Petőfi Népe, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-17 / 14. szám

1990. január 17. • PETŐFI NÉPE • 3 MUTASSÁK MEG, HOGYAN LEHET MEGÉLNI | Petíció után sztrájk? Munkásgyűlésen panaszolta helyzetét a kórházi műszak Katasztrofális helyzetben van a ha­lasi kórház. Ezt a ténymegállapítást le­het túlzónak minősíteni, lehet szépítve körülírni, de ez a lényegen mit sem változtatna. Nem egy cikkben foglal­kozott már lapunk is az okokkal, vagy jelezte a pusztulás egyes állomásait. Nemrég egy segélykiáltásnak is beillő tanácsülési interpellációt közöltünk, melyben a kórház igazgatója nyolcmil­liós költségvetési hiányuk fedezetéhez kért támogatást, hiszen — mint mond­ta — a hiány a központi intézkedések nyomán keletkezett. A 15 éves fennállását „ünneplő” in­tézmény mára szűkké vált, elavult, el­használódott, beázik, s áldatlan körül­ményei, túlzsúfoltsága miatt állandó munkaerőhiánnyal küzd. S hogy az or­vosokat, az ápoló személyzetet „háló­val fogják”, eddig is köztudott volt. Most kiderült — legalábbis a kívülálló „számára —, hogy a műszakiak életkö­rülményei, a munka feltételeinek hiá­nya talán még fenyegetőbb állapotot mutat. Mindezt egy rendkívüli gyűlés keretében panaszolták fel a dolgozók a kórház vezetésének — jóllehet, szá­mukra nem mondtak ezzel újat —, s ezt a munkások is tudták. Tóth István osztályvezető főként a létminimumot súroló bérek tűrhetet- lenségének bizonyítására közölt össze­hasonlító adatokat a megye három vá­rosi kórháza, valamint három halasi vállalat szakmunkásai béréhez viszo­nyítva. Mivel a dolgozók 63 százaléká­nak bruttó bére a hatezer forintot sem éri el, nem lehet kétséges olvasóink szá­mára az összehasonlítás eredménye. Többségük négyezer forint körüli ösz- szeget visz haza a családjának. C — Évente 5-6 millióval kevesebbet kapott az intézmény felújításra, kar­bantartásra, ínint a megyei átlag 1— mondta Tóth István. A kórháznak üze­melnie kellett, elvégeztük hát azokat a munkákat is, amelyek nem tartoznak szorosan a kötelmeink közé. Mindezért nemhogy többet, de jóval kevesebb bért kaptak szakmunkásaink, nem cso­da hát, hogy aki csak tud, elmegy más­hová dolgozni. Az elhangzottakat megerősítendő, az egyes szakmák nevében hozzászóló munkások egyebek között a túlóra ne­vetséges (harminc forint alatti) össze­gét, a sokszor életveszélyes munkakö­rülményeket kritizálták. Elmondták, hogy például az asztalosszakmában fél év alatt négyen megfordultak, mert máshol többet kapnak két-háromezer forinttal. — Hogy lehet ebből a fizetésből az áremelések után eltartani egy családot, OTP-t fizetni? kérdezte egyikük. De ne csak azt magyarázzák el, hogy lehet megélni, hanem mutassák is meg! — Kicserélődött a régi állomány, amely ismerte ezt az épületet — mond­ta egy fiatalember —, s' az újonnan jöttéknek nincs, aki megmutassa, hová kell nyúlni, ha valami elromlik. Mire egy dolgozó megtanulná, hol a cső vé­ge, elmegy. — Hogy van az — kérdezte egy fű­tésszerelő —, hogy én itt csak százfo­rintokat kaphatok fizetésemelés címén, de ha elmennék nagyobb fizetésért máshová, majd visszajönnék, ki tud­nák fizetni a magasabb béremet? Hát nem az lenne az érdekünk, hogy meg­tartsuk a tapasztalt szakembereket? Amellett, hogy többen elmondták, nem a többi réteg terhére kérik a bér­emelést, nem akarnak ellentéteket az intézmény többi dolgozójával, azt is megfogalmazták,, hogy a műszak min­dig mostohagyermek volt. Amikor az orvosok, ápolók bérét emelik, a mű­szak nem tartozik az egészségügyhöz. Ha a külső vállalatok szakmunkásai kapnak bérfejlesztést, akkor az egész­ségügy körébe utalják őket. A vitában egyre többször hangzott el a sztrájk mint a figyelemfelkeltés eszköze. Dr. Kövecs Gyula igazgató — jelez­vén, hogy mennyire egyetért a követe­lésekkel — elmondta, igazgatásának négy éve alatt hány helyen, hányszor próbált érvényt szerezni igazuknak. A megyei tanács<régebbi és új elnökétől Csehálc Judit miniszter asszonyig, a mi­niszterhelyettestől a társadalombiztosí­tás megyei és országos igazgatójáig ter­jedt a sor. Levelek és személyes kihall­gatások, jelentések és beadványok eredménytelenségeiről adott számot a dolgozóknak. A munkásgyűlés végül egyhangú szavazással úgy döntött, hogy a szociá­lis és egészségügyi miniszternek, a Tár­sadalombiztosítási Főigazgatóságnak, a megyei tanács egészségügyi osztálya vezetőjének, a városi tanács elnökének,' valamint az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének a következő hat­pontos petíciót küldi: 1. A munkásgyű­lés kéri, hogy a költségvetési lemaradás terhére az átlagbéreket január elsejétől ötven százalékkal emeljék fel, hogy eléljük a megyében lévő hasonló intéz­mények bérszintjét. 2. Követeljük; hogy a kórház biztonságos üzemelése érdekében, a javításhoz, karbantartás­hoz és felújításhoz hiányzó évenkénti költségvetési lemaradásunkat január elsejétől pótolják. 3. Követeljük, hogy a Szociális és Egészségügyi Minisztéri­um a gazdasági-műszaki ellátás dolgo­zóinak 1991-re ígért bérfejlesztését hoz­zák előre 1990-re. 4. A munkásgyűlés dolgozói úgy határoztak, hogy ameny- nyiben olyan javaslatok érkeznek, hogy a fizetések emelését az orvosok és nővérek 1990-re tervezett béremelése terhére végezzék el, azt ne fogadjuk el, mert úgy mindenki csak rosszul járna. 5. Követeljük az intézmény működésé­hez feltétlenül szükséges, hiányzó 50 millió forint biztosítását 1990-re. 6. A munkásgyűlés egy ellenszavazattal úgy határozott, hogy amennyiben a fenti petícióra a törvényes határidőn belül nem kapunk pozitív választ, olyan figyelmeztető munkabeszünte­tést fog tartani, amely a betegek ellátá­sát és kiszolgálását nem veszélyezteti. A megfogalmazott folyamodvány egyes pontjaihoz — mint azóta értesül­tünk — a kórház több részlege is csat­lakozott. Hajós Terézia Tárgyalási lehetőségek a két kisgazdapárt között! A Népszabadság január 10-ei számá­ban éles támadás érte -dr. Szeghő Ist­vánt, dr. Bába Istvánt és jómagámat. Doktorok és „fiskálisok” pártjának ne­vezték a Nemzeti Kisgazdapartot, aki- pek semmi köze az egyszerű paraszt­sághoz. Nagyon röviden kívánok a vá­dakra reagálni. Kik vannak a Függet­len Kisgazdapárt országos vezetésé­ben? Alelnökök: dr. Balogh György volt vezérigazgató-helyettes, több ki­tüntetés birtokosa, nem parasztszár­mazású, dr. Böröcz István jogász-új­ságíró, nem parasztszármazású, dr. Iván Géza jogász-mérnök, nem pa­rasztszármazású, Nagy Ferenc nyugal­mazott tsz-elnök. Prepeliczay István főtitkár, tervezőmérnök. Dr. Mizsey Béla jogász, dr. Kubinyi András jo­gász, dr. Pongor Zoltán jogász, dr. Torgyán József jogász. Dr. Mizsey Bé­la kivételével mind pestiek, semmi kö­zük a parasztsághoz. Dragon Pál főtit­kárhelyettes technikus, semmi köze a parasztsághoz, Bejczi Sándor pártigaz­gató, Oláh Elemér, Oláh Sándor, Be- reczky Vilmos kivétel nélkül pestiek, egy sem élt vidéken. Talán ők hitelesen tudják képviselni a gazdálkodók érde­keit — egyáltalán akaiják —, rendel­keznek helyzétismerettel? Dr. Bába István ügyvéd munkával keresi a pénzét, az elmúlt negyven év­ben sem párttag nem volt, sem vezető pozíciót nem töltött be, ügyvédi gya­korlatot folytatott, dr. Szegnő István­nal együtt vidékiek, közvetlen kapcso­latot tartanak a gazdálkodókkal. Jó­magam parasztszármazású vagyok, két évvel ezelőtt még magam is gazdálkod­tam, és remélem, meg fogok is. Érde­kem azonos a parasztság érdekeivel, én is visszakövetelem szüleim elvett föld­jét, tehát egy a célunk, és nem veszem sértésnek dr. Mizsey Béla december 18- án elhangzott „díszparaszt” titulusát. A Független Kisgazdapárt országos vezetői, egy-két kivételtől eltekintve, semmit sem tudnak visszakövetelni, mert nem is volt földjük. Ma is van a tulajdonomban tanya és föld, amit mű­velek, én igenis azonosulok a paraszt­sággal mint érintett, hiszen gyermekko­romat tanyán éltem le. A Magyar Nemzet január 15-ei szá­mában Drágán Pál nyilatkozik. Tőle már megszoktuk, hogy rendszeresen va­lótlanságot állít, tényeket eltitkol. A mi távozásunk után sem állt helyre a párt- egység a Független Kisgazdapártban. Dragon Pál megfeledkezett talán a janu­ár 5-én Bács-Kiskun megye által átadott dokumentumról, mely továbbra is le­mondásukat, a Nagyválasztmány ösz- szehívását követelte? Megfeledkezett Békés megye kröeteléséröl is? Ha kíván­ja, bizonyitékofszolgáltatunk rá. Mindkét párt részere megszívlelendő­nek tartom dr. Vanyek Béla kandidátus fenti számban megjelent józan, ésszerű felhívását. Dr. Vanyek Béla bebizonyi- totta, hogy valóban elkötelezett kisgaz­da, aki reálisan látja a helyzetet, aggo­dalma jogos, és sajnos, igaz. A Nemzeti Kisgazdapárt több alkalommal kifejez­te tárgyalási szándékát, nem rajta mú­lott, hogy ez minden jel szerint meghiú­sult. A Független Kisgazdapárt orszá­gos vezetése kategorikusan elutasította a tárgyalások lehetőségét. Ugyanezt tet­te az FKgP Bács-Kiskun megyei szerve­zete diplomatikusan finom formában, a Petőfi Népe január 16-án megjelent szá­mában közzétett nyilátkozata 7. pontjá­ban. Tudván azt, hogy ajelenlegi vezetés meghagyása a választások utánig — is­merve egyértelmű, merev álláspontju­kat — a kapcsolatfelvétel elutasítását je­lenti. Mi bízunk a tisztességes, becsüle­tes vidéki lakosság józanságában, és nem adtuk fel a reményt, hogy a válasz­tásokon a két párt együttműködik igazi politikai ellenfeleinkkel szemben. Nemzeti Kisgazda és Polgári Párt Dr. Adám Pál ügyvivő A szerk. megjegyzése: A vitat ezzel részünkről lezártnak tekintjük. • Nemzeti gyásznap. t A kórház­ban eddig 90 halottról (két és fél évestől 62 .évesig) s háromszáz­hatvan Sebe­sültről tudnak. Több halottat még nem tud­tak azonosíta­ni... Nagyszeben, január 12. Szétlőtt villanegyed, szétlőtt lakóte­lep közé szorítva katonai laktanya a vá­rosközpontban — az első securítate- per helyszíne a nemzeti gyásznapon. Jeges utcákon csúszkáló emberek, járművek sodródnak egy irányba, a mindenütt hallható gyászzene hangjai­ra— a tárgyalás nyilvános. Belépöcé- dula, motozás, fegyveres kíséret. A valamikoriJcultúrterem, mint egy aréna — feszült, párás, zsúfolt. A vádlott szónokol. Monomániásan ismételgeti: ártatlan vagyok, paran­csom volt. Éljen az új, szabad Romá­nia! Fel-felcsap a tömeg fenyegető zúgá­sa — az őrző kiskatonák ilyenkor arébb mozdulnak, mintha védeni akar­nák az őrnagyot. Van mitől: a vád gépfegyverrel el­követett tömeggyilkossági kísérlet. Azután a tanúk ... Délutánra befejeződik a bizonyítás — szünet. Botáréi loan Jellegzetes” kéztartása az Associated Press és a sajtó más munkatársainak figyelmét éppúgy felkelti, mint a saját rettegésé­be belefáradt, megrendült emberekét. Lincshangulat. Többen kiabálnak — küldjék a városba sétálni! A szándék világos... Ítélethirdetés. Anton Socáciu ügyész ezredes beje­lenti: 19 év! A tömeg megoszlik — ki keveselli, ki elégedett. Az utcán sötétedésig vad vita erről. A városban éjfél előtt kezdődik az újabb tüntetés — halálért halált, de ez egy másik történet. Ne felejtsük — Románia sok váro­sában ezen az éjszakán a nép új gondo­latokat fogalmazott meg. Nagyszeben, 1990. január 12. 9 A kézben tartott fotókon ha­lottak — ki kit ismer? (Straszer András beszámolója) 9 Megdöbbenés. 9 A katonai ügyész, Anton Socaciu az ítélettel elégedett — 170 per vár még rá. 9 A kirendelt védő nem túl lelkes — a vádlott szépít. 9 Ítéletre várva. NAPKÖZBEN: Nem érzek semmit Reggel kilenc óra, Kecskemét kellős közepén. Rakodnak, cseppet sem siet­ve, legalább hatan, a két terebélyes teherautóra. Az egyik már megtelt. Néhány éhes veréb rámérészkedik a rakományra. A szerencsétlenek bizo­nyára nem is sejtik, hogy egy halott eszme halott iratanyagainak halmazán ugrabugrálnak. Én sem tudnám ezt, ha nem ismerném rossz emlékezetem sze­rint ezt a kilencemeletes, „kicsicsá- zott", egykor dölyfös épületet, mely keményen meghatározója volt az éle­temnek, az életünknek, ilyen-olyan mindennapjainknak. Közepesen■ kemény téli reggel van, amikor belülről, a pinceablakokon ke­resztül dobálják kifelé a gondosan ősz- szecsomagolt, precízen bekötözött pa- pirkötegeket. A két teherautó oldalán olvasom a jókora betűket, MÉH, va­gyis em é há. Arra kényszerít a lát­vány, hogy megállják, és szemléljem eltűnődve tisztes távolságból. Amint összecsörren a két borosüveg a rakodók kezében, s i ahogyan a papirkötegek halmozódnak a platón, és azt, hogy miképpen hullik darabokra a múlt a szemem láttára. Asszociációs játék ez, döbbenek rá nagy hirtelen. Az üvegek koccanásáról elém villan a volt első titkár, a magaso­dó iratanyagokról a megannyi káder­lap, jelentés, jellemzés, bizottsági tagok névsora, ülések jegyzőkönyve, elma­rasztaló határozat, az eszme diadalát hangoztató eszmefuttatás. A meglehe­tősen lomhán, lustán — szebb szóval kényelmesen — pakolgató ‘munkások láttán az egyre siyárabb gyárak, gazda­ságok, a félig ellopott munkahelyek. Reminiszcenciák élednek bennem, talp­ra állnak és kicsi bohócként ugrándoz­nak. Csintalankodnak, belevigyorog­nak a hó nélküli januári hidegbe. Felvil­lantják az egykori lehangoló élménye­ket. Az egyik teherautó — háromtonnás — már megtelt jócskán a papirköte- gekkel. Pöfög a motor, ám a kezelője már régen vár, hogy az a másik kocsi is megteljen. Ékkor bizarr gondolatom támad. Mi lenne, ha miközben átszá- guldanak majd a teherautók a hírős városon, vihar kerekedne és darabokra tépné az összekötő zsinegeket? Es ak­kor csak hullna, csak szállna, csak repülne szanaszét a sok papírlap, csak röpködne minden dolgos, jószándékú és ingyenélö irodakukac, minden ügyeske­dő spekuláns, minden éhező szegény, és minden, adófelügyelőtől ideges újgaz­dag fejére, hátára, mellére és vállára a betű? Mi lenne, ha az évtizedeken át írt és mondott eszme újra így életre kelne az immár halott iratanyagokból? Rögvest választ is adtam magamnak. Talán légbuboréknak vélnék az eszme- közvetítő papírlapokat a munkába, boltba, presszóba, találkára igyekvő emberek, s legfeljebb kicsit eltűnődve mosolyognának a jelenségeken. Am nekem-nincs kedvem mosolyogni, mert elkezdek számolni: Ha egy köteg- ben van, mondjuk, 4 ezer írott és nyom­tatott oldal, és ha van csupán az egyik kocsin 300 papirköteg, az annyi mint... Majdnem elkiáltom magamat: de hiszen ez ...! Úristen! Aki elmond­ta, aki megtelefonálta, aki lejegyezte, aki legépelte, és aki lediktálta, és aki másolta,-szedte, nyomtatta, iktatta, és Úristen, aki kötelességtudatból, féle­lemből vagy alkalmazkodásból elolvas­ta! És tdci kijegyzetelte, minősítette, kritizálta, szidta és dicsőítette! Úristen és Úristen! Inkább nézem a rakodó- munkásokat. Kérdezem egyiköjüket: tudja-e, hogy önök mit rakodnak? A válasza felemelő és lesújtó is egyben: — ott rakodunk mindig, ahol éppen rakodnivaló van. Bölcs beszéd, így is felfoghatjuk. Ám úgy is, hogy a mindenkori végrehajtó „közeg" csak teszi a 'dolgát, gondolko­dás nélkül. Hozzáteszem még, hogy az illető szeméből azt olvastam ki, hogy engem amolyan jószándékú futóbolond­nak néz a kérdezösködésem miatt. Közben odaért hozzánk két velem együtt kiváncsi férfi, és ilyen megjegye­zéseket tettek: — Végre a helyére kerülnek a dolgok. —‘A nesze semmi, fogd meg jól, vajon hány mázsa lehet? Elindulok ezután és töprengek to­vább, számolok magamban. Az előadó, a levélíró, a, jóváhagyó, a titkárnő, a főnök, a sofőr, a portás, a postás, az osztályvezető■ és, Úristen, a többiek fizetése... és a papír- és a nyomda­költség, meg az indigó, meg a stencil- papír, a gépszalag és a többi-többi, többi, vajon mennyibe kerüli? Idáig jutok, miközben nem érzek semmit. Ja, igen: és hol is tart ma a szegény kicsi Magyarország, miközben megte­lik a_ nagy ház előtt, e deres januári délelőttön, a harmadik teherautó is — eszmehulladékkal... Varga Mihály t A szeku szebeni köz­pontja — a felirat: Liber­tate.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom