Petőfi Népe, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-24 / 20. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1990. január 24. Értékmegőrzés befektetéssel Kovács néni mit sem tud arról, hogy a kamátnak nevezett valami mennyire bonyolult tud lenni. Mert amikor azt mondjuk példá­nak okáért, hogy tíz százalék, a nominálkamatot jelöltük meg. Lé­tezik azonban reálkamat is, amely lehet pozitív és lehet negatív elője-, lű. Kovács néni minderről nem tud, ám élettapasztalata, piacisme­rete kamajügyben is eligazítja, megtéveszthetetlen a tekintetben, hogy a bankok, az értékpapírok kinálta kamatokért érdemes-e és mibé érdemes pénzét befektetnie. A megtakarítás gondokkal jár Bármennyire csodáljuk is Ko- vács néni hétköznapi realitásérzé­két, manapság a megtakarítások gyümölcsöző befektetése gonddal jár. A manapság 1988 elejével kez­dődött. Az 1988-at megelőző esz­tendőkben ugyanis a hivatalos inf­láció egyszámjegyű volt, a taka­rékbetétek és a lakossági kötvé­nyek kamatai, éves hozamai meg­közelítően összhangban voltak az infláció mértékével. (A betéteknél kisméretű negatív, a kötvényeknél néhány százalékos pozitív reálka­mat érvényesült) Az infláció kétszámjegyűvé vá­lása néhány hónap alatt válságos helyzetbe sodorta a lakossági pénzbefektetések piacát, elindítot­ta —- napjainkban is gerjeszti — a kamatlábak növekedését, verseny- futását ’az infláció mértékével. A kamatozó betétek és a'kötvé­nyek, éves-hozama, két-éy alatt 9 százalékról 19 százalékra, a lakos­ság által megvásárolhat^ fix kama­tozású kötvények kamatszintje 9- 11 ’százalékról 20 százalék fölé • nőtt., Miközben az infláció üteme, mértéke évről évre erősödött, a pénzbefektetési kínálat formái bő­vültek. A nálunk újdonságnak szá­mító értékpapírok, az egy éven be­lüli lekötésre alkalmat nyújtó kincstárjegyek és az 1-3 éves befek­tetést kínáló letéti jegyek ugyan­csak rákényszerültek az inflációs rátával való versenyre. 1990 kezde­tére ezeknél' is 20 százalékot meg­haladó éves kamatok alakultak ki. A letéti jegyeknél az éves kamat­szint általában 22 százalék, a 3-6-9 hónapos kincstárjegyeknél pedig évi 22-23-24 százalék. Az évi 20 százalékra tervezett fogyasztói árszintnövekedéssel egybevetve a különféle befekteté­sek kamatait, úgy tűnik, hogy egyik-másik reálértékének megőr­zésén felül valami kevés pozitív re­álkamatot is biztosít. A kamatot adó terheli • Egyszerűsítve az egyes betéti és értékpapírformák kamatfeltételei­nek értékelését, a lehetséges legma­gasabb kamattal kezdjük. Nos, a lakossági befektetések — letéti je­gyek vonatkozásában rögzített — kamatplafonja 1990-ben évi 26 százalék. A kamatplafon esetében az inflációs ráta és a letéti jegy le­hetséges maximális kamatlába kö­zött 6 százalékpontos pozitív reál­kamat mutatkozik. De csak mu­tatkozik, mert a 6 százalék zömét — 5,2-t — elviszi a kivett kamatok után fizetendő, illetve levont 20 százalékos adó, amely minden 1988. január elseje után kibocsá- . tott értékpapír hozamát terheli. Az újságközlemények, s még inkább a reklámok nagyvonalú pontatlan­sággal á kamatoknál rendszerint elfelejtik feltüntetni, hogy bruttó avagy nettó kamatokról, hoza­mokról van szó? Ha az infláció növekszik Mi szándékosan Voltunk nagy­vonalúak, az említett 1990-ben ér­vényes kamatlábak — 1 évre lekö­tött takarékbetét 19 százalékos ka­mata kivételével, — bruttó jellegű­ek;, tehát levonandó belőlük a 20 százalékos forrásadó. Például: a 9 hónapos kincstárjegy évi 24 száza­lékos bruttó kamata 19,2 százalé­kos nettó kamatnak felel meg, s ha valamelyik letéti jegy kibocsátója bruttó 26 százalékot ígér, az lejá­ratkor nettó 20,8 százalékot fizet majd a befektetőnek. Az év elején érvényes befektetési — takarékbetét-, értékpapír- — kamatok éves szinten tehát legfel­jebb a pénzmegtakarítások, a pénzbefektetések infláció okozta értékvesztését ellensúlyozzák, de csak abban az esetben, ha az inflá­ció nem haladja meg a tervezett 20 százalékot. Nincs tehát pozitív re­álkamat, az „ösztönzést” az jelenti, hogy a készpénz-tartás pénzveszte­séget okoz, ezt csak befektetéssel lehet megelőzni, mérsékelni. A la­kosság takarékbetét-állományát újabban csak a kamatok jóváírása gyarapítja. Bizonyosra vehető, hogy az idén a lakossági megtaka­rítások—befektetések tovább csökkennek, éspedig amiatt, hogy az újabb készpénzkiadások — ma­gasabb lakbér, közüzemi díj, kamatadó a magas és növekvő élelmiszerárak a lakosság zöménél, az úgynevezett kismegtakarítások- nál minden pénzjövedelmet „elfo­gyasztanak”. Garamvölgyi István Esteban Fekete színes fametszetei Kiállítás a Nemzeti Galériában Esteban Fekete hazatalált. Mert azt mondanom se kell, hogy Esteban Fekete Fekete Istvánként Magyarország szülött^. Igaz, alig négyévesen családjával Törökországba költözött, ahol mérnök édesapja vasutat épített. De visz- szajött rokonaihoz, hogy Budapesten járhasson iskolába. . A Műegyetem építészmérnöki karán tanult. Majd Párizs, Argentína, Németország, Írország életé­nek színterei. És jelentős nemzetközi sikerek, 160 önálló kiállítás után, most Budapesten, a Magyar Nemzeti Ga­lériában rendezte meg a 161. kiállítását, Esteban Fekete színes fametszetei címmel. Viszonylag későn, huszonnyolc évesen festette meg első művét. Ez már Argentínában történt, noha az indíttatást, hogy festő legyen, még Párizsban, a Bonnard-emlék kiállí­táson kapta. Éz a kiállítás életre szóló élménnyel szolgált, és Bonnard tanulmányozása vezette a fiatalembert festé­szete kibontakozásában. Buenos Airesben kapcsolatba került jeles argentin festőművészekkel, és a híres Julio E. Payro professzor tanítványa lett. Rövid egy évvel ezután megrendezte első kiállítását az argen­tin fővárosban. Eleinte olajfestmé- . nyekkel, rajzokkal szerepelt egyre sű­rűbbé váló? tárlatain, aztán rátalált egy sajátos, egyéniségéhez illő műfaj­ra, a színes fametszetek készítésére. Mint a középkori mesterek, famet­szetei nyomását is saját kezűleg végzi. Egy-egy képhez 5-6 dúcot készít, és különböző színű fázisnyomatokból állítja össze a művet. Kitalálta a nyo­matok maradék festékeinek felhasz­nálását, ezekből olajképet szerkeszt. A Galéria-beli több száz színes fa­metszet Esteban Fekete életútjától és utazásairól vall. Térbeli és temabeli kalandozásairól egyaránt. Mert hogy Fekete nem sokáig maradt Argentí­nában. Egy évtized után Németor­szágba, Danqstadtba költözött, ahol díjakkal, kiállításokkal, megrendelé­sekkel folytatódott sikersorozata. Nyaralót Vásárolt Írországban, ahol a táj vadsága, a tenger sokfélesége ragadta meg, és adott új és új impul­zust festészetének. Témái változatosak. Hol biblikus ihletésű, hol szimbólumokkal teli, máskor a táj, és benne az ember adja az élményt. Új ciklusa a Codex Hun­garian címet viseli, és a magyar köl­tészet nagy alkotásait eleveníti fel. Esteban Fekete 1987-ben állított ki először Magyarországon, Szegeden, a József Attila Tudományegyetemen. Majd Pécsre, Kecskemétre, Békéscsa­bára, Debrecenbe utazott a fametszet- kiállítás, amelyet a művész Szegednek ajándékozott. Most a budapesti kiállí­tás teljes anyagát felajánlotta a Ma­gyar Nemzeti Galériának. Egy kivétel­lel. Azt az egy metszetet egy gimnázi- | umnak ajándékozta. .Kádár Márta • Hajók a sziklákon. Hildcsheimi cg. Hátrahagyott szörnyeink Úgy tűnik, az idén már nem is annyira a szabályozók, sokkal inkább a gazdasági körülmények szorongatják a termelő cégeket. Ami ennek hatásaként a magyar gazdaságban elkezdődött, mostantól csakugyan „vérre megy”; egy-két éven belül kihullanak a gyengébbek. Tizenkilenc és fél százalékos áremelkedést prognosztizált a kormány 1990-re, de a tényleges növekedés már januárban meghaladta ezt tíz százalékkal, azaz mcgközeUti a harmincat. A termelés ilyen mértékű drágulását a legtöbb cég már sem lenyelni, sem kigazdálkodni nem bója. Nincs miből. Évek óta jobbára a tartalékaikból éltek, vegetáltak, s ennek most a végére értek. T artalékaik közé tartozott korább?*: a költségnövekedés áthárítása is, azaz termékeik árának növelése. Ezt most már egyszerűen lehetetlenné teszik a körülmények. Hiszen a belföldi fizetőképes kereslet visszaesett, a szocialista piac befuccsolt, a tőkésre bejutni (a jelenlegi kínálattal) lehetetlen. Eljutottunk oda, amiről eddig csak beszéltünk, hogy tudniillik a magyar gazdaságot egyedül a szerkezetváltás menthetné meg. Megmenthetné csakugyan, mert jó minőségű, keresett termékkel betörhetnénk a tőkés piacra, nélkülözhetetlenné válhatnánk a szocialistán, s mindez a hazai gazdaságot megpezsdítve a belső keresletre is élénkítő hatással lenne. De tudjuk, ez nem így lesz, mert nincs pénz a szerkezetváltásra. Volt — hogy mennyi, azt most az adósságainkon mérhetjük le. Elpocsékoltuk, nem úgy és nem arra fordítottuk, ahogyan és amire kellett volna. Hanem hogyan és mire? A jó­kat, a saját erejükből előbbre jutókat, hatékonyan működőket évtizedeken ke­resztül gáncsolták, gúzsba kötötték, megnyirbálták, kifosztották a szabályozók. Különböző kedvezményekkel, a szabályozók alóli kivételekkel és a kemény valutával visszafizetendő méregdrága kölcsönnel pedig a gazdaságtalanul műkö­dőket támogatta az állam; olyan megfontolásokból, amelyeknek a gazdasági törvényekhez semmi közük. így konzerválták a rosszat, a hibásat, tartottak fenn mesterségesen, sőt, hizlaltak mamutméretűre, vízfejűre egy sor céget, amelyek ilyen áron kerültek a magyar gazdaságban monopolhelyzetbe! Bárki mondhatná, ez a múlté, ma már a „nagyokat” sem támogatja senki. Reméljük, így igaz. Csakhogy a monopolhelyzetben levők most a kiszorító változásokon is különösebb megrázkódtatások nélkül teszik túl magukat. Az áremelkedések hozzájuk is begyűrűztek, de ők ezt szépen továbbadják, beépítik áraikba. Tehetik, hiszen olyan termékeket kínálnak, olyan szolgáltatást nyújta-, nak. amelyekhez csak általuk jut a felhasználó. Hiszen éppen ez a monopolhely­zetűk alapja. Portékájuk, szolgáltatásuk akkor is elkel, ha jórészt a saját rossz munkájuk, gazdaságtalan működésük miatt kerül annyiba, amennyibe. Azt mondjuk, eljött a 24. óra: az a folyamat, amely a magyar gazdaságban elkezdődött, mostantól csakugyan vérre megy. Lesznek, akik kihullanak, lesz­nek, akik megmaradnak. Bármilyen fájdalmas is ez az érintettek számára, ennek sajnos, így kellene lennie. Egy jól működő gazdaságban az ilyen szelektálódás az élet velejárója, a gazdaság egészséges vérkeringésének feltétele. De nem nálunk. Mi nem teremtettük meg az egészséges kiválasztódás körülményeit. így olyanok is kihullanak majd, akik tevékenységének, termelésének hiányát meg- sínylik a túlélők, megmaradnak viszont a monopolhelyzetben levők, a csak méretüknél fogva nagyok, a mamutok. A rosszul gazdálkodók, a költségvetéseik növekedését a fogyasztókra áthárítók. Szóval,' az infláció táplálói. Velük ki végez? , Almási Márta Egy colt magánélete A szóban forgó 38-as kaliberű „Colt Cobra” látszólag ugyanolyan, mint bármelyik pisztoly. Gondosan ápolták, életkorára nem utal a külseje, pedig közel fél évszázada, hogy elhagyta a fegyvergyárat. A történelembe 1963. november 24-én vasárnap este lépett be, a dallasi rendőrség föld alatti folyo­sóján, az amerikai televízió teljes nyil­vánossága előtt. Jack Ruby lokáltulaj­donos ezzel lőtte agyon Lee Harvey Oswaldot, akit a két nappal korábban meggyilkolt John Kennedy elnök gyil­kosaként kívántak bemutatni. A fekete „Colt Cobra” tulajdonosát, az önha­talmú ítélkezőt letartóztatták, s egy te­xasi bíróság 1964 márciusában halálra ítélte. Gázkamrára vagy villamosszék­re azonban nem volt szükség: Jack Ru­by 1967 januárjában ugyanabban a dallasi kórházban hunyt el rákban, ahol Kennedy és Oswald is bevégezte életét. A „Colt Cobra” utóélete e pillanat­tól kezdődött. Ruby ugyanis alig ha­gyott maga után valamit — egy órát, egy gyűrűt, néhány ruhát, magánleve­leit —, de a fegyver állami biztonság­ban volt. És nem tudták megállapítani, hogy kit illet. Ruby ugyanis egy koráb­bi végrendeletében a nővérét jelölte meg örökösként. Ezt később, de már a börtönben, megváltoztatta, s új vég­rendeletet íratott ügyvédjével. Eszerint az ingóságok a férfitestvérét illetik. A dokumentumot azonban már nem tudta aláírni. A múlt év decemberében megkezdődött tehát az a tárgyalásso­rozat, .amely eldönteni hivatott, hogy kit illet a híres-hirhedt fekete colt, amit most is az egyik texasi bank páncél- szekrényében őriznek. A döntés egyáltalán nem technikai jellegű. Becslések szerint ugyanis a fegyver új tulajdonosa legkevesebb 250 ezer dollárt vághat zsebre, ha gyűjtő­nek adja el az örökség e vitatott darab­ját. Ha pedig valamelyik nagynevű ár­verési cégre bízza, ennek a többszörö­sét is megkaphatja örökségéért. Mellesleg: Jack Ruby 70 dollárért vette annak idején. , CSONGOR RÓZSA: Bal-szerencse •___________i _________________ \ zon a reggelen az ajtón kilépve láttam, a földszinttől a máso­dik emeletig minden ' lakó á I gangon, s tele velük az Udvar. A hangzavar elviselhetetlen volt, Csön­det, vágott közbe a házmester. En mon­dom el, hogyr történt, és a poroló mellé csoszogott. Éjféltájt csöngettek, kezdte azon az orrhangon, pizsamában mentem kaput nyitni. Két ismer Asien férfi állt ott. Se szó, se beszéd, menB: az emeletre. ; Ne zárja be, jövünk mina/árt, mondta az egyik. Pizsamában voltam, fáztam, be­megyek, felveszek valamit, gondoltam. De máris jöttek lefelé a Dolezsállal. A kapuból láttam, fekete autóba száll­nak, elhajtanak. Elvitték a Dolezsált. Miért vitték el, kérdem én. Az az ember semmit nem csinált. Reggeltől estig esz­tergált á. Traktorgyárban, hangos' sza­vát senki nem vette. A légynek sem ár­tott. Miért vitték el, zúgták az emberek. Hirtelen hallgattak el, egymásra néztek ijedtem Ettől kezdve csak sóhajtoztak. 4 sóhajtások magosba szálltak, elsöté­tült felhőjüktől az égbolt. Később esni kezdett Ragacsos lé folyt a kanálisba,; a pincelejáró félé ■■ Es te még állt a sárgás tócsa az.udvaron. . Aznapt éjjel nálam csöngettek. Ajtót nyitottam, két férfi állt otti Vártam ma­gukat, mondtam, fáradjanak beljebb. Kezem ügyében minden vélhetően szük­séges holmi, felöltözöm, s mehetünk. Mikor a keszegsovány- házmester .be­csukta mögöttünk a kaput, könnyeket láttam a szemében. Meglehet, szerettem volna, hullajtson értem néhányat. A fe­kete autó a szomszéd ház előtt állt, be­szálltunk. Langymeleg nyárester volt, csillagos égbolt alatt suhantunk. Útköz­ben egyre töprengtem: miért éjszaka jöt­tek, miért nem nappal? Mikor a szavak árjelentése, a tárgyak körvonala egyértel­mű. Mit csinálnak nappal e megrögzött éjjeli műszakosok? Majd ha dolguk vé­geztével a láthatatlan futószalag végén átadnak valakinek, mihez fognak? Csöngetnek-e újabb ajtókon? Miért éj­jel? Mindég éjjel, miért? * A Ház, melynek kapuja előtt megáll­tunk, fényárban lebegni látszott, akár egy angol kísértetkastély. A teremben visszhangozták a falak a dörgedelmet: tudja, hol van? Igen. Miért, azt tudja-e? Nem tudom. Lesz ideje gondolkodni, mondta a hang. Valaki karón ragadott, vonszolt magával. Mentünk lépcsőkön föl és le, le és föl. A cella ajtaja nyitva Vólt, beléptem. Elnyúltam a priccsen, testemből oldódott a görcs^ lelkemből a szorongás. Jó, hogy túl vagyok rajta. Nem kell többé félnem, hogy éjjel csön­getni fognak. Dörömbölés térített vissza a valóságba. A reggelije, mutatott a főidre a feketeruhás. Köszönje meg a dolgozó népnek, akit maga becsapott. Felemeltem a csajkát, megköszöntem a rántott levest. Délben a. babfőzeléket. Este ismét a rántott levest. Sokáig menj ez így békében, nyuga­lomban. Egy napf nyílott a vasajtó, jöj­jön, mondta a feketeruhás. Vonszolt magával föl és le, le és föl sokezér lép­csőn át. Napfényes szobába érkeztünk. Élvakultam a fénytől. Üljön le. Leültem. Senkit, semmit nem láttam. A feketeru­hás, talán órák is múltak közben, hogy karon ragadott, jöjjön, mondta. Az ajtó­ban a nevemet hallottam, jöjjön visz- sza ... Visszamentem, egy szőke férfi mosolygott rám. Látja, milyenek ezek? Beszélni akartam magával, de nem. El­vitték volna anélkül, hogy találkozunk. A férfi egyenruhában volt, hadnagyi rangjelzés a váll-lapján. A szobában tisztaság-szag s reggeli fények. Beszél­nem kell magával. Akar-e segíteni ne­künk? Kérdés, ki az a nekünk, mond­tam. A párt. Hová befurakodott az el­lenség. Most belülről bomlaszt. Mint az őserdő fáit a termeszhangya. Rágja, rágják a gyökereit, hogy aztán a fa ki­dőljék. Ömöljék össze a párt. Segítenie kell, megteszi? Kötelességem, feleltem. Minden valamirevaló ember megtenné. Örülök, hogy mellettünk áll, mondta a szőke hadnagy. Magának nem kell so­kat magyarázni, jól ismeri az osztály­harc lényegét. Igen, feleltem. Hallgat­tunk. A feketeruhás váratlanul ragadott karon, vitt vissza a cellámba. Rám csap­ta a vasajtót. Mellemben dongott a szí­vem, nem akartam elfelejteni egy szót sem abból, amit a hadnagy mondott. Bárdolatlan fráter, gondoltam, úgy tűnt, a feketeruhás meg a szőke nem értenek egyet bizonyos dolgokban. Egész nap ültem a priccsen. A falak­ról vízcseppek gurultak, mintha izzad­nának a téglák. Á tétlen várakozás az érzéki csalódások forrása. A cellában nincsenek dimenziók, egysíkú, ablakta­lan falak vannak, üregben derengő gyér fény, meztelen prices, s csontig hasító vágy: hívjanak. Vigyenek. S mert ez nem történt, balsejtelem kísértett. Eházba is beférkőzött tán? Az ellenség, hogy belülről bomlasszon. A nappalok s éjszakák összemosódtak. Mire újra a hadnagy szobájába kerültem, az abla­kok mögött hótól roskadozó faágakat láttam. Beszélgettünk, mindenről. Úgy, mintha régi barátok lennénk. Napok múlva így szólt a hadnagy: kap papírt, ceruzát, le kell írnia mindazt, amiről szót váltottunk. Ettől kezdve írtam éjjel és nappal. Sarkítson a történteken, mondta a hadnagy, ahogy elolvasta. A széles néptömegek nem politizálnak, azt mi tesszük helyettük. Valahogy meg kell értetni velük, hogy az ellenség döntő rohamra készül. Azaz készült volna, de lelepleztük. Túloznia kell a tökéletes ha­tás kedvéért. Ha befejezzük, lesz tár­gyalás is. Minit, ahogy Rajkáknak is volt. Jaj, azt ne, kiáltottam, csak azí ne. Nem akarja? Akkor nem, nyugtatott meg a hadnagy, aki ezúttal kifogástalan katonazubbonyt viselt. Köszönöm, há­lálkodtam. Ez időben hosszú időn át reggelen­ként, hogy felhajtottam a rántott levest, a hadnagy szobájába vezettek. Nem tart már soká, mondta a hadnagy. Mi másra érthettem volna, mint a szabadulásom­ra? Semmi érdeke, hogy itt tartson. Vár­tam e reggeli találkozásokat, szívem a torkomban vert. A szerelmes készül ilyen heves érzelmekkel a kedveséhez. Este, hogy rám zárták a cella ajtaját, félni kezdtem. Mi lesz, ha nem hív töb­bé? Mint ama pillanat alatt hűtlenné lett kedves, ki szebbet-jobbat talált egyszer- csák. A hadnagy hívott. Eme hűséget érezvén, fantáziám csikója megtáltoso­dott. Hazudva képzelegtem, képzelegve hazudtam. Rém-, kém- és besúgótörté­neteim tucatnyi — a munkásmozgalom minden harcosának elegendő—golyó és kötél általi halál. A világ valamennyi besúgójának — vesztőhelyácsolat. Ne­kem tíz életem sem elég, hogy megtorol- tassék a sok bűn. Ha vesznem kell, hát vesszek, van mentségem. Az emberisé­gért áldozom életemet. Az ellenség meg­hátrált, szólt egy napon a hadnagy. Nem kell több rém-, kém- és besúgotörténet. Feljegyzéseiből jegyzőkönyvet készí­tünk, maga szépen aláírja, igaz? Jó munkát végeztünk, köszönöm magának az elvtársak nevében. Két hosszú, magányos nap múlt el a cellában, a harmadikon újra felkisértek a hadnagyhoz. Ezt kell aláírnia, muta­tott a hegynyi iratkötegre. Hozzálát­tam. A szobában friss borotvaszappan- illat úszott. A hadnagy le nem vette sze­mét aláíró kezemről, kérdezni szerettem volna, mikor mehetek haza, meggondol­tam. Most nem ez a fontos, körmöltem a nevemet minden papírlap aljara. Késő délután végeztem, a hadnagy elnézést kérőén mondta: sok példányban kell. Nagyon elfáradt? Most pihenjen. Hát­radőltem a széken, a hadnagy úgyszin­tén. Néztük egymást. Szemében kék, világos hajában szőke fények táncoltak. Később kiszámítottam, akkor már nyol-. cadik hónapja tartottak abban a Ház­ban. Annak a pincéjében. Mosolyogtam, nyolc hónap óta először. A Hadnagy türelmetlenül felugrott, végeitünk, mondta. Szerencsém volt, nem vették életemet. Megúsztam'négy év fogházbüntetéssel.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom