Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-02 / 286. szám

1989. december 2. • PETŐFI NÉPE • 5 KAMARÁS ISTVÁN: Édeskés történet Mikulásra MIKULÁSRA FELVÉTEL ITT! Ez nagyon érdekelte. Éppen az egyik eligazító végére érkezett. Tizenhét pontba foglalták össze a ngeghízásos munkaviszonyba lépő Mikulások jogait és kötelessé­geit. „A vállalat biztosítja a Mikulások lelkiismereti szabadságát és vallásuk szabad gyakorlásának jogát” — ez volt az utolsó pont. Rövid balesetvédelmi tájékoztató következett: villamosra felugrál­ni, bottal hadonászni, a puttonyba nyolcvan kilónál többet helyezni, szakállban dohányozni életveszélyes és tilos. Ezután már csak a hozott felszerelés felülvizsgálata volt hátra: sísapkát, zászlórudat, huszármentét, cserkészővet, női csizmát, ministráns karinget, hen­testáskát, püspöksüveget, kettőskeresztet és saját szakállt nem fogadtak el. A menetoszlop most már elindulhatott a jelmezköl­csönzőbe. Mint a barmok — hajtogatta az eperajkú a kiadóban, és időnként azt is hozzátette, hogy azonnal kihívja az URH-t. Mégsem lett csend, de az eperajkú könnyedén túlordította őket. ■— Mindenki Mikulás? Türelmetlen zúgás volt a válasz, majd' valahonnan lentről egy furcsa, sivító hangocska tört fel, , Én szamuráj vagyok. Kis keszeg emberke bukkant fel egy pillanatra, de azonnal visz- szanyomták, többé senki se látta. Először az utcán próbálkozott, de a Csemege előtti Mikulás elküldte a jófrancba, az Úttörő Áruház előtti Mikulás pedig botját is használta. Megismerkedett még a Centrum-Mikulással, a Szö- vosz-Mikulással, az ÁKV- és a Müveit Nép,az OSZK- és a KMK- Mikulással, valamint számos Közért-, Gyümért- és Piért-Mikulás- sal. Rendesek is akadtak közöttük. A Wesselényi utcánál erős karok ragadták meg, egy gépkocsiba tuszkolták. Égy közeli szak- szervezeti művelődési háznál álltak meg, de azonnal elengedték, mert egy másik kocsiból egy másik Mikulás szállt ki. Visszament a körútra, de nem tudta tervét végrehajtani, mert vagy a Mikulások, vagy a sietős járókelők akadályozták meg benne. Egy rendőr is igazoltatta, gyanakodva nézegette ócska papírjait, dujuszpikingüsezte, de meg se várva válaszát, elengedte. A Bérkocsis utca reménnyel töltötte el Annakidején egy myrai nemesembernek három lányát mentette meg az erkölcsi zülléstől oly módon, hogy három egymást követő éjjel egy-egy zacskó ara­nyat dobott be az ablakukon. Az ablakok itt nagyon magasan és zárva voltak; ezért sorra az ajtókon csöngetett be. Sehol sem örültek neki. A legtöbben a tévé elő! álltak fel, egy-két helyen adtak neki néhány forintot, másutt közölték, hogy már elkésett, megint máshol, hogy köszönik, de krampusszal lett meg­rendelve, ahol pedig jóI indult, kiderült, hogy ő mégsem az Elemér bácsi. így aztán a tanítók, a leányok, á tengerészek, a tűzoltók, az utazók, a búcsújárók, a halászok, a kereskedők, a molnárok, a mészárosok, a gyógyszerészek, a sörgyárosok és a Mikulások 1 - védőszentje végleg megértette, hogy mégsem a Mikulás hozza az ajándékot. Most már arra is élesen emlékezett, hogy éppen evvel a felismeréssel kezdődött csodatevői működése. A csodára azonban még sokáig nem szánta rá magát, pedig csak egy csengőt kellett volna megnyomni. — Engem keres? — szólította meg egy hatalmas, radírarcú asszony, aki egy üres szemétvödröt lóbálva a kezében, felfelé futott a lépcsőn. Önnek van három leányú, ügye? — kérdezte Miklós. Az asszony kissé meglepődött. — Igen, Égyedül neveltem fel őket. Az egyik lányanyaotthon- igazgató, a másik Nemzetközi Vöröskereszt-attasé, a harmadik pedig országos gyámhatósági főelőadó. Nekem most már csak egy albérlőm maradt, de az nem dohányozhat, és nem fogadhat vendé­geket. Miklós érezte, hogy teljesen elgyengül, kiüresedik, semmilyenné válik, mint szokott a csodák előtt. A radírarcú mintha észrevette volna, mit akar. — Velem izéljen a szaktárs, én ateista vagyok. Öt, érti, öt percre bemehet. A vacak szobácskábán egy ládaszerü szekrényen kívül egyetlen sodronyágy fért el. Ezen ült teljes harci díszben a szamuráj, és az Egri csillagokat olvasta, de oly mohón, hogy észre se vette a- belépőt. Egy másik könyv is hevert a szekrényen, a Dióbél királyfi, erre helyezte Miklós az almát és a három szem mandulát. Az egyik mandula ostobán legurult, amire a szamuráj hatalmasat ugrott, és védekező állásba helyezkedett. — Csak én vagyok — békitgette Miklós. ' — Maga ugye az ablakon át jött he? — kérdezte a szamuráj, amikor megnyugodott. — Nem, nem — mosolygott Miklós. A szamuráj álmélkodva nézett rá. — Á háziasszony engedett be — magyarázta. — Csoda... — motyogta a szamuráj, és zavartan hellyel kínál­ta. KÖNYVESBOLTI KESERGÉS Kiadványok az ünnepekre „SZERETTEM VOLNA MEGSZÜLETNI, MIELŐTT MEGHALOK” Műterem-látogatás Bodor Miklósnál Az elmúlt héten tájékozódhattunk a kará­csonyi könyvvásár várható kiadványairól. Az idén 39 kiadó 205 újdonság megjelenteté­sét ígéri, aminek a fele már a boltokban van. Köztük jó pár könyvcsemege, s őszinte örö­münkre, sok a gyermekkönyv. Szép kiadású, gondos kezek nyomdai és kötészeti munká­jaként elkészült kötetek között böngésztem a hét végén. Papp-Váry Árpád—Hrenkó Pál: Magyarország régi térképeken (Gondo­lat—Officina, 890 Ft), Petőfi-költemények (Helikon, 260 Ft), Szakácskönyv az egészsé­gért (Közgazdasági, 240 Ft), A magyarok bejövetele (Háttér—Editorg, 850 Ftf, Muzsi­káskönyv (gyermekeknek!) (Tünde, 580 Ft), Várady fái—Borbély Anikó: Kalotaszeg- Felvég^Zrínyi Ny.; 298 Ft).. Csak egy pár az elmúlt napokban boltba került könyvújdonságokból. A könyvárak már csillagászatiak! Alig van olyan hét, hogy egy-kétezer forint körüli kötet ne kerülne az elárusítókhoz. Egyre inkább elérhetetlenek lesznek számunkra a könyvek! Emfékszem, amikor dolgozni kezdtem, egy kiló kenyér három forint volt, egy diák­könyvtári vagy olcsó könyvtári könyvet ugyanennyiért vehettünk meg. Kenyérként faltuk ezeket á köteteket, megkóstolhattuk a „saját könyv” ízét, á könyvgyűjtés örömét! Ma a diákkönyvtári könyvek átlagára 30 Ft és elég ritkán jelennek meg, mert a kiadó ráfizet megjelentetésükre. Hogyan lesznek gyermekeink olvasó emberkék;ma a kötelező olvasmányaik és a szótárak megvásárlása, a saját, klasszikus irodalmat őrző házikönyv- tar gyűjtése sok család számára komoly anyagi. tehertétel,, vagy már elérhetetlen álom?! Könyvtáraink költségvetése egyre csökken — legjobb esetben stagnál —a könyvek ára rohamosan emelkedik: A klasz- szikusok, a kötelező olvasmányok régen nagy példányszámmal szerepeltek a közgyűj­teményekben, ma alig egy-két darabot tud­nak csak megvásárolni a könyvtárak. Miből fognak tanulni a gyerekek? Maga megvenni nem tudja, a könyvtárakban nincs elég... csodálkozunk, hogy a fiatalok többsége nem érez rá az olvasás gyönyörűségére, a nagy tehetőségre? Hogyan lehetne könyvszeretővé nevelni őket, így? (Tudtommal a könyv­kiadók közül egyedül a Móra próbált kiutat keresni — saját könyvterjesztéssel — a gye­rekek számára viszonylag olcsón értékes munkák sorát közreadva a Móra Könyv­klub tagjainak.) Régebben a könyvkiadók bizonyos kiad­ványok olcsó megjelentetéséhez állami támo­gatást kaptak. Ez a dotáció továbbra is szük­séges lenne, legalább a jövőnk alapjait meg­teremtő generációt, az ifjúságot kiszolgáló Móra és Tankönyvkiadó, az ismeretterjesztő profillal működő, s igazán igényes ki­adáspolitikával tevékenykedő Gondolat, a kortárs magyar irodalmat publikáló Magve­tő, no még bizonyos szakkönyvek piacra ke­rülését támogatni kellene. Gomba módra szaporodnak az új kiadók, a könyvpiac egy­re inkább áttekinthetetlen, iszonyatos pél­dányszámban jelennek meg a krimik, a ponyvák. Valahogy, valahonnan, valami ro­vására (pl. lektűrirodalöm megadóztatásá­val) vagy adókedvezménnyel támogatni kel­lene a támogatásra szoruló, alapműveltséget adó könyvkiadást! k. m. Kevesen vannak, akik oly alapo­san ismernék az Alföld falvait, dűlő­útjait; építészeti és népművészeti emlékeit, mint a Kiskunhalason élő Bodor Miklós grafikus- és festőmű­vész. Kinek talán majd csak a jövő generációk értékelhetik igazán „kincskereső” szorgalmát. Évekig nap mint nap útraindult, hogy kar­tonlapra mentse a Kiskunság tájait, növényeit. Számba vegye a Szent János- és Szent Vendel-szobrokat, a faragott határköveKet és a korpu­szokat. A művészet talán legszerényebb, legkisebb eséllyel induló eszközét használja mindenhez; a tusvona­lat. Az így dokumentált látvány azonban, sajátos képszerkesztési elvei szerint, át is alakul. Fölma­gasztosul egy-egy részlet. A mű-» vész szabad asszociációival átíró­dik a vízió alapstruktúrája. A mo­tívumok — bár realisták — új, ere­deti mondandót képesek közvetí­teni. A gondolat és az érzés erővel tölti föl a csak a jelzés minimumá­val létrehozott művet. E sajátos alkotói módszer kikísérletezője egy idő óta olajfestményekkel is jelent­kezik a tárlatokon. A művészetba­rátok hamar megszerették lírai töl­tésű, pasztellszínekkel építkező tá­jait, csendéleteit. A legutóbbi har- tai kiállítása egyértelmű bizonysá­gát adta: Bodor Miklós otthonra lelt a színek világában is ... JE- Kérem, idézze föl, mikor és ho­gyan született meg a Bodor-grafika ? Rajzolni, rajzolni, rajzol­ni... Kisgyermekkorom óta nem hozott lázba más, csak ez. A ceru­za és a papír volt minden szenvedé­lyem, bánatom és örömöm. A sze­gény parasztok kemény életét él­tük, alig tudtam hozzájutni a leg­elemibb kellékekhez is, de ha raj­zolhattam, minden nyomorúságo­mat elfelejtettem. Ipari tanuló­ként, majd munkásként is folytat­tam a kísérletezést. Később peda­gógus lettem és népművelő. Szege­den elvégeztem a tanárképző ma­gyar—rajz szakát, igyekeztem ma­gam köré gyűjteni ^azokat, akiket hasonló vágy űz. Úgy gondolom, értékesnek mondható munka folyt a kiskunfélegyházi és a kiskunmaj- sai művelődési központok képző- művészeti köreiben. Számomra komoly iskolát jelentett a közös munka. Az 1960-as évek elején kezdtem fölfedezni, hogy mondan­dómat igazán ezzel az azóta is használt alkotási módszerrel tu­dom kifejezni. Tíz évig dolgoztam, míg végre észrevették a kiállítás­szervezők, hogy így is lehet... — Ha jól emlékszem, Petőfi Sán­dor születésének 150. évfordulója, vagyis 1973 hozta meg a nagy áttö­rést, a felfedezést. — Igen, akkor valahogy össze­jöttek a dolgok. Beért a-tíz év szor­galma ... — Gondolom időben felfigyelt a közeledő évfordulóra. Készült és nyert... — Lehet, hogy ez így látszik, látszott, de másként történt. Az Alföld-szerelem régi keletű nálam. Kerékpárral, motorral vagy gya­log már többször is bejártam ezt a Kiskunság néven emlegetett cso­dát. A régió teljes panoptikumát szerettem volna megörökíteni. így nem volt véletlen, hogy akaratla­nul is közel kerültem ahhoz a világértelmezéshez, ami Petőfi ver­seiben is tükröződik. Több grafi­kánál— már az évforduló kapcsán — elég volt csak egy-egy verssort aláírni. Sokan megnézték a kiskunfélegyházi és a kecskeméti kiállításaimat. A Móra Ferenc Múzeum nagyon szép katalógust adott ki az alkalomra. Jó kritiká­kat kaptam... — Vagyis befogadta a közönség és a szakma is... — Ez azért túl szép lett volna. Nem így történt. De ezt nem pa­naszként mondom. Mindig voltak barátaim, pártolóim, akik mellém álltak, segítettek. Alak megértet­tek. \-rr- Ön azt mondta, jó kritikákat kapott.. . BS- Igen, de amikor kértem a fel­vételemet a művészeti alapba, el­utasítottak. A vonalgrafika, mon­dották, „igazából nem honos a nagy művészet berkeiben”. Az ak­kori szaklektor szecessziósnak mondta munkáimat, ami egyet je­lentett a legkeményebb megbélyeg­zéssel. Supka Magdolna egy alka­lommal finom tapintattal így mondta: a Bodor-rajznak igazán most nincs itt az ideje. Volt olyan bírálóm, aki merevnek, kínnal ké­szültnek tartotta műveimet. Vol­tak, akik szűrrealistának, mások mesterkélt realistának tartottak. — De az eredetiségét, gondolom, senki sem vitatta ... — Nem. Bizonyítható volt, hogy a grafikában egyéni úton ha­ladok. Persze voltak nagy példaké­peim. Mindenek fölött Picasso. Szerettem Vajda Lajos munkáit is. Bár az Alföld jelentette számomra a kimeríthetetlen forrást, úgy gon­dolom, sokat kaptam a kortárs szentendrei alkotóktól. — A hetvenes évek második felé­ben igen gyakran jelentek meg al­kotásai az országos és a helyi sajtó­ban.- Az újság- és folyóirat-szer­kesztők figyelme a Petőfi-jubileum után sem lankadt. A Petőfi Népe és az országos lapok is közölték raj­zaimat. Egyik nagy segítőmnek, fölfedezőmnek í tartom például Csoóri Sándort. Egyszer Majsán elvitt tőlem egy válogatást, ami az­tán folyamatosan meg is jelent kü­lönböző orgánumokban. Ottho­nom vqlt a Forrás is ..., — Vagyis nem lehet oka panasz­ra. — Nagy szerencsémnek tartom", hogy itt élhettem Bács-Kiskunban. Bár sokan támadják manapság az elmúlt idők állami és pártvezetőit, én nem állhatok a kritikusok közé; nekem ugyanis sokat segítettek. Megbízásokat kaptam, ösztöndí­jakat nyertem. Figyeltek rám, hogy mit csinálok. Tudok-e egyál­talában élni? Más megyékben, nem t alaptag művészek, nem voltak ilyen szerencsés helyzetben. — Es a nyolcvanas évek hogyan teltek el? ' — Szerencsére munkával. Per­sze már nem fedeztek fel ismét: tudták, hogy vagyok, hogy élek. A személyes életemben viszont óri­ási változás történt. Ötvenöt éves voltam, amikor beláttam: végre a saját életemet kell élnem. Alkotni! De nem csák mellékesen. Öt évvel a nyugdíj előtt otthagytam az állá­somat, és kiköltöztem egy Szánk környéki tanyára. Nem menekülés volt ez. Szerettem volna megszület­ni, mielőtt meghalok. Feleségem­mel szinte mindenünket feladtuk, hogy e terv megvalósuljon. Ezt tar­tom eddig életem legnagyobb vál­lalkozásának ... — Csendre és nyugalomra vágy­tak? — Nem ez volt a fő szempont, bár tagadhatatlan: örültünk a csendnek, a magánynak. De a fő feladat inkább a világ újrafölfede- zése volt. Nagy lendülettel indul­tam e vágyott kalandra, pedig nap mint nap számba is kellett ven­nünk, hogy másnap mi kerülhet majd az asztalunkra. Volt már egy nagy gyűjteményem a karcolt népi motívumokból: A lehető legtelje­sebben szerettem volna megismer­ni a magyar folklór formavilágát, „díszítőlogikáját”. Aztán követ­keztek a feszületek, faragott oszlo­pok, haranglábak, Szent Vendel­és Szent János-szobrok. t—— De az újjászületésbe is bele lehet unni, ugye? Legalábbis arra következtetek abból, hogy most nem a pusztán, hanem egy kiskun- halasi panelház második emeleti la­kásában beszélgetünk. —í A mi kivonulásunk — leg­alábbis ami az életlehetőségeinket illeti — kudarccal végződött. Gaz­dagok voltunk, de nem tudtunk megélni. Hétszázötvenezer forint­ra zsűrizett grafikai gyűjtemé­nyem, volt — szinte házaltam vele, hogy kinek kellene — de kenyérre nem mindig tellett. Végül a kiskun- halasiak fogadtak be. Hozzásegí­tettek egy bérlakáshoz, amibe az elején nem is tudtunk bútorokat tenni. Aztán segítőkre találtunk. A Papíripari Vállalat halasi gyára munkát ajánlott. Ez a vállalás iga­zán a toliamnak való. Külön nye­reség, hogy a munkámhoz szüksé­ges papírt is megkapom a vállalat­tól. Döbbenetes egymásra találás volt: a világhírű halasi csipke — míg a harmincas években kikisérle- tezett — stílusa és az én rajzaim tökéletesen egybevágnak. A Házi­ipari Szövetkezet megrendelésére több tervet készítettem. A Szent István-palást körcsipke 1984-ben vásárdíjas lett a BNV-n. — Nemrég Hartán festményeket láthattunk Öntől. A művész belső késztetése, vagy a jobb megélhetés vágya adta a kezébe az ecsetet? — Én mindig szerettem a színe­ket. A grafika mellett akvarellel, pasztellal is foglalkoztam. Olajjal három éve dolgozom. Nem taga­dom, részben a piac ösztönzésére kezdtem hozzá: a Horizont alkotó- közösség szervezőinek javaslatára. A kalimajori művésztáborban a kollégák sok mindenre megtaní­tottak. Bár úgy gondolom, ezek az alkotások is közeli rokonságban vannak a grafikáimmal. Igen ne­héz fölváltva, grafikával és festmé­nyekkel is foglalkozni. A tusrajzo­kat szívesebben készítem, a festés­nél gyakran érzek szorongást, gör­csöt. De minden rossz érzés elmú­lik, amikor elkészül egy-egy kép. Legnagyobb vágyam, hogy a grafi­káimhoz méltó festményeim legye­nek. Remélem, még kaphatok a sorstól elég időt ehhez... Farkas P. József DOBOZI ESZTER: KÓBORLÁSAIMBÓL 5. (Erdély) ráncok a hűvös köveken s halálát tettetőn megannyi nagy páncéljába záruló fiogár dermedt, rebbenéstelen szemek csendes apátiája néznek csak sehová vissza a csontgödörbe talán messzi kutak visszhangzó üregeibe mintha a hold túlfelével mutatná magát fordulnak feléd, utazó ’ s viaszos fehéreivel belőlük így kiált ami már szólani ’ egy tekintet lassú elmozdulásaival jelezni se mer GYŐRRE ZOLTÁN: Letargia mi vonz e holdsivár tájra hol kotrógép kavicsot harap hogy a hánykódó őselemből kifogd a beletett halat elmerengj múlton jövőn (lesz-e?) sorson mely lassan betelik csattog a kotrógép állkapcsa kövek kúsznak a kezedig hátul földtörténetikorok csíkjai ereznek partot levélárnyék hull rád zizegve májfoltosodik az arcod távol torlódó hegyek vélnéd lomha tevecsorda vonul fölötte szürkés por gomolyog púpjaik közt már alkonyul állsz az estébe átbillenő délután kihűlt tenyerén éjoduból nagy sötét madár közelít feléd feketén kondenzcsík-kötélen lóg a nap rothadó óriás-narancs valahol már fogalmazódik ellened a végső parancs füzesből szél indul lúdbőrzik borzong a kavicsbányató villámívfény hasit szemedbe ’ s érzed az jön mi várható PUSZTAI ZOLTÁN: Harmadnapon későn értem haza. barnasöröktől kapatoson, osontam fel a lépcsőn, bocsánatkérőn kushadtam lábaid elé — napzárta ment éppen a televízióban; egyszerre hallottam horkolni az összes szomszédokat: Júdást, Heródest, madonna arcú Caligulát, álltában aludt megannyi fáradt vízhordó, nem várta senki a háromkirályokat '—- inaszakadt öszvérek topogtak üres jászol előtt, nem simíthattam gyűrött párnádat, aludtál te is. nem mondtam mikorra jövök; nem tudtál várni tovább — DÉÁK MÓR: Egy nyár Kék volt a szemed, kék olyan kék, amilyent őrült festők ecsetjei álmodnak ágaskodva — mézszinű hajadon megikrásodott a napfény. Arccal a földre borulva aludtam el, hangya mászta meg számat. A napot én rúgtam föl az égre játékból, te tudtad ezt, s szerettél. Kelj fel, ráztál, vállad fölül méhek és darazsak csapódták a szemembe, elvakitottak, prüszkölnöm kellett, kelj fel, ráztál, egy nyarunk van, s te átalszod. Faágak egymásba fűződő ujjai s üzekedö suszterbogarak lesték el, mit csinálunk. Kicsit gyorsabban forgott a fold, hamarabb jött az este. Nem tudom, ki teremtett, én akkor teremtettem. A nap leesett, s hiába kerestük, ürgelyukba gurult. Szólongattalak, hiába, kezemben a holddal, világítottam neked, de árnyékom se volt. Hangya csípte véresre a számat, nincs ize a csókoknak azóta. Arccal a földre borulva aludtam el, szólongattalak álmomban, hiába.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom