsgálatot tar­tok ... A nők sokkal jobb munka­erők ... A demokráciát is tanulni kell.. . Dolgozni, nem hazudni! Hogy ezek eléggé általános dol­gok? No, igen, csak hát az a renge­teg, kifogyhatatlan ötlet és szorga­lom. Lehet bátran követni. FOGYUNK... Gyakran halljuk a vészjclckct: fogyatkozik a nemzet! Ez így igaz, csökken az ország lélekszámú, ke­vés a születés, sok a halálozás. Ezúttal azonban nem a riasztó ha­zai helyzetkép felvázolása, kivetíté­se volt a célja a csütörtöki rádió­adásnak, hanem a Kárpát-meden­cében élő magyarságról adott számvetést a szakértő, Dávid Zol­tán népesedéstörténész, a Magyar- ságkulató Intézet vizsgálatainak tükrében. Az erőszakos elrománosítás, s a csöndesebb, de nem kevésbé hatá­sos szlováícosítás mellett végbe­megy a magyarság természetes asz- szimilációja is a jugoszláviai Vajda­ságban, Kárpátalján vagy Burgen- landban egyaránt. Ahogyan nálunk is besimul, alkalmazkodik, s elég gyorsan elmagyarosodik áz itt élő nemzetiség, ha nem kap a jelenlegi­nél jóval nagyobb közjogi és társa­dalmi támogatást. Ez a folyamat szinte megállítha­tatlan, mivel még jó ideig a nemzet­té válás öröme élteti a térség sokáig elnyomott népeit, s a magyarság nem tartozik a gyarapodó, szapo­rább nációk köze. így azután jelen­legi lélekszámúnk a Kárpát-meden­cében éppen csak eléri az ötven szá­zalékot, beleszámítva a határain­kon túl élő magyarokat is. Közülük sokan „nyelvet cseréltek" az utóbbi évtizedekben, amiben szerepet ját­szott a nagyarányú városba áram­lás is. A tudós kutató bizakodó, bár a jelzett tendencia kétezerig — szerin­te még megmarad, de a változá­sok a magyarság helyzetén isjavíta- nak. DOHNÁNYI Saját hazájában alig ismerik Dolmányt' Ernőt, a kiváló zongora- művészt és zeneszerzőt, aki 1944. novemberében hagyta cl az orszá­got és 1960-ban, 83 évesen hunyt el Amerikában. Létezett ugyan egy életrajzi könyv húsz évvel ezelőtt készült, s azóta sem kapható és egy Hungaroton archív lemez, de 48 opusza és egyéb művei közül alig kettő-három szerepel a rádió reper­toárjában. A Zongora poétája cím­mel a héten, csütörtökön este, a Kossuth-adón kezdődő hétrészes sorozat ezt a. hiányt hivatott rész­ben pótolni. Érdemes lesz meghall­gatni az életéről szóló összeállítást, hogy zseniális honfitársunkat végre megismerje és befogadhassa az or­szág. F. Tóth Pál mondja a parancsnok —, Kecskemét­ről vagy Budapestről kell engedélyt kérnünk. Minket úgy tájékoztattak, hogy Szegedről jön a körzeti felügyelő­ség, átvenni az objektumokat. Lássuk, miből élünk! A szóbeli tájékoztatás elől azonban nem zárkózik el, sőt meg is mutat szíve­sen egyet s mást. Megtudjuk, hogy négy lakóház van a laktanya területén. Két 75 lakásos központi fűtéssel és kettő 35 lakásos hagyományos fűtéssel. A lakások össz­komfortosak, többségük kétszobás. Ezen kívül a nőtlen tisztek szállója, s a legénységi körletek. Az egészségügy nem az ő parancsnoksága alá tartozik, ezért ezzel kapcsolatban csak azt tud­juk meg, hogy két épület tartozik oda. Most, tavaszra tervezték a kaszár­nyaépület fűtéskorszerűsítésének befe­jezését, mert csak a háromszintesek távfűtésűek, de ez most már elmarad. Az elnökhelyettes kérdésére elmond­ják, hogy van egy száz férőhelyes ser­téshizlaldájuk is. (Éppen az előző napi tanácsi vb-ülés egyik témája volt, hová telepítsék a kórház sertéstelepét.) A sajtóból ismert gondokra hivat­kozva megkérdezem, ők tudják-e már, hová kerülnek, elrendeződött-e a sor­suk? — Gondjaink nekünk is vannak, de van fél évünk a nehézségek leküzdésé­re. Azokat az épületekét, amelyek szét­szerelhető elemekből állnak, visszük magunkkal. Egyébként Ukrajnába me­gyünk — teszi hozzá a tiszt, aki foga­dott bennünket —, ahol hasonló az időjárás, mint itt. Magyar zima. Búcsúzóul végigvezetnek bennünket az egyik kaszárnyaépületen. Kisebb- nagypbb hálótermek példás rendben (mint katonáéknál), oktatóhelyiségek, könyvtár, pihenőszoba, az egyik falon a Központi Bizottság tagjainak bekere­tezett fényképei. Együtt kísérnek ki a kapuhoz. Mint mondják, a Petőfi Népét olvassák, ob­jektív újságnak tartják, s kérik, tolmá­csoljuk a lakosságnak, hogy legyenek megértéssel, türelemmel irántuk a hát­ralévő hónapokban. Példákat sorol­nak, hogy mostanában hány esetben tapasztalták az ellenérzést irányukban a városban. Ugyanakkor azt is elmondták, sok személyes, családi és baráti kapcsolat emlékét is őrzik és elviszik magukkal Halasról. Hajós Terézia Ismét a Control! A választások második fordulójá­ban, április 8-án is a Controll Elektro­nikai és Számítástechnikai Kisszövet­kezet közreműködésével összesítik a szavazatokat. A Controll elnöke, Kele­men Géza az MTI munkatársának el­mondta: a szövetkezet bízik abban, hogy ezúttal semmilyen előre nem lát­ható hiba nem akadályozza a gyors munkát, s a rendszert kezelő mintegy kétezer informatikai szakember az első fordulónál gyorsabban továbbíthat majd pontos adatokat. Az első forduló tanulságait levonták, s így állítják: a szavazatok összesítésének gyorsasága rajtuk nem fog múlni. „Eztet venni, vidám lenni” A bajai nemzetközi piacon Ha behunyom a szemem, a múlt században érezhetem magamat. Ek­kor még Baja a nemzetközi kereske­delem központja volt, Komárom, Győr és Pest mellett az ország leg­élénkebb Vízivárosa. „Biztos, magas parton fekvő hom­lokzatával, nyúlánk tornyaival, ta­nácsházával, kastélyával-a Dunára néz; kikötőjét a Duna egyik ága, a Sugovicza képezi, mellyben a rakodó hajók horgonyzanak; míg a kikötő feletti karfás piaczon pezsgő gabo­nás szekerek, valamint a házakban levő számos hambárok (magtárak) s ama bizonyos mozgó élet, virágzó élénk kereskedésre mutatnak. Ut- czáji hosszak és szélesek, s a majd mindenütt viruló ákáczfák, messze kilátszó magas topolyfák, és házi­kertek a városból némileg szép nagy kertet alakítanak. Még a nagyon tisztán tartott udvarok is itten több­nyire virág virányokká alakítvák, s a házi-élet egyik kényelmével üve­ges folyosókkal diszlök” — írja a Társalkodó című lap munkatársa 1938-ban, Baját a magyar Duna Fiu- méjának nevezve. Az akkori piac ugyan nem a mos­tani helyen, hanem a Fő téren tarta­tott, de ugyanolyan tarka forgatag lepte el, mint ma, amikor itt nyü- zsög^lkuszik, vitatkozik, néha ve­szekedik a város apraja-nagyja. Közben pedig mintha fél Európa itt vendégeskedne: lengyel, orosz, ro­mán, szerbhorvát, s ki tudja még mi­lyen nyelvű beszéd hallatszik. Kecskegidát vegyenek! A bejáratnál sokan kiszorultak az utcára, a szabályokat és a gyér füvet tapodva —, valóságos tömeg vesz körül egy férfit. Mi lehet a kosa­rában? Két aranyos kisgida. — De megvenném! —• sóhajt egy idősebb ember. Látszik, hogy csak nemrég költözhetett be faluról. A halas előtt a Millunov Dániel vezette önkéntes kereskedelmi el­lenőrök igyekeznek némi helyet te­remteni a vásárlóknak. Meddő vál­lalkozás! Mire térülnek-fordulnak, ismét letanyázott néhány külföldi tu­rista, akinek máshol nem jutott hely. Itt minden kapható: elektromos párna, biztosítótű, kerti olló, bicska, minitévé, alvóbaba, ébresztőóra. Különböző női ruhadarabok sze­mérmességem tiltja megnevezni eze­ket .—, korlátlan mennyiségben és választékban.-— Eztet venni, vidám lenni — biz­tat egy szemrevaló asszonyka, aki gábonapálinkát árul. Olyan kedve­sen töri a magyart, hogy tényleg ve­szek tőle egy elegáns kisbaltát. Már leperkáltam az érte járó 60 forintot - a hülyének is megéri, buzdított jóakaratúan az üzletkötésre egy mo­nostori férfi ---, mire eszembe jutott, hogy új szerzeményemnek aligha ve­szem hasznát, hiszen nálunk köz­ponti fűtés van. Úgy nézem, mások is így vannak a vásárlással. Az olcsó ár sokakat arra indít, hogy olyasmit is megve­• Pokoli a helyzetünk — panaszolja Kovács Sándorne, Horváth Ferenc és Várbíró Gyuláné. • A vásárláshoz az alku is hozzátartozik. gyenek, amire semmi szükségük sin­Olyan, mint az áldás — Ha nem lenne ez a nemzetközi piac. már régen beadhattam volna az ipart - mondja Pálinkás György pe­csenyesütő, és elégedetten mutat a debreceniért, virsliért várakozó sor­ra. Slingár Antal bazárosnak hason­ló a véleménye. — Inkább aláme­gyek az árnak, de az üzlet mégis job­ban megy. A lángossütő szerint olyan a vendégsereg, mint az áldás, a helyiek sokkal többen kijönnek a piacra. Ha csak nézelődni, akkor is elfogyasztanak egy-két meleg lán- gost. Lörinez Sándor zöldségesnél az üdítőitalok forgalma emelkedett, sárgarépát, karalábét aligha vásárol­nak a szovjetek meg a lengyelek — vonja le a következtetést. De a kis hasznot is meg kell becsülni. Nem lehet takarítani Az elkerített baromfipiaci részen Frank Tibor helypénzszedő és Nyári Lajos parkolóőr kesereg. Itt hálnak a gépkocsiban. Az árusoknak nem jut hely, de hiába könyörgök, nem akarnak kimenni. Az őrzési díjat könnyen elrendezik: nem hajlandók fizetni. Ami a szemembe ötlik hirtelen, aligha írható a külföldiek számlájá­ra. Fiatal pár csirkéket árul, mellette disznósajtot is. A félbe vágott, Íny­csiklandozó hentescsoda lent a föl­dön, a porban kelleti magát, csak egy újságpapírt tettek alája. — Nem tudtuk a szabályt — men­tegetőznek -, és már szedik is össze a cókmókot. Szóvá teszem, hogy mindenütt pa­pírhulladék és mindenféle szemét fe­di a terepet. — Nem lehet takarítani — véde­keznek a piacfelügyelők. A vásár mindennap estig tart, azután pedig szabadtéri szállodává alakul át. Öröm és üröm — Megérte-e bebuszozni Dunafal- váról? — szólítom meg Mikola Jó­zsef né Jámbor Máriát. Lesz öröm, ha hazaér mutatok a szatyor tetején ülő pompás hajasbabára. —■- Az unokámnak vettem — mo- solyodik el Maris néni. — Jó vásár volt, eladtam hét pár tyúkot meg száz tojást. A használtruha-kereskedők során csak úgy ömlik a panasz. A 82 esz­tendős özvegy Kovács Sándorné reg­gel óta nem árult egy fillért sem. Helypénzt nem fizetnek, ipart nem váltottak, most mégis övék a piac -— int a standja mögötti külföl­diek felé. — Pokoli a helyzetünk, kedves uram. Reggel úgy kellett kiverekedni a saját helyünket — fűzi hozzá asz­talszomszédja, özvegy Várbíró Gyu­láné. Horváth Ferenc csak lemondó­an legyint, mutatja az asztalát. Ami igaz, az igaz. Valóságos torlasz zárja el a standját, elöl-hátul autók, ember legyen, aki keresztülverekedj magát. Lassan a gyomrokban is megkon- du! a déli harangszó. Oszlik a tömeg, a jókedvről látom, hogy mindenki úgy érzi, jó vásárt csinált, már ami a vevőket illeti. Az eladóknak pedig, ha ma nem sikerült, holnap megér­kezik a szerencse! Gál Zoltán PANASZ A HUNYADIVÁROSBÓL Gyalogos felüljárót követel 13 ezer lakó Személyesen kézbesített levelet kaptunk a Kecskemét, Hunyadivá­rosban lakó Radnai Sándortól. Sora­it azzal a megjegyzéssel adta át, hogy a városrész lakóinak nevében írta. Közlését azért is indokoltnak tart­juk, mert tippeket is ad az illetéke­seknek a probléma — nevezetesen a vasúti gyalogos felüljáró — gyors megvalósítására. „Már többen foglalkoztak a kecs­keméti vasútállomás gyalogos felül­járója megépítésének jogos igényé­vel. Legutóbb Hunyadiváros tanács­tagja, Meleg László írt a Petőfi Né­pében ennek szükségességéről, ám az illetékesek — városi tanács, MÁV — nem reagáltak a felvetésre. Mi, hunyadivárosiak tisztában va­gyunk azzal, hogy nehéz a gazdasági helyzet, de hát erre hivatkoznak 45 éve. Elegünk van már abból, hogy mindig pénzhiányra hivatkoznak. Városrészünk lakosságának szüksé­ge van a felüljáróra, értse meg ezt mindenki. Lehetett volna már ele­gendő pénz erre, például a szabad­időközpont fele dombjának vagy más felesleges kiadásoknak az árából A felüljáró szükségességét az alábbi­ak indokolják: Hunyadiváros lakosságának lélekszá­mú megközelíti a tizenháromezret. A város központjába a be-, illetve on­nan a kijutás a nagy és a kis aluljárón át lehetséges, de ezek pontosan a városrész két szélső iránya felé vezetnek, s éjjel életveszélyes bennük a közlekedés. A városrész lakosságának többsége, a tanulóifjúság szívesen közlekedne egy vasút fölötti gyalogos átjárón, a Vajda- hunyad utca érintésével. Mi a helyzet most? Naponta száz-százötven fiatal, ötven-száz félnőtt a pályatesten át köz* lekedik, ha nyitva vannak a vasútállo­más hátsó kapui. Ha pedig nincsenek nyitva, a kerítést átugorva sétálnak át a síneken. Ez életveszélyes, tiltott, mégis csinálják. Hozzáteszem, magam is velük értek egyet. Naponta sokan átkozzák a vasútállomás illetékeseit, ha bezárják a kapukat. A vasút villamosítása nem lehet in­dok a felüljáró fel nem építésére, hiszen más, nagyobb pályaudvarokon is van­nak hasonló építmények. Közbcvctőleg megjegyzem: hogy mennyire mostohán kezelik ezt a város­részt, azt bizonyítja egyebek között, hogy nincs egy postahivatala (egy kislét- számú falunak van!), nincs textiltisztítója s egyéb szogáltaló részlege, rendőrsége stb. Az illetékesek, gondolom, azonnal cáfolják ezt, hiszen a Czollner közben most lesz készen egy szolgáltatóház. Ez igaz. Ám ez a ház nagyon régen pártház- nak indult, legalább tíz évig ült a megyei pártbizottság a milliókon, míg végre megkezdték az építését, immár legalább 4 éves „munkatempóval”. A városrésznek nincs játszótere. Volt, de ezt a ronda Hunyadi-szobrot ide he­lyezték, ezért megszűnt a játszótér. En­nek, valamint a Május I. téren lévő csú­nya nagy kőnek az árából már fel lehe­tett volna építeni a felüljárót. Hunyadi város lakossága már rég megbánta, hogy kérte a szobrot (talán nem is kér­dezték meg őket'.’). Sokan mondogatják, bár vinné el Romány úr maga után. A felüljáró felépítéséhez többen a kö­vetkezőket javasoljuk: Kezdeményezzenek lakossági ösz- szefogást. Meggyőződésünk, hogy a Traverz, a Mezőgép stb. vállalatok­nál van annyi „hulladék” vas­szerkezet, melyet e célra felajánlaná­nak, összehegesztenének, csak kérni kellene őket rá. Az építő vállalatok bizonyára adnának annyi betont, amennyi a tartóoszlopokhoz szüksé­ges. Ugyanígy faanyagot is lehetne szerezni a környékbeli vállalatoktól, s a tervezésre is akadna társadalmi vállalkozó. A MÁV-nak ily módon csak az áramvezetést kellene kissé módosítani. Nem vagyok szakember, de hogy erre a felüljáróra nagy szükség van, azt biztosan tudom. Arra kérem hát az illetékeseket a hunyadivárosiak nevében, ne milliókban gondolkoz­zanak, hanem emberségben, abban, hogy miként lehetne mielőbb meg­valósítani ezt a létesítményt. Hunya­diváros lakossága bízik abban, hQgy még az idén lesz felüljárója.”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom