Petőfi Népe, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-08 / 265. szám

1989. november 8. • PETŐFI NÉPE • 5 Százon túl—a Vasárnapi Újság CSENDES HÁZI ÜNNEP­SÉG, elnöki nívódíj és a hallga­tók tízezreinek gratulációja kí­sérte a Vasárnapi Újság száza­dik adását. A rádióműsorok rengetegében nem nagy ese­mény, ha egy jól eltalált cím és a hozzá illő magvas tartalom he­tente ráköszön a hallgatóra. A Vasárnapi Újság „élettörténe­te” azonban más megítélés nlá esik, mert amikor kilépett a nyil­vánosság elé, a pártállam még mindenütt a helyen volt, a sajtó­irányítók naponta boníbázták véleményeikkel, nemtetszést nyugtázó kritikáikkal a Rádiót, kiváltképp a Vasárnapi Újságot. Kétségkívül ingerlőén hatott a merész tematika, a homály­ból előlépő egykorvolt politi­kusok, és fájdalmaikkal, meg­aláztatásaikkal színre lépő civi­lek megszólalása. A műsor még az 1988-as májusi pártér­tekezlet előtt tabukat döntött halomra: Erdély, 1956, Nagy Imre és sorstársainak igaztálan halála nyílt és őszinte megvilá­gítást kapott. A Vasárnapi Újság szerkesz­tői nem féltek a magyar társa­dalom teljes skáláját felmutat­ni, Nem számított a foglalko­zás, a politikai hovatartozás: megszólalhattak volt arisztok­raták, horthysta tisztek, ÁVH- sok; a sokáig hallgatásra ítélt főpapok, az MSZMP politiká­ját j bíráló tanárok, jogászok, újságírók. Szóhoz jutottak két­keziek, akik egy-egy hiteles élet­helyzettel — önnön sorsuk da­rabkájának felvázolásával — pecsétes valóságot tártak a hall­gatóság elé. Á MAGYAR TÁRSADA­LOM arcáról — hogy szép las­san lepereghettek a lakkozások — nem kis szerepet vállalt a Va­sárnapi Újság. Ma már szinte köztudott: a, szerkesztőséget nemegyszer kényszerítették fegyverletételre és teljes vissza­vonulásra. ,A Rádió házatáján az sem ismeretlen: a felelős szer­kesztő és csapata még az MSZMP 1988-as májusi pártér­tekezlete után is kötéltáncot járt, a Rádió főnökei és a párt­központ még hatalomban-lévő hatalmasai között. Gyakori volt a megintés, a szerkesztői szuverenitást sértő beavatko­zás. A szerkesztőség j— a kezdet kezdetén—hallgatóságával sem volt teljesen szerencsés. A bátor hang meghallói felkapták ugyan a fejüket, de nem tudták mire vélni a dolgot. Azok pedig, akik szentnek és sérthetetlennek tar­tották az MSZMP-t és vezetőit, azok, akik a másként gondolko­dást velejéig romlott jelenség­nek, a szocializmus első számú ellenségének tekintették, csak gyűlölettel és kiátkozással vol­tak képesek reagálni a Vasárna­pi Újság friss hangjára. TULAJDONKÉPPEN E GYORS KARRIERT befutó rádióműsor feletti összecsapá­sok világítottak rá vitakultú­ránk igen alacsony voltára, de­mokratikus gondolkodásunk hiányosságaira. Negyven év er­kölcsi-politikai csődje jutott ki­fejezésre a szerkesztőséghez ér­kező levelek hangvételében. Ér­demes itt, e ponton nyugtázni: a Vasárnapi Újság lakkozás és köntörfalazás nélkül adott köz­re teljésen ellentétes tartalmú le­veleket. Példaértékű ez az elfo­gulatlanság. Nem tört egyolda­lúságra, valakiket vagy vala­mely csoportosulásokat nem tá­mogatott ilyen vagy olyan levél­igazságokkal; az episztolákat nem csonkította meg. A szer­kesztők — vélhetően — abból indultak ki: a hallgató, bár poli­tikai kultúra dolgában sovány koszton élt az elmúlt évtizedek­ben, nagykorú, döntőképes és igazságérzetében még nem meg­nyomorított. . Ez a látszólagos fésületlenség emeli ki a rádióműsorok folya­mából a Vasárnapi Újságot, nincs benne rejtett pedagógiai kelepce, nem sugalmaz, nem akar mindenáron állásfoglalás­ra késztetni. Egyet azonban akar: gondol­kodtatni, szolid tűnődésre invi­tálni. A manipulációtól és a gya­kori csúsztatásoktól sem tartóz­kodó sajtó-rádió- és tévécsata évadján ez igazán nagy erény. Pár kánynL-ászíó KÉPERNYŐ A zsinagóga és Katalin A televízió rácsodálkozásos éveiben a kecskeméti jegyzetírótól elvárták Bács-Kiskunban élő ol­vasóink, hogy nyomtatásban is örökítődjék meg, ha megyénk szóba, illetve „képbe kerül” vala­melyik műsorban. Tehettük: vi­szonylag ritkán tévedtek erre a Szabadság téri kollégák. Kevés volt a közvetítőkocsi, meg a napi­díj meg az információ. Ha mégis: valami vidékit követelt a műsor­rend, akkor -7- tisztelet a kivétel­nek — az ügyhöz méltatlan lel- kendezéssel, mindig kiszámítha­tatlan rögtönzésekkel strigulázták a feladatot. A vidéki tévéstúdiók, a közvetí­tőlánc korszerűsítése révén mind valóságosabban van jelen a tévé műsorában az egész Magyaror­szág. Az érdem elsősorban az Ab­lak című műsoré, a tévé első iga­zán országos magazinjáé. (Nem véletlenül: vezető munkatársai, meghatározó egyéniségei közül többen vidéken kezdték pályafu­tásukat.) Ma már nem siet a televíziósok üdvözlésére a tanácselnök, ha egy-egy stáb megtiszteli a telepü­lést. A tanácsi ember is, a stáb is teszi a dolgát. Az újságíró is csak akkor tudósít a tévéműsorok „megyei vonatkozásairól”, ha va­lamilyen, nem" helyi szempont ezt indokolja. Mint az elmúlt héten. lj»az, megért volna még néhány műsorpercet az apostagi zsinagó­ga bemutatása, de így is érzékel­tette, hogy miért gyarapodtunk a Duna menti falu zsinagógájának szakszerű felújításával, miért te­kintik szakemberek a műemléki helyreállítás szép példájának ezt a vállalkozást. (A dokumentumfilm operatőre Scheibner Károly, ren­dezője Kútvölgyi Katalin.) Bizony, szégyénkeztem a Vigyél magaddal... -t nézve. Két évtize­de járom Bács-Kiskunt, évente legalább egyszer írtam Kalocsá­ról, olykor az úgynevezett cigány- kérdéssel is foglalkoztam, de Sztojka Katalinról most hallot­tam először. Vele is gazdagodott a yáros, a megye, az ország. Köszönet a televízió műsorszer­kesztőinek, a Premier gazdáinak, hogy országos nyilvánossághoz segítették a kalocsai cigánylány sorsával égető gondjainkra, teen­dőinkre figyelmeztető filmet. Ő a kamerák nélkül is hozzáér­tően, hivatástudattal, ügyesen szolgálta fajtáját, építette önma­gát. Tárgyalt vele a tanácselnök - akik pedig, bizonyos ügyek­ben, nagyon elfoglalt emberek, tudható az e heti Szomszédokból —, nem hagyta magát kisemmizni értetlenektől. Biztos vagyok ab­ban, hogy a legközelebbi választá­son tanácstag lesz, hivatalosan is beleszólhat az ügyekbe, érvénye­sítheti javító szándékát, segítő­készségét. Hála a dokumentumfilmesek­nek, könnyebben megnyílnak az általa és az általa is képviselt ügyek előtt még zárt ajtók. Böjté József Vigyél magaddal... című 1 nincs rá jobb minősítés — interjú-riportja méltó folytatója a televízió egy-másfél évtizeddel ko­rábbi, majd Magyar József és mások nevéhez kötődő élményes, az érzelmeket felkavaró, elgondol­kodtató, a közvéleményt befolyá­soló, ügyeket előremozditó doku­mentumfilm-vonulatnak . A fesztiváldíjas film eljut-e a mozinézőkhöz is? (Elismerés illeti a Hírős Filmet az ügy felkarolásá­ért.) GÚZSBA KÖTÖTT ÖNÁLLÓSÁG Ganzos gondok igazgatóváltás után Egy “hagy múltú gyár fokozatos ellehetetlenülésére tett pontot 1988. január elseje, amikor a nagy- vállalat darabjaira esett szét, s a szanálással hét gyáregysége önál­lóvá vált. Most, Ganz Abrahám születésének 175. évfordulóján, a hét vállalat szerte az országban őr­zi nevében a nagy előd emlékét, s próbál az önállósággal élni, de leg­alább a nagy névbe kapaszkodva talpon maradni. A kiskunhalasi gyáregység, élén Csányi Józseffel, szintén kiharcolta magának a névmegtartás jogát, re­mélve ezzel, hogy a piacot is meg­tarthatja. Az önálló gyár frissen alakult, tizenhárom tagú vállalati tanácsa Csányi Józsefet tíz-három arányú szavazattal akkor öt évre megerősítette igazgatói tisztében. Most híre futott a városban, hogy ugyanez a vállalati tanács puccsszeftkakcióvahmeaeszteUe az - igazgatót. Mi ebből az igazság? ­A 'halasi gyár irodaépületeben már a megbízott igazgató, Gidai János fogad, dr. Födi István jogta­nácsossal és a vállalati tanács elnö­kével, Kis Pitémével. —Annyi igaz a hírből—mondja Kis Péterné —-, hogy a vállalati ta­nács ülésének tervezett napirendi pontját az ülés napjának reggelén kényszerültem megváltoztatni, mert a tanács nyolc tagjának alá­írásával egy előterjesztést kaptam, amelyben kérték: azonnal tűzzük napirendre az igazgató beszámoló­ját az eddig végzett munkáról. Ezen az ülésen, a vitában az igazgató elis­merte; hogy képtelen a megválto­zott körülményekhez alkalmaz­kodni, nem tud lépést tartani a fel­gyorsult változásokkal, helytállni a hetente, naponta kialakuló új hely­zetekben. Ézért kérte felmentését, amelyet a tanács elfogadott, elis­merve jó emberi tulajdonságait. — Mi volt az előzménye ennek a váratlan előterjesztésnek? Kívülről úgy tűnt, jó úton halad a Ganz, a félévet nyereséggel zárta. — Amellett, hogy a féléves 21-22 milliós nyereség igaz, a gazdasági hanyatlás folyamatosan érzékelhe­- tő volt— mondja a vt elnöke. •- Ät T avaly még ki sem láttunk az osztozkodásból — veti közbe Gi­dai János. — A gazdasági gondok az első önálló évünkben, 1989-ben mutatkoztak meg. A háromnegyed évben már csaknem másfél milliós a veszteség. — Ennek egy része előre látható volt — véli Kis Péterné —, mert a télen, kora tavasszal néhány olyan, kétes kimenetelű, munkát vállal­tunk, ami inkább veszteségesnek, mint nyereségesnek ígérkezett, de akkor a dolgozóink megtartása volt az elsődleges célunk. Erre a gyors gazdasági romlásra azonban nem számítottunk. — Volt ugyanis munkánk —: folytatja a megbízott igazgató —, de az még a nagyvállalatból adó­dóan. Bíztunk a folytatásban, s a várható piac reményében kockáz­tattunk. Olyan vasszerkezeti mun­kákat is vállaltunk, ami eleve nem kecsegtetett nagy nyereséggel, de hozhatott, volna más, nyereséges megrendelést. Ezek nem jöttek be. ^—'Melyek a sikertelen exportte­vékenység okai? — Egyrészt az, hogy kiszolgálta­tottak vagyunk a külkereskedők­nek, nincs közvetlen kapcsolatunk megrendelőinkkel. A sikeres piac egyik feltétele a gyorsaság. Öt-hat lépcsős üzletbonyolítás mindennek nevezhető, csak gyorsnak nem. Másrészt olyan abszurd helyzet állt elő a szanálással, hogy most hét Ganz-vállalat azonos termék­skálával próbál betörni a piacra. Egy-egy nagyobb megrendelés ese­tén — bár nagyon kevés ajánlat t Százhetvenöt éve született Ganz Ab­raham. (Horváth Róbert felvételei) érkezett az idén — egymásra licitá­lunk. Amikor jól levertük az árat, akkor valakinek a nyakán marad egy olyan üzlet, amiből már nem sok nyeresége lesz. ■ — Mi a teendő? — kérdezem Gidai Jánost. — Látszólag több variáciols le­hetséges. Fő profilunk, a vízgép- gyártás kapacitásunk egyötödét tette ki. Egyik lehetőség, hogy lét­rehozunk egy saját tervezőgárdát a fejlesztésre, mint a budapestiek. Mondanom sem kell, ez mit jelent időben, pénzben. Másik lehetőség, hogy partnert keresünk egy vegyes vállalat létrehozására, ez sem ke­vésbé időigényes. Tulajdonképpen a legkézenfekvőbb a budapesti gépgyárral egyezkedni a termék- szétválasztásban, hogy ne egymás ellen versenyezzünk, ellenkezőleg, támogassuk egymást a piacon. Újabb fordulóhoz érkezik tehát aj— minden valószínűség szerint—a Ganz-„család” története. Úgy tű­nik, a szétválást újabb összefonó­dás váltja fel, de ennek az összekap­csolódásnak már az üzleti érdek diktálja a feltételeit, nem a hatalmi szó, s az alárendeltség helyett a kö­zös érdekeltség az elérendő cél. Hajós Terézia a Magyar Sió írja SZÖKÉS JUGOSZLÁVIÁN ÁT (7.) Helyszínelés a Kazán-szorosban A betonkolosszus előtt mintegy 50 kilo­méterre fekvő Donji Milanovac városkában lépten-nyomon ellentétekre figyel fel az ide­gen: a hegyoldalban modem hotelépület emelkedik, miközben a főutcán ökrös fogat, pontosabban: tehenek vontatta kocsi halad végig. Középiskolás fiúk és lányok kisebb- nagyobb csoportokba verődve, hangos zsi­vajjal vonulnak a főutcán, amott, a Duna- parton nyugdíjasok csoportja sütkérezik az őszi napsütésben és csendben diskurál hét­köznapokról, napi politikáról, mint aho­gyan azt a nyugdíjasok tenni szokták. A túl­só part Románia, most már jól látszik, a köd teljesen felszállt. Nem szerbül, románul beszélgetnek, s a külsejükről ítélve—háborút megjárt, becsü­letben megőszült férfiak. Egyikük később szerb szavakkal közli: Govorimo vlaski — oláhul beszélünk. Rákérdezek a témára, a túlsó partról ide menekülők ügyére, sorsára. — Sokan jöttek az idén, de most már az Hivatalos forrásból szerzett információ szerint az idén 4500 menekült érkezett Jugoszláviába. A szám erősen emelkedő tendenciát mutat a tavalyi időarányoshoz képest. Ezeknek az embereknek a 85-90 százaléka különböző anyanyelvű román állampolgár volt. Mivel a Magyarország felé eső romá­niai határszakaszon — ahogyan egy álta­lunk meginterjúvolt menekült fogalmazott — most már legfeljebb csak a madár jut­hat át, növekszik a Dunán át menekülők száma és azoké is, akik a Jugoszlávia felé eső szárazföldi határokon szöknek. Becs­lések szerint a Dunán át való szökések 20 százaléka végződik tragikusan: a menekü­lőt vagy lelövi a határőrség, vagy beleful­lad a Dunába. Az ENSZ Menekültügyi Főbizottságá­nak belgrádi tiszteletbeli képviseletében, a félfogadó iroda üvegén a következő román nyelvű felirat áll: „PENTRU S. U. A. NU SE DA U INFORM A TII”—magyar for­dításban; Az Egyesült Államokkal kap­csolatban nem adunk információkat. a hír járja, hogy ha román az anyanyelvűk, akkor kivétel nélkül mind visszaadják őket. — Es mi vár rájuk otthon? — Az attól függ, hogy kicsoda, micsoda az illető, nem utolsósorban, hogy milyen nyelven beszél. Van, akit csak megbírságol­nak úgy, hogy a büntetést lefogják a havi keresetéből; van, akit megkínoznak; van, akit csak megvernek, másokat börtönbe csuknak, de van ölyan, akinek ez mind együttvéve kijár. — Olyan is akadhat köztük, akit mások elrettentésére esetleg bitófára küldenek? — Nem hinném... — Miért szöknek a románok? ■— Miért? Mert most már nincs mit enni­ük sem. Mint a rabokat, elviszik őket építő­munkára, ha az ember a legkisebbet is vé­ti ... I itt közel a Duna, csábítja őket... — Odaát most már elviselhetetlen az élet, nagy a zsarnokság — kapcsolódik be egy^ másik öregúr a beszélgetésbe, majd így foly­tatja:»— Hogy meddig mehet ez így, azt persze nem lehet tudni, mert a vezetőjük mindent a kezében tart, meg aztán minden­ki, minden második ember besúgó. De látja, hogy mi van; maguk ott fönn, északon, biz­tosan még jobban tudják, mint mi: a magya­rok megbuktatták a saját erőszakoskodói- kat, most a keletnémetek lázadoznak, majd jönnek utánuk a csehek, meg talán az oro­szok is. Odaát sem lehet elkerülni mindezt — mutat karjával a túlsó part felé. — De azért itt még sokáig nem lesz változás ... — Ez azt jelenti, hogy nem szűnik majd a menekültek áradata? — Aligha, biztosan hogy nem. — Hányán érkezhettek magük szerint az idén ? —Sokan. — Mégis, mennyien? Százan, kétszázan, ezren? —Nézze, mi nem számolhattuk meg őket, de valószínű, hogy csak százakról lehet be­szélni, különösen az elmúlt éveket összevé- ve. j=?fEs mennyien veszhettek bele a Dunába? Hányukat löhették le a határőrök? — Ez is nagyon úehéz kérdés, mert példá­ul a névtelen halott mindenki számára teher, hiszen ha csak azt az egyetlen szempontot nézzük, hogy közköltségen kell eltemetni, az is nyűg, külön feladat a hatóságok számára. Egy bizonyos: hogy az ilyen névteleneket az erőmű mögötti Sip faluban hántolják el. Ha bemegy a temetőbe, bal kéz felől sorakoz­nak a jeltelen sirok, ha egyáltalán kivehető, hogy hol van ott egyáltalán sír. Ha friss: látni, ha tavalyi: benőtte a gaz. — Mi az eljárás a holttestekkel? — Mi csak azt tudjuk: ha az illetőnél találnak papírokat, vagy más módon megál­lapítható a személyazonossága, akkor a mi­lícia, vagy mit tudom én, melyik illetékes szerv, visszaadja a holttestet a románokhak. Temessék el ők. Ha viszont nem lehet azo­nosítani, hogy kicsoda, vagy odaátról azt mondják, hogy ez az ember nem az ő állam­polgáruk, nekik semmi közük hozzá, akkor kénytelen-kelletlen, itt hántolják el a szeren­csétlent minálunk. S az ilyeneknek vajon mit írjanak a fejfájára? Dumjovics György Heltai Nándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom