Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-27 / 305. szám

Két férfi Kelebiáról A kórházba érkezésünkkor je­lentette be a bukaresti rádió, hogy elfogták Nicu Ceausescut, (a dik­tátor házaspár akkor még bujkált), most megerősítették a hírt, meg is mutatta a televízió a Ceausescu- klán veszélyes tagját őrzői között. Sikerült szóra bírnom az egyik nemzeti gárdistát is, egy húsz év körüli fiút, aki a felkelés kezdete óta nem aludt, halálosan fáradt és szavai szerint a végsőkig elszánt volt. Molojet ,Tiri a neve és azon kevesek egyike, akik civilként ju­tottak fegyverhez. Barátjával fel­törtek egy rendőrségi gépkocsit, ebből két AKM géppisztolyt lop­tak el, de mint mondta, nem lőttek vele, amikor a katonaság átállt, beszolgáltatták a fegyvert.- Azért harcolok, mert nem akarom többé szégyellni azt, hogy román vagyok! Ne mondja többé senki a világon, hogy a románok gyávák! MKé; Időközben egyre-másra ér­keznek a segélyszállítmányok, el­sősorban Magyarországról. Két férfi Kelebiáról hozott gyógyszert és kötszert. Este hatkor indultak, 11 óra körül beszélgettünk. Szá- deczki Dezső, a ruhagyár karban­tartó lakatosa és Kollár János, a helyi keltetőüzem vezetője, amint a hírt meghallották, hogy vége a Ceausescu-rezsimnek és nyitott a határ, azonnal elindultak gyógy­szert vásárolni. A kisszállási gyógyszertár vezetője, a tompái és kelebiai örvös minden raktáron le­vő és nélkülözhető gyógyszerét és kötszerét^Stermészetesen ingyen ^ nekik adta, ezzel indultak út­nak. Forradalmat csinálni csak tisztességesen lehet Szentesről is újabb szállítmány érkezett^ egy IFA teherutó élelmi­szerrel, egyebek között 20 mázsa naranccsal, amit hely híján a kór­ház udvarára pakoltak le. Az ambulancia előterébetyseg— terítettek nekünk, s a már elérzéke- nyülésig udvarias és barátságos ro-J mán orvosok mindent odahord- tak,. amijük csak volt, szalámis szendvicset, szalonnát, teát, limo­nádét (akkor még mindenki félt a hírtől, hogy az ivóvizet megmér­gezték). Már indultunk volna haza, ami­kor mozgolódás támadt, izgatot­tan tárgyaltak a helyiek — orvo­sok, ápolók, gárdisták — valamit. Végül az ügyeletes főorvos bejelen­tette: nem mehetünk haza, az utcá­kon kiújultak a harcok, kimenni életveszélyes. Önök segíteni jöttek ide, nem engedhetjük, hogy bántódásuk es­sék. Néhány pérc alatt feltuszkoltak bennünket a második emeletre egy kis tanácsterembe — ez a kórház egyébként méreteiben hasonló a kecskeméti megyei kórházhoz —, lehettünk vagy harmincán, onnan pedig egy félóra múltán a hatodik emeletre, ahol üres kórtermekbe küldtek. Ennek az intézkedésnek a magyarázata — bár csak később tudtuk meg az volt, hogy egy­részt a kórházat (annak megtáma­dásától tartottak), másrészt ben­nünket féltettek. — A Securítaténak az a módsze­re, hogy nappal elbújik, éjjel pedig előjön és lő mindenre, ami mozog. Meg kell várni a reggelt, mondta az egyik orvos. Beletörődtünk. Közben jött a hír, miszerint egy francia újságíró mégis kiment a vá­rosba, lábon lőtték, most operál­ják. Egy japán kolléga szerencsé­sebb volt, őt a nemzeti gárda fogta el, ázsiai lévén terroristának vél­ték, s visszahozták a kórházba iga­zoltatni magát. Megkezdődött az év leghosz- szabb éjszakája, •• Tizenkét óra 30 perekor a kato­naság harckocsikkaf körbé Vétfé a kórházat, egy órakor tisztán hal­latszottak a városközpont felől a géppisztolysorozatok. A villanyt leoltva bámultunk az ablakokon kifelé. A kórház környékén kato­nák ellenőrizték a terepet, a har­cok színhelyére negyedóránként mentek a mentőautók. Nyomjelző lövedékek és jelzőrakéták fényesí­tették ki az eget. 1 óra 25 perckor újabb Magyarországról jött kon­vojnak sikerült a kórház udvarára bejutni. Lassan telik az idő. Aki megpró­bál lemenni tájékozódni, azt visz- szazavarják. Hajnali öt óra körül egy magyar kocsikból álló konvoj elindult ha­zafelé. Ők később érkeztek, őket nem engedték fel a kórházba, mint ahogy minket nem engedtek le. Ki érti ezt? Magyar idő szerint 8 óra is van már, mire kivilágosodik. Sietünk kifelé, a kocsiban meghallgatjuk a magyar rádió híreit: Aradon béle- lőttek a tömegbe, utcai harcok van­nak a városban. Mintha erre érkez­ne megerősítő felelet, géppisztoly-, sőt géppuskasorozatok hallatsza­nak a temesvári belváros felől. A nemzeti gárdisták szerint életve­szélyes most elindulni — váljunk. Az este hozott narancsot teher­autóra pakolják, az egészet átvi­szik a gyermekkórházba. Egy szem nem sok, annyi sem hiányzik az udvaron levő, mindenki által elér­hető gyümölcsből. Forradalmat csak tisztességesen lehet csinálni. A tűzfészkeket kikerülve, hazafelé Két szakasz katona érkezik te­herautón, sokáig tanácstalanul áll­dogálnak a platón, nagyon fiata­lok, némelyikük talán még nem is borotválkozik — és nagyon riad­tak. Arghiropol Alexszel és Biczok Máriával beszélgetek, ők reggel jöttek a kórházba, műtős asszisz­tensek. Szerintük a harcok azért húzódnak el, mert bár a katonaság létszámfölényben vah, felszerelé­sük és kiképzettségük meg sem kö­zelíti a biztonsági szolgálat profi gyilkosainak színvonalát. — Nézzen rájuk —: mutat egyi­kük a katonákra — szinte gyere­kek. Ezekkel a földet műveltették, építkezésen dolgoztatták őket, ah­hoz, hogy bányába kerüljön vala­melyikük, elég volt magyarnak lenni. Nem tudnak harcolni, nem is tudhatnak, láttam őket lőni, még egy ablakot sem találnak el a há­zon, míg a szekusok mesterlövé­szek, gyilkológépek. Ebben a pillanatban két katona egy civil ruhás férfit tuszkol át a helyiségen, a kórház hátulsó részé­be (az alagsorba?) viszik. Ez egy elfogott szekus -^mondja Biczok Mária, --r- Nem hivatásos, hanem besúgó. Fölismerték, elfogták. Most már a nép fog ítélkezni fölöt­• Torkola ttiizek a házak tetején. • Kibontják az első magyar segélyszállítmányt. Dr. Nagy István ügyvéd hozta (középen) Szentesről. # 23 óra 45 perc. Újabb sebesültet hoznak. • Ez a magyar fiú haslövést kapott a harcok kezdetén. t „Én nem akarom szégyellni többé, hogy román vagyok.” • Veselövéses sebesült az intenzív osz­tályon. te. Tudja ezek úgy harcolnak, mint a sarokba szorított vadállat. Tud­ják, ha veszítenek, nem élik túl. ' Nem lenne célszerű büntet­lenséget ígérni nekik, ha leteszik a fegyvert? — De hát nem maradhatnak tel­jesen büntetlenül! néz rám szin­te kétségbeesve. Enyhén szólva nem erősítette meg amúgy is ingatag nyugalmun­kat áz, hogy itt őrzik a szekusokat. (Pedig ekkor még nem is tudtuk, hogy a biztonsági szolgálat kórhá­zakat is megtámad, nem tudtunk a brassói vérengzésről). Tíz óra már elmúlt. A katonákat a környező házak tetejére irányí­tották biztosítani a kórházat, hi­szen a Securitate bevett módszere, hogy háztetőkről lövöldöz. A katonai parancsnok’.:— egy rendkívül határozott civil ruhás román férfi — élő bizonysága an­nak, hogy Ceausescu 25 éves erőfe­szítései ellenére sem sikerült a ma­gyarok gyűlöletét általánossá ten­ni. Mindent megtesz védelmün­kért. Miután valaki felvetette - áldom az eszét — hogy nem Arad felé, hanem a jugoszláv határhoz igyekezzünk, hiszen sokkal köze­lebb van, a parancsnok kocsiba ült és megkereste azt az útvonalat, amelyen kivezetett bennünket a városból. Jó órát volt távol, addig kollégámmal sikerült bejutnunk a kórtermekbe, sőt az intenzív osz­tályra, lefotózni a sebesülteket. Futva jön értünk egy orvos, sies­sünk le, mert indul a konvoj, a parancsnok által meghatározott útvonalon egy mentőautó kivezeti a magyarokat a városból. Ahogy leérünk, a menet eleje már kifor­dult a kórházkapun, éppen hogy utolérjük őket. Valami hihetetlenül bonyolult útvonalon, a tűzfészkeket kikerül­ve haladunk át a városon, legalább 25-30 kilométert autózva. Az utcákon rengeteg ember, mindenütt megéljeneznek, meg­tapsolnak bennünket. Nagyon kö­szönjük! — kiabálják románul és magyarul. Az ellenőrzési ponto­kon a gárdisták menet közben vizsgálják meg a kocsikat, úgy lát­szik a bennünket vezető mentőau­tó és a szélvédőkön a vöröskereszt garancia arra, hogy a jó oldalon állunk. A városból kiérve fellélegzünk. Alighanem volt is okunk rá, hiszen pár órával később Röszkén a ma­gyar határőrtiszt a következővel fogadott bennünket: — Maguk Temesvárról jönnek? És megúsz­ták élve? Mázlisták. A mentőkocsi a városból kiérve is előttünk halad. Elkísér egész a határig. Útközben meg kell állni, ekkor tudom meg, hogy két Kecs­keméti fiatalember, GAMF-osok, is a mi konvojunkban jönnek, ők a megyei kórház ambuláns felsze­relését hozták. A sietség miatt a nevüket sem sikerült lejegyeznem. A határon a már megszokott ba­rátságos román tisztviselőkkel ta­lálkozunk. Egy utolsó pillantás vissza. A nyitott sorompónál álló román katona még hosszan mutatja utá­nunk feltartott két ujjával a V be­tűt: Győzni fogunk! Kép: Walter Péter Szöveg: Hámori Zoltán

Next

/
Oldalképek
Tartalom