Petőfi Népe, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-27 / 23. szám

1990. január 27. • PETŐFI NÉPE 9 5 A FINANCIAL TIMES ÍRJA Új mecénások a vállalkozói kultúrában A thatcheri Nagy-Britannia jót tesz a művészeteknek ÍRTA: DENYS SUTTON A mai démonológiá része, hogy a jelenlegi kormány ellenséges a művé­szetekkel szemben, és Thatcher asz- szonyt főfiliszterként kell megbélyegez­ni. Ahol múzeumi emberek vagy művé­szeti vezetők találkoznak, fogukat csi­korgatják a miniszterasszony állítóla­gos közömbössége miatt a művészetek iránt. Bizonyos tekintetben a kormány megérdemli rosszhírét, és Richard Lu­ce, a kulturális miniszter csekély képes­séget mutatott politikájának védelmé­re. Mindenekelőtt nem tudta ráirányí­tani a figyelmet a Thatcher-forradalom jelentőségére. Ez részben annak tulaj­donítható, hogy művészeteknek ná­lunk főként az előadóművészeteket — opera, balett, koncertek és színház — tekintik. A Művészeti Tanács nemrég kiadott jelentése fölfedi, hogy a művészeteket most másképpen értelmezik — jóval szélesebben —, mint az intézmény ala­pító atyáinak idején. A Művészeti Ta­nács egyik célja a művészeteknek in­kább szociális és etnikai, mintsem esz­tétikai szempontokból való támogatá­sa. Peter Palumbo, a Művészeti Tanács új elnöke ennek megfelelően a jelentés bevezetőjében hangoztatja, hogy a mű­vészeteknek jelentősen hozzá kell járul­niuk a belvárosok felújításához, és „különös figyelmet kell fordítanunk a kísérleti művészetre.” Sokan kétségkívül azt föltételezik, mint én is tettem e különös dokumen­tum elolvasásáig, hogy a Művészeti Ta­nács a minőséggel törődik, és a pénzek csak a Királyi Operának, a Walesi Operának és hasonló intézményeknek, nagyobb kiállításoknak, néhány érde­mes folyóiratnak és színházi társulat­nak jutnak, amelyek közül néhány va­lóban lehet -kísérleti jellegű. Meglepe­tésként hat, hogy anyagi támogatást kapnak karneváli zenekarok és sok fur­csán hangzó szervezet. Az világos, hogy az úgynevezett „magas művészét- pék” nyújtott támogatás egyáltalán pem az egyetlen célja a Művészeti Ta­nácsnak. Ilyen problémákat vitatnak meg a művészeti export ellenőrzésének és 1992-nek szentelt szimpóziumon, ame­lyet a Nemzeti Művészeti Gyűjtemé­nyek Alapja szervezett. Az első fő té­ma: milyen lesz a viszony a műtárgyak kivitelére vonatkozó helyi törvények — amilyenek például Olaszországban léteznek — és az EGK szabályai kö­zött, amint azokat föllebbezés esetén az Európai Bíróság értelmezi. A második kérdés általánosabb, „fi­lozófiai” jellegű, és azzal kapcsolatos, vajon a kivitelt kell-e egyáltalán ellen­őrizni. E tekintetben utalni kell arra, hogy az Egyesült Államok bizonyosan megérdemli a maga részét abból, ami épp annyira az ő öröksége, mint a mi­énk. Egészen Thomas Jefferson ideje óta az amerikaiak mindig is mély von­zalmat mutattak az európai kultúra iránt: szükséges utalni arra, hogy pat­ronálták a nagy francia szobrászt, Houdont, vagy a XIX. századi francia művészetet. A művészeti élet egy másik vetületét is hangsúlyozni kell, nevezetesen azt, hogy a vállalkozói kultúra ösztönzi a művészek jelentős támogatását. A leg­több galéria megerősítheti, hogy a mo­dem művek kelendőbbek, mint koráb­ban bármikor. Két fiatal festő, Stephen Conroy és Christopher Couch kiállítá­sain a Marlborough Galleryben csak­nem mindegyik műalkotás vevőre ta­lált. A mai helyzet hasonlít a.viktoriánus korszakhoz, amikor az üzletemberek egyáltalán nem húzódoztak attól, hogy támogassanak még „es^tétizáló” festő­ket is. A helyes politika a patrónusok szá­mára az, ha a maguk hajlamait köve­tik, így biztosítva a művészeti kifejezés sokrétűségét, és elkerülve egy hivatalos „modem művészeti” ízlés hegemóniá­ját. Ha — mint remélhető — a mai művészek továbbra is jó körülményese között lesznek, az részben az új gazda­ságnak tulajdonítható. Végűi talán Thatcher asszony nevethet majd utol­jára. (Fordította: Vas Zoltán) CSEHOV-EMLÉKÉV 1990-et az UNESCO Csehov-emlékévnek nyilvánította. Ekkor ünnepli a világ a nagy orosz úró születésének 130. évfordulóját A Csehov-év első jelentős eseménye a Moszkvában megrendezésre váró nemzetkö­zi konferencia. Résztvevői között ott találjuk azokat a cseh, amerikai, japán, angol, kana­dai, francia, nyugatnémet, jugoszláv és ma­gyar írókat, rendezőket, szülészeket, művé­szettörténészeket és irodalmárokat, akik Csehov művészetével foglalkoznak. A Moszkvai Művész Színház, amely meg­hívást kapott a Japánban rendezendő Cse- hov-fesztiválra, darabjaival végig kívánja járni ugyanazt az utat, amelyet száz évvel ezelőtt a nagy író tett meg. A moszkvai konferenciát a Szovjet Tudo­mányos Akadémia mellett működő, két évvel ezelőtt alakult Csehov-bizottság szervezi az Állami Irodalmi Múzeummal, az Országos Tudományos-Művészeti Kutatóintézettel, a Szovjet írószövetséggel, a Szovjet Filmmű­vészek Szövetségével, a Szovjetunió és az OSZSZSZK Színházi Dolgozóinak Szövet­ségével közösen. A konferencia résztvevői és vendégei megvitatják, hogyan hatott a világ- irodalomra, a színház- es filmművészetre Csehov munkássága, felkeresik Anton Cse­hov Moszkva környéki, melihovi birtokát, ahol megtekintik az író emlékmúzeumát. Februárban az Oroszország központi ré­szén található Lipeckben megkezdődik a Csehov-d ara bókban játszó színészek feszti­válja. A helyszín nem véletlen. A helyi szín­ház ugyanis az egyetlen, amelyben Csehov valamennyi darabját játszották. Áprilisban az ünnepségek színhelye Jalta lesz, ahol az úró életének utolsó éveit élte. Itt „Csehov Jaltában” címmel rendeznek nem­zetközi színházi fesztivált, majd „Csehov és a világszínház” elnevezéssel szimpóziumot tartanak. Májusban a Csehov-ünnepségek Csehov szülőföldjén, T aganrogban folytatódnak, vé­gül a megemlékezések ősszel Szahalinban fe­jeződnek be. A Csehov-emlékév, az író műveinek bemu­tatása kiemelkedő helyet kap a rádió és tele­vízió műsoraiban is. Ekkor jelennek meg a „Csehoviána” első számai, a Szovjet Tudo­mányos Akadémia Csehov-bizottságának kiadásában. Ezekben teszik közzé az iroda­lomtörténészek kutatómunkájának eredmé­nyeit, valamint a Csehov-konferencia anya­gait (APN) A KECSKEMÉTI KÉPTÁRBAN LÁTHATÓ 9 Interieur. Révész Imre emlékkiállítása Tegnap délután nyílt meg a Kecskeméti Képtár termeiben Ré­vész Imre emlékkiállítása. Az 1859-től 1945-ig élt festőművész munkássága nem számi) sem a mű­vészettörténet, sem a közönség számára igazán ismertnek. Életraj­za kortársai legtöbbjéhez hasonló­an meglehetősen kalandos. Közeli ismerőse, a család barátja: Axamé- thy Gyula visszaemlékezései sze­rint Révész egy pályázat nyertese­ként jutott be Munkácsy párizsi műtermébe alaposabb ismeretsé­get kötni a művészettel. Párizsi él­ményeiről Révész így vall: „Párizs­ban akkor forrók voltak a napok. Akkor jelentkezett Bastien Lepa- ge-zsal az egész új piktúra. Ben­nünket fiatalokat persze szörnyen fejbe kólintott a plein air, sutba dobtuk a barnán festett képeket. Manet-nak akkor volt éppen az első nagy gyűjteményes kiállítása, s igen nagy feltűnést keltett.” Ezután Bécsben élt s tevékeny­kedett, ahol viszonylag gyorsan űépszerííek lettek munkái. A kö­vetkező állomás Budapest volt, meghívást kapott, hogy tanárként irányítsa a! Képzőművészeti Főis­kola növendékeit. Ez azonban nem jelentette Révész munkássá­gának itthoni osztatlan elismeré­sét. A kortárs Axaméthy szerint csak 1918-ban kapott állami elis­merést, pedig szebbnél szebb képei jóval korábban is díszei voltak a Műcsarnok kiállításainak. A Bu­dapesten töltött évek után 1920-tól — átmenetileg — Kecskemét kö­vetkezett, ekkor bízták meg ugyanis az itteni művésztelep újra­szervezésével és vezetésével. Á szemtanú a következőképpen emlékezik vissza ezekre az időkre: „Nyár elején mentünk"Kecskemét- re hont foglalni. Mostoha körül­9 Nehéz teher. ' 9 Kocsmai jelenet. (Fotó: Walter Péter) mények fogadtak. Szerencsére Ré­vész egyénisége a város vezető kö-v reiben bizalmat keltett, pedig elő­deinek szereplése ezt majdnem le­hetetlenné tette.” Életrajzában meghatározó sze­repet kap Nagyszöllős, mely nem­csak gyermekkorának, de élete utolsó esztendeinek is . helyszíne. A’ most látható, több gyűjte­ményből — a többi között az Ung­vári Képtárból, a Magyar Nemzeti Galériából kölcsönkapott és a kecskeméti Katona József Múze­um tulajdonát képező anyag — többféle műfajban (kis- és nagy­méretű olajképekben, fekete-fehér és színes grafikában) reprezentálja az életmű eredményeit és fonto­sabb törekvéseit, „festői naturaliz­musának egyéni karakterét”. Sü­megi György művészettörténész a katalógusbeli jellemzésében azt ír­ja: „Munkássága alapjellegét, alapkarakterét életre szólóan meg­határozta a bécsi festészeti akadé­mia szelleme, amit persze az alkotó eredendő tehetsége és érdeklődése színezett egyénivé... Révész a század második felének gyermeke: szemléletét alapvetően az elbeszé­lés, a festői szüzsé, a falusi, parasz­ti témák kedvelése határozza meg... Ezt a jellegzetes beállítá­sokra apelláló, népszínművesen könnyedén mesélő festői felfogást jellemzi — többek között — az is, hogy a megjelenített alakokat, fi­guracsoportokat egymáshoz való viszonyukban, koreografikusan meghatározott, lélektanilag is egy­máshoz fűzött helyzetben mutatja be. A képi történésben az időbeli­ségnek, pontosabban a „kitünte­tett pillanat” festői megrögzítésé­nek van szerepe. E szemléletben fogant a Révész-művek zöme”. A kiállítás március 4-éig látogat­ható. K. J. Réti Csonka László: A kín előszobái után Sovány vagy rajongó tréfás s néha ideges sebzett félénk merénylő szeretlek szeretem habtiszta friss létedet a boldog belső vízesést zúgó érzéki morajt te napsugárlány te virágkehely te eretnek öröm a kín előszobái után te létem holdja majdnem örök vacogtató ragyogás Győri László: Hajszálak Párna fokán, a gyűrt magason két hajszál párhuzamos. Mjfit a sínen, úgy utazom — pernye borít és hull a kórom. Éjszaka visz, visz, úgy utazom. Nincs tafpfa, bármi kapocs. . Merre cipel, én se tudom, az a sín, az a párnahalom. Antalfy István: Gondolatok A gondolatok találkoznak. Vagy ... magunknak csak bebe­széljük. Ki számol el, ki felel értük? Nem csak a tőke kamatozhat! A szót a tettel felcseréltük. (Ennek „örömei" mit hoznak?) Nem csak a békalencse poshad. S mi van, ha még csak meg se értjük?! Csak a szeretet Hamar jön már a hajnal. Harmadik a kakasszó. “ Kit árul el az ember ha meghal az igaz, s jó? Mi dolga lehet akkor a Föld ma-emberének? Csak a szeretet élhet.' Csak a szeretet éltet. Négysorosak í. A gyűlöletből gyűlölet fakad. Fegyvereket szülnek a fegyve­rek. Ki számolja már a halottakat, s hogy embertársa miért ölte meg...? 2. Minden új nap egy új ajándék. Minden kis öröm is öröm. Minden játék-semmise játék. Kérded,1 hogy vagyok. Köszö­nöm. LÁZÁR ERVIN: A zöld lific Z suzsika csöndeskén sirdogált. Mi­_'kor jön már az anyukája? — Már megint az egereket itatod — mondta neki Murmura néni. —- Mi­csoda egy kölök vagy te?! Legjobb lenne, ha elvinne a zöld lific, az ilyen sirós gyerekeket eszik reggelire. Ha bőgsz, szólok neki! , Jaj, a zöld lific! A zöld lificnek zöld az ófra, zöld a keze, zöld kezén zöld ka­rom, zöfdek a hegyes fogai, s mint a viharos, zöld tenger, úgy lobog a zöld haja, s zöld az óriási zsákja is, amibe a zsuzsikákat rakja. Zsuzsika abbahagyta a sírdogálást. Jaj, de félt! Ült összeszorított szájjal. Mikor jön már az anyukája? — Mit ülsz ott, mint egy fatuskó — mordult rá Murmura bácsi. — Az ilyen fatuskó gyerekeket mind elviszi a kon­kó. Mars ki az udvarra, mert szólok a konkónak'! Jaj, a konkó! Hallod, hogy ’ duhog? Bumm-bumm! Zuhog-buhog. A föld alatt? Vagy a padláson? Bumm-bumm, á konkó. Akkora a keze, mint egy pék­lapát, a lába halászladik. Jaj, a hóna alá kap, jaj, elvisz!. Kiszaladt Zsuzsika az udvarra, sírni se mert, ülni se mert. Mikor jön már az anyukája? — Mindig láb alatt vagy — horkan- tott egyet kinn az udvaron Burbura néni. — Sose hagyod az embert nyugton. De majd jön a mumus és elvisz. Zutty, bele a fekete zsákjába, ott aztán majd lábat- lankodhatsz. Jaj, a mumus! Fekete, kerek feje van a mumusnak, szőrös mancsa, a füle he­gyes. A Zsákja szurokszagú. Hű, de sö­tét lehet a zsákjában. Zsuzsika átszaladt a szomszéd kertbe, fölmászott a cseresz­nyefára. Mikor jön már az anyukája? Kár, hogy még nem érik asseresznye, de legaláb itt nem lesz senkinek láb alatt. Nana! Már ordít is Burburo bácsi. Micsinász ott, te! Letördeled á fám ága­it! Hogy vinne el a bákász! Majd, szólok a bákásznak, hogy vigyen el, az szereti az ilyen ágtördelő rosszcsontokat. ’ Jaj, a bákász! Fekete, loboncos. Há­rom lába van, olyan, mint egy kutya, de mégse kutya, hanem bákász. Csattog­tatja a fogát, viszi a zsuzsikákat. Gyor­san le a fáról, gyorsan be a házba, a legbelső szobába, ott is a nagy karos­szék mögé, hogy senki ft lássa. Mikor jön már az anyukája? És akkor kipp-kopp, valaki ott moto­zott a szobában. Jaj, nagyon összeszo­rult Zsuzsika szive. S akkor az a valaki vékony, sírás hangon-megszólalt: — Segítség! — Ki az? — suttogta Zsuzsika. A fotel lába mögül előóvakodott egy szurokfekete, macskaforma lény. — En vagyok — mondta. — Jaj, de helyes kis cica vagy — örvendezett Zsuzsika. Ami igaz, igaz, a macskaforma lény­nek helyes, kerek feje volt, bájos hegyes fülecskéje, és nagy, szomorú szeme. — Nem vagyok cica — mondta méla- búsan és még mélabúspbban folytatta: Segítség! Zsuzsika önkéntelenül megsimogatta a macskaforma lény selymes fejebúbját. — Hát akkor ki vagy, és miért ki­abálsz segítségért ? — Megmondhatom, ki vagyok, de ugye nem fogsz halálra rémülni tőlem? — Tőled, te kis butus—nevetett Zsu­zsika. A szurokfekete lény suttogóra fogta. — En vagyok a mumus. — Jaj, de aranyos — örült Zsuzsika. — És azért kiáltozok segítség után, hogy segíts! — Mindenben nagyon szívben segí­tek neked. Mi a baj? — Bömböl a barátom. Bömböl bújá­ban. — Mi a nagy bánata? — Gyere, majd elmondja maga. A mumus kézenfogta Zsuzsikát, át­osontak a másik szobába. Már az ajtó­ból hallani lehetett a bömbölést: Böm- böm-böm. A barna komód tetején egy zöld em­berke ült, zöld volt a haja, zöld a szeme, még a kisujja körme is zöld volt. O böm­bölt nagy, zöld bömböléssel, zöld szemé­ből zöld könnyek patakja áradt, megzöl- ditette Murmura néni szép, cifra szőnye­gét. — Jaj, ha ezt Murmura néni meglát­ja, elvitet a zöld lificcel—sóhajtott Zsu­zsika. \-— Méghogy a zöld lificcel?!— óbéga- tott a zöldhajú —, hiszen az én vagyok! Zsuzsika boldogan összecsapta a te- ‘ nyerét. — Üdvözöllek, kedves zöld lific! — Tényleg kedves vagyok? — kér­dezte gyanakodva a zöld lific. — De még mennyire! — mondta Zsu­zsika. g -— Nem félsz tőlem? — Már hogy félnék egy ilyen kedves mukitól! Sőt, akármi a bajod, nagyon szívesen segítek, ha tudok. — Már segítettél — mondta a zöld lific, és kidörgölte a szeméből a könnye­ket. — Az nekem aranyat ér, ha nem félsz tőlem. Azért bömböltem, mert ve­lem ijesztgetik a gyerekeket. Pedig én vigasztalni szeretném őket. Hogy azt mondják az emberek a síró gyerekek­nek: Na, ne itasd az egereket, mindjárt jön a zöld lific és megvigasztal.- — Na, még ilyet! A végén még a kőn­kéről meg a bákászról is kiderül... — Jaj '■— hallatszott ekkor égy két­ségbeesett hang. — Jaj! — egy másik -hang. — Hát ezek? — Az egyik jaj a konkó, a másik jaj á bákász. — Jaj, de félek — szeppent meg Zsu­zsika. — Miért jajgatnak? — Félnek tőled. — Tőlem? — álmélkodott Zsuzsika. — Na, ugye, látjátok — mondta a mumus az asztal alá —, tudtam én, hogy Zsuzsikától nem kell félni. Gyertek csak elő. Az asztal alól elömasirozott a konkó és á bákász. Igaz, a konkónak a szoká­sosnál egy kicsivel nagyobbacska lába volt — bumm-bummozott minden lépés­nél, de azért helyre legény volt. A bá­kászról nem is Beszélve, mert az meg olyan volt. mint egy szivhezszóló pulikö- lyök. Három láb ide, három láb oda. Bemutatkoztak Zsuzsikának. O meg táncra perdült örömében. Táncra per­dült a mumus, a konkó, a bákász és a zöld lific is. Nagy volt az öröm. Mire — dönn — az ajtó. Dörm-dönn — jött Murmura néni. — Gyorsan bújjunk el! — Hol van már megint ez a lány —. döbörgött Murmura néni — mostmár aztán nincs kegyelem, elvitetem a zöld lificcel! Méghogy a zöld lificcel! Pukkadoztak a. visszafojtott nevetéstől. Még szeren­cse, hogy Murmura néni kiment, kitör­hetett belőlük a harsogó hahota. Hihihi- hahaha! Zsuzsika boldogan magához ölelte új barátait. — Mindjárt jön az anyukám — mondta —, nagyon fog örülni nektek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom