Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-27 / 305. szám
Két férfi Kelebiáról A kórházba érkezésünkkor jelentette be a bukaresti rádió, hogy elfogták Nicu Ceausescut, (a diktátor házaspár akkor még bujkált), most megerősítették a hírt, meg is mutatta a televízió a Ceausescu- klán veszélyes tagját őrzői között. Sikerült szóra bírnom az egyik nemzeti gárdistát is, egy húsz év körüli fiút, aki a felkelés kezdete óta nem aludt, halálosan fáradt és szavai szerint a végsőkig elszánt volt. Molojet ,Tiri a neve és azon kevesek egyike, akik civilként jutottak fegyverhez. Barátjával feltörtek egy rendőrségi gépkocsit, ebből két AKM géppisztolyt loptak el, de mint mondta, nem lőttek vele, amikor a katonaság átállt, beszolgáltatták a fegyvert.- Azért harcolok, mert nem akarom többé szégyellni azt, hogy román vagyok! Ne mondja többé senki a világon, hogy a románok gyávák! MKé; Időközben egyre-másra érkeznek a segélyszállítmányok, elsősorban Magyarországról. Két férfi Kelebiáról hozott gyógyszert és kötszert. Este hatkor indultak, 11 óra körül beszélgettünk. Szá- deczki Dezső, a ruhagyár karbantartó lakatosa és Kollár János, a helyi keltetőüzem vezetője, amint a hírt meghallották, hogy vége a Ceausescu-rezsimnek és nyitott a határ, azonnal elindultak gyógyszert vásárolni. A kisszállási gyógyszertár vezetője, a tompái és kelebiai örvös minden raktáron levő és nélkülözhető gyógyszerét és kötszerét^Stermészetesen ingyen ^ nekik adta, ezzel indultak útnak. Forradalmat csinálni csak tisztességesen lehet Szentesről is újabb szállítmány érkezett^ egy IFA teherutó élelmiszerrel, egyebek között 20 mázsa naranccsal, amit hely híján a kórház udvarára pakoltak le. Az ambulancia előterébetyseg— terítettek nekünk, s a már elérzéke- nyülésig udvarias és barátságos ro-J mán orvosok mindent odahord- tak,. amijük csak volt, szalámis szendvicset, szalonnát, teát, limonádét (akkor még mindenki félt a hírtől, hogy az ivóvizet megmérgezték). Már indultunk volna haza, amikor mozgolódás támadt, izgatottan tárgyaltak a helyiek — orvosok, ápolók, gárdisták — valamit. Végül az ügyeletes főorvos bejelentette: nem mehetünk haza, az utcákon kiújultak a harcok, kimenni életveszélyes. Önök segíteni jöttek ide, nem engedhetjük, hogy bántódásuk essék. Néhány pérc alatt feltuszkoltak bennünket a második emeletre egy kis tanácsterembe — ez a kórház egyébként méreteiben hasonló a kecskeméti megyei kórházhoz —, lehettünk vagy harmincán, onnan pedig egy félóra múltán a hatodik emeletre, ahol üres kórtermekbe küldtek. Ennek az intézkedésnek a magyarázata — bár csak később tudtuk meg az volt, hogy egyrészt a kórházat (annak megtámadásától tartottak), másrészt bennünket féltettek. — A Securítaténak az a módszere, hogy nappal elbújik, éjjel pedig előjön és lő mindenre, ami mozog. Meg kell várni a reggelt, mondta az egyik orvos. Beletörődtünk. Közben jött a hír, miszerint egy francia újságíró mégis kiment a városba, lábon lőtték, most operálják. Egy japán kolléga szerencsésebb volt, őt a nemzeti gárda fogta el, ázsiai lévén terroristának vélték, s visszahozták a kórházba igazoltatni magát. Megkezdődött az év leghosz- szabb éjszakája, •• Tizenkét óra 30 perekor a katonaság harckocsikkaf körbé Vétfé a kórházat, egy órakor tisztán hallatszottak a városközpont felől a géppisztolysorozatok. A villanyt leoltva bámultunk az ablakokon kifelé. A kórház környékén katonák ellenőrizték a terepet, a harcok színhelyére negyedóránként mentek a mentőautók. Nyomjelző lövedékek és jelzőrakéták fényesítették ki az eget. 1 óra 25 perckor újabb Magyarországról jött konvojnak sikerült a kórház udvarára bejutni. Lassan telik az idő. Aki megpróbál lemenni tájékozódni, azt visz- szazavarják. Hajnali öt óra körül egy magyar kocsikból álló konvoj elindult hazafelé. Ők később érkeztek, őket nem engedték fel a kórházba, mint ahogy minket nem engedtek le. Ki érti ezt? Magyar idő szerint 8 óra is van már, mire kivilágosodik. Sietünk kifelé, a kocsiban meghallgatjuk a magyar rádió híreit: Aradon béle- lőttek a tömegbe, utcai harcok vannak a városban. Mintha erre érkezne megerősítő felelet, géppisztoly-, sőt géppuskasorozatok hallatszanak a temesvári belváros felől. A nemzeti gárdisták szerint életveszélyes most elindulni — váljunk. Az este hozott narancsot teherautóra pakolják, az egészet átviszik a gyermekkórházba. Egy szem nem sok, annyi sem hiányzik az udvaron levő, mindenki által elérhető gyümölcsből. Forradalmat csak tisztességesen lehet csinálni. A tűzfészkeket kikerülve, hazafelé Két szakasz katona érkezik teherautón, sokáig tanácstalanul álldogálnak a platón, nagyon fiatalok, némelyikük talán még nem is borotválkozik — és nagyon riadtak. Arghiropol Alexszel és Biczok Máriával beszélgetek, ők reggel jöttek a kórházba, műtős asszisztensek. Szerintük a harcok azért húzódnak el, mert bár a katonaság létszámfölényben vah, felszerelésük és kiképzettségük meg sem közelíti a biztonsági szolgálat profi gyilkosainak színvonalát. — Nézzen rájuk —: mutat egyikük a katonákra — szinte gyerekek. Ezekkel a földet műveltették, építkezésen dolgoztatták őket, ahhoz, hogy bányába kerüljön valamelyikük, elég volt magyarnak lenni. Nem tudnak harcolni, nem is tudhatnak, láttam őket lőni, még egy ablakot sem találnak el a házon, míg a szekusok mesterlövészek, gyilkológépek. Ebben a pillanatban két katona egy civil ruhás férfit tuszkol át a helyiségen, a kórház hátulsó részébe (az alagsorba?) viszik. Ez egy elfogott szekus -^mondja Biczok Mária, --r- Nem hivatásos, hanem besúgó. Fölismerték, elfogták. Most már a nép fog ítélkezni fölöt• Torkola ttiizek a házak tetején. • Kibontják az első magyar segélyszállítmányt. Dr. Nagy István ügyvéd hozta (középen) Szentesről. # 23 óra 45 perc. Újabb sebesültet hoznak. • Ez a magyar fiú haslövést kapott a harcok kezdetén. t „Én nem akarom szégyellni többé, hogy román vagyok.” • Veselövéses sebesült az intenzív osztályon. te. Tudja ezek úgy harcolnak, mint a sarokba szorított vadállat. Tudják, ha veszítenek, nem élik túl. ' Nem lenne célszerű büntetlenséget ígérni nekik, ha leteszik a fegyvert? — De hát nem maradhatnak teljesen büntetlenül! néz rám szinte kétségbeesve. Enyhén szólva nem erősítette meg amúgy is ingatag nyugalmunkat áz, hogy itt őrzik a szekusokat. (Pedig ekkor még nem is tudtuk, hogy a biztonsági szolgálat kórházakat is megtámad, nem tudtunk a brassói vérengzésről). Tíz óra már elmúlt. A katonákat a környező házak tetejére irányították biztosítani a kórházat, hiszen a Securitate bevett módszere, hogy háztetőkről lövöldöz. A katonai parancsnok’.:— egy rendkívül határozott civil ruhás román férfi — élő bizonysága annak, hogy Ceausescu 25 éves erőfeszítései ellenére sem sikerült a magyarok gyűlöletét általánossá tenni. Mindent megtesz védelmünkért. Miután valaki felvetette - áldom az eszét — hogy nem Arad felé, hanem a jugoszláv határhoz igyekezzünk, hiszen sokkal közelebb van, a parancsnok kocsiba ült és megkereste azt az útvonalat, amelyen kivezetett bennünket a városból. Jó órát volt távol, addig kollégámmal sikerült bejutnunk a kórtermekbe, sőt az intenzív osztályra, lefotózni a sebesülteket. Futva jön értünk egy orvos, siessünk le, mert indul a konvoj, a parancsnok által meghatározott útvonalon egy mentőautó kivezeti a magyarokat a városból. Ahogy leérünk, a menet eleje már kifordult a kórházkapun, éppen hogy utolérjük őket. Valami hihetetlenül bonyolult útvonalon, a tűzfészkeket kikerülve haladunk át a városon, legalább 25-30 kilométert autózva. Az utcákon rengeteg ember, mindenütt megéljeneznek, megtapsolnak bennünket. Nagyon köszönjük! — kiabálják románul és magyarul. Az ellenőrzési pontokon a gárdisták menet közben vizsgálják meg a kocsikat, úgy látszik a bennünket vezető mentőautó és a szélvédőkön a vöröskereszt garancia arra, hogy a jó oldalon állunk. A városból kiérve fellélegzünk. Alighanem volt is okunk rá, hiszen pár órával később Röszkén a magyar határőrtiszt a következővel fogadott bennünket: — Maguk Temesvárról jönnek? És megúszták élve? Mázlisták. A mentőkocsi a városból kiérve is előttünk halad. Elkísér egész a határig. Útközben meg kell állni, ekkor tudom meg, hogy két Kecskeméti fiatalember, GAMF-osok, is a mi konvojunkban jönnek, ők a megyei kórház ambuláns felszerelését hozták. A sietség miatt a nevüket sem sikerült lejegyeznem. A határon a már megszokott barátságos román tisztviselőkkel találkozunk. Egy utolsó pillantás vissza. A nyitott sorompónál álló román katona még hosszan mutatja utánunk feltartott két ujjával a V betűt: Győzni fogunk! Kép: Walter Péter Szöveg: Hámori Zoltán
