Petőfi Népe, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-21 / 93. szám

1990. április 21. • PETŐFI NÉPE • 5 NEM KISZOLGÁLNI KELL A NÉPET, HANEM SZOLGÁLNI A NEMZETET „Kép” születik Bajai találkozás B. Mikii Ferenccel B. Mikii Ferenc, a javőre hetvenéves festőművész tősgyökeres bajai. Úgy hozzátartozik a városhoz, mint a Duna vagy a főtér és a dunai halászok. Napon­ta feltűnik az utcákon, többnyire a műtermébe igyek­szik. Dolgozni kell mindennap — mondja — ha mást nem, akkor legalább egy vázlatot, egy rajzban megfo­galmazott gondolatot a papírra kell rögzíteni. Mun­kakedve töretlen, bár az utóbbi hónapokban mindig aggódó figyelemmel siet a kórházba, ahol beteg anyó­sát látogatja. A műtermében vagyunk. Beszélgetésünk „díszletei” e művész képei. Az egyik oldalon egy félig kész kor­pusz terve, amelyet a kiscsávolyi templomba szánnak, a másik oldalon egy profán ikon, amit már két éve befejezett a művész és egyszer talán a kórház ebédlőjé­be kerül, és még sok-sok festmény: tájképek és a piktúrában megfogalmazott filozófiai gondolatok. Ezekről beszél. — Mostanában egy nagyobb gondolat terve foglalkoztat. Tu­dod, az ember legtöbbször nem tudja, nem érzi, hogy valami fáj­hat. de amikor erre rádöbben, ak­kor befele tud fordulni és legtöbb­ször önmagának kell feltenni a kérdést: miért? Miért van rossz, amikor én a szebbre, a jobbra tö­rekszem? Hát ezt szeretném meg­festeni. Lehet, hogy ez lesz az az egy kép, amelyik mindenkinek nyújt valamit?!- Feri bácsi! En azt hiszem, megszületett már az a „kép", csak ki kell tudnunk választani... Nem tudom, nem tudom. Le­het. De én akkor lennék igazán boldog, ha olyan emberekkel talál­koznék nap mint nap, akik azért éreznék szebbnek, tisztábbnak a világot, mert aznap láttak egy jó képet. — Nem vagy egy kissé maxima­lista ? — De az vagyok, másként nem érdemes festeni. A művészet dolga az, hogy többé, érzelmileg gazda­gabbá tegye az embereket. A mű­vészet nem arra való, hogy megél­jünk belőle . . . — Azért nektek is élni kell vala­miből .. . — Persze hogy élni kell, de úgy nem lehet festeni, ahogy mostaná­ban sokan csinálják: egy képet fes­tenek maguknak, egyet a zsűrinek, egyet a vevőnek. Roppant szomo­rú vagyok, amikor egy darab vász­nat látok, ami be van kenve festék­kel csak azért, hogy megvegyék. Mostanában sok a talmi, a „híg” művészet. Nem kiszolgálni kell a népet, hanem szolgálni a nemzetet. — Téged gyakran az alföldi isko­lához sorolnak méltat óid. Igaz ez? — Igaz, nem igaz?! Ezek a beso­rolások amolyan „fiókok”, amit a művészettörténészek találtak ki és abba próbálják belegyömöszölni az alkotókat. Nem tiltakozom a besorolás ellen, de nem is szeretem. • B. Mikii Fe­renc alkotásai­ból. t# Én magyar művész vagyok, aki Baján él. Azt hiszem, itt is hozzá lehet járulni az egyetemeshez. Mostanában sokat emlegetik Eu­rópát. Azt, hogy oda kell jutnunk, de közben elfelejtik, hogy minden nemzetnek meg kell csinálni a ma­ga művészetét, attól lesz gazda­gabb a világ művészete. Ha ma­gyar vagyok, őszinte vagyok és ezekkel együtt tehetséges is, akkor születhet jó mű. — Évtizedek óta vidéken alkotsz. Nem okozott ez gondot? — Hát többször távol voltam a tűztől, de vigasztal az a tény, hogy tanitványaim között volt szegény Fejes Pista, Szurcsik János, Lő- rincz Laci és még nagyon sokan. És itt vannak a bajaiak, akiket én nagyon szeretek, de úgy érzem, hogy ők is tisztelnek, szeretnek en­gem. Itt is lehet jó képeket festeni — ez a legfontosabb. Még hosszú ideig beszélgetünk. Előkerül Rudnay neve, szót vál­tunk Koffán Károlyról, Diószegi Balázsról, a zombori Konjovics Milánról és másokról. Feri bácsi lelkesen és szeretettel beszél a Ba­ján élő Bálint Attiláról, akit az egyik legtehetségesebb grafikus­nak tart. Majd ismét a múlt: a régi barátok, művésztársak. Arra biz­tatom, hogy írja meg emlékeit. — Igen, meg kellene írni — mondja —, el is kezdtük, mikor még szegény feleségem élt, aztán Tóth Pál Zolival is nekiveselked­tünk, de mindketten elmentek. Lassan elfogynak a barátok, a tár­sak és az ember egyedül marad. Egyedül lenni pedig nem jó. Bor­zalmas . . . Komáromi Attila EZ A VILÁG AZ O VILÁG A! Nagy Attila nagylemeze N em sok színész vállalkozik manapság versmondásra. Inkább sanzonokat, könnyű sláge­reket énekelnek, arra talán jobban odafigyel a közönség. A vers, a líra úgymond válságban van. Nincs olyan könyvkiadó, amelyik kap­kodna a pesti vagy a vidéki költők kéziratban heverő költeményeiért. Egyszerűen nem éri, meg kiadni, mert nincs rá vevő, nincs kereslet iránta. Ha pedig nagyritkán meg­jelenik valami, nevetségesen ala­csony példányszámban dobják „piacra”. Ebben a versínséges időben öröm hallgatni a klasszikusokat, a jól ismert verseket. Öröm felfedez­ni újra szűkebb régiónk költőinek műveit. És bizony értéket teremt az, aki mindezeket átnyújtja a hall­gatóságnak. Ezúttal Nagy Attila, a kecskeméti Katona József Színház művésze ajándékoz meg bennün­ket a fekete korongra gyűjtött és rögzített versarzenállal. Petőfi Sándor: Szülőföldemen, Buda Fe­renc: ’83, Gyurkovics Tibor: Alta­tó, Pintér Lajos: írj verset!, Nagy László: A város címere, Benjámin László: Vérző zászlók alatt, Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz, Weöres Sándor: Toccata, József Attila: Kései sirató, Csoóri Sándor: Emlékezés egy régi utcára, Vas Ist­ván: Rapszódia a hűségről. Ezeket mondja a versbarát, a szép ma­gyarsággal beszélő Nagy Attila. Jó hallgatni a csodálatos verse­ket. Arra figyelve, hogyan is hang­zik egy ismert művész előadásá­ban. Tagoltan, nyugodtan. Felhe- vülten, csendben. Azt hiszem, Nagy Attilától sokan tanulhatnak magyarul beszélni, értelmesen „szavalni”. (A szavalást idézőjelbe tettem, mert itt szó nincs szavalás­ról.) Elkészült egy olyan lemez, ami valóban Nagy Attila világa. Most megismerhetjük világát, melyben él, és figyel az értékekre, kiválasztja a legszebb verseket Pe­tőfitől Vas Istvánig. A lemez persze hiába jó. Félek, nem jut el a verskedvelő közönség­hez. És ebben senki nem hibáztat­ható. A szerkesztő Dorogi Zsig- mond mindent megtett. A rendező, Bozó László is tudása javát adta. A hangmérnök, Gajdos Ferenc munkája is profi. A lemezborító tervezője és kivitelezője a kiskun- halasi Bodor Miklós grafikusmű­vész leheletvékony vonalakat meg­örökítő népi motívumai is tetsze­nek, habár nem igazán számít teli­találatnak egy nagylemeztasak ese­tében. A kiadót is dicséret illeti, az Erdei Ferenc Művelődési Központ vállalkozott a lemez kiadására. (LP EFMFK 001 — vajon mi lesz a következő album?) Föltétlenül említést érdemel a Kaláris együttes is. Az sem kizárt, hogy ők is megérdemelnek egy nagylemezt. A tehetséges fiatalok­ból — lányokból — álló csoport Nagy Attila lemezén három meg­zenésített verset ad elő. Sajnos, hogy csak hármat. Weöres Sándor: Dárdahegyű kék jegenye-szál (ze­néjét Tohai Andrea szerezte), Papp Márió: Nehéz szerelem (zene: Sí­pos Beáta) és Vörösmarty Mihály: Ábránd (zene: Tohai Andrea) — ezek a dallamot kapott költemé­nyek hallhatók a kecskeméti szí­nész lemezén. Kristálytiszta ének­hanggal, letisztult muzsikával. A Kaláris együttesnek nagy jövőt jósolnék, ha . . . Ha sokakat érde­kelne az általuk képviselt műfaj. Ha a vidékiség hátrányát nem kel­lene viselniük. Bízzanak Kecske­mét legnagyobb művelődési köz­pontjában, hogy egyszer az ő leme­züket is kiadják? De vajon ez lenne az igazi elismerés, a felfedezés? Nem biztos. Annyi biztos csak, jó lenne, ha az Ez a világ az én világom című Nagy Attila-lemez sokakhoz eljut­na. Az ország legeldugottabb szeg­letébe is. Sajnos, szembe kell néz­nem a rideg valósággal... Sajnos. Borzák Tibor BERTÓK LÁSZLÓ: Lehetett volna boldogabb Estében is igazodik lehetett volna boldogabb ha elfelejti szárnyait érzi ahogy erőre kap de minden méret és adat nehezedik és változik elég egy hiti mozdulat hogy elveszítsen valakit s mert mindig marad annyi hit az első ágban megakad nézi április zászlóit a kitűzött madarakat FÁBIÁN LÁSZLÓ: /n rr 1 n Gozturdo — Befűtöttek! — ez így fölöttébb ostoba, sem­miképpen sem szellemes megállapítás, mindössze arra elegendő, hogy a beszélgetés valahogy el­kezdődjék, noha a másik legföljebb annyit vála­szolhat: be, ezt is válaszolja, a megállapítás igaz­sága kétségbevonhatatlan, nem lehet belekötni, és végeredményben amiatt jöttek, hogy közös ügyüket, szörnyű, hogy közös ügyük lehet azután a dolog után, megbeszéljék, hogy itt találkozza­nak, végül is évekig jártak együtt ide, mindkette­jüknek megfelelt a hajnali időpont, hetente egy­szer kiszorították rá az időt, ritkásan maradtak el, és már rendre itt a légkamrában összejöttek, ültek vagy olykor csak álltak egymás mellett az egyetlen szál köténykében, amely leginkább a kinti időt takarta el, fölvételével feledtetett esőt, havat, szelet és fagyot, hetven fok melegben amúgy is hajlamos az ember ilyesmikről megfe­ledkezni, ültek és izzadtak, izzadtak és beszél­gettek, beszélgettek és belehallgattak a kifogás­talan futballszakértők mindentudó magyaráza­taiba, amelyek igencsak közvetlen forrásokból származtak, esetenként egy sztár is bevetődött, hogy súlyfölöslegétől szabaduljon, izzadtak együtt az egész társasággal, tenyerükkel húzták le ők is a börjelületre kicsapódott verejtéket, noha csodálták azokat, akik favonalzóval, speci­ális izzadság-ledörgölövei víztelenítették testü­ket, eddig a tökélyig sosem jutottak el, ahogyan a szék karfájára, támlájára sem ültek föl, hogy a kamra fönti hőtömegeivel érintkezzenek, iz­zadtak, és a külső helyiség óráját figyelték az üvegajtón át, mennyi ideje tartanak ki a megpró­báltatásban ; szertartás volt kétségtelen, nem ellenőrzött, de mégis betartott szabályokkal a szabályok,— természetesen — kizárólag a helyszín érvényességével bírtak, a fürdő elhagyá­sa után mindkettejükre saját szabályok vonat­koztak, igazi felelősséggel tartoztak betartani, lényeges eltérés azonban úgysem akadt viselke­désükben, és talán emiatt is szoktak olyan közel egymáshoz, emiatt érezhették kötelezőnek a ha­sonló viselkedést a fürdőben, amely — és ezt minden hátsó gondolat nélkül kell elfogadni — már-már ünnepélyesen bizalmas együttléte lett két egymást becsülő férfinak, ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy másutt ne találkoztak volna, éppen ellenkezőleg, és tulajdonképpen eb­ből származott a bonyodalom, amely megzavarta ennek a példás együttesnek a viszonyát, hajme­resztő fordulatokkal verte szét nyugalmát, és tette lehetetlenné, hogy valaha is helyreálljon a korábbi, akár ideálisnak minősíthető állapot, de egyúttal azt is, hogy most ezzel az ócska szófor­dulattal kezdődjék el a hónapok óta szünetelte­tett találkozás, ám korántsem, hogy újabb soro­zattá váljék: vannak jóvátehetetlen dolgok, ami köztük megesett, ezek közé tartozik, hiszen korrekt ba­rátok nem pályázhatnak egymás asszonyaira semmilyen formában sem, itt pedig megtörtént, a feketeképű elcsábította a sápadt képű felesé­gét, azt a szóbeszéd szerint is csinos asszonyt, aki aztán odaköltözött csábítójához — végérvényes­ként záradékolva a kapcsolatot; ebből a szemszögből tehát az ügyetlen beszél­getéskezdemény sem látszik már annyira sutá­nak, mi több, halvány iróniát sejtet, iróniát és öniróniát az érthető félszegség mellett, ami e csábító által kért találkozást a kívánság bejelen­tésének pillanatától jellemzi, amely kívánság azonban valóban fölfűthette a kedélyeket, izzad­nak, ülnek és izzadnak, most valahogy különös­nek találják, hogy testpárájuk, verítékük szaga ennyire közvetlenül összevegyül, holott ebben a helyzetben ez még jelképileg is közel álla kap­csolatuk jellegéhez, hiszen bizonyos értelemben már vágyaik, örömeik, sőt, testnedveik is talál­koztak, és alighanem csupán a szűklátókörűség állíthatja be állapotukat olyanformán, hogy ami egyiknek a múlt, az a másiknak a jövő, mert még így is, a történtek ellenére is vitathatatlan együttlétezés ez, amelynek félreértelmezhető, noha semmiképpen sem kikezdhető egysége az elcsábult asszonyban ölt testet, ami, persze, csak forma, a megjelenés alakja, az egység, az együtt­létezés mélyebben zajlik, a lélek tágas kosará­ban, tehát magyarázkodásra sincs szükség, mindössze annyi egymás mellett ülésre, közös izzadásra, hogy visszaszokjanak egymáshoz, és amikor már a légkamra után túlvannak a hideg­vizes hűtőzés kijózanító tárgyilagosságán, és föl­kuporodnak a nedves gőzkamra padjára, miután a köténykéket maguk alá fordították, a csábító előrukkolhat óhajával, hogy az elhagyott fogadja vissza a bánkódó hölgyet, ne kényszerítse szívte­lenül az elhamarkodott kaland következményei­nek viselésére, a gőz fölemészti a szégyenkezés és a megalázkodás pírját a két arcon, a zuhanyo­zás, a fekvő pihenés lelohasztja a háborgó kedé­lyeket, és majd az előtér büféjében békülékenyen koccintja össze a kissé, de valóban csak elhanya­golható mértékben tétovázó söröskorsókat. .. ringatja az okos anyag a következő álomig. PÁKOLITZ ISTVÁN: Virágvasárnap Mezétláhosan, szamárvemhen jődögél az istenes Ember. Zsondul az utca hozsannája, a bizodalom nyílt virága. A sokaság zúg-zeng remélve: áldott, ki jő az Úr nevében. Biggyeszt az Iskariot-beli: a nagy cécót nem szenvedheti. Annáshoz inai, ott susákol: Getszemáné, holdújuláskor . . . Áruló csókért ezüspénz jár, üti a markát harminc dénár. Ujjong-rivalg az utca népe: megígért Szabadítót éltet. A Názáreti belesápad: nem emberi, amit fölvállalt. Megvonaglik a fájdalomtól: csütörtökre, péntekre gondol. Előre megélt kíntól reszket: kopácsolják a faker esz tét.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom